Milyen volt a Kádár-rendszer, és mi várható politikai örököseitől (MKMP, MMP 2006, MSZMP)?
Menük
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hányadika is van?
2024. Május
HKSCPSV
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
<<   >>
 
A pontos idő most éppen:
 
Tanulmányok a magyar munkásművelődésről
Tanulmányok a magyar munkásművelődésről : József Farkas: A Tanácsköztársaság és a kultúra IV/3.

József Farkas: A Tanácsköztársaság és a kultúra IV/3.

  2007.10.05. 19:50

A magyar proletárhatalom, miközben forradalmi módon megszüntette a burzsoázia kulturális monopóliumát és az oktatási, művelődési intézmények köztulajdonba vételével, valamint más intézkedések egész sorával megteremtette a kultúra egyenlő birtoklásának a lehetőségét, gondosan ügyelt arra, hogy az emberiség addig felhalmozott kulturális értékeiből semmi veszendőbe ne menjen.

A magyar proletárhatalom, miközben forradalmi módon megszüntette a burzsoázia kulturális monopóliumát és az oktatási, művelődési intézmények köztulajdonba vételével, valamint más intézkedések egész sorával megteremtette a kultúra egyenlő birtoklásának a lehetőségét, gondosan ügyelt arra, hogy az emberiség addig felhalmozott kulturális értékeiből semmi veszendőbe ne menjen, ellenkezőleg – miként Kunfi Zsigmond megfogalmazta –, „minden igazi értéket mentsen át a múltból a jelen és a jövő számára, és minden igazi értéket állítson a proletariátus ügyének szolgálatába[1]”.

A Közoktatási Népbiztosság irányítói tudták, hogy a műveltségi előjogok megszüntetésével még hosszú és fáradságos nevelőmunka szükséges[2]. Éppen ezen a téren szántak jelentékeny szerepet az irodalomnak és a művészeteknek, hogy fogékonnyá tegyék a kultúrától elzárt lelkeket a „szépség birodalma” iránt, hogy fejlesszék a tömegek ízlését, növeljék „látóképességét”, formálják szépérzékét, és gazdagítsák érzelemvilágát. Ennek érdekében kísérleteztek az irodalom és a művészetek új kultúraközvetítő formáinak létrehozásával, hogy azok mind jobban elláthassák társadalomnevelő, az ember belső átalakításában, világképében és jellemének formálásában fontos szerepet betöltő feladatukat. Így érthető, hogy oly nagy súllyal vetődött fel elméletileg is a néptömegek és a kultúra viszonyának problematikája a Tanácsköztársaság napjaiban.

Bonyolult kérdéskomplexum ez, amelyben benne foglaltatik a kultúra és a szocializmus már Heine óta ismeretes dilemmája (az ugyanis, hogy a progresszív művészet azon képviselői is féltették a kultúrát a proletariátus forradalmától, akik különben rokonszenveztek küzdelmeivel), továbbá az élet irányításába most bekapcsolódó tömegek azon igényének a különféle értelmezése, hogy a forradalmi irodalom és művészet az ő vágyainak, törekvéseinek legyen a kifejezője, kezdve a művészi széppel szembeállított „közérthetőség” vagy a pusztán agitatív célzatú irodalom követelményétől az új irodalom ama jellegének megfogalmazásáig, miszerint az szükségképpen némileg „a tömeg ellen” is fel kell hogy lépjen, azaz a kispolgári ízlésnél megrekedt rétegekkel szemben érvényesítse a korszerű művészet új tartalmi és ízlésbeli vívmányait. E kérdéskomplexumba tartozik a forradalmi tömegek közömbösségének, sőt túlkapásainak lehetősége a kulturális hagyományokkal szemben, illetőleg ennek veszélye a proletárforradalom egyes kiélezett harci szakaszaiban csk úgy, mint – a Proletkult egyik elvi tételeként is megfogalmazódott – azon elmélet, hogy csak proletárkezek alkothatják a proletár kultúrát, ami a nép oldalára álló haladó művészeket kirekesztené az új társadalom felépítésének munkálataiból. Itt kell megmelíteni az alkotó művészegyéniség és a tömegek forradalmi küzdelmét vezető párt kapcsolatának problémáját is, amennyiben a párt kultúrpolitikájának jelentős szerepe lehet a tömegkultúra kiépítésében, valamint az alkotó művészek és a néptömegek közelhozásában, s így a „művészlét” és a „polgárlét” burzsoá társadalomban kialakult kettőségét segíthet feloldani.

Ezeket a problémákat még inkább bonyolítja, hogy a régi burzsoá értékrendet lerombolni segítő művész – a forradalom viharában – sokszor maga is szembefordult a múlt haladó értékeivel, amelyek pedig a maguk korában az ember felszabadítását, az emberi szépség érvényesítését szolgálták. Más művészek, éppen ellenkezőleg, a humánum általánosabb célkitűzésének folyamatosságát hangoztatva, nem ismerték fel a szocialista humanizmusban rejlő újat, s „az örök igazság dallama” formába öntését vélték megvalósítani a maguk művészetében a forradalom idején. Továbbá: a tömegkultúra fogalmában nemcsak a néptömegek műveltségi szintjének felemelése, tehát a tömegek kultúrát befogadó képességének állandó növelése foglaltatik, hanem a tömegek kultúrateremtő energiájának felszabadítása, új művészi értékek létrehozására való képessége is. A tömegek alkotó energiáját kifejező új művészet viszont elsősorban a tömegekből kiemelkedő alkotó egyéniségekben ölthet konkrét megjelenési formát.

Ilyen sokrétűen bonyolult a korszerű szocialista irodalom és művészet kiépítésének, a szocialista szépségeszmény korszerű megfogalmazásának a problematikája is, ami szorosan összefügg a forradalom és a tömegkultúra viszonyának adott helyzetével, illetve annak alakulásával, módosulásával. Mindezek a problémák az új kultúra megteremtése során, a forradalom gyakorlati építőmunkája közben vetődtek fel, sürgetve a legfontosabb alapelvek tisztázását, kidolgozását.

A szocialista forradalom és a tömegkultúra problémái természetesen már a munkásmozgalom egy korábbi szakaszában is jelentkeztek, mégpedig több vonatkozásban. Legkorábban talán az a nézet fogalmazódott meg, hogy a szocialista irodalomnak a munkástömegek műveltségi szintjén kell megszólalnia, a „közérthetőség” követelményével lényegében megkérdőjelezve a művészi szép igényét, a megformálásban rejlő értéket és hatóerőt. Amikor Ady Endre 1907-ben a Népszavában megjelent versében a kultúra és a szocializmus dilemmáját feloldva, a proletariátus és a kultúra egymásra találásának gondolatát fogalmazza meg („Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket” – írja a proletariátusról), egyúttal az ilyen elszegényítő tendenciák ellen is hadakozik[3].

Ez a probléma, éles vitákat kiváltva, már a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1908. évi kongresszusán is felmerült a Népszava irodalmi rovatának bírálata kapcsán. Garami Ernő fejtette ki a pártvezetőség álláspontját, Ady Endre és a modern magyar irodalom további támogatásának szellemében, elvetve egyes felszólalók azon igényét, hogy a Népszava szépirodalmi rovatában mértékadó szempont legyen, „hogy az író elvtárs-e”; s ugyancsak elutasítva a munkástömegek ízlésének való alkalmazkodás követelményét: „a Népszavának ellenkezőleg az a feladata, hogy a munkásság nagy tömegével szépirodalmi szinten is szembeszálljon, szembeszálljon ezzel a szellemi elmaradottsággal, és a munkásságot rászoktassa és ránevelje arra, hogy magasabb ízlésű és igényű dolgokat követeljen meg a maga számára[4].”

Az Ady Endre és Csizmadia Sándor költészete körüli – a Népszava hasábjain 1909-ben folytatott – ismeretes vita ugyancsak élesen előtérbe helyezte mind a „közérthetőség”, mind pedig „a munkássághoz való tartozás” problematikáját, s lényegében a modern kifejezőeszközök és a szocialista költészet viszonyának kérdését tűzte napirendre. A Csizmadia, Gyagyovszky és Somogyi Béla által képviselt nézetek ekkor már nyilvánvalóan a korszerű szocialista irodalom kifejlődésének útjába álltak[5].

A néptömegek politikai küzdelmét irányító szocialista párt és a szocialista költészet viszonyának, valamint az osztályművészet konkrét meghatározásának kérdésköre a Szabó Ervin és a Bresztovszky Ernő között 1914-ben lezajlott vitában vetődött fel, amely Szabó Ervin Proletárköltészet című, lényegében csupán a társadalmi mondanivalóra figyelő, s a mű esztétikai értékeit figyelmen kívül hagyó, vulgarizáló kritika ellen jogosan fellépő cikkével indult a Nyugatban. Írásának két tétele azonban – érthetően – ellentmondást váltott ki a Népszavában. Az egyik: „nem lehet az igazi művészt bármiféle pártprogram kereteibe szorítani. A legradikálisabba sem. Minden pártprogram bizonyos tömegérdekek és bizonyos gyakorlati lehetőségek kompromisszuma. Ez az utilitarizmus, ez a többé vagy kevésbé racionális belátás, ez az óvatos kiegyezés, szóval mindez az érzelmi és akarati korlátoltság szabja meg a művészi elképzelés és alkotás határát?” És a Másik: nincs „semmiféle művészeti elem, amely által különbséget tehetnénk művészet és művészet közt, s valamelyiket is valamelyik osztály különleges termékének minősíthetnők. Csak egy van: a művészet. Amelyen belül vannak fokozatok. Van angyobb és kisebb, gazdagabb és szegényebb, egyetemesebb és korlátoltabb. És e minősítések alapja nem lehet más, mint az alakító erő, a színek, a formák, a hangok gazdagsága és szépsége[6].”

A Népszavában egykori tanítványa, Bresztovszky Ernő szállt vitába e nézeteivel, és kifejtette, hogy amíg osztálytársadalomban élünk, a művészetet is az osztályok által határozzák meg, annak alapján, hogy melyiknek a gondolatait, érzéseit fejezi ki[7]. A tovább gyűrűző vitában azonban nem tudták egymást meggyőzni, s így e vita a kérdés elvi tisztázása nélkül, a saját álláspontot enyhítő, de lényegében mindkét részről fenntartó nyilatkozatokkal zárult[8].

1919-ben a proletárforradalom kulturális életében újramegoldandó gyakolati kérdésként merült fel az agitatív, közvetlenül politizáló irodalom és a magasabb művészi értékeket képviselő, elmélyült társadalomábrázolásra épülő irodalom és művészet ellentmondása. Lukács György és a Közoktatási Népbiztosság más vezetői a Szabó Ervin által kifejtett, a művészi értékre támaszkodó irodalompolitikai vonalat követték. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Szabó Ervin és a Bresztovszky Ernő közötti vita alapkérdései módosultak, miután a proletariátus már megragadta a hatalmat, és így a nemzeti irodalom egészének továbbfejlesztése érdekében kellett a politikai irányításnak munkálkodnia[9].

Ebből a felelősségtudatból is következett, hogy a Tanácsköztársaság politikai vezetői és művelődésügyének irányítói a szocialista kultúra kiépítendő struktúráján belül – mint már szóltunk róla – különös gonddal foglalkoztak a társadalomtudományok, valamint az irodalom és a művészetek új szervezeteinek, új kultúraközvetítő formáinak a létrehozásával. Ez a művelődéspolitika pozitív visszhangra talált az írók köreiben már a Tanácsköztársaság első napjaiban. Megalakították az Írók tanácsát, Osvát Ernő elnökletével, aki később az Írói Direktóriumban is betöltötte ezt a helyet. Április elején – Lukács György elnökletével – létrehozták az írók és az irodalom irányító szerveit, illetőleg elindították azt a folyamatot, amelynek következtében május elejére megalakulhatott az Írók Szakszervezete, mintegy háromszáz író részvételével, az írók érdekképviseleti szerveként. Vezetőségét maguk az írók választották. Közöttük volt Biró Lajos, Osvát Ernő, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kassák Lajos és Révész Béla. Titkára és gyakorlatilag az ügyek intézője Barta Lajos lett. Ebben a szervezetben tehát éppúgy képviselve voltak a különböző irányzatok, mint a közoktatásügyi népbiztosság által kinevezett irányító szervekben, az Írói Direktóriumban és a Választmányban.

Az Írói Direktórium elnöke Osvát Ernő lett, tagjai Babits Mihály, Balázs Béla, Barta Lajos, Biró Lajos, Kassák Lajos, Komját Aladár, Móricz Zsigmond, Révész Béla, Szini Gyula és hivatalból Lukács György közoktatásügyi népbiztos. A csaknem harminctagú Választmány tagjai is különböző irányzatokat képviselő neves írók voltak[10]. Ha összehasonlítjuk a választott és a kinevezett írói szervezetek névsorát az 1918. december 1-én alakult Vörösmarty Akadémia tagjaival, amely egyesülés a haladó magyar irodalom legjavát fogta össze, kitűnik, hogy e szervezetek vezetői csaknem kétharmadrészben a Vörösmarty Akadémia tagjai közül kerültek ki, és így részvételük a Tanácsköztársaság irodalmi ügyeinek intézésében az érték, a tehetség megbecsülését is jelentette[11].

A Tanácsköztársaság irodalompolitikája minden irodalmi irányzatra támaszkodni kívánt, de egyiket sem ismerte el „hivatalos” irodalomnak, ellenkezőleg: minden esetben vitába szállt az egyeduralmat követelő nézetek képviselőivel. Lukács György közoktatásügyi népbiztos április 18-án – éppen a különböző irányzatok egyeduralmat követelő szándékával szemben – szögezte le a következőket: „A Közokatásügyi Népbiztos semmiféle iránynak vagy pártnak irodalmát hivatalosan támogatni nem fogja. A kommunista kultúrprogram csak jó és rossz irodalmat különböztet meg, és nem hajlandó sem Shakespeare-t, sem Goethe-t félredobni azon a címen, hogy nem voltak szocialista írók. De nem hajlandó arra sem, hogy szocializmus címén ráeressze a dilettantizmust a művészetre. A kommunista kultúrprogram az, hogy a legmagasabb és legtisztább művészetet juttassa a proletariátusnak, és nem fogja engedni, hogy politikai eszközzé rontott vezércikk-poézissel pusztítsák az ízlését. A politika csak eszköz, a kultúra a cél. Ami tiszta érték, azt támogatni fogja a Közoktatási Népbiztos, bárhonnan jön is, és csak természetes, hogy elsősorban fogja támogatni a proletariátus talajában nőtt művészetet – amennyiben művészet[12].”

E lukácsi program természetes következménye volt, hogy a különböző irodalmi irányzatok együttműködése egyben a nyílt és egyenlő fegyverekkel vívott vitáikat is magában foglalta. Egyik fontos vitakérdés volt például az irodalom szabadságának a kérdése, egyrészt a sajátos írói látásmód politikai, társadalmi szempontjából való megítélése, mésrészt a bírálat szabadságának, jogának a felvetődése. Bródy Sándor egyik, a Tanácsköztársaságot köszöntő írásából egy részletet felidézve, képet nyerhetünk e probléma összetettségéről és mélységéről: „Ez a nekem való idő, és ez a színdaraboknak való idő. Mert nincsen jobb téma a világon, mint az éles és vérre menő igazság… De azt nem szeretném, ha a színpad mai hivatalos őrei – különben értékes emberek – a maguk erős egyéniségét akarnák rám vagy akármelyik kollégámra diktálni… Erősen pártemberek ők, de én is ugyancsak erős pártíró vagyok. És úgy érzem, mintha én is jobban látnám a magam alakjait. Színesebben is, tüzetesebben is, mint ők. S a magam két szemét nem engedem! Odaadom a két szememet is, ha nagyon rám parancsolnak, de akkor azután nem ér vele semmit a köz, beledobhatják a moslékos dézsába, értéktelen az egész[13].” Világos, hogy itt nem a politikamentes írói állásfoglalásról van szó, hanem arról az írói álláspontról, amely egyenesen az új irodalom követelményének tartotta a sajátos írói látásmód politikai, társadalmi hasznosítását a közös ügy érdekében. Ezt bizonyítja az is, hogy a közoktatásügyi szervek e nyilatkozatot követően Bródy Sándort bízták meg egy május 1-re alkalmas színdarab megírásával.

A bírálat jogával kapcsolatban pedig – hogy az irodalom szabadsága mennyire foglalja magában, tételezi fel az új társadalom építése közben elkövetett hibák ostorozását – Magyar Lajos Kritika című írásából kaphatunk máig érvényes választ: „a forradalom önmagát kritizálja, visszatér önmagába, kijavítja, helyesbíti önmagát. A forradalmi kritika számára semmi sem lehet tabu, semmi sem szent… A proletárdiktatúra nem ismeri a csalhatatlanság dogmáját[14].” Célszerű itt megemlíteni azt a közismert tényt is, hogy Kun Béla több ízben személyesen is tárgyalt írókkal, s ennek során az irodalmi szabadság szemléletét igyekezett érvényesíteni.

Krúdy Gyula 1925-ben megjelent visszaemlékezésében beszámol például néhány haladó polgári író és Kun Béla megbeszéléséről, amelyet Heltai Jenő lakásán tartottak a Tanácsköztársaság napjaiban. E megbeszélésen Heltai és Krúdy mellett Osvát Ernő, Kóbor Tamás, Ambrus Zoltán és még néhány író vett részt. Kun Béla itt tisztességes munkát ajánlott fel a polgári íróknak, egyetlen politikai megkötése volt csupán, hogy nem írhatnak a Tanácsköztársaság eszméi és érdekei ellen[15]. Annak megítélése pedig, hogy az író műve nem ellentétes-e a Tanácsköztársaság politikai és társadalmi célkitűzéseivel, az Írói Direktórium mellett működő Választmány tagjaira volt bízva, akik mintegy lektorai voltak az irodalmi kiadványoknak. Nem csupán és nem is elsősorban politikai szempontból bírálták el a műveket, hanem a színvonal megítélésére is ők voltak hivatottak.

Az írói szabadság fogalmába tartozott a Tanácsköztársaság idején az a kultúrpolitikai felfogás is, amely a könyvkiadás államosításával, valamint a jelentősebb írók alkotómunkájának anyagi biztosításával lehetővé tette, hogy az író valóban a saját belső meggyőződése szerint, a saját alkotói látásmódja szerint írhasson. Kunfi Zsigmond a következőképpen szólt erről a Közoktatásügyi Népbiztosság agitátorképző iskoláján tartott előadásában: „Hogyan élt meg eddig, és hogy tudott termelni a szobrász, a festő vagy az író? Egyes embereknek sok pénzük volt, munkanélküli jövedelemből nagy tőkéket halmoztak fel, és ennek segítségével megvásárolták a képeket, szobrokat, iparművészeti termékekekt stb. Az író elvitte a maga munkáját a kiadóhoz, az adott neki valami pénzt; a kiadó a könyvvel rengeteg pénzt keresett, míg az író maga szegénységben élt. A tudósokkal is nagyjában ilyen volt a helyzet. Ha azt akarjuk, hogy az igazi tudomány fejlődhessék, amely fejlődéstől függ jórészben a termelés tökéletesítése is, akkor ezeket a feladatokat a proletárállamnak nemcsak hogy nem szabad elhanyagolnia, hanem ezeket sokkal nagyobb mértékben kell fejlesztenie, mint eddig a kapitalista állam tette. Azonkívül az irodalommal, művészettel szemben is arra az álláspontra kell a proletárállamnak helyezkednie, hogy azokat, akik valóban művészek, akik valóban értékes dolgokat termelnek, a proletárállamnak magának kell eltartania… Én ennek a kérdésnek megoldását úgy képzelem, hogy igen nagy szabadságot adva annak megállapítására, hogy ki az, aki valóban alkotó értékű művész vagy tudós, ezek számára abszolút szabadságot kell adni a proletárállamban, biztosítani kell számukra a teljesen gondnélküli megélhetést, viszont mindaz, amit produkálnak, írnak, festenek, mint tudósok feltalálnak, vagy kigondolnak, a proletárállam tulajdonává válik[16].”

Az írói szabadság megteremtése jegyében alakult meg az Írók Szakszervezete is. Osvát Ernő ebben a szellemben körvonalazta a szakszervezet feladatát: „Jövőbeni munkánknak az írói szabadság, a kritika függetlensége és az írói egzisztencia biztosítottsága kell hogy alapját képezze[17].” Biró Lajos – szintén a szakszervezet alakuló ülésén – az országot körülvevő, gazdasági blokád következtében előállott óriási papírhiányról szólva, amely átmenetileg nehezítette az írók munkáját, azt is kifejtette, hogy „az irodalmi produkcióra vonatkozó korlátozottság, minden megszorítottság, megszűkítettség csak a pillanat kényszerűsge, egy átmeneti időnek a kényszerűsége. A végső cél az írók és az irodalom teljes és tökéletes szabadsága. A szakszervezet feladata lesz, hogy az átmeneti időt tűrhetővé és minél rövidebbé tegye. Ne higgye senki, hogy szakszervezeti tagnak és általában olyan írónak, aki számot tart arra, hogy munkáját kiadják, ezentúl csak Tamás bácsi kunyhóját szabad írnia. Nem pártirodalmat kell csinálni, hanem kultúrát kell csinálni[18].”

Biró Lajos gondolatmenetével találkozik Lukács György művelődéspolitikai koncepciója is, amely szerint: „A Közoktatásügyi Népbiztosság nem akar hivatalos művészetet, de nem akarja a pártművészet diktatúráját sem. A politikai szempont még sokáig kiválasztó szempont marad, de nem diktálhatja az irodalmi termelés irányát. Csak szűrő legyen, ne egyetlen forrás[19]!” (A befejező rész következik)



[1] Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos nyilatkozata. Fáklya, 1919. április 20.

[2] Lukács György: A kultúra tényleges birtokbavétele. Fáklya, 1919. április 20.

[3] Ady Endre: Csák Máté földjén. Népszava, 1907. május 9.

[4] Magyarországi Szociáldemokrata Párt… XV. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1908. 195–199. o.

[5] Dóczy Jenő: Ady, a holnaposok és a szocialisták. A Népszava irodalmi vitája. Ady Múzeum. Budapest (1924) I. k. 103–112. o.; Pándi Pál: Irodalmi háborgás és szocializmus. Fórum, 1949. 13–26. o.; Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig. Akadémiai Kiadó 1966. 260–266. o.; Király István: Ady Endre. Akadémiai Kiadó, 1970. II. k. 32–53. o.; Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth Könyvkiadó 1979. 260–343. o.

[6] Szabó Ervin: Proletárköltészet. Nyugat, 1914. május 1.

[7] Bresztovszky Ernő: Játszunk a szavakkal. Népszava, 1914. május 10.

[8] A további vitacikkek: Népszava, 1914. május 17., 24. és 31.; Vö. Komlós Aladár: i. m. 275–279. o.

[9] Részletesebben lásd József Farkas: A Magyar Tanácsköztársaság írószervezetei. In: Induló balra. Szerk.: Illés László. Kossuth Könyvkiadó, 1979. 340–348. o.

[10] A Közoktatási Népbiztosság a következő írókat nevezte ki a választmány tagjául: Berkes Imre, Bresztovkószky Ede, Déry Tibor, Elek Artúr, Farkas Antal, Fülep Lajos, Füst Milán, Gárdonyi Géza, Gellért Oszkár, Halasi Andor, Hajdú Henrik, Heltai Jenő, Jób Dániel, Kabos Ede, Karinthy Frigyes, Kertsák Jenő, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lesznai Anna, Mikes Lajos, Moly Ttamás, Nagy Lajos, Révész Mihály, Rozványi Vilmos, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Szász Géza, Tóth Árpád és Várnai Zseni. (Az Írók Direktóriuma és Választmánya, Népszava, 1919. május 11.)

[11] Részletesebben lásd József Farkas: A Magyar Tanácsköztársaság írószervezetei. In: Induló balra.

[12] Lukács György: Felvilágosításul. Vörös Újság, 1919. április 18,; Vö. Köpeczi Béla: Lukács 1919-ben. Történelmi Szemle. 1979. 1. sz. 1–11. o.

[13] Bródy Sándor: A drámának való idő! Színházi élet, 1919. április 6–12.

[14] Magyar Lajos: Kritika. Az ember, 1919. május 29.

[15] Krúdy Gyula: A bolsi. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Budapest, 1925.

[16] Proletárkultúra, proletárművészet. Kunfi Zsigmond 1919. április 9-én tartott előadása. Megjelent a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásában, Budapest, 1919. Közli: „Mindenki újakra készül…” IV. k. 261–271. és 984–987. o.

[17] Megalakult az Írók Szakszervezete. Fáklya, 1919. május 13.

[18] Uo.

[19] Lukács György: Felvilágosításul. Vörös Újság, 1919. április 18.

 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!