Amikor a Magyar Mérnök és Építész Egylet 1912 végén vitasorozatot rendezett a „híres és hírhedt Taylor-rendszerről”, Szabó Ervin – mint egyetlen nem műszaki szakember felszólaló – színvonalas hozzászólásban fejtette ki véleményét a taylorizmusról. Álláspontja több tekintetben összecseng Lenin taylorizmusról alkotott felfogásával. A Világban 1914-ben megjelent cikkében elítélte azt a jelenséget, amely a taylorizmust – főként a napilapokban – évekig a szenzáció színvonalára süllyesztette le, mert itt szerinte „komolyabb és maradandóbb kérdésről van szó. Ismertette a szocialisták véleményét a taylorizmusról, ugyanakkor jelezte saját különvéleményét: „Valahány munkáslapban szó volt róla, mindenütt a kizsákmányolás új, az eddigieknél csak alattomosabb és brutálisabb rendszerét látták a taylorizmusban, amelynek bevezetése ellen a munkásosztálynak minden erejével küzdenie kell”. Taylor újdonságát, felfedezésének lényegét abban látta, hogy egész gyakorlati és elméleti tevékenységének középpontjába a munkaerő racionális kihasználásának kérdését állította. Szabó Ervin idézve és alkalmazva Marxnak azt az alapvető megállapítását, hogy egy társadalmi alakulat sohasem pusztul el addig, amíg ki nem fejlődött minden benne megférő termelőerő, s új, magasabb rendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe, mielőtt létezésük anyagi előfeltételei a régi társadalomban még nem nőttek ki, hangsúlyozta: „Lehetetlen el nem ismerni, hogy a szubjektív termelőtényező, a munkaerő racionális szervezése éppoly anyagi előfeltétele a javak azon megoszlása rendszerének, amelyet a szocialista termelőviszonyoktól várunk, mint az objektív termelőtényező, a gép legtökéletesebb kihasználása”. Ezért képtelenségnek vélte nemcsak azt, hogy a társadalmi fejlődés alapjairól felvilágosodott, vagy egyenesen marxista szellemben nevelkedett munkások ellenszegüljenek a tökéletesebb gépek bevezetésének, hanem azt is, hogy a munkások azon az alapon ellenezzenek tökéletesebb munkaszervezetet, mert azzal a tőkések visszaélnek. Ez a visszaélés ugyanis szerinte nem a taylorizmus hibája, hanem azé a kizsákmányoló szellemé, amely a munkásszervezetek gyöngesége folytán a taylorizmus alkalmazásában megnyilvánul.
Érdekesek hozzászólásában azon fejtegetései, amelyek a taylorizmus magyarországi megvalósíthatóságának a feltételeire vonatkoztak. Nem a magyar munkások kvalitásaiban látta az akadályokat: „Aligha lehet tehát arról szó, hogy minálunk a termelés szubjektív tényezőjének, a munkaerőnek valamelyes „nemzeti” sajátossága, elmaradottsága, igényessége vagy egyéb hiányossága állana a magasabb teljesítőképességnek útjában. Más területen, a termelés objektív föltételeinek körében kell tehát vizsgálódnunk”. Ezen a téren elsősorban a következő akadályokat jelölte meg: a gépi technika alárendelt szerepe, a kicsiny fogyasztói piac, amely nem kedvez a tömeggyártásnak, a munkamegosztás fejletlensége, a nagy munkásfluktuáció. Magyarországon – állapította meg – még messzemenően nincsenek meg azok az üzemszervezési előfeltételek, amelyek a munkaerő racionális kihasználásának az előzményei kell hogy legyenek. A taylorizmus alkalmazásához, akárcsak Oroszországban, „a társadalom egész szerkezetét érintő változásokra van szükség, olyanokra, amelyek abban az országban az egész közszellemet megváltoztassák, a modern gazdasági szervezet kialakulásának útjában álló környezeti ellenállásokat megszüntessék… Röviden: demokrácia kell… meg fogja könnyíteni minden munkásnak, hogy képességének határáig emelkedjék… Szükség van másodszor a munkásosztály standardjának általános emelkedésére… Csakis ha… a munkások életmódjának általánosan magasabb színvonala és a mindenre kapható szervezetlenek kiküszöbölése emelni fogja a munkaerő árát, fog majd a magyar gyáriparban is az intenzív gépüzem általánosan kifejlődni, és fogja majd magával hozni a munkaerő racionálisabb kihasználásának szükségét.”
A munkásosztály létfeltételeinek, életmódjának és munkaviszonyainak feltárása mellett Szabó Ervin publicisztikájának másik fontos témája a tudományos szocializmus és az osztályharc alapvető elemeinek céltudatos magyarázása, szüntelen propagálása volt. A szocializmus tudományos elmélete lehető legszélesebb körű megismertetését természetszerűen mindenekelőtt a magyarországi munkásosztály politikai, ideológiai és kulturális ismereteinek színvonalasabbá tétele érdekében tartotta szükségesnek. „Az ipari proletárt – írta már 1901-ben – a termelési és megoszlási processzusban elfoglalt helyzete megóvja ugyan attól, hogy pl. a tőkeuralmat istenítse, erre elméletet és életszabályokat alapítson, de nem teszi szükségképpen szocialistává, hanem csupán különösen fogékonnyá teszi ez iránt: lehet azonban, hogy a szocializmus nem hatol el hozzá, és ugyanaz a munkás, aki ellenesetben meggyőződött szocialista lenne, belenyugszik a magántőkerendszer megváltozhatatlanságába, és az ez által adott alapokon rendezi be életét. Ezért oly fontos a szocialisztikus világfelfogás terjesztése, és ez okból van nagy jelentősége az elmélet biztosságának, megsebezhetetlenségének. Szabó Ervin azonban azzal is reálisan számolt, hogy a szocializmushoz ösztönösen vonzódó munkások tömegeinek tudományos szocialista tanításokkal való eszmei felvértezéséhez meg kell nyerni a radikalizálódásra hajló polgári, kispolgári értelmiség legjavát. Tisztában volt azzal, hogy a tudományos szocializmus tömeges elterjesztésének, magas színvonalú, tudományos propagandájának feladatát csak a marxizmust elsajátító és azzal azonosulni tudó becsületes és tehetséges értelmiségiek segítségével lehet elvégezni. Ezért már 1901-ben elhatározta, hogy A szocializmus című cikkével egy hosszabb, előre meg nem határozott időközökben megjelenő cikksorozatot kezd meg, mert „szinte hihetetlen, hogy a magyar polgári körökben mily szédítő tudatlanság uralkodik mindarra vonatkozólag, ami a szocializmussal függ össze… Mindenki bírálja, elítéli… gyűlöli a szocializmust, anélkül, hogy tudná, mi az, amit gyűlöl”. Az elkövetkező években, elhatározásának megfelelően, számos, a szocializmus lényegét, alapelveit, legfontosabb társadalomelméleti vonatkozásait tartalmazó, polemikus cikket írt, amelyekben koncepciózus módszerességgel állította szembe a tudományos szocializmust és a polgári ideológiai, tudományos rendszereket. A szocializmus nálunk című cikkében még meglehetősen pesszimistán és negatívan ítélte meg a polgári értelmiség szocializmushoz való viszonyának szellemi-kulturális hátterét: „Mi küzdünk itten a társadalmi kérdés érvényre juttatásáért, küzdünk társadalmi elméletek, bölcseleti rendszerek ellen; individualizmus és szocializmus, materialisztikus történeti filozófia és ideális, vulgár közgazdaságtan és a munkaértékre alapított szocialisztikus, a szeretet tana és a harc tana állanak szemben egymással. Mily szélmalomharc! Hányan vannak ellenfeleink közül, akik az eszmék harcában ellenfeleink, akikkel számolnunk kell? Magyarországon hányan? A vidéki sajtó megadja rá a feleletet. Kevesen, olyan nagyon kevesen, hogy magunk is megijedünk, oly alacsonynak látván a „művelt osztály” átlagos műveltségét Magyarországon.”
Kereszténység és szocializmus című írásában a szocializmus és a vallás viszonyát vizsgálta. Megállapította, hogy a szocializmus igazi, legnagyobb ereje abban van, hogy az emberiség gazdasági életének alkalmasabb berendezésével, a való élet intézményeinek gyökeres megváltoztatásával megteremti az alapot az új, kollektivista erkölcs számára. A vallás viszont csupán a lelkek megváltoztatásával akarja a szeretetet meghonosítani a földön. „A szocializmusnak – hangoztatta – erkölcsi eszményei vannak, amelyek nemcsak a jövendő társadalom életében, de már a mai küzdelemben is legbecsesebb, legkitűnőbb tulajdona a szocialistának… amit az összes vallások megvalósítani nem tudtak, azt a szocializmus igenis létre fogja hozni: a szabadságnak és az igazságnak birodalmát az emberi intézményekben és az emberi lelkekben.”
Szabó Ervin szocializmusról szóló, elméleti igényű publicisztikájának egyik legkiemelkedőbb darabja A szocializmus és az emberi természet című hatrészes cikke volt. A tanulmány jellegű cikksorozatnak fő célja annak a polgári oldalról ismételten felvetett kérdésnek a megválaszolása volt, hogy megfér-e a szocializmus az emberi természettel. A polgári ellenfelek ugyanis azzal érveltek, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség a kapitalista rend természeti törvényén alapul, ezért a szociáldemokraták harca hiábavaló, mert utópiáért folyik. Szabó Ervin szerint az ellenfelek érvei a tudomány és a gyakorlati tapasztalat segítségével könnyen megcáfolhatók. Mindenekelőtt azt bizonyította be, hogy nincs egységes, örök emberi természet. Különböző társadalmi viszonyaikból, életmódjukból fakadóan más az „emberi természete” a polgári osztálynak és más a munkásosztálynak. Nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem szellemi téren is nagy ellentét uralkodik a két osztály között. A cikksorozat további részében végigtekintett szinte az egész emberi történelmen, tudományos érvekkel mutatta ki az emberi természet változásait, és a kapitalista társadalmi rend történelmi jellegét. Részletesen taglalta a gépi technika, a technikai civilizáció rohamos térhódításának pozitív és negatív gazdasági, társadalmi, kulturális következményeit, a munkakultúra és a munkásosztály életmódra gyakorolt hatását. „Bámulatos haladást találunk minden téren! – írta a cikksorozat befejező részében. – A civilizáció felülmúlta a korábbi időkben élők minden képzeletét. De bármennyire is örvendenek a polgári írók a haladásnak, bármennyire dicsérik a technikát, a tudományt és az emberiességet, annyi bizonyos, hogy a civilizációnak minden fejlődési mozzanata csak újabb átkot hozott az emberiség nagy részére… az elégedetlenség általánossá válik, és a szociáldemokrácia követeléseiben nyilvánul. Mi, szociáldemokraták, az általános elégedetlenséget nyilvános tudattá akarjuk emelni; fölvilágosítás és szervezkedés által az elégedetlenek helyzetét akként átalakítani, hogy minden ember jogos követelései érvényre emeltessenek”. „A szocialista társadalomban – szól a cikk zárógondolata – megszabadul az ember a hivatásos munka elsatnyító befolyásától, a kizsákmányolás megszűnik, és a munkaidő legalábbis annyira megrövidül, hogy a munkásoknak még idejük marad testi és szellemi igényeik kielégítésére. Csak ebben a társadalomban érvényesülhet az emberi ambíció és a tudás. Csak ott, ahol anyagi gond nem terheli az embereket, fejlődik az eszményiség: a szép és nemes iránti érzék… Az emberi természet, amely történeti tanulságok szerint megszokta a rosszat, igen könnyen megszokja majd a jót is.”
Hasonló történelmi perspektívába ágyazva propagálta Szabó Ervin a tudományos szocializmus osztályharcról vallott felfogását is. Számos cikkben foglalta össze a marxizmus legfőbb tanításait az osztályharc lényegéről. „A birtoktalanok osztálya arra törekszik – írta az egyik cikkben –, hogy a társadalom berendezkedését úgy megváltoztassa, hogy a gazdasági, a politikai, a művelődési intézmények ne szolgáljanak a birtokos osztálynak, hanem a birtoktalan osztályok érdekeinek feleljenek meg. E törekvésben természetesen a birtokos osztály mindenáron meg akarja akadályozni a birtoktalan osztályt. Az emberek nézetei, meggyőződései a jóról és a rosszról, a hasznosról és a haszontalanról, a nemesről és az alávalóról – szóval az emberek eszményei, főképp ezen osztályküzdelem hatása alatt alakulnak ki.” Az osztályharc című cikkében világos kifejtését adta a marxista osztályharcelmélet közgazdasági alapjainak. A korabeli magyarországi gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet legfontosabb eseményeit, mozgástendenciáit figyelemmel kísérő Szabó Ervin Népszava-publicisztikája elvi következetességgel érvényesítette a marxi osztályharcelmélet követelményeit. Ezzel nagymértékben hozzájárult a század eleji magyar és nemzetiségi munkásság osztályharcos szellemű neveléséhez.
Szabó Ervin publicisztikájának figyelemre méltó részét teszik ki azok a cikkei, amelyek segítségével a magyarországi munkásosztály helyes történelmi tudatát igyekezett kialakítani, formálni. Ezekben a cikkeiben az ősközösségi és a feudális társadalmi viszonyok, az európai és a hazai parasztháborúk, a magyar jakobinusok mozgalma, a Habsburg-abszolutizmus stb. egyaránt helyet kaptak. Történeti publicisztikájának legfontosabb darabjai mindenekelőtt a nagy forradalmi mozgalmakkal, legfőképpen az 1848–1849-es magyar forradalommal foglalkoztak. Ezek az írások elsősorban a korabeli szocialista mozgalom politikai szükségleteiből fakadtak, ugyanakkor az első nagyszabású kísérletei voltak a történelmi materializmus, a marxizmus hazai történelmünkre való alkalmazásának.
A kivándorlásról írva például alkalmat talált az 1514-es parasztháborúra való utalásra: „Dózsa és pórnépe előbb a honi elnyomást akarta megszüntetni, és csak azután a törökök nyomását… A huszadik század elején, négyszáz évvel a Dózsa-féle nagy parasztháború után… egész falvak váltak pusztasággá. Háromszáz évig sajgott az a seb, amelyet a parasztháború ütött az ország testén. Most ismét fölfakadni készül.” Az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot – e nagy történelmi esemény osztályjellegének, Kossuth személyiségének megítélésében elkövetett tévedései ellenére – Szabó Ervin az újkori magyar történelem, a magyarországi munkásmozgalom és a szociáldemokrata politika egyik legnagyobb hagyományának, történeti kiindulópontjának tekintette. Erre alapozva hirdette, hogy az elkövetkező társadalmi forradalom már „szocialista március” lesz, mert negyvennyolc igazi örökösei a szocialisták.
Nagy hangsúlyt helyezett a retrográd történelmi hagyományok, a hivatalos nemesi konzervatív-nacionalista történelemszemlélet elleni harcra, a „történelmi hazugságok” leleplezésére. Úgy vélte, hogy a sok évszázados magyar múlt tendenciózusan kiszínezett és elferdített hagyományai „mázsás súllyal nehezedtek” a századforduló munkásosztályára, más progresszív erőire, és megakadályozták, hogy a tömegek helyesen tájékozódjanak koruk alapvető problémái között. Feladatának tartotta: „megtisztítani a magyar történelmet attól a végtelen sok gyomtól, amely a pártoskodó és gyáva „történetcsinálók” keze alatt felburjánzott. Alig van nemzet, amely a hazugságoknak vastagabb szemüvegén szemlélné saját történelmét.” A progresszív hagyományok mellett tehát világosan látta a haladást gátló hagyományok negatív történelmi-társadalmi szerepét: „A hagyományok oly mélyen gyökereznek az emberek lelkében, hogy hosszú időre képesek útjukat állni az új eszméknek, még akkor is, ha ezeknek befogadása legsürgősebb és legmélyebb létérdekük. A holtak uralkodnak rajtunk, jó és rossz értelemben. S a hol igazságok rettenetesen meglassítják az eleven igazságok útját. Magyarország klasszikus tere az elavult hagyományok tobzódásának. Az ember, ha nem tudná, hogy itt a hagyománynak bennrejlő ereje mellett még egy másik, hatalmas erő működik: az osztály befolyása, melynek a nemzeti történelem bizonyos irányú kiszínezése érdeke – nem értené meg, hogyan sikerült létrehozni… a hamis magyarázatoknak azt a szövevényét, amelyet magyar nemzeti történelemnek neveznek.” A „történelmi hazugságok” elleni harcában mindenekelőtt az 1848 utáni korszak hivatalos, dzsentroid-polgári történelemszemléletét igyekezett leleplezni. Ennek során éles szemmel kutatta és mutatta ki cikkeiben az eltelt fél évszázad valóságos történelmi jellegzetességeit, fő társadalmi, gazdasági és kulturális tendenciáit. Különösen érdekes ebből a szempontból az a kevéssé ismert írása, amelyben a kiegyezés utáni Tisza Kálmán-korszakot jellemezte. A magyar társadalmi és politikai erkölcsök elzüllését nagyrészt Tisza Kálmán működésének számlájára írta. Az ő bűne volt szerinte, hogy a liberalizmus – már 1848-ban is jelentkező – „félségét, korcsosságát” teljes virágzásra segítette. Olyan álliberalizmus szellemét képviselte, amely mögött ott settenkedett a maradi nemesség minden avítt előítélete, megrögzött osztályérdeke, haladásra képtelen tudatlansága, restsége, munkátlansága és gőgje. Az anyagi-szellemi tönk szélére jutott magyar dzsentrit nemcsak a „tehetetlen hazaszeretet hajtotta a sírva-vigadás útján”, hanem arra való képtelensége is, hogy a „munkás hazafiság útján” szerezze vissza azt a pozíciót, amelyre a 48-as küzdelemben „majd-majd hogy érdemesnek nem mutatkozott.” A külföldi konstellációk ajándékaként viszont a kiegyezés után kezébe került egy nem is kis területű államnak egész törvényhozási és közigazgatási szervezete. Az álliberális Tisza Kálmán „politikájának sarkalatos pontja – állapította meg Szabó Ervin –, sőt kizárólagos alapja és egyetlen célja a középnemesség, a dzsentri megmentése volt. Gazdaságpolitikája az éhes dzsentrit szolgálta, annak érdekeit foglalta paragrafusokba.” A gombamódra szaporodó hivatalokban tudatlan, bárdolatlan, kegyetlen fajzat pöffeszkedik. Reá ereszti az országra a mindennemű pénzes és pénztelen spekulánsok, üzérkedők faját, amely a közszállításoknál, a bankokban, a részvénytársaságokban, a vasutak panamáiban kizsarolja az országot, és busás nyereségeiből részt ad a dzsentrinek, amely ott ül az igazgatóságokban… És mert ez a svindlerhad véletlenül túlnyomóan zsidókból kerül ki, elnevezték Tisza Kálmán rendszerét liberalizmusnak. Hogy az egésznek ki issza meg a levét, kell-e kérdezni? Ki más, mint a nép!
A század eleji magyar szocialista munkásmozgalom és munkásművelődés ideológiai megalapozásának nélkülözhetetlen része volt a hazafiság és a nemzetköziség, a nemzetiségi és nemzeti kérdés marxista felfogásának – a hazai történelmi, társadalmi és kulturális viszonyokat is szem előtt tartó – kialakítása, valamint széles körű propagálása. Szabó Ervin ebből az elméleti és propagandamunkából is oroszlánrészt vállalt a szociáldemokrata párt század eleji tevékenységének keretei között. A nemzetiségi és a nemzeti kérdést illetően számos alkalommal teljes egyértelműséggel szögezte le a szocialisták álláspontját. A magyar faj felsőbbsége című cikkében így fogalmaz erről: „Már számtalanszor kifejtettük, hogy mi nem ismerjük el egyetlen faj, egyetlen nemzetiség, állam vagy nemzet – vagy bárminek is nevezzük is felsőbbségét –, így tehát a magyarét sem.” A tótok programja és A nemzetiségi képviselők című, Népszavában megjelent cikkekben hangsúlyozta, hogy a magyar szociáldemokraták nemzetiségi politikája nem merül ki annak követelésében, hogy minden nemzetiségi tanulhasson saját nyelvén. Elismerte és támogatta a nemzetiségi pártok keletkezését, ha azoknak becsületes céljuk, becsületes eszközeik voltak, vagyis bátor radikális program alapján igyekeztek a nemzetiségeket egyenrangúvá tenni. Az igazi kérdés itt az, hogy a fennálló gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyok lehetőséget adnak-e az egyenjogúságra. Szabó Ervin felelete erre a kérdésre tagadás volt. Gyakran elmondta és leírta, hogy az 1868-as nemzetiségi törvényt a valóságban nem alkalmazták, nem respektálta azt sem a törvényhozás, sem a kormány, sem a többi közhatóság, s mint a Pesti Hírlapból idézte: „a hazafias gyakorlat megkorrigálta, sőt hatályon kívül helyezte a törvényt.”
Szabó Ervin publicisztikájának alapvető célkitűzése az volt, hogy a magyarországi szocialista forradalom előkészítését az egész munkásosztályra és dolgozó társadalomra és dolgozó társadalomra vonatkozó politikai, ideológiai, kulturális és morális nevelő munkával összekapcsolja. Az ő munkássága új minőséget, a korábbinál magasabb színvonalat hozott az MSZDP agitációs és művelődési munkájába. (Folytatjuk)