Területi szervezetek

Budakalász • elnök: Szikszai Pál

Csepel • elnök: Rausch Lajos

Fót • elnök: Szekeres László

Kazincbarcika • elnök: Takács István

Jászárokszállás • elnök: Nagy Gyula

Kiskundorozsma • elnök: Cserfalvi Ibolya

Miskolc • elnök: Zsargó József

Nagyszénás • elnök: Babinszki Pál

Nyíregyháza • elnök: dr. Horváth Endre

Orosháza • elnök: Németh József

Pápa • elnök: ifj. Kerecsényi Zoltán

Rákospalota • elnök: Kastély Sándorné

Sajószentpéter • elnök: Budai Sándor

Szolnok • elnök: Gál Jánosné

Tiszabő • elnök: dr. Barta János

Törökszentmiklós • elnök: Berecz Bálint

Berecz János: Öröksége, emléke megkerülhetetlen

Tisztelt honfitársaim! Kedves barátaim! Elvtársak! Ünnepi alkalomból gyűltünk ma egybe. Emlékezni szándékoztunk. Emlékezünk egy nagy magyar emberre, születésének 90. évfordulója alkalmából. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kortársai, elvtársai – és szűkebb csoportban – közvetlenül munkatársai lehettünk.

Volt munkatársaként, az általa sugárzott légkör szellemében én is szívélyesen köszöntöm az emléke előtt tisztelgőket.

Kilencven évvel ezelőtt született Csermanek János, aki Kádár János néven lett történelmi személyiség, 32 éven át volt a Magyar Népköztársaság megbecsült első embere, elismert vezetője. Áldozatvállalása Magyarország sorsáért – feledhetetlen, tettei a dolgozó emberek javáért – kitörölhetetlen a magyarság tudatából, emlékezetéből.

Személye, cselekedetei ma már a történelem része, annak ítélete minősíti kiemelkedő emberként, halhatatlan személyiségként, a magyar múlt örökemlékezetű részeseként.

Évek óta hangoztatjuk, hogy Kádár János már a történelemé, tetteinek értékelése a történelemtudomány feladata. Emlékét pedig megőrzik a dolgozó emberek, hiszen közéjük való volt, értük élt. Emlékét gondozzuk mi is, a hozzá hű erők, elsősorban, hivatásszerűen vállalva, a Kádár János Baráti Kör. Úgy gondoltuk, hogy a napi politika már ne nagyon foglalkozzon személyével. Az utóbbi hónapok történései viszont azt bizonyították, hogy öröksége még jelen van a politika mindennapjaiban.

Jövőnket meghatározó választások zajlottak le hazánkban ez év április 7-én és 21-én. Egyetlen párt élt nevével és emléke felidézésével a választási küzdelemben. A Munkáspárt volt ez, amelynek befolyása tovább fogyott ezen alkalommal is. Szó se róla, nem Kádár emlékének a felidézése volt hatástalan. A „kompromisszumosok robotosa” reálpolitikájának a hagyományai hatottak, amikor így szólt a feladat: a gátlástalan, a munkásembert nem ismerő, sőt meggyötrő jobboldali kormányt le kell váltani! A választók ezt el is döntötték. Közöttük voltak az igazi baloldali szavazók is. Kádár népe ez alkalommal nem érzelmei, hanem a politikai meggyőződése alapján szavazott. A kormányt leváltották, s helyébe a Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége koalíciós kormánya léphet.

A vesztes jobboldal szakértői, politológusai határtalan dühvel ostorozzák a becsületes magyar választókat a számukra csalódottságot okozó eredmények miatt. Ilyeneket írnak: „a trianoni ország magyarsága valójában Kádár népe, vagyis ne reméljen itt senki mély és átfogó változásokat, hiszen a kacsintgatós féldiktátor a maga szegényes, de kiszámíthatóan biztonságos „életszínvonal-politikájával” örökre lekenyerezett milliókat.” Majd a következő megállapítást teszi a választások kimenetele miatt a történészből lett fideszes és nagyon mérges politológus: „Most azonban kiderült valami mélyebb kádári gyökerezés is… Kiderült ugyanis, hogy a Kádár-nép igazi, nagy hazája (Buda)pest.” Ezenközben szidalmazzák a „proletár és félproletár tömegeket”, az „inaktív nyugdíjasokat”, a „pesti kispolgárokat”. A hazugság viszont így fogalmazódott meg: „Kádár népe nem állhatta az eszményeket”. Az igazság az, hogy a kádári eszményeken felnőttek nem tűrték az úgynevezett polgári kormány hazugságait. Az ilyen mértékű elfogultság nem érdemel még választ sem, csak az a bántó, hogy az illető még nálunk, Kádár alatt, a mi egyetemünkön ingyen, sőt ösztöndíjjal tanulhatott. Sajnálatos, hogy tanulmányi ideje alatt végig szociális eszmények nélkül maradt! Jólesik viszont, hogy őt felháborítja Kádár népének öntudatos hűsége és helytállása.

Igazuk van tehát azoknak a felméréseknek, melyek szerint Kádár János öröksége és emléke még mindig hat a mai mindennapos politikára. Emléke élő, az országért és népéért végzett munkájának gyümölcsei ma is megbecsülésnek örvendenek. Az elmúlt években felszámolt vívmányok pedig táplálják a nosztalgiát a társadalom nagyobb részében. Éltetni és ismertetni szükséges azokat, hiszen vissza lehet állítani jelentős részét még a kapitalizmus körülményei között is. Érdemes kiállni mellettük.

Barátaim! Sok idő szükségeltetne Kádár János történelmi tetteinek egészét összegezni, de a 90-ik évfordulón illik, kötelességünk a legfontosabb jellemzőit számba venni.

Élete legnehezebb és súlyos kérdésekkel terhelt napjait 1956. október-november heteiben élte meg. Túlélte Horthy kalodáját. Megjárta Rákosi börtöneit, aki a megszerzett hatalommal visszaélve, százezreket alázott meg, az árulás bélyegével látott el, a legszebb, a legemberibb eszme, a szocialista egyenlőség nevében. Ezzel szembeni elítélését fejezte ki november elsején sugárzott rádióbeszédében Kádár János: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát…” Majd felvázolta a teljes képet: „A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom, a reakció tűzfészkeit.”

Nehéz, gyötrő órákat élt át, amikor döntött, hogy vállalja a súlyos terhet, és baráti segítséggel hozzálát az ellenforradalom leveréséhez. Azt világosan tudta, hogy a magyar események sorsát egyértelműen a nemzetközi körülmények határozzák meg. Az Egyesült Államok kormányzata több csatornán keresztül biztosította a szovjet kormányt, hogy tudomásul vesz bármely szovjet lépést a magyar ügyben. Ugyanakkor tovább uszított minden eszközzel a harc folytatására, nem bánva, hogy mennyi magyar ember pusztul el akkor már értelmetlenül.

A szövetséges Szovjetunió és a többi baráti ország nem tűrte tovább az eseményeknek a helyzetüket, biztonságukat veszélyeztető alakulását. Egy új kormány mindenképpen létrejött volna. A magyar nép szerencséje, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány élére Kádár János állt. Ugyanakkor ő pontosan tudta, mit vállal. A Szakszervezetek Országos Tanácsa ülésén így szól erről 1957 januárjában: „A tapasztalat azt is megmutatja, hogy a tömegek szemében igazán becsületet csak azok szereznek, akik megmondják az igazat. A tömegeket ugyanis nem szabad lebecsülni, a tömegek nem buták, van történelmi tapasztalatuk, és meg tudják különböztetni az igazi vezetőt az olyan vezetőtől, aki csak játszik a tömegek érzelmeivel. (…) Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúval fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam azt, de meg voltam győződve igazságunkról, és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk, és megmentettük a magyar proletárdiktatúrát.” Május elsején már milliós demonstráló bizonyította, hogy elismerés övezi a nehéz szerep vállalásáért.

A mai számonkérők azért vádolják árulással, mert nem folytatta a kilátástalan harcot. Ezek az urak talán örömmel lettek volna sírásók a nemzet sok-sok fiának a temetésénél. A munkás nép iránti utálatuk mit sem változott. A történelem őket, a szájtépőket marasztalja el.

A magyarázható, de védhetetlen megtorlás után a társadalmi béke kovácsolója volt Kádár János. Nagy Imre sorsát ő határozta meg, és nem tudta feledni haláláig. Az általános amnesztia érvényesítése előtt, 1961-ben hirdette meg legendás politikai jelszavát: Aki nincs ellenünk, az velünk van! Ez abból fakadt, hogy a népet többre becsülte, mint az elméletet. Nem szerette a túlzó jelzőket, az elhamarkodott minősítéseket. Csínján bánt a szocialista elnevezésekkel is. A valóságot, a konkrét eredményeket tisztelte, nem a hangzatos, demagóg ízű kijelentéseket. Többször ismételte, hogy megértsék: „A nép nem lehet az elmélet kísérleti tárgya.” Politikájának alaptétele volt, hogy a „szocializmus építésének együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának rendszeres emelkedésével”.

A 60-as évek elejétől, a konszolidáció megszilárdulása után ebből az elvből egy jottányit sem engedett. Ekkor érezte igazán elemében magát, lendületbe jött. Egyre jelentősebb újításokkal segítette a szocializmus magyarországi építését, a hazai sajátosságok érvényesítését. A mezőgazdaságban nagyarányú befektetések történtek, a gépesítés nagy lendületet vett. A paraszti kezdeményezések tág teret kaptak, a háztáji és a melléküzemágak fokozták a termelési kedvet és az eredményességet. Senki sem maradt munka nélkül. A földművelés havi jövedelmet hozott, és nyugdíjas foglalkozássá alakult. A parasztság szociális biztonsága először lett anyagilag megalapozott. Most, amikor kiigazítás, fejlesztés helyett szétverték a modern magyar mezőgazdaságot, most ismerik el igazán az emberek az akkori eredményeket.

Az iparban az irányító szervek nagyfokú önállóságával együtt nőtt a szakszervezetek hatóköre. A beleszólás, az egyetértés mellett a vétójog bevezetése jelentős vívmány volt. Ma a szakszervezetek függetlenek, de vannak-e olyan hatékonyak, mint akkoron? – joggal kérdezhetem.

Elvei szerint Kádár János a modern szocialista társadalom megvalósításán fáradozott, bár nagyon az elején tartottunk még. AZ MSZMP Társadalomtudományi Intézetében hat éven keresztül dolgozott az egyik Kádárról szóló könyv szerzője. Úgy tűnik, hogy Varga László ott csak színt játszott, mert azt merte írni, hogy Kádár „meggyőződés nélküli ember volt”. Kerestem az érveit, a tényeket, de csak ilyesmit találtam a könyvében: „Aczél György később pletykálta… elemi érdeke volt… a magánzárkájában mindent végiggondolt” és így tovább. Igazán döbbenetes hatást vált ki az a véleménye, amikor a horthysta rendőrség vallatása során a „gyáva” viselkedést kéri számon. Szerinte Kádár „vallott is meg nem is, összevissza hazudozott, vagánykodott, majd vissza is vonta beismerő vallomását”. Az fáj a szerzőnek, hogy Kádár nem került Sallai, Fürst, Schönherz, Rózsa, Kulin, Ságvári sorsára, nem verette, nem lövette agyon magát.

Akinek volt füle a hallásra és szeme a látásra, az tudja, hogy Kádár János meggyőződéses ember volt, a szocialista felszabadulás híve. Meggyőződése volt, hogy a szocializmus társadalmi eszméjének az alkalmazása képes megszabadítani az embereket a gazdasági kizsákmányolástól, a szociális alávetettségtől, a nemzeti elnyomástól. Kádár János egyértelműen és alkalmazását megkövetelve hirdette elveit a bel- és külpolitikában.

Egyik alapvető meggyőződése volt, hogy kiszámítható politikát kell folytatni. Akkor becsül minket a nép is, meg a külföldi partner is, ha tudja, hogy mi várható tőlünk  – hangoztatta. A szocialista közösség országaiban általános megrökönyödést keltett, amikor a hetvenes évek második felében hónapokkal előre bejelentettük az élelmiszerárak elkerülhetetlen emelését, annak mértékét is megnevezve. Nagyarányú tiltakozásra és felvásárlásra számítottak. Félelmük nem igazolódott.

Nemzetközi kapcsolatainkban nem egyszer előfordult, hogy tőkés országokbeli partnereink velünk ismertették elképzeléseiket, méltányolva nyitottságunkat. Tudták, ha mi egyetértünk azokkal, akkor támogatásra találnak a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió részéről. Román barátainknak fogalmuk sem volt arról, hogy minden suba alatt előadott kezdeményezésüket nekünk megsúgták a nyugati partnereink, mert bennünk, véleményünkben megbíztak. Ők ugyanis nem szerették, ha zsákutcába vagy jégre vitték őket.

Sokszor hangoztatott álláspontja volt, hogy a nemzet politikája nem áru, nem szabad kiállni vele a népek országútjának a sarkára. Esetleg jól megfizetnének, mondotta, de utána semmibe vesznek bennünket. Az „új gazdasági mechanizmus” bevezetésének, pontosabban a gazdaság irányításának reformja idején állandóan hangsúlyozta, hogy mindenki egy nyelven beszéljen róla. Ugyanazt mondjuk a témáról Moszkvában, Londonban, New Yorkban is, mert tudnak egymásról, és az eltérés a bizalmatlanságot növeli minden oldalon. Természetesen azt illett a külföldi előadásokban terjeszteni, ami Budapesten is elhangozhatott.

Kádár János a világbékét az emberiség létfeltételének tartotta, ezért őszinte, meggyőződéses híve volt. A hidegháború utáni hidegbékét lassan és bizonytalanul felváltó enyhülés tevékeny támogatójaként lépett fel a nemzetközi porondon. Kifejezetten jóízűen tudott tárgyalni/beszélgetni ezen politika támogatása érdekében Willy Brandttal és Franz Joseph Straussal, Bruno Kreiskyvel, Francois Mitterrand-nal és Margaret Thatcher asszonnyal, na meg VI. Pál pápával is. Ide kívánkozik annak elbeszélése, mi történt akkor, amikor Kádár 1977 júliusában, Rómában VI. Pál pápánál járt. Az audienciára mintegy fél órát írtak elő, ami gyorsan elszaladt. Kádár a beszélgetés során, a maga természetességével, feloldotta a pápának egy kommunista vezetővel szembeni elfogódottságát, és jóízű beszélgetés alakult ki közöttük. Emberi légkörben jól kipanaszkodták magukat a másik partnernek. Az idő pedig egyre telt, de a beszélgetőknek hírük sincs. A bíborosok már fel-alá járkálva nézegették az órájukat, nem értették az egészet. Egy óra öt perc múltán  kinyílt az ajtó, és a két mosolygó ember búcsúzkodni kezdett. Igen ám, de a pápa két kézzel fogta Kádár jobbját, és az istennek sem engedte el. Erre Kádár ballal megveregette a pápa jobbkarját, a következő mondat kíséretében: „Hát, szentatyám, hallhatta, hogy tengernyi gondom van, de a beszélgetés után magát sem irigylem!” Erre VI. Pál égnek emelve kezeit, nagy nevetve útjára engedte vendégét. Aki ily mértékben partnere tudott lenni VI. Pál pápának, az nem volt híján a magas fokú intelligenciának.

Kádár a békés egymás mellett élés elvét nem a nemzetközi osztályharc különleges formájának tartotta annak ellenére, hogy a szovjet vezetők úgy határozták meg annak lényegét. Számára ez az elv az együtt létezés egyetlen lehetséges módját és körülményeit jelentette. Nem is követtük a szovjetek kapcsolatokat leépítő gyakorlatát, amikor Andrej Gromiko külügyminiszter, az amerikai eurorakéták telepítése miatt 1979 decemberében Bonnban kijelentette: „A tárgyalások alapjai lerombolódtak.” Az addig egyeztetett programokat teljesítettük, és új kezdeményezéseket is elfogadtunk. A megorrolás a szövetségesek részéről nem esett jól Kádárnak, de azért nem adta fel meggyőződését. Képes volt ellentmondani a szovjet álláspontnak, ha azzal nem értett egyet.

Mély benyomást gyakorolt mindnyájunkra, a környezetére és a nemzetközi közegre, ahogy a miénktől eltérő álláspontot, terveket megbecsülte, sőt védelmezte, ha azokat megvalósíthatónak ítélte. Az úgynevezett eurokommunizmus teóriájának a megjelenése általános berzenkedést, ellenkezést váltott ki a szocializmust építő országok vezetőinek körében. Todor Zsivkov azonnal hét pontban fogalmazta meg az újkeletű „revizionizmus” leleplezését. Kádár János, az MSZMP akadályozta meg a modern „elméleti kereszteshadjárat” beindítását. Álláspontja világos, érthető volt. Mindenki a maga útját járja végig, és ő maga keresi annak lehetőségeit is. Nekünk ebbe beleszólni nincs jogunk, de érdekeltek vagyunk az eredményeikben. Ezért nem bíráljuk, hanem támogatjuk őket. Az ellenző kórus, ha nehezen is, de elhallgatott.

Nemzetközi tárgyalásait közvetlen emberi légkörben, belső derűvel folytatta. A szociáldemokratákkal felszabadultan beszélgetett, nem kellett állandóan az érzékenységükre ügyelni, mint Erich Honeckernél, Vasil Bilaknál és más kommunista vezetőknél. Aki túl erős vagy gyenge, az mindig sértődékenyebb. A szociáldemokraták az egyenlő partnerrel tárgyaltak. Nyitottak voltak minden értelmes megjegyzésre, érvre, új javaslatokra, még a kemény ellentmondásra is, mert a közös nevezőt keresték.

Sosem feledem, amit Francois Mitterrand, a Francia Szocialista Párt első titkára mondott 1977 májusában, a Kádárral folytatott tárgyalása után: „Én készültem erre a beszélgetésre, és a jegyzeteim itt vannak a kézitáskában. De elő sem vettem, mert Kádár előtt sem voltak jegyzetek. Viszont végre egyszer kipolitizálhattam magam egy kelet-európai vezetővel. A szocialista országokban csak úgy röpködnek a számok az elért eredményekről, a tonnákról, kilométerekről stb. Közben fogalmam sincs, hogy ez sok vagy kevés. Most viszont politizáltunk országainkról, pártjainkról, sőt még Trianont is láttam magyar szemmel.”

Biztosan ez is meghatározó hatást gyakorolt rá, hiszen Mitterrand köztársasági elnökként, 1992. február 28-án Párizsban „A törzsek vagy Európa” címmel tartott eszmecsere megnyitóján mondott beszédében így nyilatkozott meg: „A győztesek békéje: e század minden szerződése, különösen az 1914–1918-as háborút követő szerződések, kezdve a versailles-i szerződésen, de az 1945-ös és azt követő minden szerződés is igazságtalan szerződés volt. A győztes dicsőségét vagy uralkodási vágyát, esetleg pillanatnyi érdekeit kielégítendő szerződések semmibe vették a történelmi, földrajzi, szellemi és népi valóságot. Az elkövetkező háború tragikumát mindenkor magban hordozta az előző békerendezés.” Természetesen a mai nemzetközi feltételek közepette egy ilyen felismerésnek nincsenek és nem lehetnek a határokat is érintő következményei, de legalább elismerte jogos fájdalmunkat. Ebben Kádár Jánosnak jelentős szerepe volt.

Tisztelt barátaim! Szólnom illik emberi mivoltáról, emberségéről is. Nagyon jól ismertük, hogy szerény, puritán életet élt. Ma már ezt is megkérdőjelezik egyesek, mondván, az is csak álca, csak máz volt. Ennél nevetségesebb vád nem is érheti. Egész életmódjából a természetesség áradt. Balatonaligán, a Club Aliga üdülőben ma is mutogatják a „4-es” villát, amely az ő pihenését szolgálta. Sokan, főleg a külföldiek elképedve látják, hogy mentes minden fényűzéstől, bútorzata egyszerű és lakályos. Nem csak azt vallotta, amit sűrűn idéznek, hogy a krumplileves legyen krumplileves, hanem mindenben a valóságot kereste, képviselte.

Ismert, hogy a Külügyi Szálló nevet viselő pártintézményben étkezett, hétköznap vacsorázott, szombat-vasárnap pedig ebédelt is a feleségével. Kellemes kis protokollszoba volt ott, de azt nem volt hajlandó igénybe venni. Ott étkezett, ahol a „pórnép”. Külföldi vendégeink kijelentették, ha nem látják, soha nem hinnék el.

Kifejezetten tiltakozott az ellen, ha személyét előtérbe tolták. Külügyes osztályvezető voltam, amikor az agitprop KB-titkár szobájában ültem, mivel az én felügyelőm ismét beteg volt. Úgy tizenegy tájban erőteljes kopogtatás után belépett az Öreg. Én azonnal el akartam menni, de visszaültetett. Ő is helyet foglalt, és azonnal a tárgyra tért: titkár elvtárs, olvasom a mai Népszabadságban, nagy betűkkel szedve, hogy Kádár János meglátogatta a sakkbajnokságot. Alatta kisbetűvel: megnyílt a sakkbajnokság. Nem az a hír, hogy odamentem, hanem hogy megnyílt! Nem kell elhallgatni, hogy meglátogattam, de gondolja, hogy odamegyek, ha nem nyílik meg a bajnokság? A lelkes titkár rögtön kész volt a válasszal: utánanéztem, és éppen Rényi Péter volt az ügyeletes szerkesztő, ő pedig nem ért a sporthoz. Erre Kádár: „Tudja, titkár elvtárs, ez nem sport, hanem politika.” Ezzel magunkra hagyott, engem egy kioktatott felettessel.

Az apparátust, mint olyant, nem kedvelte, de mint nélkülözhetetlent, becsülte. Ezen nem illik meglepődni, mivel előfordultak nála ilyen emberi ellentmondások. Attól tartott, hogy az apparátus, bár szolgálata nélkülözhetetlen, de elszigetelhet, elzárhatja a vezetőket a valóságtól, mert saját értékelését igyekszik ráterhelni az irányító szervekre. A mindenkori Párt- és Tömegszervezeti Osztályt ismerve, őszintén bevallom, ezen félelmén nem is csodálkoztam. A minimálisan szükséges létszámot engedélyezte az osztályok számára.

A kötelező külföldi utazások alkalmával mindig a lehető legolcsóbb variációt kellett javasolni, és a legkisebb létszámú delegációt összeállítani. Büszkén konstatálta a nemzetközi tárgyalásokon, hogy míg az NDK-ból 15-20, a Szovjetunióból 25-30 fős küldöttség jelent meg, a többi országból is legalább 10-15 fő, addig magyar oldalról 5-6 munkatárs végezte el ugyanazt a munkát. És ezt nagyon komolyan vette, sőt élvezte. Rendkívül távol állt tőle, hogy közpénzből milliókat költsön látszatelismerések bekaszálására.

Az apparátussal szembeni ellenérzése ellenére törődött a munkatársak emberi problémáival. Nem magához hívta, akinek komoly gondjáról értesült, hanem meglátogatta a munkaszobájában. Így bensőségesebb volt a beszélgetés. Tanácsait barátian adta elő, nehogy utasításnak vegyük. Egyébként is szívesen idézgette azt a maói mondást, mely szerint nem az a felelős, aki tanácsot adja, hanem aki megfogadja.

Amikor a Népszabadsághoz kerültem, főszerkesztőként számomra is igen meglepő útmutatással szolgált: „Jól figyeljen oda, mert legalább háromféle Népszabadság van. Attól függ, hogy melyik főszerkesztő-helyettes az ügyeletes szerkesztő, olyan a lap stílusa is. Ha Rényi Péter, akkor Aczél György hatása érződik, ha Földes István, akkor Nyers Rezső szellemisége, ha Szamosi Károly, akkor Biszku Béla befolyása mutatható ki.” Lényegretörő, bizalmat tükröző eligazításban részesültem.

Folytathatnám, de bízom abban, hogy arányosan szóltam Kádár János személyiségéről, meggyőződéséről, munkájáról és emberségéről. Végül szeretném megerősíteni, hogy a Kádár-korszakot csak az adott történelmi, gazdasági társadalmi és főleg a nemzetközi körülmények között lehet értékelni. Az érzelmi alapra épülő ítélet mindig egyoldalú, elfogult. Szerencsénk, hogy a történelem csak a tényeket mérlegeli. Éppen ebben a szellemben válaszolnék néhány kérdésre, akkori magunkkal kapcsolatban.

Lehetett volna fejlettebb a demokrácia intézményrendszere nálunk? Igen, érettek voltunk rá. Egyébként is egyre-másra fejlődött. Éppen ezért a legfejlettebb volt a „testvéri” országok között, állandó bírálatnak kitéve!

Lehetett volna demokratikusabb a parlamenti választás és az országgyűlés működése? Igen, a lehetőség és a szándék meg is lett volna hozzá. De a hazai ideológiai betonfejűek és a baráti országok hasonlói még az alkalmazott rendet is tartózkodással, sőt ellenségesen fogadták.

Lehetett volna szélesebb a társadalmi párbeszéd? Igen. De még így is mi voltunk az engedékeny hatalom, amely, vezetőik szerint, lazította még a szomszédos országokat is.

Lehettünk volna felelősebbek a világban szétszórt, különösen a szomszédos országok magyarságának a sorsa iránt? Talán, de egyetlen országtól, egyetlen nemzetközi politikai erőtől nem kaptunk nemhogy támogatást, de még megértést sem.

Ebben a kérdésben csak vergődésre tellett, magányunkban.

Elnézésüket kérem, hogy befejezésként magamat idézem a Rubicon című folyóiratból, mivel nem tudom pontosabban összegezni meggyőződésemet.

„Még élhetne, de érthető, hogy éppen akkor ragadta el a halál. Az élet nagyon kemény volt hozzá, rendkívül szigorú, néha kegyetlen próbák elé állította, míg a halál kegyesen bánt vele. A maga ügyének sorsát tekintve idejében halt meg. Teste eltemettetett, de szelleme, öröksége ma is jelen van az életünkben, a politikában, és neve élő a magyar társadalomban. Öröksége, emléke megkerülhetetlen.”

Így fejeztem be írásomat: „Kemény ember volt, és céltudatos. Amit vállalt, vagy kirótták rá, vagy rákényszerítettek a körülmények, azt teljesítette, még akkor is, ha becsülete, embersége, esetleg az élete forgott kockán. Magyar államférfi volt.”

Varga János: Kádár János halálának évfordulójára

Varga Jánost, a KJBK kiskundorozsmai szervezetének elnökét korunk történései gyakran indítják arra, hogy véleményét, érzéseit írásba – történetesen versbe – foglalja. Megjelenés előtt van kötete, amelynek címe: Őrizd a lángot! Előszavát Baranyi Ferenc József Attila-díjas költő írta. Legújabb versének hőse Kádár János. A verset a szerző 16 esztendős unokája, Murka Teréz adta elő.

Gyászos lepelként borult ránk az éj,

sikoltó fájdalom marcangol idebenn,

látni, megélni egy csillag elmúlását,

pedig hittük, bíztunk, hogy ez végtelen.

Győzött a halál, mely ráborítja sátrát,

hideg viasszal vonja nemes homlokát;

koszorúk, virágok ezrei borítják

a csendes temetőben végső otthonát.

Mert csillag volt Ő, vörös fényben égve,

eloszlatva a sötét, baljós árnyakat,

hogy szabadon szárnyaljon a  lélek,

büszkén a végtelenben, mint a gondolat.

A csillagok sem élnek mindörökké,

fényük elhalványul, lassan elenyésznek,

de örökké világol azok csillaga,

kik népükért haltak, népükért éltek.

És jöttek sorba, városok, falvak népe,

harcostársak, asszonyok, gyermekek,

a fény, mely belőle tifelétek áradt,

örökre lángol, s itt marad veletek.

Ma egy korhadt tövisbokor aljában élünk,

melyre egy rossz, sanda csillag fénye süt,

de kutató szemünk a messzi múltba réved,

s azt a csillagot keressük mindenütt.

Ifj. Kerecsényi Zoltán: Meg kell védeni az emlékét és a szellemiségét

Sokat tanakodtam azon, hogy elfogadjam-e ezen beszéd megtartását, hogy akik engemet ide meghívtak, jól tették-e, hogy sokak között engem is felkértek. Hiszen tulajdonképpen koromnál fogva kevés tapasztalattal rendelkezem a Kádár János nevével fémjelzett korszakról, illetve természetesen magának a korszak névadójának a megítélésében vagy értékelésében is kevés joggal ítélkezhetek. De úgy határoztam – a családi múltam iránt érzett felelősségből és hazafiúi kötelességből –, eljövök, és csekély emlékezésemmel én is elhelyezem a tisztelet szerény virágait szavak formájában a Kádár János Baráti Kör jelképes koszorújába.

90 éve van, hogy világra jött Kádár János.

Egyszerű évforduló ez? Lehet. A múlt? Lehet. A szó egyszerűségében lehet. Elhanyagolható, elfelejtendő évforduló? A gyűlölködőknek és az ismeretek hiányában lévőknek az. De nekünk nem!

A magyar történelemben hosszú-hosszú korszakok léteznek. Vannak közöttük olyanok, amelyek az egyszerű nép emlékezéstudatában, hagyományvilágában kiemelkedően, pozitívummal élnek. Ilyen I. István államalapító, Hunyadi Mátyás, az „igazságos”, és ilyen a népnek, mindannyiunk kedves „Jani bácsi”-jának, Kádár János elvtársnak a nevével fémjelzett történelmi kor is. Ezen utóbbi mély bevésődöttséggel és közelségével él a magyar nemzetet alkotó dolgozó nép többségének lelkében, és Kádár személye éppúgy, mint a népszabadság, a független, szabad, jóléti haza legeszményibb harcosának alakja –, s nem úgy, mint az elnyomó állam megtestesítője.

Kádár János emlékének varázsa, egész életműve, „csodája” megerősít hitemben engemet is. Kádár János tekintete még halála után is ott függ a legmagasabb mércén, mert emléke kitörölhetetlen. Annak az embernek az emléke, aki legalább harminc évig mindenkit jól tudott lakatni, akinek idején mindenki biztonságban, kiszámítható jövő tudatában élt, a lakosság több mint fele új lakásba költözött, tudott tanulni, művelődni, gyermeket nevelni, nyaralni. Akinek a vezetése alatt több minden létesült, mint előtte háromszáz év alatt összesen, és elismerte a magyart, a magyarokat a világ. Mert aki ebben az országban megélt hatvan-nyolcvan esztendőt, az rengeteg mindent átélt. Sajnos, a huszadik évszázadban úgy osztottak el bennünket a nagyhatalmak egymás közt, mint a hamiskártyás a cinkelt kártyát. Így osztottak el bennünket Versailles-ban, Párizsban, Máltában. Minden elosztás után más és más határozta meg a mozgásterünket. Hazánk népe egy élet munkáját látta összeomolni sokszor. Ajkbiggyesztve, méla undorral ejtették ki a munkás nevet azok, akik népre, nemzetre hivatkozva léha úrhatnámsággal élnek kényelemben, melyet a lenézett értékteremtők munkája nélkül soha meg nem szereztek volna.

Kádár János emlékét kénytelen tűrni az úri rend, mert az emléke halála után tizenhárom esztendővel is eleven, amely még itt kering körülöttünk. Mindaddig kénytelenek tűrni Kádár János emlékét, amíg olyan társadalom nem lesz Magyarországon, mint az ő idején. Mindaddig, míg állni fognak azok a létesítmények, gyárak, melyek az ő idejében készültek. Mindaddig, amíg jobban és nagyobb biztonságban nem él az országunk lakosságának többsége, mint az ő irányítása alatt.

Kádár János történelmi szerepét Batthyány Lajos szerepvállalásával tudom egybevetni. A magyar történelem sorsfordító csúcsain (1848, 1956) vállaltak jelentős szerepet, mint Magyarország felelős kormányának miniszterelnökei. A hivatal azonossága mellett összeköti őket a politikai bölcsesség, a nemzet iránti felelősségtudat.

Kádár János több volt, mint egy a politikusok között. Politikai öröksége nem a választék egy kínálata. Kádár János egy sorsfordító időben került hazánk élére, és sok más politikus társával ellentétben, ő tudta, hogy a megrendítő helyzetben mit kell tennie. S amit ebből megtehetett, az döntő módon beépült az ország javát szolgáló politikába, és történelemmé vált. Kicsinyes érvekkel támadják ma, próbálják lejáratni az ő emlékét, de egyre inkább cáfolhatatlan, hogy amit Magyarországért, az igazságosságon és a magyar politikai kultúrán felépülő népi demokráciáért, a humanista értékrendért, a magyar népért – értünk tett, az történelem.

Példája egyedi, amelynek a jövő számára is adott üzenete egyre időszerűbb és elgondolkodtatóbb lesz.

Meg kell védeni az ő emlékét és szellemiségét. Általános elismerést kell neki szolgáltatni, hogy végre békességben nyugodhasson a Kerepesi temetőben, mert addig nem folyhat tovább jövőnk. Nyugalmat kell teremteni az ő személyisége körül. Hozzá méltó tisztességes síremlék is megilleti.

Ezen célok elérését kitartóan kell tevékenykednünk, mert akkor nemcsak méltó síremléke, hanem szobra is lesz majd.

Azt gondolom, helyes, ha – az immáron ötesztendős – Kádár János Baráti Kör keretein belül megbecsüljük e nagy tanúságtevő emlékét, aki tudta, amit tudott, aki látott, amit látott, aki tett, amit tehetett, és aki azonosult a hazájával, s akivel a haza is azonosult. A XX. századi magyar történelem „legnagyobb magyarja” volt.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!

Kárpáti Sándor: Levél a felhők fölé

Jelentés egy angyalföldi diófáról és más földi dolgokról

Tisztelt Kádár elvtárs!

Kissé hosszabb szünet után ismét levéllel jelentkezem, noha itt a földön, nálunk is, az informatika korában a mobiltelefon, a számítógép a sztár. Sokan már interneten érintkeznek és tájékozódnak, sms-en és e-mailen keresztül küldik üzeneteiket. E jelenség is mutatja a változások mértékét és irányát.

Miután a szocialista világrendszer széthullásával Amerika maradt az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok örömébe üröm is vegyül. A New Yorkot ért tavaly szeptember 11-i terrortámadása az USA-t rádöbbentette sebezhetőségére; arra, hogy meghaladja erejét a világ egyedüli kormányzása. A demokrácia retorikájával és a rendteremtés igényével ugyanis nem lehet mindig és mindenhol fegyveresen beavatkozni, mert ez – a globalizáció negatív hatásaival együtt – csak fokozza az Amerika-ellenességet. Washingtonban újabban gondot jelent az a nyiladozó felismerés is, miszerint az imponáló technológiai haladással nem tart lépést a humánus értékek térnyerése, nyugtalanító az eszmék hiánya, s mintha csökkenne az amerikai életforma vonzereje.

A tegnapi brezsnyevi Szovjetunió és a mai putyini Oroszország sajátos keveréke a szocialista és az új kapitalista viszonyoknak, mind a gazdaságban, mind az ideológiában. A sebzett, egykori büszke nagyhatalmi tudat nehezen emészti meg a presztízsvesztő leértékelődést, miközben az érzelmekben szívós harcot folytat egymással a bizánci gyökerű politikai kultúra és a modernizáció nyugati mintája.

Kínában a gyors és látványos gazdasági fejlődés kelt feltűnést. Izgató kérdés, meddig és hogyan egyeztethetők össze a piacgazdaságnak nevezett kapitalizmus elemei az egypártrendszerre épülő politikai intézményi struktúrával?

A mai öreg kontinensünk jellemző folyamatai: az Európai Unió tétova építése, bővítése, a gazdasági fejlődés visszaesése, a jóléti államok leépülésével együttjáró szociáldemokrácia visszaszorulása, a jobboldal előretörése. Új, veszélyes fejlemény – Ausztriától Franciaországig, Hollandiától Olaszországig – a szélsőjobb megerősödése, a rasszizmus terjedése. A Közép-Európát is érintő, legdrámaibb balkáni esemény az utóbbi időben Jugoszlávia évekig tartó véres háborúba torkolló szétesése.

Kedves Kádár elvtárs! Ilyenek azok a – dióhéjban vázolt – nemzetközi körülmények, amelyek közepette, a rendszerváltás 12. évében, egy rendkívül éles, heves, felkorbácsolt indulatokkal teli légkörben lezajlott a negyedik parlamenti választás. Nagy megkönnyebbülésünkre – ha verejtékezve is – sikerült leváltanunk az agresszív, hatalomimádó, jobboldali Orbán-kormányt, kiszorítani az országgyűlésből a nacionalista, irredenta, antiszemita Csurka-pártot, a szélsőjobboldali MIÉP-et, és kicsikarni a balliberális győzelmeket. A baloldalnak, a demokrácia híveinek, az antifasiszta erőknek a felülkerekedése nemzetközileg is figyelmet érdemlő lett, és az országhatáron belül is jelentős, reménykeltő esemény, hiszen az MSZP és az SZDSZ – Medgyessy Péter vezetésével – alakíthat koalíciós kormányt.

Az eufóriát nélkülöző csendes öröm és a visszafogott lelkesültség annak szólt, hogy a kedélyjavító győzelem rendkívül szűk; kiegyenlítettek az erőviszonyok. A szocialista-liberális kormánynak olyan erőszakos, jobboldali ellenzékkel kell megbirkóznia, amelyik nem nyugszik bele vereségébe, s revánsra készülve, minden eszközt felhasznál újbóli hatalomra kerüléséhez.

A Munkáspárt azzal, hogy tagjainak többsége a második fordulóban az MSZP-re szavazott, hozzájárult a választás sikeréhez, de ezúttal, immár negyedik alkalommal minden erőfeszítése ellenére sem jutott be a parlamentbe. Ennek ismétlődő okait gondos, önkritikus elemzéssel fel kell tárni, és le kell vonni a megfelelő következtetéseket, beleértve a személyieket is. Ezt annál is inkább el kell végezni, mert a Munkáspárt helyzete – miként a szakszervezeteké is – összefügg a magyar baloldal jövőjével, a baloldali összefogás lehetőségeivel és szükségességével.

A pártok és a politikai erők versengéséből sok – feldolgozásra váró – tanulság adódik. Nemcsak az ígéretek párviadalából állt a választási kampány, hanem az ország jelenlegi helyzete megítélésének, a jövőképek ütköztetéséből is, amelybe vastagon beleszólt a közelebbi és a távolabbi múlt. A Horthy-korszak és a felszabadulás utáni 45 év tovább élő, megelevenedett emlékei is, ötvenhattal együtt.

Tudatom önnel, kedves Kádár elvtárs, hogy mind személye, mind az ön nevével fémjelzett korszak szellemisége jelen volt a választások időszakában. Megjelent politikai ellenfeleink becsmérlésében, gyalázkodásaiban, a kíméletlen kommunista- és szocialistaellenességben, a Terror Háza létrehozásában, de – más előjellel – jelen volt a Munkáspárt programjában, választási óriásplakátjában, a baloldali érzelmű és gondolkodású emberek agyában és szívében, az egykori gyárvárosok és munkástelepülések dolgozóinak, a lakótelepek népének szavazataiban is.

Jó szívvel értesíthetem és biztosíthatom, hogy köztünk él, velünk van a hétköznapokban és az ünnepeken egyaránt. Aligha van olyan beszélgetése, fóruma főleg az idősebb nemzedéknek, ahol így vagy úgy, pro és kontra ne kerülne szóba. Oldalakon át mesélhetném az önről szóló színes sztorikat, érdekes történeteket, ám itt és most ezt nem tehetem. Annyit rögzítem csupán – ez sem kevés –, hogy hivatkozási, viszonyítási pont, vitatéma, történelmi lecke lett az oktatásban, a politikai irodalomban, a televíziós közvélemény-kutatásokban, a rádiós műsorokban, az egymás után megjelenő könyvekben, újság- és folyóiratcikkekben, tanulmányokban, publicisztikai írásokban. A Kádár-ellenesek torzítják, tagadják az ön érdemeit, az egyszavas diktatúrával illetik a Kádár-korszakot. Az ön barátai és tisztelői, a kádári idők vívmányainak elkötelezett hívei azonban kiállnak az élettörténeti tények, a megélt, vállalható értékek mellett, és azt latolgatják, mikor és hogyan lehet utcanevet adni és szobrot állítani e kis ország nagy fiának.

Mi, a Kádár János Baráti Kör tagjai és szimpatizánsai természetesen az utóbbiakhoz tartozunk. Ezért hoztuk létre és működtetjük – ha szerény feltételek között is – baráti társaságunkat. Azért vállaljuk és ápoljuk a kádári örökséget, mert nekünk ön és az önről elnevezett korszak a szocializmust jelenti, a követhető emberi példát. Ezért szerkesztünk körlevelet, jelentetünk meg fényképes albumot, különböző kiadványokat, készítünk zászlót, írunk cikkeket és verseket. Ezért szervezünk havonta olyan klubösszejöveteleket, ahol már vendégelőadóként üdvözölhettük Romány Pált, Fekete Jánost, Kopátsy Sándort, Gyurkó Lászlót, Baranyi Ferencet, Moldova Györgyöt, Berecz Jánost, Földes Györgyöt, Csőke Józsefet, Lakatos Ernőt, Barta Istvánné Nágyát és másokat. Ezért gyűjtjük a Kádár-relikviákat, szervezünk szellemi vetélkedőt és országos sakkversenyt, ezért tartunk minden év május 25-én születésnapi ünnepi megemlékezést, és zarándokolunk el – koszorúval és virágokkal – minden év júliusában a Kerepesi temetőben lévő sírhoz.

Kedves Kádár elvtárs! Elmondanám még, hogy a múlt év nyarán baráti körünk elnökségének tagjai kollektíven ellátogattak annak az angyalföldi iskolának a kertjébe, ahol ön 1985-ben egy diófacsemetét ültetett. Azóta a diófa megnőtt, termőre fordult, és ma erős, egészséges a törzse, és szép dús, terebélyes a lombkoronája. Dísze a gondozott, tágas kertnek.

A derűs képre most jöjjön a kicsit szomorúbb. Sajnos, a Vasas labdarúgó csapata – minden eddigi szereplését alulmúlóan – kiesett az NB I-ből, éppen akkor, amikor legendás mesterüktől, a 80. születésnapját ünneplő Illovszky Rudolfról nevezték el a Fáy utcai stadiont. Rudi bácsi egyébként még jól van. Ott segédkezik a focisták körül, s eljött legutóbb a Farkasréti temetőbe is, a néhány napja elhunyt Gáspár Sándor temetésére. Ott láttam vele együtt a gyászoló rokonságban a régi vezetőgárdából a többi között Lázár Györgyöt, Nyers Rezsőt, Németh Károlyt, Berecz Jánost, Biszku Bélát, Sarlós Istvánt, Horváth Istvánt, Somogyi Sándort, Karvalics Lászlót, Lakatos Ernőt, Katona Istvánt, az egykori diplomatákat, állami és szakszervezeti tisztségviselőket. Sajnos, nem lehettek jelen azok, akik már korábban meghaltak, mint Marosán György, Fock Jenő, Aczél György, Grósz Károly, Havasi Ferenc és mások. Kívánunk nekik békét és örök nyugodalmat.

A még élő, tennivágyó, cselekvésre kész barátainknak, kollégáinknak, elvtársainknak pedig – az angyalföldi diófára gondolva – kívánunk erőt, egészséget, szilárd hitet a további munkához. Ahhoz, hogy dolgozzunk, küzdjünk életünk végéig gyermekeink és unokáink boldogabb jövőjéért; olyan világért, ahol a becsület és az emberi méltóság nem piaci kategória, ahol ismeretlen az állami szintre emelt harácsolás, ahol nem jut oxigén az ordas eszméknek. Azért az ügyért tegyünk erőnk szerint, amiért Kádár elvtárs is harcolt, s amihez a munkásmozgalom más, kimagasló személyiségeivel együtt – mindig hű maradt.

Budapest, Vasas székház, 2002. május 25. Elvtársi üdvözlettel és tisztelettel a legközelebbi levélig: Kárpáti Sándor újságíró-szerkesztő, a Kádár János Baráti Kör elnökségének tagja

Kádár János nyomdokain

Számos felmérés, közvélemény-kutatás bizonyítja, hogy a nép emlékezete őrzi, becsüli, nagyra értékeli Kádár János közéleti tevékenységét, változni, változtatni képes szándékát és a nevével fémjelzett korszak vívmányait. A Kádár János Baráti Kör névadója születésének 90. évfordulója alkalmából szellemi vetélkedőt hirdetett Ki tud többet Kádár Jánosról és a szocializmusról? Címmel, és megrendezte az I. Országos Kádár János Sakk Emlékversenyt.

A szellemi vetélkedőt a Vasas Szakszervezeti Szövetség Magdolna utcai székházában március 30-án, szombaton délelőtt dr. Hegedüs Sándor történész, a bírálóbizottság elnöke nyitotta meg. A zsüriben helyet foglalt Fodor László, a Népszava egykori főszerkesztője, Kárpáti Sándor közíró, Mucsi Zoltán közgazdász, Szabó Lajos volt kormányőrtiszt.

A játékvezetést Majercsik János, a Munkáspárt zuglói szervezetének elnöke nagy gyakorlattal, találékonysággal látta el. A Satelit Televízió forgatócsoportjának és a Vörös Doboznak a kamerái előtt öt két- háromfős csapat válaszaiból bizonyosodott be, hogy a versenyzők impozáns tájékozottsággal rendelkeznek Kádár János életpályájáról, a szocialista korszak politikai, gazdasági, szociális, kulturális, sport- és külpolitikai vívmányairól, s azokról a külföldi pártvezetőkről, államférfiakról, akik kapcsolatba kerültek az MSZMP főtitkárával.

Helyezések:

1. (azonos pontszámmal): Filó Ferenc, Molnár István, Takács István, Drávucz János.

2. Bata József, B. Tóth Imre, Molnár Sándor.

3. Szalontai Jánosné, Zalai András.

4. Barek István, Koszoru László.

***

A sakk emlékversenyen ifjúsági korcsoportban 12-en, a felnőtteknél 24-en ültek asztalhoz április 6-án, szombaton délelőtt a Vasas Székházban. A versenyzők Kazincbarcikáról, Törökszentmiklósról, Pápáról, Pomázról, Csepelről, Ferencvárosból, Erzsébetvárosból érkeztek, hogy az I. Országos Kádár János Sakk Emlékverseny keretében megemlékezzenek a XX. század kiemelkedő államférfiújáról, a sakksport barátjáról, támogatójáról.

A versenynek a svájci rendszer szabályai alapján való eredményes levezetésében közreműködött Fazekas György, a Magyar Sakkszövetség főbírója, dr. Nagy Sándor, a Budapesti Sakkszövetség főtitkára, Nagy Pál országos bíró, a rendezvény főszervezője.

Felvételt készített a helyszínen a Magyar Televízió Híradója. A riporter kérdéseire Rausch Lajos, a KJBK elnökségének tagja válaszolt.

Helyezések:

Ifjúságiak: 1. Tóth András (Pomáz), 2. Heider Márk (Budapest, VII. kerület), 3. Rácz Sándor (Pomáz).

Felnőttek: Havasköri László (Csepel), 2. Zámbó Zoltán (Kazincbarcika), 3. Merényi Gábor (Csepel).

***

Kádár János születésének 90. évfordulóján a Baráti Kör ünnepséget tartott a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházának dísztermében, amelyre külön meghívó nélkül is várták mindazokat, akik elismeréssel és tisztelettel adóznak a XX. század kiemelkedő politikusának. Az ünnepségen jutott az ünneplésből a szellemi vetélkedő és a sakkverseny győzteseinek, résztvevőinek is. (Egri Győző)

Sajtóvisszhang – innen, onnan

Kádár János születésének 90. évfordulója alkalmából szombat délelőtt ünnepséget tartanak a Vasas Szakszervezeti Szövetség fővárosi székházában (VIII.., Magdolna u. 5–7.). A Kádár János Baráti Kör rendezvényén a megemlékezés utáni műsorban több neves művész is fellép. (Népszabadság) • Népszabadság, 2002. május 24., péntek

Zsíros kenyér és víz Kádár születésnapján. Kádár János és szelleme lengte be a Vasas Szakszervezet székházát szombaton délelőtt. A szocializmus egykori pártfőtitkára 90. születésnapját ünnepelték. Nem minden tanulság nélkül való, ha számba vesszük, hogy kik jelentek meg, illetve kik maradtak távol ettől a múltidéző összejöveteltől.

A Vasas székház kongresszusi terme jó kétharmadig telt meg, de azért foghíjasak voltak a padsorok. Az ünnepi beszédet Berecz János, a volt MSZMP politikai bizottságának tagja és Központi Bizottságának titkára mondta el, aki jelenleg üzletemberként tevékenykedik. A letűnt rendszer politikusai közül felfedeztük Lakatos Ernőt, de adózott Kádár emlékének Fekete János bankár is. A megemlékezésen több ismert színész, így Koncz Gábor is verset mondott. Bár a Kádár János Baráti Kör rendezvényeinek rendszeres látogatója Moldova György író, ezúttal őt nem láttuk az ünneplők soraiban.

„A krumplileves az legyen krumplileves” – emlegették Kádár híres mondását az egybegyűltek, ám a megemlékezést követő ebéden zsíros kenyeret és egy pohár vizet szolgáltak fel. Mint megtudtuk, Kádár síremlékére eddig egymillió forintot gyűjtöttek össze. Állami támogatásra aligha számíthatnak, már csak azért sem, mert a most felálló kormány szocialista politikusai közül – utódpárt ide, utódpárt oda – senki nem tette tiszteletét. (Varga Zsolt) • Színes Mai Lap, 2002. május 26., vasárnap

Megemlékezés Kádárról. Kádár János születésének 90. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartott a Kádár János Baráti Kör szombaton a fővárosban. Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának (KB) egykori titkára az ünnepségen úgy fogalmazott: Kádár János 32 éven át volt a Magyar Népköztársaság első embere, tettei a dolgozó emberekért kitörölhetetlenek a magyar történelemből. (MTI) • Magyar Hírlap, 2002. május 27., hétfő

Kádár Jánosra emlékeztek. Kádár János születésének 90. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartott a Kádár János Baráti Kör szombaton a fővárosban. Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára az ünnepségen úgy fogalmazott: Kádár János 32 éven át volt a Magyar Népköztársaság első embere, tettei a dolgozó emberekért kitörölhetetlenek a magyar történelemből. Szavai szerint élete legnehezebb, súlyos kérdésekkel terhelt napjait 1956-ban élte át Kádár János, aki „1956 után a társadalmi béke megteremtője volt.” Kádár János szelleme ma is jelen van a politikában, öröksége napjaink életét is meghatározza – mondta Berecz János. (MTI) • Népszabadság, 2002. május 27., hétfő

Berecz Kádár szerepéről. Kádár Jánosra emlékeztek címmel hétfői számunkban az MTI tudósítása alapján azt írtuk, hogy Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának egykori titkára Kádár születésének 90. évfordulóján azt mondta, hogy „1956 után a társadalmi béke megteremtője volt”. Berecz János szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében azt állítja: ő eredetileg megemlékező beszédében azt mondta, hogy Kádár „a magyarázható, de védhetetlen megtorlás után a társadalmi béke kovácsolója volt”. (Munkatársunktól) • Népszabadság, 2002. május 28., kedd

Két éve Pápán a névadó megismertetéséért

2000. április tizennegyedikén alakult meg a Dunántúl régi iparos-, kereskedő- és iskolavárosában, a magyar munkásmozgalom egyik bölcsőjében: Pápán az országos hatáskörű Kádár János Baráti Kör területi szervezete, amely céljának fogadta az alapszabályzat értelmében a névadó emberi értékeinek tanulmányozását, gondozását, illetve politikai-eszmei hagyatékának közrebocsátását. A pápai Pedagógus Művelődési Ház nagytermében közel harminc elvtárs, elvtársnő – minőségükben alapító tagok – választotta meg a területi szervezet elnökének ifj. Kerecsényi Zoltánt, helyettesének Chalupa Istvánnét, Tuza István akkori országos ügyvezető alelnök jelenlétében.

Az alakuló ülést követőleg a munka gőzerővel beindult. 2000. május tizenhetedikén Chalupa István pápai textilfestő-filmnyomó szakember nagylelkű felajánlásának köszönhetően átadásra került a területi szervezet tört fehér selyem zászlója, melyet piros-zöld farkasfogak díszítenek, középen Kádár János arcképével, amit Tuza István elvtárs nyújtott át megőrzésre, megbecsülésre. Ugyancsak ezen az alkalmon került sor az „Ott voltam, ahol lennem kellett…” című reprezentatív kiállítású képes album bemutatására, továbbá a Kádár János Baráti Kör pápai szervezetének külsővati csoportja megalakulására is, melynek vezetői Lázár Ferenc és Kiss Jánosné lettek.

Az ősz elején pályázati felhívást adott közre országos szinten a szervezet és csoport „Kádár János képzőművészeti alkotásokra” azon célból, hogy „készüljenek grafikák, festmények, ábrázolások a XX. század kiemelkedő politikusáról”. A felhívás napvilágot látott a Palotai Munkás és a Sansz c. folyóiratokban, melyek hírére egy tizenhárom esztendős szeghalmi tanuló: Kolon Gábor két tusrajzot küldött. Nem sokkal ezt követően a Baráti Kör összes területi szervezetéhez intézett felhívó levelet a pápai területi szervezet csoport elnöke a december hónapban életre hívandó ideiglenes Kádár-emlékszoba kiállítás anyagának gyarapítása céljából. A felhívásra öt területi szervezet képviselője (Orosháza, Budakalász, Kiskundorozsma, Kazincbarcika, Törökszentmiklós) juttatta el szűkebb pátriája és helyi szervezetének munkáját ismertető dokumentumait. A szegedi székhellyel funkcionáló Gandhia Közkormányzóság nevű szociális szerveződés elnöksége ingyenes felajánlást: Farkas Krisztina húsz éves szobrászművésznő által alkotott kisalakú Kádármellszobrot adományozta a szervezet nemes céljaira.

December másodikán a Kisfaludy utcai munkáspárti székházban „teltházas” összejövetel keretein belül zajlott le az emlékszoba-kiállítás és mellszoboravató rendezvény, melynek többek között olyan jeles vendégei voltak, mint Szabó Lajos egykori kormányőrtiszt, Kriskó Károly és Rausch Lajos, a KJBK országos elnökségének tagjai, vagy Csaba Elemér, a Magyar Szocialista Munkáspárt országos titkárhelyettese, Rákospalota önkormányzatának képviselője.

Az új esztendőben, 2001. március huszonegyedikén író-olvasó találkozót és taggyűlést tartott a területi szervezet és csoport „A rendszerváltozás óta eltelt tíz év” címmel Kárpáti Sándor közíróval, a KJBK első országos elnökével. A neves előadó ismertette köteteit, az előadáson résztvevők napjainkat érintő gondolataikat osztották meg a jeles vendéggel igazi elvtársi légkörben. Az előadás végeztével javaslat született a területi szervezet és csoport vezetőségének kiegészítésére. A tagok Chalupa Istvánné mellé Czigler Józsefet nevezték ki ideiglenes alelnökké.

2001. május huszonnyolcadikán váratlanul elhunyt Chalupa Istvánné alelnök elvtársnő. A területi szervezet és csoport az országos elnökség képviselőivel kísérte utolsó útjára felejthetetlen emlékével június 13-án a pápai Kálvária Köztemetőben, valamint sajnos nem sokkal őutána, szeptember tizennegyedikén férjét, a területi szervezet és csoport zászlójának alkotóját, Chalupa Istvánt.

2001. október tizenharmadikán a pápai Pedagógus Művelődési Házban volt a Kádár János Baráti Kör pápai szervezetének és csoportjának vendége Berecz János történész, az MSZMP KB egykori titkára, aki „Munkatársa voltam” címmel tartott érdekes és rendkívül értékes előadást.

2002. február másodikán gyűlt egybe a területi szervezet és csoport tagsága, hogy taggyűlés keretein belül értékelje az eddigi munkát, illetve kijelölje az elkövetkezendő időszak tervezetét. A megjelent tagság előtt az elnök beszámolójában elismerően szólt a rangos előadókkal emelt rendezvényről, idézett a 2000-ben, illetve 2001-ben napvilágot látott sajtóanyagokból: a Mai Blikk, A Szabadság és a Baloldali Őrtűz cikkeiből. Elismerően nyilatkozott a Munkáspárttal, valamint a röszkei Gandhia Szocialista Közkormányzóság elnevezésű szociális szervezet elnökével: Almásy Istvánnal fenntartott kapcsolatáról, az országos vezetőség felhívásairól.

A taggyűlés elfogadta a vezetőség kiegészítésére tett javaslatokat, és megválasztotta Borbás István és Keizer Tamás elvtársakat alelnökké, továbbá megszavazta Berecz Jánost és Sáfár Anikót a Kádár János Baráti Kör pápai szervezete és csoportja tiszteletbeli és örökös tagjává. A 2002-es munkatervbe bevette két színvonalas est megrendezését is, aminek alapján az ősszel Farkas Bertalan űrhajóst, valamint Sáfár Anikó művésznőt látják vendégül Pápán.