Az Öreg. Megjelent: Magyarország, 1989. Szerző: Hovanyecz László

’80 januárja. Több mint egy évtizedes egyetemi oktatói munka után a pártközpontba kerülök. Nem afféle szabványapparátcsiknak, hanem a Társadalmi Szemle rovatvezetőjének. Az igazi apparátcsikok amolyan kakukktojásnak tartanak, értelmiségi környezetem meg vérbeli apparátcsiknak. Alkalmas lenne a pillanat a tudathasadásra, ha volna rá hajlamom. Hálistennek nincsen.

Ismerkedem a hely szellemével, járom a „Fehér Ház”-at. Eljutok a hatodik emeletre. Itt helyezkedik el a pártgazdasági osztály. Folyosóit illusztrálandó a „pártgazdálkodás” leglátványosabb műveinek színes fotói vannak kifüggesztve. Az utóbbi egy-másfél évtizedben épített budapesti és vidéki pártházak, oktatási intézmények, üdülők tablói. Ízléses és ízléstelen, invenciózus és fantáziátlan épületek képei sorjáznak. Legyenek bármilyenek, látszik: nem sajnálták rájuk a pénzt.

Elképedve ballagok lefelé. Nem új nekem, amit láttam, mindig utazó ember voltam, meglehetősen ismerem az országot, ami a hatodik emeleten megtekinthető, abból a valóságban is megtapasztaltam egyet s mást. Hanem így együtt a „létesítményeknek” ez a hivalkodó töménysége, ez bizony mellbe vág. És a következő a gondolatom: hogy engedheti meg ezt az Öreg? Ő, aki bizonyíthatóan esküdt ellensége mindenféle pártprivilégiumnak, visszaélésnek, pöffeszkedésnek.

Nem veszem észre, hogy háborgásom a paraszti neveltetés által belém vert „jó király”-hit kibuggyanása.

Lassan múlnak háborgásaim. Gyakran látom Kádárt, némelykor van alkalmam hosszabban megfigyelni. Április 4-ét és november 7-ét mindig a központi apparátussal ünnepli. Igen egyszerű ünnepségek ezek. Tízperces, negyedórás beszédek után fél, háromnegyedórás műsorok: vers, próza, dal a legjobb művészek előadásában. Amikor az Öreg elfoglalja helyét az elnökségben, viharos, sőt vastaps kezdődik, azaz kezdődne, ha a munkatársai előtt meghajló államférfi rosszalló arccal le nem intené az évről évre újra próbálkozó, személye körüli buzgólkodást. „Látod, édesapám, milyen könnyű lenne itt megint személyi kultuszt csinálni?” – súgja fülembe a taps csitultával cinikus kollégám.

Én pedig a beszéd alatt, amelyet valamelyik osztályvezető tart, igyekszem szemmel tartani Kádár arcát, hatalmas homlokát, homlokredőinek minden rezdülését. És közben elgondolkodom, mit mondok, ha hazamegyek, és rám kérdez apám: „No, milyen volt az Öreg?”. Apám, aki szintén 1912-ben született, csak januárban, úgyhogy épp négy hónappal idősebb, mint az „Öreg”. És nemcsak apám, hanem az egész rokonságom és környezetem kérdez. Mert az Öreg roppant népszerű.

Igazi népszerűségének kezdetét az én emlékezetem 1963–1964-re teszi. S ez a kezdet a téeszesítés sikereivel függ össze. Nálunk, a bortermelő Mátraalján különösen nagy volt az ódzkodás a kollektivizálástól. Már be is bizonyosodott, hogy a szőlő nem igazán nagyüzemi növény. És mégis. Nem kellett több két-három esztendőnél, szájukat pénzért is nehezen nyitó parasztemberektől hallottam: „Hej, ha tudjuk, hogy ez ilyen. Ez kellett volna már régesrég.” És nemcsak nemzetségnyi nagycsaládom tagjaitól, hanem sokkal szélesebb körben. Akkoriban egyetemistaként nyaranta egy zöldség- és gyümölcsfelvásárló nagyvállalatnál dolgoztam rakodómunkásként. Teherautóval jártuk fél Heves megyét, s onnan hordtuk az árut az ország különböző részeibe. Volt hát képem a dolgok alakulásáról. Arról, hogy a parasztember kezdte megérezni a korábbinál nagyobb létbiztonság ízét, a kevesebb gürcölés örömét, s azt, hogy maradt önállósága is, hiszen ott volt a háztájija. Még az a kétszázhatvan forintos nyugdíjacska is, amit a munkaképtelen öregek kaptak, s amit kezdetben Kádár-borravalónak neveztek. Minden hónapban biztos pénzt kapni, annyit jelentett, önérzetet kapni. „Akármilyen kevés, az enyém, beosztom, és nem a gyerekeim tartanak el.”

Aztán a hatvanas évek második fele kezdődik. A nagy magyar álom, a saját családi ház megvalósítása. A következő húsz évben majd egymilliót építünk belőle. Kínnal, keservvel, lemondással, áldozatokkal persze. De hát azelőtt is kínlódtunk, méghozzá a mostaninál sokkal jobban, hoztuk az áldozatokat is, sokkal többet, mint most, csak épp az eredmény maradt el.

És a folytatás. Van hús. A szocializmus „csodája”. Van elegendő hús. Van választék húsból. A hetvenes évek legendája mutatja, hogy a „csoda” igazi csoda. Íme a legenda. Nyár, turistaszezon. Az ország tele külföldiekkel, főleg csehekkel. Egy csoportjuk bemegy a hentesüzletbe, ahol valamelyikük megszólal: „Nézd, ezeknek a rohadt magyaroknak van mindenük!” A hentes, aki „természetesen” ért csehül, úgy vágja ki őket, hogy a lábuk se éri a földet.

Van tehát hús, van ennivaló. A magyar ember szeret enni. Eszik oda, eszik vissza, leeszi a korábban elmulasztottakat is.

Jön az autó, a motorizáció. Az utazás. A világjárás, ha jórészt kereskedelmi célú is, világlátással jár. Különböző világok összehasonlításával. Ezen összehasonlítások általában nem járnak kedvezőtlen eredménnyel a magyar világ számára.

No és a demokrácia. Amelynek korlátait inkább az értelmiség látja, ámbár lehetőségeivel is leginkább ő él. Miközben működik a cenzúra és az öncenzúra, sorra jelennek meg olyan művek, amelyek a „láger” más országaiban asztalfiók-sorsra ítéltettek volna. Kivirul a történelemtudomány, a filmművészet, a szociológia, a képzőművészet, a közgazdaságtan. Közben a külső szemlélő számára érthetetlen tiltások takarják a szellemi élet égboltját. Mindazonáltal Illyés Gyula a magyar történelem „szélárnyékos” szakaszáról beszél.

A nép, az istenadta, pedig a „kimondás mágiájának” bűvöletében él. Lehet beszélni. Nem kell rettegni. Bármit mondhatsz utcán, villamoson, munkahelyen, nem figyel rád senki. Úton-útfélen vicceket mesélnek az emberek. Sok szól Kádárról is. Ezek javarészében afféle népmesei figura formájában, mintegy a legkisebb fiúként jelenik meg, s furfangosan győzedelmeskedik.

1982 májusa. Kádár hetvenedik születésnapja. Könyvbe mélyülten ballagok hazafelé, át a Rákos árterén. „Mit olvas, szomszéd?” – reccsent rám hátulról egyik utcabélim. Mutatom neki Gyurkó könyvét Kádárról. A sörgyári téemkás, aki aligha tagja az Olvasó Népért mozgalomnak, a fedőlapot látva csak annyit mond: „Az az igazság, hogy nem jártunk mi rosszul az Öreggel. Tavaly voltam a családdal Bulgáriában, ha látná, ott mi van!”

Hát így. Patetikusabb időkben az efféle embereket így nevezik: „a legnagyobb magyar”, a „haza bölcse”. Pátosztól mentes populista világunkban így: az Öreg. Nem kis dolog.

A nyugati kommunikációs eszközök hetvenes évekbeli becslései, amelyek szerint ha teljesen szabad választásokat tartottak volna Magyarországon, Kádár a szavazatok nyolcvan százalékát kapta volna, nem sokat érnek. Ők ugyanis csak néphangulati aritmetikában gondolkoztak. Ez azonban egy politikus mozgásterének, megítélésének csak egyik meghatározója. Mellette van sok más is.

Kíváncsi volnék, a Kádár-éra különböző szakaszaiban a pártapparátus mekkora hányada értette a kádári politikát. Azt hiszem, ezt már sohasem fogjuk pontosan megtudni. Vannak azonban tapasztalataink, amelyek arra utalnak, hogy az apparátus javarésze soha nem volt szívből-értelemből kádárista. Ahol tudott, ott tett keresztbe – gazdaságban, kultúrában, politikában – a kádárizmusnak. Részben ösztönösen, részben tudatosan. Azonban mindkét esetben ugyanattól motiválva: érzékelte, hogy ami jó a népnek, épp a nép szolgálatára való alkalmatlansága miatt, az neki magának nem jó. Félni féltek Kádártól. Hogy joggal-e, azt ma már megint nehéz dokumentálni. A nép mindenesetre hitt benne, hogy joggal. Ezt azok a hajdan szájról szájra járó történetek bizonyítják, amelyek arról szóltak, hogy az Öreg megjelent X, Y, Z elvtárs újonnan és közpénzen épült kacsalábon forgójában, kisajátíttatta, és óvodát, szociális otthont, miegymást csináltatott belőle.

Persze, nem egyszerűen az apparátusról van itt szó, ha Kádár-ellenességről beszélünk, hanem mindenféle belső dogmatizmusról, az „autentikus szocializmusok” különféle válfajairól, népboldogító törekvésekről, amelyek csoport- és személyes ambíciókat lepleztek.

Hogy ez volt-e az erősebb vagy a külső Kádár-ellenesség, az megint nagy talány. Nem veszélytelen dolog, de megkockáztatom, hogy a hetvenes évek közepétől Kádár népszerűbb volt Nyugat-, mint Kelet-Európában, közvetlen bizonyítékaim a saját tapasztalataim. Hány alkalommal oktattak ki „testvéri pártok” képviselői, hogy hitelből nem lehet szocializmust építeni. Hány alkalommal adták tudtomra, hogy az, ami a magyar agrárgazdaságban folyik, nem egyéb, mint a kapitalizmus restaurációja. Hány alkalommal magyarázták el nekem pengeéles tekintettel, hogy mi az igazi szocializmus.

Mindezek után el tudom képzelni, milyen leckéket kaphatott Kádár, milyen politikai nyomás alatt állott, hogyan kellett manővereznie, hogy mentse, ami menthető a reformból, a szabadságból, az emberségből.

A népszerűség és a népszerűtlenség között húzódó roppant keskeny mezsgyén egyre magányosabban egyensúlyozott az Öreg. A már-már elviselhetetlen külső és belső nyomás hatására (hogy a kettő közül melyik volt a nagyobb, arra még senki sem adott választ) félreállította a reformszárnyat. Amikor aztán alkalom kínálkozott rá, viszonzásul kipenderítette a „munkásellenzéket”.

Azért még roppant energiák maradtak benne. Újra szorítóba lép az a Kádár, aki 1964-ben széles e szocialista világban egyedül meri méltatni a puccsal megbuktatott Hruscsov érdemeit. 1977-ben tárgyalóasztalhoz ül azzal a vezetővel, akit a „lágerben” talán a legkevésbé kedvel, s aki feltehetőleg őt kedveli a legkevésbé. Huszonegy pontos egyezményt kötnek. Az egyezmény végrehajtásából semmi sem lett. Nem rajtunk múlott. De az már igen, azazhogy Kádáron, hogy abból sem lett semmi, ami a diktátor nagy álma volt: vezéri pompával bevonulni Budapestre, s ott díszes fogadtatásban részesülni. Épp Budapestre nem, s annak nem, akit Moszkvától Washingtonig, Pekingtől Londonig többször is kitüntető szívélyességgel fogadtak. Az erdélyi magyarokért véghezvitt cselekedetek között talán nem ez volt a legkisebb súlyú. S azután még a sohasem látott nyitás a világra. Kitűnő viszony seregnyi polgári és szociáldemokrata politikussal, lépések az európai úton, a korona hazatérése. S mindez a brezsnyevi éra szklerotikus szakaszában, és a marionett Csernyenko reménytelen esztendejében.

Mindazonáltal a levegő egyre jobban ritkul Kádár János körül. Ez a ritkuló levegő magyarázhatja, hogy figyelme lankad, hogy nincs ereje szembenézni a kiskirálykodás, a korrupció terjedésével, s szövetségre lépni ezek egyetlen ellenségével, egy teljesen új demokratikus politikai szisztémával. Az Öreg, aki immáron tényleg öreg, az oxigénhiányos teret „megbízható”, ám roppant szürke figurákkal tölti ki. Olyanokkal, akik „nem fognak rá kést”, javarészt őszintén kádáristák, nem mondanak neki ellent, de az immáron még gyorsabban ritkuló levegőből bőven fogyasztanak.

Partner nélkül marad, magára marad. Ez az ember, akinek nem adatott meg, hogy saját gyermeke legyen, de akire egy nép tekintett úgy, ahogy az ember az apjára tekint, az ország legmagányosabb alakjaként adta át a hatalmat utódainak, és úgy is halt meg.