Magyar Nemzet, 1996. július. Szerző: Kurcz Béla

– Nem tudnak politikai árnyékától szabadulni, vagy éppen ellenkezőleg, ez jelenti teljes muníciójukat, amely révén évről évre legalább egyszer biztosan bekerülnek a közszolgálati tévéhíradóba is? – kérdeztük a 43 éves Thürmer Gyulától, a 25 ezer tagot számláló párt három kongresszust is „átvészelő” elnökétől, aki együtt koptatta az iskolapadot Magyar Bálinttal a Fazekasban, egy időben Kádár tolmácsa volt, majd a Szűrös Mátyás vezette nagykövetség másodtitkára Moszkvában, 1988-ban Grósz Károly tanácsadójaként tűnt föl a politikai porondon.

– Ha a Munkáspárt csak július 6-án kerül be a Híradóba, az nem a mi szégyenünk, hanem a Magyar televízióé és a tömegtájékoztatásé, amely a sajtószabadságot úgy értelmezi, palettájukon csak egyes pártok kaphatnak helyet, mások meg nem – vélekedik a pártelnök. – Ami Kádár János halála évfordulóját illeti: megemlékezünk erről, mert úgy érezzük, az elmúlt 30-40 esztendő jelentős mértékben az ő nevével kapcsolódik össze. Ezen ünnepélyes alkalmakkor általában több ember van jelen, mint ahány tagja pártunknak van. Ez azt jelenti: sokan érzik úgy, hogy ezen a napon egy szál virággal Kádár János embersége, tisztessége és politikai munkássága előtt adózniuk kell. Ez még mindig jobb, mintha törvényben fogalmaznák meg nagyságát, vagy pénzszűkös időkben szobrot állítanának emlékének. Kádár Jánosnak nincs arra szüksége, hogy nevét törvényben örökítsék meg, s arra sem, hogy szobrot állítsanak neki. Az emberek enélkül is becsülni fogják.

– Komolyan gondolja, lenne igény Kádár-szoborra, s hogy átmenne a parlamenten emlékének törvénybe iktatása?

– Pontosan arra az ellentmondásra kívántam ezzel fölhívni a figyelmet, hogy az MSZP presztízsügyet kerekít abból, hogy egy történelmi figurának szobrot állíttasson, és a nevét törvénybe „vésse”, addig mi úgy véljük, erre az égadta világon semmi szükség sincs. Kádár János akkor is nagyobb Nagy Imrénél, ha nevét a parlament nem foglalja törvénybe.

– Megjegyzem: a Nagy Imre-szobor három magyar üzletember ajándéka. De jól értem, teljes egészében, szőröstül-bőröstül vállalják Kádár politikai örökségét? Nem találnak semmi kivetnivalót 33 esztendőre nyúlt regnálásában?

– Dialektikusan szemléljük a történelmet: vannak jó és vannak rossz dolgok. A kádári tevékenységben összehasonlíthatatlanul több volt a jó, mint a negatívum. Ezt mutatja a történelmi mérleg.

– Mennyiben módosult a Munkáspárt Kádár János személyéhez való viszonya az elmúlt hét esztendő során, különös tekintettel arra, két esztendeje szociálliberális kormány irányítja az ország oly sokszor kátyúba ragadt szekerét?

– Mi Kádár János unokáinak tekintjük magunkat, mint nagyon sokan mások is ebben az országban. De ahogy az a családokban is történni szokott, az előd tetteit némelykor kritikusan éli meg az ember, van, amit elfogad belőle, s van, amit nem. A ’60-as, ’70-es években a magyar társadalom összehasonlíthatatlanul jobban élt, mint ma, s ebben elévülhetetlen Kádár János érdeme. Az akkori időszak tisztességesebbnek tűnik, mint a mai korszak, bár akkor is akadt, aki lopott, aki csalt, egészen biztos, hogy a vezetők között is előfordultak ilyenek, de a maiakhoz képest „kiscserkészeknek” számítottak. Mert míg a Kádár-rendszerben bűnnek számított, ha a honvédelmi miniszternek villája volt, vagy valamelyik PB-tag házat építtetett magának, addig ma százmilliók és milliárdok tűnnek el kézen-közön.

– Szóval ezt a ’60-as, ’70-es évek „aranykorát” sírják vissza?

– Nem akarja velem kimondatni, bármit is visszasírunk. Mi a jövőben kívánunk élni. Olyan jövőt szeretnénk teremteni, amely jobb a mai időszaknál is, s amely jobb a ’60-as, ’70-es éveknél is. Ezt rajtunk kívül sokan így érzik. Miközben tudják, ma rosszabb, mint a ’60-as, ’70-es években volt. De oda sem a nemzetközi, sem a hazai körülmények miatt nem lehet visszatérni. Tény viszont, lehetne okosabb gazdaságpolitikát folytatni, végre törvényes és demokratikus rendet teremteni az országban, s visszaadni olyan fogalmak értékét, mint a tisztesség, a munka becsülete, a szerénység.

– Rendületlenül vívják szélmalomharcukat a NATO-csatlakozás ellen, pedig aki a jövőbe tekint, láthatja, ez is Európa holnapját meghatározó, feltartóztathatatlan folyamat. Mi jelent szálkát a szemükben?

– Nem tudom, hogy ha a magyar vezetés olyan biztos a dolgában, miért nem írja ki már most a népszavazást? Hiszen döntési helyzet van: hazánk területén NATO-csapatok állomásoznak, s ahogy hallom, azt kérik, maradjanak még itt az amerikai katonák a következő esztendőkben is, tehát egyre mélyebbre süllyedünk az együttműködésben. Úgyhogy már ideje lenne megkérdezni a népet. De a Horn-kormány fél ettől a választól. A kabinet számára már az is vereség lenne, ha a lakosság 40-45 százaléka nemet mondana.

– A hazai alkotmányozást sem nézik jó szemmel. Azt mondta egy nagygyűlésen: az új alkotmánykoncepciót le kell venni a napirendről, mert nincs szükség vagy tömeges igény új alaptörvényre.

– Hazánk még mindig átalakulóban lévő ország. Új alkotmányt általában akkor alkotnak, ha egy többé-kevésbé rendezett folyamatot törvényileg kell megerősíteni. A hatályos magyar alkotmány tökéletesen megfelel a mai átalakuló viszonyoknak. Nem abból van alkotmányos gond, hogy rossz az alkotmány, hanem abból, hogy egyre-másra születnek törvények, rendelkezések, amelyek alkotmánysértőek. Tehát nem az alkotmányt kellene újrafogalmazni, toldozni-foldozni, hanem a jelenlegit betartani és betartatni.

– Ugyanezen a gyűlésen a legdemokratikusabbnak a Munkáspártot nevezte. Mire alapozta ezt a nézetét?

– Az idén kongresszust tartunk, s bármelyik tagunk jelentkezhet, aki úgy érzi magáról, a Munkáspárt elnöke akar lenni a következő két esztendőben: tegyen le az asztalra egy programot, az életrajzát, s utána minden jelentkező anyagát szétküldjük alapszervezeteinknek. És a tagság maga jelöli a kongresszusnak, kit szeretne a párt élén látni. Ennél demokratikusabb csak az athéni piac volt…

– A XV. kongresszuson alkotják meg programjukat már a ’98-as választásokra készülve. Melyek ennek az alappillérei?

– Egy politikai nyilatkozatot fogadunk el, amelynek címe: A Munkáspárttal a XXI. századba. Az alappillérek pedig: szakítás a jelenlegi restriktív gazdaságpolitikával, ehelyett az ország aktív fejlesztése, ennek eszközét a belső piac bővítésében látjuk, amelyhez az adórendszer gyökeres reformja vezet. Meg kellene szüntetni az általános forgalmi adót, csökkenteni a személyi jövedelemadót, a munkavállalókat terhelő bérköltségeket, beleértve az adókat és a tb-költségeket, s ezzel együtt nemcsak élénkítenénk a gazdaságot, hanem a feketegazdaságot is visszaszorítanánk. Ami a privatizációt illeti: még van törvényes s egyáltalán gyakorlati lehetőség arra, hogy néhány nyilvánvalóan korrupciós ügyet megvizsgáljon egy parlamenti bizottság, s valóban előrelépés szülessék. A privatizáció egyéb területére pedig azt mondjuk: a stratégiai ágazatok semmiképpen sem kerülhetnek magánkézbe vagy külföldi tulajdonba. Ahol ez megtörtént, ott vissza kell „biciklizni”, s újra államosítani például a gázszektort, az energiatermelés bizonyos ágazatait…

– Tavaly azt nyilatkozta: „a Munkáspárt a rendszerváltás veszteseinek adott otthont”. Ma is ők adják a derékhadat, vagy éppenséggel ők vannak kihalóban, s mire elérkezik a megméretés ideje, már nem számíthatnak szavazataikra?

– Egyre több vesztese van nemcsak a rendszerváltásnak, s most már nemcsak az első négy esztendőnek, a ’90-től ’94-ig eltelt időszaknak vannak kárvallottjai, hanem a Horn-kormányzásnak is. Most már nemcsak azok jönnek a Munkáspártba, akik elveszítették falun a tulajdonukat, és kisemmizték őket; nemcsak azok a munkások, akiket megfosztottak kenyérkereseti lehetőségüktől, s nincs egzisztenciájuk, hanem értelmiségiek is szép számban. Az értelmiség tömegesen jött rá: kikaparta a gesztenyét egy új uralkodó osztály számára, az meg szépen kiszorította őt. De hát ezt az érzést nemcsak én fogalmazom meg, hanem aki ott volt Balatonszárszón, láthatta, nem elégedett az értelmiség a mai viszonyokkal. És a korosztályokat tekintve is különböző nemzedékek csatlakoznak hozzánk: már nemcsak azok a 40-50 közöttiek, akik ha elveszítik a kenyerüket, nincs más elhelyezkedési lehetőségük, hanem jön a huszonéves is, aki nem tud tandíjat fizetni, vagy képtelen álláshoz jutni.

– Gyarapszik vagy éppenséggel fogy a Munkáspárt tagsága?

– Tagságunk nem gyarapszik, s a mai viszonyok között nem is számítunk arra, hogy tömegesen kilincseljenek nálunk. Azzal is megelégszünk, ha megmarad ez a 25 ezres szám. Mert ez azt jelenti: új, friss erőkkel tudjuk pótolni azokat, akik életkoruk miatt sajnos elhagynak bennünket.

– Megtalálták-e már a hangot az MSZMP közös örököseiként az MSZP-vel, sor került-e már az ön által oly sokat szorgalmazott csúcstalálkozóra?

– Nem került sor, s mi nem is forszírozzuk ezt a találkozót. Azt gondolom, nem lenne miről beszélnünk.

– De hiszen ön mondta tavaly: közös érdekük, hogy a szavazatok többsége a baloldali pártok táborában maradjon!

– Ezt mondtam korábban, ám közben megváltoztatta álláspontját a Munkáspárt. Mi a Horn-kormányt és az MSZP-t olyan polgári pártnak tekintjük, amely jelenleg jobboldali politikát folytat; amit a kormány csinál, annak semmi köze sincs a baloldalisághoz. Ez persze nem jelenti, hogy a szocialista pártban nincsenek baloldali gondolkodású emberek, de nem ők határozzák meg az MSZP politikáját.

– Az idén emlékezünk az ’56-os forradalom 40. évfordulójára. Részt vállal-e a Munkáspárt az ünneplésből? Vagy ez ellentétes lenne a Kádár János iránt táplált hűségükkel, elkötelezettségükkel.

– Október 23-a a Köztársaság nemzeti ünnepe, s megvannak azok a hivatalos állami szervek, amelyeknek kötelessége, hogy erről megemlékezzenek. Az állampolgárok számára viszont adott a jog, lelkiismeretük szerint döntsenek, elmennek-e egy ilyen megemlékezésre vagy sem.