Minisztertanács Elnökének Titkársága

Kedves János! Mint elvtárshoz fordulok hozzád. E sorokat sok álmatlan éjszaka előzte meg. Hiába, nehezen beszélek a saját dolgaimról. Gondolom, jobb papírra vetni. Így tárgyilagosabb – amennyiben az ember tárgyilagos lehet egyáltalán önmagával szemben – nincs hangszínezés, elmaradnak a gesztusok, no meg így egyedül vagyok, kisebb a gátlás.

Születtem 1912-ben – nem véletlenül húztam alá – éltem, mint millió más ember. Életem: sok hiba, kevés erény.

Problémáim a Reichstag-per idején kezdődtek. Itt igazságtalanságot éreztem, tehát nem osztályöntudat, az érzelmeim vittek. Ettől agyamnak egy része másféle gondolatokat is termelt, mint az eddigiek. Cselekedeteim, magatartásom csak kismértékben változott, ugyanis nem tartozom azon „ügyes” és „okos” emberek közé, akik egyik hónapról a másikra, jobbik esetben egyik évről a másikra kemény „bolsik”-ká válnak. Még ma is komoly hibákkal küszködöm, úgy jellemezhetném önmagam: hiányzik a kellő céltudatosság, az érzelmeim is gyakran eluralkodnak rajtam. – Utóbbit bármennyire is gyűlölöm, ritkán sikerül legyőznöm.

Később a szakszervezet könyvtárosa lettem, több olyan könyvet találtam, melyek gondolkozásomat a dolgozó emberek problémái felé irányították. E munkám jutalmaként – részben – a Szakszervezeti Főiskolára delegáltak. Az ott ismertetett anyagot már sokkal kritikusabban hallgattam, mint az átlaghallgatók. Függetlenül az előadók ideológiai beállítottságától, az előadások látogatásaiból profitáltam. Egyrészt hálás hallgató vagyok, figyeltem, jegyeztem, és hol kérdeztem, hol vitatkoztam. Másrészt a hallgatók a legkülönbözőbb munkaterületekről verődtek össze, és a velük való beszélgetések hasznosnak bizonyultak. Nem lebecsülendő az a segítség, amit ilyen téren tőled kaptam – ezt tényként írom.

Eljött a háború vége: gondolkozásban, lélekben lényegesen edzettebb, de fizikailag ennek arányában gyengébb, rosszabb állapotban ért a felszabadulás – 45 kg plusz gyomorvérzés és hasonlók. Talán még emlékszel, igen rossz körülmények között éltem abban az időben, minden értelemben. az éhezés és a hideg már gyerekkori ismerőseim voltak, és a fizikai fájdalmak elviselésében is volt némi gyakorlatom, a lábműtétem idején gyakoroltam. De az igazi nyomot hagyó rossz a magamra maradottságom volt. Valahogy beteljesedett rajtam az a megállapítás: „nagy tömegben lehet igazán magányos az ember”. – Ugye, fura vagyok ennyi év után mondani el olyan dolgokat, ami abban az időben millióknál volt többé-kevésbé azonos, sőt, nehezebb is.

A magánosság érzése gyerekkorom óta lebegett körülöttem, de ebben az időben döbbentem rá! Továbbá az önbizalmam elpárolgott, mint a köd, a sok „okos” és „harcos” ember láttára.

45-ben minden polgár párttag lehetett a mi elvtelen udvarlásunk révén. Nekem egyénileg jót tett ez az elvtelen politika, mert kicsordult a pohár, és megmondtam; minden munkára kész vagyok, de elvtelen udvarlásra nem! Lásd, talán ettől lettem cenzor. Abban az időben ezért is hálás voltam, mert nem adtak választási lehetőséget, egyszerűen bedobtak a hideg vízbe, később kialakult bennem, hogy fontos terület, nem csinálhatja akárki – én szegény naiv. Nézd, én becsületesen bevallom, ebben az időben nem azért lettem jól minősített munkaerő, mert a hivatástudat túlbuzgott bennem, fenét. Amíg az anyagot olvastam és értékeltem, nem kellett a magam dolgaival törődnöm, ez volt a menedék. Viszont ezen keresztül önbecsülésem megnőtt, különösen mikor láttam, hogy nálamnál lényegesen sekélyebb emberek – szellemileg, jellemileg –, hová tornázták közben fel magukat. No, nálam ez nem utánzásban jelentkezett. Tudod, és sosem voltam jó tornász. Csendes, befelé mosolygó, kissé szégyenkező, többé-kevésbé zárkózott ember lettem. Most már nemcsak a magam dolgai miatt kellett szégyenkeznem, hanem olyanok miatt is, akikre hivatalból is illő felnézni. Megint magam voltam. Ugyanis volt egy idő a kettőnk életében, amikor te, akár elismered, akár nem – sok tekintetben merev voltál. Jómagam meg bután respektáltam elfoglaltságodat, és nem feszegettem sok olyan dolgot, ami bántott. – Az 1950-es év őszén beállított helyzetet nem számolom ide, mert akkori magatartásod nagyon értem. Voltak pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól: „mi a fenének szentesítette, törvényesítette a köztünk lévő kapcsolatot ez az ember, hisz a közömbössége még egy kutyának is sok lenne”.

Pimasz idők: napi 12-13 óra munka ellenséges légkörben, számomra ismeretlen okból. Tehát hallgatni otthon, hallgatni munkahelyemen. „A pofát fogni és tovább szolgálni”, kb. ez volt az Élet, a gyönyörök gyönyöre. Mindezek a gyönyörök 51-től fokozódnak és variálódnak, de erről egyikünk sem tehet.

54 végétől 56. október 23-ig minden fizikai bajjal együtt, kiegyensúlyozott ember voltam, sokat mérgelődtem a munkahelyemen, de ez nem kísért haza. Dolgoztam, de nem elvtársak segítségével, hanem a pártonkívüli Barcs karolt fel. Mindegy, hogy milyen meggondolások vezették, lényeg, hogy segített. – Jött a november, minden nyavalyával kombinálva, többek között létszámcsökkentéssel. Nekem illik lemondani, ez érthető. A miniszterelnök neje ne vegye el rászorultak elől a kenyeret. mások nem voltak ilyen kényesek, bár a jövedelmük nem volt kevesebb. Következik: a passzivitás, a tökéletes csend. Időnként felszólítás, hogy balfenéken tűnjek el… Minden maradék önbecsülésem foszlóban, de mielőtt teljesen eltűnne, engedd meg, hogy velem szembeni magatartásodat nem mint feleség bíráljam.

1. Túlzott pártosságod és önérzeted a nullával egyenlővé degradált emberileg. Pl. mi történt volna, ha Rákosinak azt mondod, na és a feleségem?

2. Tanácsodat, hogy vállaljak társadalmi munkát, nem fogadom meg. Indoklásom a következő: engem a pártban dolgozó elvtársak három ízben köptek szemen.

Először a KEB, amikor elvetette a tagsági könyvem magyarázat nélkül, gyávák módjára.

Másodszor, a tagsági könyvem visszaadása szintén gyávák módjára történt.

Harmadszor, amikor az Apró elvtárs beosztottja és Kelemen elvtárs azt ajánlották, hogy menjek bölcsődébe dolgozni. (Úgy látszik, az éjjeliedények között lettem volna a legkevésbé veszélyes, uram bocsáss.)

A szemenköpéseket letöröltem, de nem felejtettem!!!

Ugyanis az én számomra a párt emberekből áll, akik egy közös célért harcolnak, és nem valami földöntúli nagy hatalom.

Engem még nem rehabilitáltak!!! Nekem még annyit sem mondtak: pardon! Fáj, de kénytelen vagyok megírni. Ezt te így tudomásul vetted, pártszerűségből, és kimondom: büszkeségből, talán kényelemszeretetből. Nem azt mondom ezzel, hogy te ezt mind helyesled, de passzivitásoddal azonosítod magad a leköpőkkel.

Neked elveid vannak, nos, engedd meg, hogy nekem is legyenek. Amennyiben ez az álláspontod továbbra is, úgy a következő a kérésem: szerezzen nekem a Belügy leánynévre szóló papírokat, természetesen a tagsági könyvem is cseréljék ki. A többit majd én már kézbeveszem – nem leszek pártszerűtlen. Ha ez sem megy, úgy kérlek, intézd a lakáskérdést olyformán, hogy egy kétszobás lakásba menjünk, bérházba. Akkor egyedül otthon maradok háztartást vezetni. Most már érted, hogy nem a hiúságom kerget? Nekem nincsenek nagy allűrjeim, de némi önérzetem még van, és ezt a maradékot, úgy gondoltam, neked lett volna kötelességed óvni, sőt, ápolni. Hisz én, mint belügyi beosztott, nem abból éltem, hogy Kádárné vagyok. Többet dolgoztam, mint a hozzám beosztott elvtársak bármelyike. Reád való tekintettel is, úgy éreztem, a plusz is kötelesség.

Ha az én személyi ügyem nem rendeződik oly formában, hogy rehabilitálva tudjam magam, úgy írok a Politikai bizottságnak. És ebben a levélben téged sem kímélve mondom el szerény, de kemény véleményemet a pártszerűségről, kommunista humanizmusról és egyébről. Évek óta azért hallgatok illedelmesen, mert a férjem vagy. Könyörgöm, meddig mehet ez? És miért vagyok én mindég csak árnyék? A pártszerűség is bizonyos határon túl ésszerűtlen, mint minden, amit túlhajtunk. – Lelki füleimmel hallom, amint azt magyarázod, vannak emberek, akiket többet megaláztak, mint engem, és mégis stb… De könyörgöm mindenre, erre ne hivatkozz. Most csak rólam és kizárólag csak rólam van szó. Mi veszekedhetünk, kiabálhatunk egymással ebben a kérdésben, de az igehirdetés tilos, és nem oldja meg a csomót, azonkívül falsul hangzik. Tehát ne kerülgessük a dolgot, soha értem a kisujjadat nem mozdítottad. Pártszerűségből és nagyvonalúságból. Hogy nekem fáj? No, majd elmúlik. Megbékélek a saját kenyeremmel – gondolod.

Feleletet lehet írásban is, de kimerítőt és éleset kérek. Nem kell engem kímélni. A család hülyegyereke nem én vagyok. A gorombaságot inkább bírom, mint az igehirdetést, azaz a „szempontok figyelembevételét”. Igaztalan lennék hozzád, ha sillabusz szöveggel gyanúsítanálak, viszont az igaz: nem egy ízben belém fojtottad a szót tisztességes felelet helyett…, amit még az ilyen magamfajta képességű ember is megért.

Egy ilyen levél végén nem tudom, hogy illik elköszönni. Talán így: emberi feleletet kér: Mária.