Tele vörös csillaggal a sajóvelezdi Lenin-kocsma
2006.12.20. 13:58
Még a betiltott jelképet, a vörös csillagot is észre lehet venni. Szigorúan szóvá tesszük a törvénysértést.
– Ugyan – mosolyodik el a kocsmáros. – Kit zavarna? A rendőrt sem. Bejön. Köszön. Iszik valamit. Megy tovább. Még hogy zavarná a vörös csillag…
– Mondja, amikor megnyitotta ezt a kocsmát, nem félt, hogy agyonverik?
– Engem…? – kerekedik ki a szeme. – Miért?
A sajóvelezdi baloldali Lenin-kocsma
Mai Nap, 1993. október 19. Szerző: Murányi Marcell
A rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép,
Mert példája volt, aki érte feláldozta hű életét.
Lenin! A hős, ki csak népének élt.
A béklyó a porba lehullott, s az ember a napfénybe néz.
A zászlót emeld fel az égig, s ő járjon előtted, míg élsz.
Lenin! Ő járjon előtted, míg élsz.
(Magyarra fordított Lenin-dal az átkosból)
Ez a dal zuborog bennem, amikor belépek a sajóvelezdi Lenin-kocsmába. Kérdezhetik: hol is van ez a Sajóvelezd. Nem messze a szlovák határtól, a Sajó mellett. Rendes út nem is vezet oda, csak olyan huppanós, gidres-gödrös, amit a térképeken üres sávval szoktak jelölni. Ezer lélek lakik itt, és majdnem mind református. Pártoskodás nincs. Néhány öreg erőlteti csak a kisgazdákat. Na, Horváth úr itt nyitotta meg kocsmáját 1993 januárjában. Az ötven négyzetméternyi „létező szocializmus” törvénykönyvében egyetlen igazán komoly jogszabály van, mutat rá, mégpedig az, hogy tilos az előző rendszert szidni. A mostanit lehet, mosolyodik el. Aztán ínsorvadásos kezével néhány korsó Borsodi világost csapol.
***
Kívülről igazán impozáns ez a kocsma. Az ajtó felett ezüstözött Lenin-fej, mellette a felirat. Bent nemcsak a padok, hanem a kármentő is vörösre van mázolva. De ez még semmi, vagy nyolc Lenin-kép függ a falakról, a nagy gondolkodó a Szmolnijban ücsörög, beszédet mond a szovjetek második összoroszországi kongresszusán, a többi képen meg csak néz komolyan, elmélázva, büszkén és egy kicsit törődötten, talán nem érti, miért raknak ide Lucky Strike- meg Pepsi-hirdetést. Nem baj, van itt még működő vaskályha, megvalósult légyfogó, létező piros-sárga-kék csillár, meg néhány hazai sajátosság: lopótök és pingált tányér. Jellemző módon kaja nincs. Igaz, nem az ellátási nehézségek miatt, hanem csak azért, mert az ÁNTSZ-re keresztelt Köjál nem adott rá engedélyt.
***
A vécé az udvaron van. Nézelődjünk tovább. A kármentő mögötti polc úgy tele van aggatva jelvényekkel, mint Rokosszovszkij marsall vagy a híres Bugyonnij zubbonya. Néhány ilyen bigyón, ha nagyon szőrözősek vagyunk, még a betiltott jelképet, az ötágú vörös csillagot is észrevehetjük. Hú! Szigorúan tesszük szóvá ezt a törvénysértést.
– Ugyan – mosolyodik el Horváth úr. – Kit zavarna? A rendőrt sem. Bejön. Köszön. Iszik valamit. Megy tovább. Még hogy zavarná a vörös csillag…
– Mondja, amikor megnyitotta ezt a kocsmát, nem félt, hogy agyonverik?
– Engem…? – kerekedik ki a szeme. – Miért?
És olyan ártatlan arcot vág, hogy azt le sem lehet írni.
***
Na, úgy hat óra felé már annyian vannak itt, mint az oroszok.
– Nem zavarta magukat, hogy ilyen kocsmát nyitottak a faluban?
Végigmér egy égő szemű, bajszos atyafi:
– Mér’, zavar engem, hogy te szemüveges vagy, meg szakállad van?
Hatásszünet. Körbenéz, elvigyorodik.
– Hát mér’ zavarna? – tárja szét a kezét, de úgy, mintha ez teljesen magától értetődő dolog lenne.
– Nagyon hamar elfogadta a falu, még az öregek is – mondja két korty között egy svájcisapkás férfi. – Csak azt mondom az asszonynak, hogy megyek a Leninbe, és jól van.
De nincs jól, mert már itt is az asszony, s ahogy ez – rendszertől függetlenül – lenni szokott, pörölni kezd vele, hogy ugyan rakja már le a korsót. Kicsit sisteregnek, aztán az asszony kimegy. Néhány lépésre az ajtótól megáll. Összehúzza magán a kendőt. A közjáték senkit sem zavar, szépen sorolni kezdik az emberek, hogy mi a jó itt: ez a legolcsóbb kocsma, harminc forint a korsó, harminc az üveg.
– Hol kapsz ma huszonötért egy féldecit? – lapogatja meg valaki a vállam.
– Vodkát tartok, de Unicum nincs – kiabál közbe a kocsmáros –, merthogy az kapitalista csökevény.
Horváth úr volt már minden: raktáros, segédmunkás, sőt még csövezett is Pesten, ám KISZ-, vagy párttagságig sohasem vitte. Legutoljára az áfész büféjét bérelte vagy három évig, míg aztán eszébe jutott, hogy saját kocsmát kellene nyitni. Akkor már vagy két éve volt egy igazi Lenin-képe. Elvolt a kép a raktárban egy darabig, porosodott, öregedett, aztán ki tudja, milyen isteni sugallatra Horváth úr gyűjteni kezdte a Lenin-képeket, a jelvényeket, és ha bement Miskolcra, nem hagyta ki egyszer sem a piacot. Úgy belejött, hogy nem is tudja abbahagyni. A raktárban, a hűtőládák között, mellett, alatt Lenin-képek, a ládákon papírdobozok, tele mindenféle tiltott-elfeledett jelvénnyel. Ki se számolta, hogy eddig mennyit költött rá.
***
Hét óra felé a helyzet fokozódni kezd.
– Harminchat évet és százhetvenhat napot dolgoztam Ózdon, a vasműben – mondja a svájcisapkás. – MI lett vele? Bezárták. Azt mondom, jobb volt régen. Tudta az ember, hogy ha rendesen dolgozik… Ezek kiárusították az országot, tönkretették az ipart meg a mezőgazdaságot.
Nyomatékul felhörpinti sörét, és kér még egy korsóval.
– Tudod, bánya van, ott még van munka. Más nincs. A föld. Az van.
(Új ház utoljára hat-hét éve épült a faluban. Az is baráti segítséggel.)
– Amióta beállt ez az új bóvli, nem épült semmi.
– De – mosolyodik el csöndesen egy férfi. – Felépült a híd.
Na, ez nagy téma lehet, mert többen is magyarázni kezdik, alig tudom kapkodni a fejem.
– Berogyott a régi híd, aztán másfél évig csináltak egy ilyen semmi hidat.
– De milyet? Figyelj, a régi híd két nyomsávos volt, és volt mellette egy külön kerékpárút.
– Ez meg négysávos. Pedig olyan széles, mint a régi. Kerékpárút nincs. Kétoldalt padka van, de olyan magas, hogy nem lehet azon menni.
(Való igaz, úgy néz ki a híd, mintha kétsávos lenne. Mi is majdnem nekiszaladtunk az orvul odarakott padkának.)
– És a hídavatásra lejött Rajkai államtitkár egy Mercivel, meg két hatalmas testőr. És ingyensör volt, meg ingyenpogácsa.
– Már akiknek kellett.
– Tudod, aki rajzolta a hidat, tökrészeg volt.
Ilyeneket beszélnek a Lenin-kocsmában. Mit lehetne erre mondani? Talán azt, hogy a híd kicsit furcsa, kicsit keskeny. De a miénk!
***
– Sajóvelezd, tövig ereszd! – töri meg a duruzsolást a helybéli focicsapat egyik erőssége. A vasárnapi meccsekre egy korsó áráért lehet bemenni. Ha „idegenben” játszik a csapat, akkor busszal mennek a szurkolók, és ötven forintot kell befizetni.
A faluban művház is van. De minek. A kocsmai népek szerint tíz-tizenöt, vagyishogy három-négy éve, vagy mióta, nem járt erre senki. Régen meg énekelt itt a Balázs–Korda duó is.
– Úgy képzeld el, hogy itt színházbérletek is voltak.
– Az semmi, most nyáron kihoztak nőket a kocsma elé. Talán pestiek voltak. Levetkőztek a nők meztelenre, aztán nagy fotózás volt. Utána lementek a Sajó-partra.
– A kertből néztem, hogy mit csinálnak – vigyorog egy surdasapkás ember.
– Az asszony meg fejbe vert téged a sulyokkal.
***
– Na – mondja a svájcisapkás, és int asszonyának, hogy most már tényleg mindjárt –, megyek társadalmi őrségbe a határba. Tegnap is fogtunk egy trabantost. Telerakta káposztával a kocsiját. Minden este kimegyek. Ősszel vagy hét ilyen csoportot csíptünk meg. És nem lehet velük mit csinálni.
– Ilyen nem volt régen.
– Meg olyan sem, hogy elloptak volna negyven liter benzint a tűzoltószertárból.
A svájcisapkás még vár vagy húsz percig, bocsánat, két korsóig, és csak azután megy el.
***
– Lenin még csak-csak rendben van – forszírozzuk –, de hát a vörös csillagot betiltották.
– Bizony – bólogat egy koma. – Egy sorban van a horogkereszttel.
– Jól nézünk ki – morog egy harcsabajszos férfi. – Hát a képviselőknek mi van a diplomáján, milyen csillag? És ilyen törvényt hoznak? Meg a saját fizetésüket emelgetik? Meg azt szervezgetik, hogy hova mennek, ha nem választják meg őket?!
– Hozzák el hozzám a képviselőket – dörög egy szakállas kéjesen. – Hozzák el őket ide dolgozni.
– Régen évente két-háromszor is kijött ide a képviselő, pedig akkor társadalmi munkában csinálta. A mostani nem volt itt egyszer sem.
– Biztos?
Nagy bólogatások.
Horváth úr meg csak csapol, ki-kikönyököl a pultra, aztán jól elvan reggel héttől este kilencig.
***
Lassan-lassan szedelőzködünk. De előtte még innánk egy kávét.
– Nincs – somolyog Horváth úr –, mert az is kapitalista dolog. De a Lenin-összesből már van vagy öt kötet.
Cigiket, zacskó szotyolákat tukmál ránk, velem pedig megitat egy pohár sört.
– Építhettem volna szebbet is, de akkor nem jön be senki. De most meg fogom nagyobbítani.
– November 7-én mit csinálsz?
– Mit, mit? Ha tudok szerezni egy Lenin-szobrot, ünnepélyesen felállítom a kocsma udvarán. De köztéri szobor kell – vakarja meg a fejét.
Hiába, Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, legalábbis Sajóvelezden, mert Horváth úr leteszi a nagyesküt, hogy amíg mocorogni tud, Lenin lesz ennek a kocsmának a neve.
Elköszönünk. Kikönyököl a pultra. Somolyog.
– Tudod, ha ezt a rendszert komolyan vennéd, megbolondulnál.
|