Lendvai Ildikó: … feladat előtt még... Lehet, hogy voltunk már nehezebb helyzetben is bizonyára, de arra nem emlékszem. Az viszont egészen biztosan igaz, hogy nagyobb és ennyiben értelmes és fontosabb feladat előtt még nem voltunk. Zolit kértük meg, hogy első hozzászólásként azokat a közvélemény-kutatási eredményeket ismertesse, amire itt már Feri utalt, utána pedig következzék a beszélgetés.

Köszönöm szépen. Tisztelt frakció. Ezzel a munkával párhuzamosan, ami a koalíciós megállapodást, illetve a szükséges intézkedéseket jelenti, ezzel párhuzamosan természetesen folyik a kommunikációnak a tervezése is, amit ugyanúgy, mint a kampányban végig, kutatásokkal próbálunk megalapozni. S ennek a dolognak az a célja, hogy mindannyiótoknak legyen a birtokában az a tudás, amivel mindezt majd el lehet magyarázni – hogy eladni sikerül-e, az egy másik kérdés. De hogy… de hogy tartsuk meg azt a jó szokásunkat, amit a kampányban csináltunk: hogy egységes keretben, egységes szókészlettel, fegyelmezetten, egységesen kommunikálunk.

Amit most mondok, az összefoglalva azt jelenti, hogy a kormány szerintem egy kegyelmi állapotban van – atekintetben legalábbis, hogy most vagy soha. Tehát vagy itt az elején elkezdődik ez a sok minden egyszerre, és vagy itt az elején belevágunk, vagy soha többet nem lehet megcsinálni. Ma Magyarországon az emberek úgy emlékeznek a három héttel ezelőtti választásukra, hogy annak alapján a szocialista pártnak olyan 52-53 százaléka lenne, a koalíciónak együtt meg több mint kétharmada. Van egy… van egy jelentős kreditje Gyurcsány Ferencnek magának is, és az MSZP-nek is, természetesen. A győzteshez való húzás ebben az évben talán még jelentősebb, mint az eddigi választásokon.

Nagyon… nagyon érdekes a helyzet, az adatokból legalábbis ez tűnik ki. Ma Magyarországon 80 százalék mondja azt, hogy a magyar költségvetés helyzete rossz vagy nagyon rossz, és körülbelül ugyanennyien gondolják azt, hogy azonnali és sürgős beavatkozásra van szükséges… van szükség a költségvetés ügyében. Viszonylag jól látják az emberek azt is, hogy mely területeken kell változás, hol kell reform: a foglalkoztatás, egészségügy, gazdaság, szociális támogatás, energiaár, nagyjából ez a sorrend, a saját életükben, a saját környezetükben is ezeket tekintik olyannak, ami fontos. Ugyanakkor az elmúlt évekhez képest átalakultak a várakozások, szóval minthogyha két… két félteke lenne az emberek fejében. Van egy, ami a saját életükre vonatkozik, ami egészen pontosan tartana, ez amúgy is az van, de hogy… de hogy az egyikben a saját életükre vonatkozó elvárások vannak, és ezek nagyon modernek, nagyon nyugatosak. Tehát mindenki pontosan tudja, hogy az elmúlt 16 évben mi minden változott a saját életében, meg a saját körülményei között. Tudja, hogy a gyerekének költeni kell arra, hogy tanuljon informatikát, nyelvet. Tudja, hogy már azt se érti, amit a gyerek beszél. Tudja, hogy neki is meg kellett tanulnia egy új szakmát, van számítógép, 9,3 mobiltelefon, és tudom is én, mi minden. Tehát ez egy… ez egy nagyon nyugatos elvárás, ami a saját életével kapcsolatos. Ugyanakkor az állammal kapcsolatos elvárások körében még mindig ott ül Kádár János. Tehát pontosan… miközben látja, hogy a saját életében versenyeznie kell, az államtól ezt a jóléti transzfert várja, azt, hogy persze majd az állam mindent megold, és persze tudom, hogy baj van, és azt is tudom, hogy az államnak végesek az eszközei, na de hát én? Hát én már megtettem a magamét, tőlem ne várjanak többet, de. Ezen a… ezen a szinten egy szintre került három nagyon fontos momentum, és ezzel nekünk élnünk kell tudni. A szociális biztonság iránti vágy, egy ilyen, ha tetszik, rendpárti, a normakövetésre vonatkozó elvárás, mindenki mással szemben természetesen, de ez egy erős elvárás, hogy legyen rend, hogy legyenek normák, legyenek szabályozott viszonyok. És nagyon érdekes, hogy ebbe a körbe bejött szinte egyenrangúan az, hogy fejlődjön az ország. A fejlesztések, hogy feleljen… feleljünk meg az Unió követelményeinek. Hogy legyünk nyugatosak, hogy legyünk egyes… egyek a sok közül. Tehát hogy ha a szociális biztonság, normakövetés, fejlesztések iránti igény van egy szinten ma az embereknél, és mi legalábbis ezt mérjük, ezt tapasztaljuk, akkor erre érdemes és lehet is politikát építeni, és lehet ezt kommunikálni. Nagyjából az emberek fele az, aki a változásokat igényli, várja, másik felének a hozzáállását elsősorban a félelem határozza meg. 45 százalék azt mondja, hogy fél tőle, 8 százalék azt mondja, hogy örül neki, ami következik, 46… (Közbeszólás: Még nem tudja!) … valószínűleg még nem tudja, 46 százalék… (nevetgélés) 46 százalék ambivalens. Ma az igazi reform – mert 19 százaléknyi magyar olyan, olyan nagyon lelkes, olyan, olyan igazi reformer hangulatban van -, és van még egy 16 százalék, aki ezt nagyon pontosan csinálja. Természetesen, mint az nagyon jól kalkulálható, minél fiatalabb valaki, és minél nagyobb városban él, annál inkább híve a reformnak, az országreformnak. És természetesen ahogy megyünk falura, és ahogy megyünk az idősebb korosztályok felé, annál nagyobb a félelem, tehát dolgunk lesz abban a korcsoportban, ahol amúgy se nagyon erős, vagy abban a csoportban, ahol amúgy se nagyon erős az MSZP, kis falun élő lakosságban. És hát dolgunk lesz a saját szavazóinkkal, mégpedig sok; a nyugdíjasok körében.

Ugyanakkor ehelyütt kell megköszönnünk Rogán Antalnak azt a hozzájárulást, ami segíti majd a mi kommunikációnkat. Mert az emberek a következő négy évre vonatkozó  várakozásaik tekintetében az ország állapotának javulását, a saját életüknek, a saját körülményeiknek viszont egyfajta stagnálását, sőt romlását is várják. Tehát miközben azt gondolják, hogy az ország majd fejlődik, és megy előre, ő kicsit beletörődni látszik abba, hogy rosszabbul él, mint négy éve, és nagyjából ez határozta meg szerintem a választásnak is az eredményét. Olyanokra szavaztak, akiktől azt várják, hogy az országot vigyék előre. Sok mindent kaptak.

Ez az elmúlt három hét – tehát ami… ami félig-meddig tudatosan történt, hogy elképesztő mennyiségben érte a magyarokat az az impulzus, hogy reform kell, hogy változás kell, hogy kiigazítás kell; hogy azon múlik a kormány sikere, hogy mennyire bátor, hogy mennyire nyúl bele – ez előállított egyfajta várakozást, egyfajta reformhangulatot. Néhány évvel ezelőtt a reform még Magyarországon áremelkedést jelentett. Ma a reform szó ennek a változásnak egyfajta szinonimája. Ugyanakkor mindenkinek tudnia kell, és ez a majdani anyagokban is tükröződik majd, hogy a reform önmagában nem elég. Kell hozzá jelző, és az emberek azt várják, hogy ez egy végigvitt reform, kiszámítható reform legyen. Hogy legyen végre valaki, aki végigcsinálja. De mindezek alapján is azt lehet mondani, hogy a reform szót nemcsak hogy használnunk lehet, de használnunk is kell a következő időszakban. Az igazi kihívást ez az ellentmondó pozícionálás jelenti, hogy miközben várja, igényli, sőt szükségesnek tartja a változást, a reformokat az emberek túlnyomó többsége; úgy érzi, hogy ebben neki már olyan nagyon sok hozzájárulást tőle már nem kell kérni. Miközben az emberek többsége tudja, hogy az állam saját forrásaiból nem tudja megoldani, a következő kérdésre, mikor azt mondja, hogy oké, hogyha nem tudja az állam saját forrásaiból, akkor te, a tiedéből hozzáraksz-e, arról… arra egyértelműen elutasítással válaszolnak. Szóval mindenki egy kicsit mástól vár, és a saját hozzájárulás, az a bizonyos egyéni felelősségvállalás, amit a miniszterelnök mondott, hát ez messze még nincsen kész a magyar néplélekben. A következő évek feladata, hogy ezt kialakítsuk.

Ugyanakkor az aktív áldozatvállalást tehát elutasítják, de egyfajta passzív beletörődés van. Ma Magyarországon 68 százalék azt gondolja, hogy adóemelés lesz, és új adónemeket vezetnek be. 65 százalék gondolja, hogy emelkedik az áfa, 63 gondolja, hogy állami támogatások és adókedvezmények lesznek elvonva. Mondom ezt azzal együtt, hogy tízegynéhány százalékkal vezet az MSZP, és hatalmas bizalmi kredit van. Tehát nem nagyon szereti, hogy neki ehhez hozzá kell járulnia, de van egy ilyen… van egy ilyen passzív beletörődés ebbe a helyzetbe, és ezzel nekünk kell tudnunk élni. Ugyanakkor minden kutatás, és ezek nemcsak ilyen megkérdezéses kutatások, hanem úgynevezett fókuszcsoportokat működtetünk. Minden kutatásnak az első és legfontosabb eleme – és ezt kérlek, higgyétek el – nektek nem pusztán azért mondom, mert összevág: hogy a politika magán kezdje. És mindaz, ami csak az elmúlt két hétben átjött a közvéleményen: kisebb parlament, kevesebb önkormányzati képviselő, ilyen-olyan állami szigorítások, azok elképesztő bizalmi kreditet adtak a miniszterelnöknek személyesen meg nekünk is. Természetesen a képviselők létszámcsökkentése, a minisztériumi létszámcsökkentés, egy ilyen szolidaritási adó bevezetése 90 százalékos támogatottságot talál az emberek körében. És ugye hogyha meg tudjuk csinálni, akkor az tényleg fantasztikus eredményt jelent, mert nagyon szeretik, nagyon támogatják, de nem hiszik el, még nekünk se, hogy végig tudjuk vinni az állam és a politika teljes rendszerén ezt a gondolatot, hogy kezdjük magunkon.

Szóval egyfajta szemléletváltásra van szükség, és én magának a szónak a használatát is javaslom majd, hogy ez a… ez a bizonyos Kádár János belecsusszanjon ebbe a másik féltekébe, hogy a… hogy a saját magaddal szembeni elvárásokat vonatkoztasd az államra is. Nem lesz könnyű feladat.

Van ugyanakkor néhány olyan momentum – és akiket érdekel, azoknak a pontos számokat is oda tudom adni – ami a kommunikációban alapelv kell hogy legyen a következő másfél évben. Négy plusz egy ilyen fontos dolog van.

Az egyik az, hogy mindig, amikor beszélünk, mindig, minden alkalommal meg kell jelölni, hogy mi a cél. És a cél nem a reform, hanem a cél az „Új Magyarország” megteremtése. Minden intézkedést, amit teszünk, mindent, amit csinálni fogunk, ebből a célból kell visszavezetni. Az első mondatok erről kell hogy szóljanak. Várják és igénylik, hogy meg legyen végre mondva, hogy merre megy az ország. Ez az „új Magyarország”, ez a nyugatos életminőség a cél, és ennek az eszköze az országreform. Ez a szó az, amit végig fogunk vinni a kommunikáció minden csatornáján: az országreform. Tehát hogy belátható időn belül olyanná tegyük Magyarországot, ahol nyugatos az életminőség, ahol felszabadítható a nemzet tehetsége, ahol nehezebb leszakadni, de könnyebb előrejutni.

Fontos, hogy a második elemként, hogy az okokat mondjuk el. Nem várja ma senki tőlünk, hogy holnap kiálljunk és megtépjük a ruhánkat, mert mindenki tudja, hogy a politika ezt elbaszarintotta az elmúlt időben; nem vonatkoztatják ránk. Nincs arra szükség, hogy bárki kiálljon, és azt mondja, hogy tegnapelőtt még hülyeséget beszéltem, de ma már másként látom. Viszont az, hogy mi az oka annak, ami következik, azt fontos elmondani. És van egy lehetőségünk arra, hogy az elmúlt tizenhat évről beszéljünk. Tizenhat év politikája az, ami nem tartott egyszerűen lépést azokkal a változásokkal, amelyeket te, magyar, már megtettél. Gondolj bele, hogy te mennyit változtál, és gondolj bele abba, hogy ehhez képest az állam mennyit változott. Szóval nekünk most az a dolgunk, hogy azt tegyük, amit te már a saját életedben megtettél, csak ne abban a tempóban, hanem annál gyorsabban. Ezek elfogadható érvek a számukra, nem akarnak önkritikát, eleve szkeptikusak a politikával szemben. De tizenhat év viszonyainak lezárása, ez egy fontos momentum a kommunikációban.

Természetesen szükség van az eszközök kommunikálására, ki kell tehát mondanunk azt, amit teszünk, hogy ezekből a reformokból mindenkinek ki kell venni a részét. De mi magunkon kezdjük, és lesz olyan, ahol tőled is több felelősséget várunk.

Iszonyú fontos lesz, hogy a dolgok ütemezését elmondjuk Magyarországnak. Hogy mi van holnap, és mi van holnapután. Hogy 2006 az az év, amikor elkezdjük csinálni, 2007 az, amikor végigvisszük ezeket a dolgokat, 2008-ban már megnyugvás jön, 2009-ben ne legyen olyan szeglete az országnak, ahol nem látszik, hogy valami épül, fejlődik. Ahogy a miniszterelnök mondta, ezt mindig is el kell tudni mondani. Kell egy rövid és egy hosszabb távú célt is meghatározni. Igen, őszintén elmondani, hogy 2007-ben így alakulnak a reálbérek, de 2008-ban már ez a cél. Tudniillik az egésznek az a… az kell hogy legyen a kerete, és akármilyen… gondolhatjátok, mindenféle kommunikációs trükkön gondolkozunk, de a kutatásokból is az jön elő, hogy ma Magyarországon az igazi politikai frissességet az őszinte beszéd fogja jelenteni. Hogyha ezt egyszerre tesszük meg, ez, ha tetszik, egy ilyen gyurcsányos módon, akkor… akkor ez fontos lesz. Tehát nem bűvészkedni kell, és nem fogjuk az adóemelést adódinamizálásnak hívni, elnézést kérek, hanem azt fogjuk mondani, ami van. De ennek a négy alapelvnek a segítségével a távolabbi célokból visszavezethetően országreform az a program, amit a kormány megvalósít, és egy reformkormányzás keretében. Tehát két eleme van: országreform, reformkormányzás. Ez fog történni a következő időszakban. Az államreform az, amit teszünk, ezen… ebben belül „a politika magán kezdi” típusú regiszter, és a nagy rendszerek átalakítása. A másik pedig ez a nézőpontváltás, amit a Feri a kongresszuson is mondott, hogy ne magunkhoz, hanem a világhoz mérjük az országot; hogy több felelősséget várunk magunktól is, mert mi magunkon kezdjük, és ehhez tartozik az egyéni… az egyéni felelősségnek egy… egy magasabb… magasabb szintje.

Azt kérem mindenkitől, mi hoztunk egy olyan kommunikációs anyagot, amivel a következő két hét túlélhető. Azért két hét, mert ahogy a kormány beviszi majd a javaslatait, onnan természetesen mindenki a szakpolitikai részleteket fogja kérdezni, és ezeket a szakpolitikai kommunikációs anyagokat is meg fogjátok kapni, ezeken dolgozunk –, és amikor annak eljön az ideje, és a majdani beszélők kapnak egy ilyen felkészítést. De most ebben a kicsit ideologikus blablában, amit előadtam, tényleg azt kellene tudni talán kiolvasni, hogy ez a két hét lesz a legeslegfontosabb a kommunikációból, mert most van utoljára esélyünk annak a bizonyos nagy képnek a kommunikálásáról. Tehát nem arról beszélni, hogy akkor most hogyan alakul a Tányával vegyes nem tudom, mi, hanem arról beszélni, hogy milyen országot akarunk. Ennek legyen egy egységes szókészlete, legyen egy egységes kerete, erre teszünk egy javaslatot, egy két-két és fél oldalas anyag itt mindenkinek a rendelkezésére áll, hogy ugyanazzal a szókészlettel, ugyanavval a regiszterrel mondjuk el ezt a nagy képet, amit Magyarországról akarunk csinálni, és innen vezetjük majd vissza az egyes szakpolitikai intézkedések kommunikációját. Úgyhogy van egy csomó kutatás, egy későbbi frakcióülésen, akit érdekel, fontos részleteket és számokat. A fontos az, hogy két hetünk van arra, hogy elmondjuk Magyarországnak, hogy milyen lesz az „Új Magyarország”. Használjuk ezt ki, és ehhez próbálunk segítséget adni. Köszönöm szépen.

Lendvai: Köszönjük szépen. Csak akkor van értelme szétválasztani kérdést és észrevételt, ha egyszerű technikai „nem értettem, hogy micsoda”-típusú kérdés van. Ha ilyen nincsen, akkor gondolom, egyben lehet lefolytatni a vitát. Kapolyi Lacit láttam. Nem mindenkit látok, Vastagh Pali… és majd utána kiabáltok hátulról. (Közbevetés: Suchman, Arató.) Suchman, Arató, jó. Akit következőnek mondok, az, ha lehet, kezdjen el előrejönni, vagy mikrofonközelbe. Akkor utána Vastagh, Suchman, Arató.

Jövő Magyarország képével kapcsolatban egy csomópontot javasolnék kiemelni. Ez pedig a luxuskategória és ennek az ellentétje. Különösen az ilyen közüzemi szolgáltatásoknál, mint a villamosenergia vagy a gázár, a szociális tarifa. Azért ha körbenézünk, és nem csak Magyarországra gondolunk, akkor érdemes észrevenni, hogy különösen a tőlünk keletre fekvő országokban elképesztő ütemben halmozódnak föl a milliárdok, és ilyen milliárdok megjelennek Magyarországon is, még akkor is, ha nem kerülnek vagy nem maradnak itt benn az országban adóalapként. Tehát én egy nagyon fontos politikai üzenetnek tartanám, hogy nem kilépve ezekből az általános célkitűzésekből, hogy egyszerű legyen az adórendszer, meg ilyen kulcs, meg olyan kulcs, meg amolyan kulcs, de kellene egy határozott politikai üzenet a társadalom felé, hogy az MSZP-nek, illetőleg a koalíciónak a modernizáció irányába tett lépésénél, az egy határozott célkitűzés, hogy ilyen és ilyen eszközökkel igyekszik fékezni, lehetőség szerint zárni azt az ollót, amire allergiás a társadalom nagyobb hányada. A másik, hogy azért azt én meg szeretném említeni, hogy egy nagyon offenzív gazdaságdiplomáciára lenne szükség, hogy miután Magyarország az energiaimportjában hát meglehetősen Kelet-importált, hogy ebben a most elsősorban gázra koncentrálódó háborúban, de ezt ugyanígy lehet látni a villamosenergiánál is, a lehetőség szerint az állam minél több helyen próbáljon olyan értelemben jelen lenni, hogy egyrészt az ellátásbiztonságunkat ne veszélyeztesse, másrészt pedig árfelhajtó ereje semmiképpen se legyen. De visszatérek egy mondatban, hogy a kormányprogramnak egy nagyon hangsúlyos része, az kifejezetten beszéljen a luxusról, a luxussal szembeni intézkedésekről.

Lendvai (nem a mikrofonba): Azt hiszem, a megyei listán. Nem tudom. (A mikrofonba:) Köszönjük. Vastagh Pali. Akinek most jó hangosan mondtam a nevét, de itt kaptam olyan észrevételt, hogy kérjünk meg mindenkit, hogy mondja a felszólalás előtt a nevét, van, aki csak húsz-harminc embert nem ismer egy új frakcióban, de van, aki százhetvenet. Úgyhogy segítsük egymást a tájékozódásban.

Köszönöm szépen a szót. Ami a javaslat, illetőleg a program első nagy részéhez kapcsolódik, és amiről az elmúlt frakcióülésen is sokat beszéltünk, úgy érzem, hogy könnyen megérthető, belátható. Ezek olyan politikai szimbólumok, amelyeknek anyagi vonatkozásai, hát nem túlságosan jelentősek, de hatásuk, politikai hatásuk nyilvánvalóan hogy fontos és szükséges ahhoz, hogy legitimálja, alátámassza az ehhez vagy ezt követő intézkedéseket. Ezt, gondolom, hogy világosan meg lehet érteni.

Ahogy hallgattam a miniszterelnököt, amit a közigazgatás és a közigazgatás átalakításával kapcsolatban mondott, az valóban nagyon elgondolkodtató. És bennem nagyon sok kétséget is ébresztett mindaz, amit hallottam; persze nem elég egy ilyen rövid tájékoztató alapján, nem is lehet véleményt formálni. Bizonyos kétségeket szeretnék elmondani és megosztani veletek. Nagyon sokáig mi azt mondtuk, hogy a rendszerváltás után kialakuló közigazgatási struktúra, beleértve a minisztériumi szerkezetet is, konzekvensen arra az elvre épül, hogy a közigazgatás szakmai részében megvalósul egy kontinuitás, ezt mi fontosnak tartjuk: a szakszerű, jogszerű igazgatás egyik feltétele, a szakemberek, a közigazgatási tisztségviselők vagy tisztviselők biztonsága, politikai befolyástól való mentessége. Én nagyon jól tudom, hogy ez nem így történt. Nem miattunk történt nem így, hanem elsősorban az ellenfeleink miatt ment ez egészen más útra. Most úgy érzem, hogy ez alapján a politika és közigazgatásról vallott vélekedésünk némiképpen átalakul. Úgy tűnik számomra, hogy mindaz, amit hallottunk, inkább azt jelenti, hogy a közigazgatáson belül főként a miniszteriális irányításon belül erőteljesebb szerepet kap a politikai hatás, és mindazt, amit korábban szakértelem, megbízhatóság erényeként tartottunk fontosnak, és a közigazgatás hatékony működése szempontjából jelentősnek, ez, úgy tűnik számomra az elmondottak alapján, hogy háttérbe szorul. Ez lehet persze egy gondolati tépelődés, aminek nincs gyakorlati jelentősége, de abból a szempontból van, hogy úgy érzem, hogy elindulunk egy olyan úton, amely hosszú időre meghatározza a közigazgatás és a politika viszonyát, és nem biztosan hogy nagyon sokáig fogunk kormányozni – sok-sok cikluson keresztül – de ennek a későbbi hatásai, következményei vajon hogyan kerülnek mérlegelésre számunkra. Tehát nem tudom világosabban kifejezni magam, és nem tudom, hogy érthető-e a dilemmám lényege. Én attól tartok, hogy ez valóban egy tényleg… itt most minden korábbi pozíciónk megváltozik, minden korábbi álláspontunk megváltozik. Itt tabukat döntünk, de én úgy látom, hogy azért jól működő, hatékony államokban, hatékony közigazgatásokban ez a közigazgatási, szakmai tudás a közigazgatás és a politika közötti elég szilárd választóvonal, ez azért egy fontos hatékonysági tényező is. Tudom, hogy ez a dolog már túl van azon, hogy most itt erről meditáljunk, de a jövőre vonatkozóan én úgy érzem, hogy ezt érdemes fölvetni és érdemes elmondani. Ezt egy tényleg sorsdöntő lépésnek látom és érzem.

A másik az önkormányzatokkal kapcsolatosan szintén csak azt vetem fel, hogy tulajdonképpen itt is a regionális politikai önkormányzati szint létrehozása régi elképzelése a szocialistáknak. Elég sokat vitatkoztunk ezen magunk között. Azt hiszem, hogy ideje, hogy ebben dűlőre jussunk, és elinduljon valami. Majd meglátjuk, hogy persze milyen támogatást kapunk ehhez az ellenzékhez. De ha az önkormányzatok, a helyi önkormányzatok alapvető feladatait nem tekintjük át, ha nem határozzuk meg újra a helyi közügy törvényben rögzített fogalmát, amiből minden következik, akkor nagyon nehezen lehet ésszerű… ésszerűsítést csinálni az önkormányzati rendszer legszélesebb és legnagyobb sávjában, a helyi önkormányzatok szintjén.

És végezetül, amiről szintén nem áll elég információ rendelkezésünkre, az utólagos képzési díjjal kapcsolatban. Nem tudom a számokat, nem tudom, hogy ez gazdaságilag mit jelent, szám… pénzügyi szempontból milyen mértékű, léptékű bevételről lehet szó; az biztos, hogy valamikor 2010-ben jelenhet meg ennek az első elemei ennek a bevételnek. Én csak azt szeretném figyelembe ajánlani, hogy közben a felsőoktatásba belépő korosztályok száma elég radikálisan csökken. 22 ezer gyerekkel ment kevesebb idén a felsőoktatásba. Hogy ilyen körülmények között nem lenne-e célszerűbb inkább az államilag finanszírozott helyeknek egy ésszerűbb mennyiségét meghatározni, mintsem egy olyan helyzetet kialakítani, amit még nagyon sokszor el fognak mondani: hogy fizeti vissza a diákhitelt, fizeti a képzési költséget utólag, fészekrakó programban vesz részt, idézőjelbe, tehát egyszerre ilyen típusú terheléssel kapcsolatos fifikákat hogyan és miként lehet kivédeni.

Kedves barátaim, miniszterelnök úr. Senki nem vitatkozik azon, hogy változtatni és lépni kell. A probléma csak az, hogy ezt már sokszor mondtuk. Egy ilyen léptékű változtatáshoz, amit elmondtál, úgy érzem, hogy előbb visszafelé is és előre is nemcsak a változtatás mélységében, az előkészítés és az előkészítettség mélységében is változtatni kell. Ahogy Pali ezt mondta, ezek óriási reformok. Sem bűvészkedéssel, sem ráolvasással, sem szentbeszédekkel nem működik. Engedjétek meg, hogy természetesen egy ótestamentumi példabeszédet mondjak. Nagyon rövid lesz.

A közösségnek kialudt az örökmécsese. Elmentek a rabbihoz: rabbi, segítsél. A rabbi azt mondta: Tudok egy tisztást, és tudok egy nagyon-nagyon hosszú imát. Gyertek el velem, végigcsináljuk. És kigyulladt a lámpa. Ez még sokszor megismétlődött. Aztán megint nyolcvan év után úgy jártak. S jött egy rabbi, és azt mondta, hogy én nem ismerem ezt a szent helyet. Én nem tudom ezt az imát. De itt a gyufám, és meggyújtom a gyertyát. És azóta is ég. Ezt azoknak mondom, magunknak mondom, és Feri, neked is, barátilag mondom, hogy talán ezt kellene megkövetelni is körünkben, hogy amit teszünk, az ma egy természetes dolog. Tizenhat évvel a választás… tizenhat évvel a rendszerváltás után mindenfajta modernizációs kísérletet abbahagyva nem tehetünk mást. Ezt a maga egyszerűségével kell tenni, lefelé és fölfelé. És négy apró elemet mondok, amiért ez fontos. Nem az a baj, hogy nagy az államapparátus, és nem azon fogunk pénzt megspórolni, hogy kevesebb lesz az apparátus fizetése. Hanem ez a hatalmas államapparátus, ezt a tízezermilliárdot meghaladó pénzt hatékonytalanul költi el. És én ma nem látom a biztosítékot a kisebb apparátusban sem, mert nem ismerjük még azokat az elveket, amely mellett a kisebb apparátus hatékonyabban költené el. Félek attól, hogy többe kerül a reform. Mondok egy példát.

Én nagyon jónak tartom a fejlesztésre vonatkozó modellt, amit elmondtál. A koncentrációt, és ezt a modellt is. Tényleg jónak tartom. De ezt a modellt végre kell hajtani. A két hónap alatt elindult fejlesztés, az ugye, János, az első sóder megvásárlásán, áfa befizetésén kezdődik. A harmadikba, negyedikbe, ötödikbe, hatodikba. De ha ez csak egy év múlva, két év múlva, három év múlva van, akkor ennek a hatása nem ugyanaz, s legfőképpen nem ugyanaz, ha elmarad. Miközben a modellel semmi gondom nincsen, azt nem tudom, hogy az átmeneti időszakban ki fogja szervezni a végrehajtást. Hogyan lehet arra gondolni, hogy ez működik, amikor négy éve az egyablakos modellt nem tudjuk végrehajtani. Mondok egy más példát. Ugyanekkora gazdaság Európában, jobb költségvetési helyzetben tartja az országot, a költségvetést, mint Magyarországon. Nem a gazdaság kicsi, nem a gazdaság működik hatékonytalanul: a költségvetés helyzetére való hatása aránytalan. A GDP-hez való növekedés 36 százalékával nő a költségvetési hozzájárulás növekedése, változatlan elvonás és változatlan elvonási szabályozás mellett. A leghatékonytalanabb Magyarországon. Ezt tartom kulcskérdésnek. Vagy ezt is kulcskérdésnek tartom.

Két gondolatot a befejezés előtt. A gazdaság struktúraváltásáról nem beszéltünk. Magyarország a legkitettebb Európában Szlovákia után Nyugat-Európa gazdaságának. Mert alkatrész-előállító ország vagyunk. Ha a Siemensnek jövőre csökken a termelése, csökken 18 ezer embernek a munká… pontosan 18 ezer embernek csökkenteni kell a termelést Magyarországon. És még sorolhatnám. Ezeket a célokat tartom én sokkal fontosabbnak. A gazdaságnak egy olyan intenzív, egy olyan válogatott rendszerű megváltoztatását, amelyhez való hozzáállást időszerűbbnek tartom, előrébb sorolom, inkább van primátusa, mint egyébként felsorolt sok, biztos, hogy fontosnak tartott dolognak.

És engedjétek meg, és engedd meg, minszterelnök úr, hogy ugye megismertük, amit a Zoltán mondott. Ez ma van. Hányszor átéltük már ezt. Először mindenki lelkesedik a változtatásokért. Egyszerre aranyat és egyszerre korbácsot. Ha bizonyos kérdésekben nem tudjuk fenntartani, csak egy másfajta populizmussal tudunk élni, míg az van, hogy önnönmagunkat is megsanyargatjuk, nem lesz elégséges politikai háttér, politikai hinterlandja ezeknek a változásoknak. Mire számoltok ti? Mire számolunk mi? Hogy egy négyéves ciklust kihúzunk. De tudjuk: miniszterelnököt is le lehet váltani, és lehet előrehozott választás is. Bárhol le… bocsánat. Félreértett… Jó, jó. Értem. Értitek, mire gondolok. Tehát annyi minden változás történhet még négyéves ciklusnak a… jó. Egy négyéves ciklusnak a tartalmát kívánjuk megvonni. S én azt gondolom, s ezzel az anekdotával szeretném befejezni, hogy sok mindent meg lehet tenni Magyarországnak a változások iránt érdeklődő és a változások iránt elkötelezett népével. Sok mindent. De korlátlanul mindent nem. Az anekdota pedig, amit fel lehet ezügyben használni, az arról szól, hogy azt kérdezi az egyszerű zsidó ember, hogy ugyan miért van az, hogy nekem a rosszat is meg kell köszönnöm? Azt mondja, keressél meg egy rabbit, mert az megmondja. De a rabbi olyan legyen, akit ha a többiek meglátnak, vagy te meglátod, akkor remeg a kezed, és remeg a lábod. Harminc évig járkált, és talált valakit, ránézett a rabbira, remegett a keze és remegett a lába. És megkérdezte tőle, hogy miért van az, rabbi, hogy nekem, a népnek, minden rossznak örülnöm kell, és áldanom kell Istent. És azt mondta neki a rabbi, hogy ez egy rossz kérdés. Én nem tudom, mi a rossz. Még soha életemben nem találkoztam vele. Köszönöm szépen.

Lendvai: Akkor Gergő után Horn Gyula.

Tudjátok, az előző ciklust úgy kezdtük, biztos emlékeztek rá, hogy szétosztottunk egy csomó pénzt. Úgy kezdtük, hogy mindenkivel jót tettünk ebben az országban, aki egyáltalán szembejött velünk. S ezek után jutottunk el két év alatt egy uniós parlamenti választási vereséghez, és ahhoz, hogy Magyarország modernkori történetében először, menet közben, miniszterelnököt cseréltünk. Nyilván mindazt a félelmet, aggodalmat, amit megfogalmaztok – különösen azok, akik ugye itt voltak akkor, amikor a Bokros-csomag volt, és valóban nagyon nehéz időszakok voltak – megfogalmaztok, én azt nagyon tisztelem, és el is fogadom. De azt szeretném azért elmondani, hogy nem biztos, hogy egyfajta barátkozós, osztogatós politika folytatása, az megalapoz egy nagy politikai sikert. Akár őszre, akár 2010-re.

Tudjátok, az elmúlt időszakot avval töltöttem – mint egyébként a teremben lévő, jelenlévő számos oktatási államtitkár kollégám a maga idején – hogy a pedagógusok, hallgatók, oktatók különböző szervezeteinek próbáltam magyarázni a minisztérium politikáját. És az a tapasztalatom van, hogy az intézkedés valódi tartalma és az ellenállás hevessége között semmilyen érdemi összefüggés nincsen. Talán emlékeztek arra, hogy micsoda ellenállást váltott ki annak idején az, amikor az ötven százalékos béremelés egyes pedagógusoknál csak negyvenhét és… negyvenhét egész nyolc tized százalékos volt – hogy micsoda ellenállást váltott ki az, hogy az ingyenes tankönyvből nem minden gyereknek jutott egyformán. Ha van az elmúlt négy év oktatáspolitikájának alapvető tanulsága, akkor az az, hogy legalábbis az oktatás területén a stílus, a kommunikáció, az közel azonos értékű avval, mind pozitív, mind negatív értelemben, mint a valódi helyzet, a valódi cselekvés, a valódi… valódi élethelyzetbeli különbség. Ezt persze magunk számára is mondom. Ha szeretnénk az oktatásban érdemi és kellemetlen változásokat végrehajtani, ugye könnyű helyzetben vagyunk, hiszen a Népszabadságban vélhetően kedves koalíciós partnerünk minden kellemetlen intézkedést előre kiszivárogtat, hogy megkönnyítse az új miniszter hivatalba lépését, és ilyen baráti környezetben kezdhesse el a munkáját – a Szalay utcában már osztjuk a jegyeket a tüntetési beosztásra – de az a nagy igazság, hogy ha nem csinálunk semmit, vagy csak keveset csinálunk, annak is lesz ellenállása ebben a szférában. Ha sokat csinálunk, akár kellemetlent is csinálunk, de van megfelelő előkészítés, van megfelelő kommunikáció, vannak érveink, akkor van esély arra, hogy kezelhető mértékű legyen a tiltakozás és az ellenállás. Az utólagos hozzájárulás… képzési hozzájárulás vagy mi, diák… diák… nem, diplomakölcsön. Diplomakölcsön kapcsán én tudom jól, hogy nagyon jelentős ellenállás van. Mindannyiunkban, zsigereiben benne van a ’98, meg a ’98 előtti időszak. De azt gondolom, hogy önmagában a félelemnek nem szabad visszatartani magunkat attól, hogy elővegyük ezt a kérdést. Elkezdtünk már munkacsoportban beszélgetni róla, nem jutottunk egyetértésre. Biztosan nem ez a legjobb módszer, és félreértés ne essék, mert sokan azt mondjátok, hogy miért nem nyúlunk hozzá az állami keretszámokhoz. Félreértés ne essék, hozzá fogunk nyúlni a keretszámokhoz, hozzá fogunk nyúlni a költségtérítéses hallgatók költségtérítéséhez. És ami még eszetekbe jut abban a tekintetben, hogy hogy lehet egy áttekinthető és kiegyenlíthető rendszert létrehozni, ahhoz hozzá fogunk nyúlni. De amúgy jó az a rendszer? Amúgy jó az a rendszer, elfogadható az a rendszer? Hogy a diákok egyik fele ingyen jár egyetemre, általában a jobb módú diákok, a másik fele, általában a szegényebb diákok meg fizetnek, mint a katonatiszt? Elfogadható az, hogy a… egyes emberek taníttatásába belerak az állam egy csomó pénzt, akik utána jóval többet is keresnek, másokéba meg nem? Én azt gondolom, hogy azért érdemes ezt az oldalát is megvizsgálni a kérdésnek, és érdemi és tartalmi döntést hozni. Annak azonban, hogy esélyünk legyen arra, hogy sikeresen kerüljünk ki a sok-sok nehéz döntésből, és sok-sok kemény kérdésfeltevésből, annak van néhány feltétele. Az első az, hogy nem szabad… nem szabad megspórolni a kellemetlen érdemi egyeztetéseket. Tehát le kell majd ülni a hallgatókkal, a szakszervezetekkel, a rektorokkal és mindenkivel, és végig kell vinni akkor is az egyeztetést, ha tudjuk, hogy csomó mindent fognak mondani, ami nem tetszik nekik.

A második ilyen feltétel – erről beszéltetek előttem, én egyetértek vele –, hogy bátornak kell lenni nemcsak a szegényekkel és a középosztállyal szemben, hanem az elittel szemben is. És nemcsak magunkkal szemben, hanem a bankokkal szemben is. Nem szabad azt hagyni, hogy a luxusadóból, ami sikertörténet lehetett volna, egy vicc, és a kormányzat szégyene legyen – nem szabad hagyni azt, hogy a bankadónál az első konfliktusnál meghátráljon a kormány. Én azt gondolom, hogy ez is feltétel. Mert azt kell tudni mondani - mert nem elsősorban azt várják az emberek, azt is várják, hogy a saját zsebünkből adjunk –, de még inkább várják azt, hogy szembemenjünk avval a társadalmi elittel, aminek jelentős része azt gondolja, hogy mentesül ennek az országnak a szabályaitól. Nemcsak a szegény embertől kell meg a középosztálytól elvárni, hogy szabálykövető legyen, és hozzájáruljon az ország fejlődéséhez.

A harmadik feltétel, az arra vonatkozik, hogy nagyon őszintének kell lenni, például világossá kell tenni azt, amit az ellenzék már nagyon ügyesen mos össze, hogy most dübörög a gazdaság, és csődben van az állam, lehet-e ilyen. Valószínűleg lehet, én nem vagyok közgazdász, de akkor meg kell mondani az embereknek, hogy a kettő egyébként együtt lehetséges. És ezt adatolni kell, és világosan el kell mondani.

Végül még egy dologra szeretném fölhívni a figyelmet. Az, hogy reformot akarunk, hogy rövid távon merünk belevágni egy olyan költségvetési kiigazításba, ami lehetővé teszi egyébként azt, hogy 2009-ben meg 2010-ben ne abban a helyzetben legyünk, mint most voltunk, hogy tudtuk, hogy ha adunk, akkor azzal… azzal rontjuk az állam pozícióját. Annyit nem tudtunk adni, amennyit kellett volna és indokolt lett volna. De ugyanakkor folyamatosan rajtunk volt a kényszer, mert azt sem mertük mondani, hogy nincs pénz. Tehát ha nem akarjuk ezt a csapdát 2009-2010-re, akkor most ehhez hozzá kell nyúlni. De. Sem a reformelkötelezettség, sem a költségvetési szükségszerűség az nem lehet indoka a slamposságnak, a szakmai igénytelenségnek. Ha hozunk egy döntést, akkor azt végig kell gondolni hatásaiban. Nem hosszú idő alatt. Gyorsan, precízen, fegyelmezetten, de végig kell gondolni. Hadd mondjak egy példát, kivételesen nem oktatásit, bár onnan is tudnék mondani.

Ha hozzányúlunk a tömegközlekedés támogatásához – ez egyébként egy hatalmas pénznyelő rendszer, én ennek egy kis szeletét, a diákok utazási kedvezményét egyszer kis részében megértettem. Ez egy komoly pénznyelő intézmény, amelyiken keresztül az állami vállalatokat finanszírozzuk keresztül-kasul; erről nem hallott a miniszterelnök úr, de ugye hozzányúlunk az állami vállalatokhoz is, nemcsak az államigazgatáshoz. Azt, ami a MÁV-nál, postánál, Volánoknál folyik, ugye ahhoz is hozzá fogunk nyúlni, és ott is lesz hatékonysági elv. Szóval ehhez a rendszerhez hozzá kell… tehát hozzá kell nyúlni a tömegközlekedés támogatásához. De ugye azt is meggondoljuk, hogy annak mi a következménye, hogy ha az embereket leszoktatjuk a tömegközlekedésről. Azt is meggondoljuk, hogy van egy például minimumszolgáltatás, a vasút… ez városi probléma Budapesten, hogy ha még több ember fog autóval járni, annak mi a következménye. Mik a… mik a költségei, mik a társadalmi költségei. Mik a közvetlen költségei. Valamennyi vonatszolgáltatást fenn kell tartani. Ha leszoktatjuk mondjuk a közalkalmazottakat a vonaton való járásról, akkor annak mik a következményei. Tehát végig kell gondolni, és rövidtávú döntéseket is végig kell gondolni hosszú távon. Szerintem van elég erő meg energia ebben a pártban és ebben a kormányzatban és ebben a frakcióban, hogy ilyen típusú döntéseket és… és fegyelmezett döntéshozatali mechanizmust hatékonyan lehessen végezni, de ezt ki kell építeni, egész pontosan folytatni kell, mert szükségben és reformkényszerben is csak jó döntést szabad hozni.

Erről… erről nem én tehetek, tényleg. Egyszer azt mondták, hogy igazodjam a Gyurcsány Ferihez. Hát két méteres. Hát nem olyan könnyű nekem igazodni.

Hát miniszterelnök úr, szívből gratulálok az előadásodhoz. Hogy hogyan fogjuk tudni ezt megemészteni, azt megmondom, nem tudom elképzelni. Egyelőre. Tehát tényleg gratulálok amiatt is, hogy ez nagyon átfogó helyzetkép. Mész azon az úton tovább, legalábbis itt szövegekben.

Hát mért… ti azt hiszitek… ti azt hiszitek, hogy ezek már kész tények? Ugye, Feri, még nem készek ezek. Na… van még remény. Hát tényleg gratulálni tudok, mert mondom… egészhez, hogy a fejedben ezt megtartod, az hagyján, de hogy itt még mi is ezzel foglalkozzunk, és valamiféle áldást adjunk erre, ez már nehezebb ügy. Bár én úgy tekintem a kongreszus jóváhagyását, a huszadikit, hogy ez egyfajta előleg. Politikai előleg. Ez azért fontos, hogy a továbbiakat hogyan értelmezzük. Néhány kérdés és megjegyzés.

Egy. Ami ’95-öt illeti. Teljesen egyetértek azzal a véleménnyel, amit Gyurcsány Ferenc is… (közbevetésre) Lesz olyan, amivel nem értek egyet. Gyurcsány Ferenc is egyetértett, hogy nem lehet a kettőt összehasonlítani. Amit most csinálunk és tervezünk csinálni, azzal, amit mi csináltunk ’95-ben. Csak két dolgot hadd emeljek ki ezekből. Mi válsághelyzetet örököltünk, és azt a válsághelyzetet kellett kezelni. Most nincsenek válságok Magyarországon, és nem válsághelyzetet kell kezelni. Ebből kifolyólag.

A másik, hogy abban az időszakban született az úgynevezett fenntartható gazdasági növekedés biztosítása. Azóta létezik ez a kifejezés. Korábban nem. És ez egy nagyon bölcs fogalom, tudniillik tartalmazza mindazt, hogy fejlődni kezd, de kiegyensúlyozottan. Vagy legalábbis meg kell próbálni ezt… ezt csinálni. Nekem határozott véleményem, hogy meg kell vizsgálni, hogy a nyugati államok, amelyeknek a rendszere – mert gondolom, ezt tanulmányoztátok, nem, Feri? –, hogyan és miként kerül bevezetésre, hogyan és miként került elfogadásra a lakosság részéről. Mert állítom nektek, nincs ma fontosabb feladata a szocialista pártnak, a szocialista képviselőknek, mint hogy ezt megértessék az emberekkel. Ezen áll vagy bukik a dolog. Nem akarlak benneteket cukkolni, de ebbe még bele is bukhatunk. Majd valamikor. És nem a… és nem azért, mert a szándékaink rosszak voltak, vagy az eszközeink elavultak lettek volna, hanem amiatt, hogy Magyarország még erre nem érett meg.

De azért hadd mondjak valamit. Nem egészen úgy van egy-két dolog, mint ahogy itt beállítjuk. Először is, létezik olyan, és Magyarország elsőként mutatott ebből példát ebben a közép-kelet-európai térségben, létezik egy olyan, hogy a versenyképességet, az ország versenyképességét tudjuk ötvözni a fenntartható gazdasági növekedéssel és a szociális érdekek érvényesítésével. Lehet, hogy kisebb… ismételjem meg, Ildi? Nem kell? Ez az egyik. A másik: létezik az, hogy magas adó, magas bér, és magas szociális ellátások. Ezt a skandináv országok használják. És meg kell mondani, hogy nem sikertelenül. Érdemes megnézni. Úgy is lehet – és ezt már mondtam is a kongresszuson -, hogy fenn kell tartani a lehetőséget az esetleges további kiigazításokra az elkövetkező hónapokban. És ide javaslom, érdemes lenne bevonni, megismerni az ottani tapasztalatokat, mert sok segítséget adnak egyfelől, másfelől pedig lehetővé teszi azt, hogy mi tényleg érdemben tudjunk ebben lépni.

Hadd kapcsoljak valamit itt össze. Mégpedig azt, hogyha mi bevezetjük azt, hogy amit ígértél, tehát hogy mindent, hogy úgy mondjam, mindenhez hozzányúlunk, ez, mondjuk egy férfi esetében ez nem rendkívüli. (kazettacsere) Hogy igenis tárgyalni kell és lehetőséget kell teremteni ahhoz, hogy valamit tudjunk ezzel az oldallal csinálni. Én azt találom, hogy a nemzetközi tapasztalatok többek között azt mutatják, hogy az állam (nem érthető) ... a gazdasággal. Legalábbis a fejlett nyugati országokban. És az államnak a szerepét ennek megfelelően is értékelni kell, nem csupán amiatt, hogy hát nem produkált valami hatalmasat a magyar állam. De azért mégis ott volt, és csinált. Teljesen egyetértek a Vastagh Palival, hogy ez így további erőfeszítést. És nagyon gondoljuk meg, hogy hogyan és miként lehet ezt ütemezni. Annál is inkább, mert nagyon sok mindent el kell fogadtatnunk az emberekkel. Nem tudom, hogy gondoltatok-e arra, hogy bizonyos kísérleteket... (nem érthető) Nem számokat, tehát, nem az, hogy milyen a támogatottsága... Ezeket még nem ismerjük. Igazából még mi sem ismerjük. Igazából ez még majd össze fog állni egyébként… jól mondom? 2006, az a kezdet. Abban különbözik itt a véleményük másoktól, hogy 2008-ig nem tudjuk rendbetenni a dolgokat, beleértve az ország egyensúlyi helyzetét is, akkor nagyon sokba fog ez kerülni. Mert olyan mellett, ami ott is van, tehát az, hogy hogyan és miként emelkedjen a gáztól kezdve mindennek az ára, hihetetlen nagy és kemény ellenállásba ütközhet majd. Amit én nagyon szeretnék: lássuk, nem tudom, hogy készült-e hatástanulmány arról, hogy az egyes várható intézkedések milyen hatással járnak. Milyen hatással járnak az egyes társadalmi rétegekre és csoportokra. Milyen hatással járnak például a növekedés a gazdaságra és egyéb területeken. És vizsgálni kell azt is, hogy lesznek olyan dolgok, mint ilyen… én nem értek vele egyet, ez az én személyes véleményem, amit a főiskolák és a… izék… a… egyetemek… egyetemi hallgatók fizetik... Tudniillik erős a gyanúm, de ezt nem láttam, és kész vagyok módosítani a véleményemet. Nem ártana, hogy (nem érthető) ... mennyit jelent a költségvetésben. Mert azt a tényt is mérlegeljük. Hát a tandíjat, kötelező tandíjat, amit nem mi találtuk ki, hanem az MDF-kormány, csak mi elővettük 2005 tavaszán. Kiderült, hogy írd és mondd, az ebből származó bevétel a kétmilliárdot se érte el. És a kétmilliárdért csináltuk az oltári cirkuszokat. Arról nem is beszélve, hogy igenis a képviselőinknek kell tudnunk adni olyan muníciót már most, az önkormányzati választások kapcsán, amelyet használni tudnak. És itt nemcsak arról van szó, hogy saját magukat fenntartsák és cselekedjenek újra, hanem arról van szó, hogy az ügy ezen múlik. Legalábbis meglátásom szerint. És ezért szeretném javasolni, hogy mindezeket vegyük napirendre, és nem feltétlen a miniszterelnöknek kell ezzel foglalkozni, van nektek elég dolgotok. De a parlamenti képviselőcsoport mindenképpen foglalkozzon ezekkel az ügyekkel.

Tisztelt frakció, miniszterelnök úr. Alapjában véve a koncepcionális kérdésekkel egyetértek, és fontosnak is tartom, és egy elemét emelem ki, ami régóta problémát okozott nekem, hogy a törvényekből, beterjesztett törvényjavaslatokból kellett a koncepciót, a stratégiát nekünk kihámozni, ha érdemben bele akartunk szólni, tehát különösen üdvözlöm, hogy meg fogja előzni a koncepció a kodifikációt, és ha ugye ebben a koncepció kialakításában valamilyen szinten részt vehetünk, akkor mi is tudjuk ellenőrizni, hogy a kodifikáció megfelel-e a szakmai és a politikai célkitűzéseknek.

Természetesen elsősorban az oktatás ügyében kértem szót, és bár a miniszterelnök bevezetője csak érintőlegesen szólt erről, de természetesen a sajtóból és Magyar Bálint nyilatkozataiból már valamivel többet tudunk. Először a következőt szeretném hozzáfűzni, hogy éppen a Száz Lépés program kapcsán elég mélyen elemeztük a magyar oktatásügy helyzetét, és elég sokat tudunk arról, hogy mennyire sok az a feladat, amelyet meg kell oldani, és ami megoldatlan. Na most ha a… nem megszorítások, a kiigazítás nem kapcsolódik össze a stratégiai célkitűzésekkel, akkor a kiigazítási lépésekből az oktatásra jutó rendkívüli mértékben csökkentheti azt a politikai tőkét, amivel ma rendelkezünk.

Négy évvel ezelőtti helyzetre visszagondolva én egy másik különbséget hozok föl, mint Arató Gergő elmondott. Négy évvel ezelőtt, amikor bejöttünk az alakuló ülésre a Parlamentbe, mintegy vesszőfutás, tüntetők sorfala között vonultunk be, köpködtek, hazaárulóztak bennünket, aztán lezárták az Erzsébet-hidat, és szavazatok újraszámlálását követelték, és így tovább. Egy ilyen politikai légkörben volt szükség a Száz Lépés program  sok esetben szakmailag nehezen indokolható egyenlősdi ötven százalékos emelésére és egyébre, mert nem voltunk benne biztosak, hogy ha nem lesz politikai konszolidáció, akkor egyáltalán érdemben tudunk kormányozni. Én az alapvető különbséget a két győzelem között ebben látom, hogy ma lényegesen nagyobb politikai tőkével kezdhetünk neki a kormányzásnak. De azokkal értek egyet, akik Gál Zoltán felmérését jónak tartják most, de ez nem örök érvényű. Tehát ezt a bizalmat meg kell tudnunk őrizni. És ezeket a kiigazításokat is… amennyiben van rá lehetőség, és például az oktatás területén van. Mert nem szeretném most elmondani, amit kifejtettünk a Száz Lépés kapcsán, és sok fórumon, hogy azt a követelményt, hogy az oktatásra fordított pénz, az a gyerekek tudásában sokkal nagyobb mértékben hasznosuljon, mint eddig, és az ehhez szükséges változásokra szükség van, ezt nem vitattuk. Ugyanakkor azt, hogyha meg akarjuk oldani azt a feladatokat, amelyek jelentkeznek a gyerekek nevelése körében, célki… csak egy példát említek, a sokat emlegetett szegregáció, illetve az integrált nevelés. Hogyha ezt meg akarjuk oldani, akkor bizony sokkal több munkát kell minden egyes iskolában végezni, mert kevés az, ha összezsúfoljuk a gyerekeket. És ezzel nincs… nem fejeztük be a szegregáció fölszámolását, mert attól, hogy a… amivel lehet, együtt neveljük a gyerekeket, de akkor járunk helyes úton, hogy amibe meg nem lehet őket együtt nevelni, ott minden gyereknek a saját fejlődése szempontjából legfontosabb feladatokat külön látjuk el. Tehát ömlesztve adatok hárulnak az iskolára, és ha azt kérjük a pedagógusoktól, hogy úgy végezzék el ezeket a többletfeladatokat, hogy nem kapnak érte többletpénzt, akkor ugyanaz lesz a végeredmény, mintha azt mondjuk, hogy sokan vagytok, tizenötezret el kell csapni közületek, de egyébként aki megmarad, az is ugyanazért vagy kevesebb pénzért, mint amennyiért eddig dolgozott, többet dolgozzon. Szóval azt gondolom, hogy nem mindegy, hogy hogy állunk hozzá, mit beszélünk, mert meg… megnyerhető embereket nem kell feltétlenül szembefordítani magunkkal, és a végeredmény, higgyétek el, hogy ugyanez lesz. Tehát kérésem az lenne, hogy a részletek kidolgozásában, ha érthető módon az eddigiekben nem volt szükség a közreműködésünkre, hiszen a munkacsoport álláspontját jól ismerte a kormányzat, de az lenne a kérdés, hogy a jövőben jobban vonjatok be bennünket ebbe a dologba, mert higgyétek el, hogy nem akadályozni, hanem megoldani akarjuk mi is azt a problémát, amely előttünk áll.

Csak egy példát mondok. Biztos, hogy nem lehet… nem lehet jól megközelíteni a kérdést, hogyha azzal szembesül egy pedagógus, hogy amiért mondjuk most májusig 160 ezer forintot kapott, ugyanazt a munkát vagy valamennyivel többet kell neki végezni, és 120-at fog keresni szeptembertől. Szóval annyira erős meggyőződéses baloldali pedagógus kevés van, aki ezt megértené. És kevés olyan politikusunk van, aki ezt meg tudná magyarázni. Tehát összefoglalva azt gondolom, hogy a gyermekek valóságos érdekének az érvényesítését, amely az oktatáshoz kapcsolódik, azt kell hangsúlyoznunk, hogy azért dolgozunk, és egyébként pedig itt akár húsz évre vissza lehet menni, hogyha indokokat keresünk. Mert húsz éve bekövetkezett egy reform, amely az oktatásból az ellenőrzést kikapcsolta. Tehát azt a fajta oktatáspolitikai váltást, amely a reformhoz kapcsolódik, össze lehet hozni ezzel a dologgal, hogy teljesítményelvet kell érvényesíteni az oktatási intézményekben is. Tehát teljesíteni kell a pedagógusoknak, azért nem fognak az utcára vonulni, ha azt várja tőlük a társadalom a kormányzat nevében, hogy adjanak számot a munkájukról, és ezt meg is teszik, minden becsületesen dolgozó pedagógus.

Egy dologhoz még, ehhez a felsőoktatási képzési díjhoz szeretnék még… (Lendvai: Csendesebben közben, mert már így se hallatszik!) Tudok hangosabban beszélni, csak… Tehát a képzési díjjal kapcsolatban én egy másik fölvetést tennék, és amely azonnal pénzt hoz. Szóval egy kicsit furcsa… igen. Kicsit furcsa a számomra, hogy mi, akik ugyanannak a társadalomnak a finanszírozásával ingyen tanultunk, mi most egy olyan döntést hozunk, hogy majd aki jövőre kezdi az egyetemet, az aztán majd fizessen érte. Sokkal vállalhatóbb lenne ez a dolog, ha mi most azt mondanánk, hogy mi, diplomások, akik korábban ingyen tanultunk a közösség pénzén, holnaptól kezdve azt a képzési díjat már most elkezdjük visszatéríteni. Szóval ennek kellene a jogi feltételeit megteremteni. Ez a költségvetés helyzetét is javítaná, és ugyanakkor nem váltana ki olyan társadalmi ellenállást, minthogy csak a fiatalokra… (Lendvai: Nyugi. Nyugi. Nyugi. Javaslat volt.)

Végül van még egy ennél is nagyobb népszerűségre számot tartó javaslatom. Én azt javaslom miniszterelnök úrnak, hogy szólítsa meg a középosztályt, felső középosztályt; tudom, hogy a koalíciós partnernek ez a megoldás nem tetszik. Szóval én azt gondolom, hogyha ilyen típusú megszorításokra, pontosabban kiigazításokra van szükség, akkor igenis a magasabb keresetű állampolgárok, az úgynevezett általunk egyébként sokszor preferált harmadik adókulcsot mondjuk kétszázezer forint feletti fizetésrészük után már megfizethetné. Ez is azonnali bevételt hoz, és inkább tudnék egy ilyen megoldást támogatni, mint az ötvenezer forintos nyugdíjason a villanyért, gázért mindenért többet fizessen. Tehát én ennek a kérdésnek, tudom, hogy nehéz az adóoldaláról ezt megközelíteni, de én ennek a végiggondolását kérem és javaslom. Köszönöm szépen.

Lendvai: Köszönjük. Most fölsorolom, mielőtt Zsuzsi jön, hogy ki jelentkezett még szólásra, hogy látni lehessen, hogy mindenkit fölírtam-e. De amellett, hogy magam ellenőrzöm, azért is mondom el a hosszú névsort, hogy kérjek mindenkit arra, hogy a mégoly fontos szakpolitikai vitákat hagyjuk a munkacsoportokra, és itt most próbáljuk azt megbeszélni, amit hát mindnyájunknak hallani érdemes. Tehát Halmai Zsuzsa következik, utána Kökény Misi, Vitányi Iván, Földesi Zoli, Papp Jóska, Teleki Laci, Perjés Klára, Szabó Zoli, Veress Jóska, Török Zsolt, Veres Jani, Schwarcz Tibor, Filló Pali, Vidor Györgyi. Itt tartok én most, és itt fogtok mindjárt ti is tartani, úgyhogy ehhez képest szabjuk az időket.

(Folytatjuk)