Politikai program megírására nem vállalkozunk, hiszen sem profi, sem műkedvelő politikusok nem vagyunk. Nem hisszük továbbá, hogy nekünk kell megmondani, milyen program jelenthet szavazói rokonszenvet.

Ezért hiába írunk le különféle javaslatokat, ha azok nagy részének kivitelezése igen sokba kerül.

Jó lenne persze egy újság, amely csak a Párté, de hát hol vagyunk ettől? A Szabadsággal külső szavazatot nem lehetett elvárni, ráadásul még a saját tábor sem vásárolta igazán. (Az internetes megjelenés nem rossz, ha valaki a képernyő előtt hajlandó olvasni.) Az újság belterjes volt, túl bonyolultak voltak egyes eszmefuttatásai, nem elsősorban a szavazók problémáira adott választ, de még kínosabb volt, hogy az akkor még tízezres párttagság sem érezte magáénak. Más lenne a helyzet egy megyei újsággal, különösen hetente. Az már közelebb állna a megye szavazóihoz, ott könnyebb lenne modern értelemben agitálni. Tudjuk, hogy hihetetlen, de ennek költsége nem akkora, mint amennyit általában gondolnak az emberek (ez azonban külön téma lehet)…

Igen sokan vélik úgy, hogy elég sokszor szerepelni a megyei napilapokban, az megoldhat sok mindent. Szintén sokan hivatkoznak arra, hogy néha valóban ott van benne a Párt, tehát nincs semmi baj. Pedig baj van. A megyei napilapban való ritka megjelenés nem használ a Pártnak (a sokszori sem!). Ha azon múlna a szavazat, hogy ki mennyit szerepel a sajtóban, akkor a Szadinak kétharmados többsége lenne, a jobboldal pedig soha nem kormányozna, olyan kevés szavazatot kapna. A Párt tagjai nyilván örülnek minden egyes ritka hírmorzsaléknak, ami ott megjelenik, de ettől nem lesz több szavazó.

Más lenne a helyzet, ha legalább minden héten sikerülne megnyilvánulni, de nem olyan típusú anyagokkal, hogy ülésezett a megyei elnökség, vagy hogy itt járt az országos elnök stb., hanem hogy mit gondol a Párt a gyárbezárásokról, az önkormányzat vagy parlamenti képviselő ostoba húzásairól és ehhez hasonlókról. Erről persze szó sem lehet, és erről nyilván elsősorban az újság tehet. Az egyértelmű politikai hovatartozás szinte kizárja a Párt valódi megjelenését ebben az újságban. De egyébként is! Csak nem fog egy polgári sajtótermék segíteni egy baloldali ellenlábasának, mégha az jóval kisebb a szociknál…

De tegyük fel, hogy lenne lehetőség a megnyilvánulásra. Vajon van-e minden választókerületben, minden településen olyan személy, aki képes profi módon megnyilvánulni minden kérdésben, és minden esetben, amikor az újság kérdez? (Az nem fog menni, hogy az illető arra kéri az újságot, hogy most éppen nem tud mit mondani, jöjjön vissza később.) És akkor is, ha az esetleg szoci érdekeket sért? Aligha hisszük. Könnyű dolog a Fidesz és csatlósai ellen megnyilvánulni, de a szocik húzásai ellen már nem mindig, különösen ha a Párt jó kapcsolatban van a helyi szocikkal, vagy mondjuk a volt tanácselnök (aki most polgármester) döntése alapján kap a Párt helyiséget az adott településen. Pedig a szocik melletti kiállás (vagy jobb esetben: döntéseik szelíd kritizálása) nem a Pártot segíti a választásokon. A szocik piszkálása nélkül soha nem lesz érdemi mennyiségű szavazat. Soha. Lesz viszont helyette beolvadás. Kinek jó ez? A Pártnak nem, az bizonyos.

Van még egy nagyon fontos dolog, amiről a pártok általában megfeledkeznek sajtóügyben. Úgy gondolják, hogy a sajtóban való szerepléssel kizárólag csak a pozitív dolgok fognak látszódni a választók számára, ami súlyos tévedés. A sajtó valamilyen szinten mindig tükröz, különösen, ha elektronikus. Ott pedig a negatívumok is látszódni fognak. Ha ezt nem veszik figyelembe a pártok, akkor kellemetlen meglepetések érhetik őket.

Érthető persze, ha a Párt saját embereinek szereplésekor nem igazán arra összpontosít, hogy mi volt abban a sikertelen. Ezt csak külső, független személyek láthatják meg igazán. Az írott sajtóban persze nem látszik az összeszedetlenség, vagy ha a jelölt nem képes azonnal briliánsan fogalmazni (papír nélkül is!), esetleg rossz debattőr, illetve ha személyisége nem üt át igazán (függetlenül attól, hogy tehet-e erről vagy nem). A tévé és a rádió viszont kihozza ezeket a negatívumokat, különösen ha vitafórum van, és többen versenyeznek a választók kegyeiért.

Kényelmesebb persze bólogatni az önkormányzati döntésekre, nem összekülönbözni a szocikkal, és más megyéktől várni a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazatot.

De ugyan melyik változat a jobb a Párt szempontjából? Az, ha a baloldal kormányoz, és ebben segíti a Párt már az első fordulóban az átszavazással, aminek következtében a Párt nem kerül be a parlamentbe – vagy pedig az, hogy a Párt szavazói végre saját pártjukat segítik az első fordulóban, ezzel bejutnak a törvényhozásba, viszont a hiányzó szoci szavazatok miatt esetleg a jobboldal kerül hatalomra?

Hány, de hány szavazó vallotta be négyszemközt, hogy inkább a szocikra szavazott, csakhogy a baloldal győzzön! És vajon hányan ismerik el, hogy ezzel semmilyen változás nem történt? Igen kevesen. Inkább ideológiát gyártanak az átszavazásra, és nagy erővel győzködik magukat: igaz, hogy nem lett jobb az élet Antall és Orbán után, de legalább nem a jobboldal kormányoz!

Ez a mentalitás még jobban gyengíti a Pártot, mint az egyébként sivár körülmények. Ezzel a mentalitással csak a politikai süllyesztő felé közelít a Párt. Ezt azonban az érintettek nem hajlandók elismerni. Utána megy az álmélkodás: már megint nincs meg az öt százalék. Az öt? 2001 óta már a kettő is alig volt meg, 2006 pedig a számokat illetően szinte a teljes megsemmisülés...

Újságügyben egyébként a legjobb megoldás az lenne, ha minél több településen lenne önálló sajtója a Pártnak. Akkor is, ha az önkormányzat már kiad egyet. Ezek nagy része ugyanis színvonalban könnyen legyőzhető, és ha valódi ellenszenv van egyes helyi döntésekkel kapcsolatban, akkor lehet szavazót is gyűjteni. Ellenkező esetben persze ez visszaüthet, hiszen egy jónak látszó döntést hiába kritizál a Párt. Egymáshoz közeli települések esetében lehet közös újságot is kiadni. Nagyobb városoknál pedig érdemes először elhanyagolt, külterületi településrészekkel kezdeni, ahova nem jut helyi pénz.

Mibe kerül ez? Nem olyan sokba, mint ahogy az első pillantásra látszik. Ilyen kis példányszámot nagyobb nyomda nem nagyon vállal, ha mégis, az fajlagosan valóban drága. Viszont egy lézernyomtató már csak húszezerbe kerül, és nagyon szépen nyomtat. Nincs már akkora különbség egy házi nyomtatás és egy nyomda között. Egy négyoldalas, A5-ös formátumú újságot már néhány forintból is ki lehet nyomtatni egy otthoni lézernyomtatón (ebből a nyolcvangrammos papír kb. négy-öt forint). Igaz, avatott szem észreveszi a nyomdai és az otthoni nyomtatás közti különbséget. De nem nekik készülne az újság elősorban. A szavazó nem azt nézi, hogy milyen a szövegbetű rajzolata, illetve hogy milyen a felbontás. Ő a szövegre koncentrál.

Na és a Párt megyei kiadású lapjai? Ezekkel leginkább az a baj, hogy elvont elméleti fejtegetésekkel vannak tele, ráadásul a biztos törzsszavazón kívül senkihez nem jutnak el. Szavazatszerzési szempontból legalább olyan felesleges pénzkidobás és energiafecsérlés, mint a Szabadság. Persze ha arról van szó, hogy elmondhassuk: van újságunk, akkor erre a célra kiválóan megfelel. Egy civil szervezet saját újságjának (mondjuk esetleg a Marx Károly Társaság megyei szervezetének) szintén. De a Pártnak azért ennél többet kell felmutatnia. Kivéve, ha nincs ambíció. Ebben az esetben semmi gond: elkészül egy újság, és a szervezetek szétosztják. Egymás közt. Ez is becsülendő dolog. De még egyszer ismételjük: a Pártnak, ha akar valamit, valamit fel is kell mutatnia, ami megkülönbözteti a többiektől.

Még egyszer leszögezzük: minél kisebb a település, annál könnyebben be lehet törni a médiafrontra. Erre példákat is fel lehet hozni. Békés megyében, Eleken tíz éve az ottani Fidesz egy nagyon jó újságot hozott össze, aztán behozta oda Kétegyházát is, és ott is terjesztették. Ehhez persze az is kell, hogy egyforma súllyal jelenjen meg a két falu az újságban.

A 3167 darab magyarországi megyei település legfeljebb egyötödében ha van a Pártnak alapszervezete. Így persze nehéz megnyilvánulni, megmutatkozni a szavazók előtt, különösen a kampány nélküli években.

Alaptételünk az, hogy legyen minél több helyen egy afféle „kör”, „csapat”, akár egy-két taggal (nem feltétlen párttaggal!), akik tolakodásmentesen képesek megjeleníteni a Pártot a választók előtt – de legalább felkelteni az érdeklődést iránta. Hogy a szavazófülkében ne egy ismeretlen személy vagy párt legyen a Párt és jelöltje. Mit lehet tenni ennek érdekében?

Először is az, hogy a csapat tagjainak nem feltétlenül kell a Párt tagjainak lenniük. Elég, ha baloldali (ez nem egyenlő a szocisággal!) érzelműek, politikailag képzettek – itt elsősorban arra lenne szükség, hogy képesek legyenek bemutatni, miért nem szabad mondjuk a sokak által imádott szocikra szavazni –, és ne ijedjenek meg a saját árnyékuktól.

A hagyományos szemlélet azt mondja, hogy minél több tagja van egy pártnak, annál inkább számíthat a jó választási szereplésre. Ez ma már nem így van. Gondoljunk arra, hogyan nyert hat éve a Fidesz, miközben alig volt helyi alapszervezete. Volt viszont egy Orbán Viktora, aki a két forduló között lesodorta a tévés vitában Hornt, és a második fordulóban a vesztésre álló Fidesz nyert. A Pártnak persze nincs ilyen személyisége, de még Szekerese vagy Hillere sem.

Az elnök ugyan sok mindenre képes, de választási, szavazatgyűjtő szempontból nem igazán átütő személyiség mondjuk Orbánhoz vagy Hornhoz, esetleg Kovácshoz képest (erről nem igazán ő tehet!). Ráadásul lassan húsz éve van elöl, és ez mindenkit elkoptatna. Más pedig gyakorlatilag nincs. Vajnai már átállt a szocikhoz, Vajda János inkább elméleti, mint gyakorlati ember, Karacsné pedig a főpolgármesterválasztáson mutatta meg, hogy szavazatszerző szempontból nem lehet rá számítani. A többiek médiailag nem léteznek, és halkan tesszük hozzá: az esetek döntő többségében jobb is.

A párttagság ma már nem vonzó dolog. Túlságosan merev, sok kötelezettséggel jár, tagdíjat kell fizetni stb. A tagdíj persze nem egy nagy összeg, de amikor az ember sok apró tételt kell befizessen (nem a lakásfenntartásra gondolunk), akkor még egy újabb összeg kifizetése, legyen az a legcsekélyebb is, nem népszerű. Különösen visszatetsző az a koldulás, amit Karacsné 2002–2004 környékén csinált a Párt fórumain – különösen, ha közben ezer-kétezer új tagot akar felvenni a Párt. Így ez nem fog menni; aki pedig mégis új tag lesz, azt elriasztja az a pénzkunyerálás, illetve annak a módja, ahogy ezt Karacsné igyekszik a tagság torkán lenyomni. Más az, amikor a tehetősebb polgári köröket kérik fel adakozásra, és más az, amikor többségében idős, ráadásul egyedülálló embereket.

Az alapszervezet nélküli falvakban nem tagság kell tehát leginkább (persze az se baj, ha van), hanem olyan hálózat, amely az adott településen élve, képes érvelni a Párt mellett (és ezzel párhuzamosan a szocik ellen! – ezt nem győzzük hangsúlyozni). A kisebb településeken különösen sok kérdés merül fel egyes kormány- és egyéb testületi döntésekkel kapcsolatban. Ilyenkor lenne szükség olyan emberre, aki képes elmagyarázni egyszerű eszközökkel, mi a baj a polgári pártokkal, és miért lenne szükség egy kommunista pártra. Olyan személyre gondolunk, mint mondjuk Baktakéken (Borsod-Abaúj-Zemplén) Szádváry Gyula. De jó példa lehet Szőke János is Kötegyánban (Békés). (Mindkét településen nagymértékben megugrott a listás szavazat 2002-ben, amikor ők voltak az egyéni jelöltek a parlamenti választáson! A jó egyéni jelölt általában erősen meghúzza a listát…) Ha ilyen emberekből több van, és ők képesek meggyőzően érvelni, akkor a szavazatszám is növekedni fog előbb-utóbb.

Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy mostanában nem igazán az számít, hogy egy párt milyen programot talál ki, és azt mennyire próbálja benyomni a szavazók tudatába. Különösen áll ez a kicsi pártokra. Mostanában leginkább az számít, hogy egy adott problémára képes-e egy párt azonnali, nem a sablonok szintjén mozgó választ adni. Nem papíron és a kampány idején, hanem mondjuk nagyobb összejöveteleken, személyesen, szóban, a parlamenti ciklus közepén vagy elején. Is.

Mondunk egy példát. Barnevál-ügyben lehet hangoztatni, hogy a parlamenti pártok így, a kormány úgy. Ebben persze sok igazság van, de szavazatszerzésre ez kicsi pártnál alkalmatlan. Ezt bárki el tudja mondani. Ettől eltérőt kell mondani úgy, hogy az azért közben lehetőleg ne ámítás legyen, vagy irreális vágyálom. Jelen esetben tehát azt, hogy az állam ne csirkékkel foglalkozzon, hiszen csak az adókat öli bele az egyébként láthatóan veszteséges foglalkoztatásba. Hagyja ezt a magáncégekre, és azzal segítse őket, hogy nem a külföldi tőkések előtt hajbókol adókedvezményekkel. Adja oda ezeket a kedvezményeket azoknak, akik magyarok ugyan, de kiszorultak a külföldiek miatt. És ha a külföldiek azzal fenyegetőznek, hogy továbbállnak – menjenek! Annál több hely és lehetőség lesz a magyar vállalkozónak. Márpedig egy állástalannak nem az a jó, ha a helyi cégek elsüllyednek. Csak az a jó, ha megmaradnak, hiszen csak ekkor van esélye elhelyezkedni. Hiába vannak külföldi cégek az országban, ha azok gyarmatnak tekintik az országot, és rabszolgának az alkalmazottakat (Tesco és társai). Ezekkel magyar munkavállaló nem megy semmire.

Helyhiány miatt kissé elnagyoltan és leegyszerűsítve, igazi invenció nélkül próbáltunk érvelni Barnevál-ügyben. Kétségtelen persze, hogy az ilyen típusú gondolatmenetre nem mindenki vevő, különösen ha teljesen szkeptikus és pesszimista. És hát nem is lehet mindenre azonnal tetszetős, gyorsan ható megoldáscsomaggal előállni. Arról nem is beszélve, hogy ha a nagy pártok valamilyen ügyben képesek valamit tenni, az megint a kicsik ellen hat; íme, a nagyok megoldották, mi szükség van akkor a kicsi pártokra?

De a kórháztörvény elleni népszavazást a Párt találta ki. A NATO-ellenes népszavazást is. Erre mások képtelenek lettek volna, és eszükbe se jutott. Mondhatta volna azt, hogy nem érdekel az ilyesmi, mi közöm hozzá, de nem így tett. Ezt kellene csinálni helyben is. Békés megyében szinte ismeretlen a helyi, települési népszavazás intézménye. Pedig lenne mit felvetni. Csak az ehhez hasonló politizálás vezethet szavazathoz – ha nem is automatikusan. Csak hát az önkormányzatok hozzászoktak ahhoz, hogy ők döntenek, a választó pedig elviseli a rossz döntések következményeit, mégpedig hang nélkül. A csabai Petőfi utcai iskola esete azonban megmutatta, hogy mit tehet a választó a képviselőkkel szemben – ha akar valamit. (Az önkormányzat kénytelen volt elállni az épület eladásától.) Néha azonban erre úgy kell rávezetni őket. Az általunk említett hálózat emberei ebben is sokat segíthetnek.

Tehát meg kell nézni, hogy a párttagsággal nem rendelkező falvakban ki lehetne alkalmas az ilyen típusú munkára. Szinte bizonyos, hogy sok helyen senki. De ha csak néhány helyen találunk ilyen embert, már megérte. Szóba jöhet az, aki jelöltséget vállalt valamelyik választáson, de nem tag. A választókerületi elnökök nyilván ismerik annyira településeiket, hogy ebben érdemben tudjanak lépni – vagy ismernek olyan embereket, akik ennek az adott településen utána tudnak nézni. Különösen ott érdemes körülnézni, ahol korábban volt alapszervezet, most viszont nincs. Azok pedig, akik egy faluban ismertek, és adnak a szavukra, a hozzájuk közeli falvakban is több eséllyel tudnának körülnézni. Legalább kiderülne, hol mi a helyzet. Ha embert nem is, de fontos információt lehetne találni a választásokkal, az esetleges reménybeli önkormányzati jelöltekkel kapcsolatban (akkor is, ha csak függetlenként indulna a kislistán). Már az is eredmény lenne, ha lenne sok helyen egy olyan személy, aki ha párttagságot és pártszervezést nem is, de a falu dolgaival kapcsolatos információszolgáltatást vállalna.

Tudjuk, hogy erre a legkönnyebb azt válaszolni, hogy voltunk már ezen vagy azon a településen, de hiába. Nos, éppen ezért kellene nem a szervezeti, hanem az általunk vázolt kör vagy csapat hálózati szintjét inkább erőltetni. A Pártnak persze nyilván a minél több alapszervezet kellene, de ha ezekkel a hálózatokkal meg lehet ágyazni a későbbi tagságnak, akkor érdemesebb ezzel kezdeni. Amennyiben pedig nem, akkor ott a tagság sem fog menni.

Ugyanez vonatkozik a tagsági díjakra is. Erős hittel állítjuk: sokkal többre lehet menni szavazatszerzési ügyben, ha nem a szervezeti szabályzatban foglaltakra hivatkozunk, amikor az emberekkel beszélünk. Elméleti szinten nem lehet egy minden falura érvényes tételsort felállítani, amely azonnal hatni is fog. A tárgyalási taktika ott helyben, abban a pillanatban dől el, és lehet, hogy a válaszokat hallva a taktikát még menet közben is módosítani kell a siker érdekében. Az viszont bizonyos, hogy könnyebben nyílnak meg a pénztárcák akkor, ha nem tagdíjakat kérünk havonta, hanem egy bizonyos ügyben szeretnénk pénzhez jutni (mondjuk az éppen akkor felvázolt helyi újság érdekében; hát még ha az illetőt sikerül beszervezni az újság összeállításakor arra, hogy segítsen erős helyi témákat keresni). Igaz, ez nem lenne szabályszerű. De mi a fontosabb: a tagdíj beszedettetése, az alapszervezet erőltetése a szervezeti szabályzat szerint, vagy ehelyett bevonni az embereket az érdemi munkába? Ha ugyanis ez utóbbi sikerül, az érintettek nagyobb kedvvel próbálnak meg a Párt mellé állni idővel, és könnyebb lesz őket rávenni arra, hogy a számukra fontos pártügyekben adjanak pénzt. Aligha hisszük, hogy szentségtörés lenne, ha nem a szervezeti szabályzat szerint próbálnánk meg a Párt iránti választói rokonszenvet felkelteni, de ha mégis így van, és ez a fontosabb, akkor meg sem kell próbálni… Arról nem is beszélve, hogy ha egy hegyre nyílegyenesen nem lehet feljutni a nagy szintkülönbség miatt, akkor érdemes megpróbálni a szerpentines úton – még akkor is, ha az több időt igényel…

Egyébként pedig az nem állapot, hogy a parlamenti jelöltek az utolsó pillanatokban válnak ismertté. (Baranya már 2004 végén, 2005 elején nyilvánosságra hozta mind a hét jelöltjét, bár ezek a Vajnai-ügy miatt nem lettek valóban a Párt hivatalos jelöltjei is…) Így nem lehet érdemi kampányt folytatni mellettük, még akkor sem, ha lenne ehhez sok pénz. Nem hisszük, hogy az országos vezetés ellenezné, ha a biztos jelöltek azonnal nekilátnának a munkának. Lehet persze azt mondani, hogy ráérünk arra még, de a tapasztalat az, hogy a jelöltek neve a bizonytalan szavazók között szinte teljesen ismeretlen – még közvetlenül a szavazás előtt is. Nem áll olyan jól a Párt, hogy ne kelljen újra és újra megerősíteni: a kommunisták is jelen vannak, indulnak, és lehet rájuk és a listára szavazni. Ha a jelöltek csak az utolsó pillanatokban kampányolnak, és csak akkor lesz nyilvános a névsor, akkor annak súlya csekélyebb, hiszen akkor mindenki azt teszi, és a választóban – ha egyáltalán képes figyelemmel kísérni a kampányt – kezd összekeveredni az a sok ígéret és egyéb információ, amit olvas vagy hall.

Egyszerűen érthetetlen (vagy nagyon is érthető, csak még a Párt sem meri saját magának bevallani), hogy miért nem hajlandóak a fiatalok (a huszonöt év alattiak) közeledni a Párthoz semmilyen módon. Ebből a szempontból még a MIÉP is jobban áll, különösen az egyetemisták körében. Igaz, létezik a Baloldali Front, de aligha mindenütt, és a különféle nyári táborokon kívül egyebet nemigen csinálnak.

Sokan úgy vannak ezzel, hogy a fiatalokkal úgysem lehet elfogadtatni a Párt ideológiáját, így aztán meg sem próbálják. Majd az idősebbek beszavazzák a Pártot, ha meg nem, akkor is majd csak lesz valahogy. Mások úgy vélik, hogy elég, ha csak segédmunkára alkalmazzák őket (olyan dolgokat csináltatnak meg velük, amelyeket az idősebbek már nem szívesen csinálnak), és ha ezt hajlandók elvégezni, akkor jöhetnek, ha nem, akkor nincs rájuk szükség. Mások féltik a számukra fontos pozíciókat, amelyeket egyelőre még betöltenek, ezért nem erőltetik fiatalok bevonását az alapszervezetekbe.

Kétségtelen az is, hogy ennek ellenére sok helyen átadják a vezetést a fiataloknak, vagy beválasztják őket a Központi Bizottságba, esetleg indítják őket az egyéni kerületekben vagy az önkormányzati választásokon. Ez azonban egyelőre még nem meghatározó.

Nehezíti a helyzetet, hogy a fiatalok elavult, lejárt szavatosságú ideológiát, továbbá idős embereket látnak a Pártban, és ez nem vonzza őket. Ugyancsak probléma, hogy a Párt tagságát merev, váltani képtelen, begyepesedett társaságnak látják, ami szintén taszító a szemükben.

Szintén visszaüt az, ha az idősebbek azt várják a fiataloktól, hogy saját, többévtizedes tapasztalataikat és elképzeléseiket visszhangozzák – akkor is, ha a fiatalok tudnának ennél jobbat is.

Előfordult olyan is, hogy a fiatal belépett ugyan a Pártba, de amikor ötleteit nem fogadták el, vagy arra hivatkoztak, hogy ő még tapasztalatlan (míg viszont ők a háború előtt már dolgoztak a mozgalomban), sértetten távozott. Arról nem is beszélve, hogy a gyakran unokányi életkorkülönbség olyan vitákat generálhat, amelyek szintén nem tesznek jót az alapszervezetben.

Különösen visszatetsző a fiatal szemében, ha azt látja, hogy az idősek minimális iskolai végzettsége nagyfokú arroganciával társul, miközben ő már felsőfokú tanulmányait is elvégezte, és jóval műveltebb és értelmesebb, mint az alapszervezetet évtizedek óta vezető idősek.

A Párt programja, amely természetesen a nehéz helyzetbe sodródottak helyzetére, annak javítására helyezi a fő hangsúlyt, csak akkor lehet igazán vonzó a fiataloknak, ha saját bőrükön tapasztalják meg a saját otthon létrehozásának visszásságait, illetve azt, hogy felsőfokú végzettségük ellenére évek óta képtelenek elhelyezkedni. Az, akit szülei eltartanak, nem biztos, hogy fogékony lesz egy ilyen programra. Fiatalon az ember egyébként is optimistább, és úgy képzeli, hogy ha másnak nem is, de neki sikerül az, amit eltervezett. Ekkor még érthetően nem izgatja őt a leszakadók helyzete, illetve a közösségi társadalom felvázolása. Különösen nem, ha örökké azt látja, hogy nem egészen törvényes úton jóval nagyobb jövedelmekre lehet szert tenni, mint ha valaki reggel nyolctól délután fél ötig (vagy még tovább is) robotol valahol a minimálbér környékén. (Úgynevezett „jobb körökben”, nem jobboldaliakban! – ha ott csak fiatalok vannak – egyébként is kínos a Párt eszméiről, fizikai munkásokról, trógerekről, „prolikról” beszélni. Nem illik. Nem szalonképes mások problémáin rágódni, ha mi munkaviszony nélkül is megvagyunk. És nem szalonképes olyan típusú pártokat szóbahozni, amelyek eltérnek az individualista mentalitástól. Kereskedelmi tévékből mi árad? Valósítsd meg önmagad, fogyassz, csak saját magaddal törődj. Ez idővel azt is átforgatja, akibe szorul némi közösségi mentalitás.) Így aztán persze hogy nehéz kommunizmusra hivatkozni, ami egyébként is valami kellemetlen, ódivatú, kényelmetlen valaminek látszik annak a tizenévesnek a szemében, aki vastag aranyláncokkal a nyakában mutogatja saját jólétét a diszkóban.

A Párt helyzetét nehezíti, hogy a két nagy parlamenti párt jóval nagyobb karrierlehetőséget tud felmutatni, de a két kisebb is jobb ebből a szempontból, mint a Párt. Márpedig kénytelenek leszünk tudomásul venni, hogy ma már a fiatalok igyekeznek mindenben megkeresni a karrierlehetőség akár legvékonyabb csíráját is.

Egy érdekes példa a Fideszből, ami egyértelműen mutatja a hozzáállás változását. Egy kisebb településen hangzott el egy 18 évestől az 1998-as önkormányzati választások után közvetlenül: mi az, hogy engem, aki már öt teljes perce itt vagyok a Fidesz pártszékházában, még nem nevezett ki a párt országos elnöke legalább alpolgármesterré?

Egyébként pedig most már nem lehet arra hivatkozni, hogy dolgozzál, kisfiam, a Pártért, úgy, mint mi korábban, mi pedig, idősebbek, akik éppen eleget dolgoztunk érte, majd nézzük közelről, s ha már nem akarunk semmit a Párttól, akkor majd jöhettek a helyünkre.

Nem tudunk mást írni, csak azt, hogy amennyiben az idősebbek nem tudnak vonzó, a plakátragasztáson és a szelvénygyűjtésen kívüli érdemi elfoglaltságot (titkárság, elnökség, KB-tagság) felmutatni az esetlegesen érdeklődő fiataloknak az alapszervezetekben, akkor hiába várják őket. És akkor még mindig nem biztos, hogy jönnek is a fiatalok. Ettől függetlenül az alapszervezet nélküli településeken meg lehetne próbálni egy újat létrehozni tisztán fiatalokkal (ha már az idősebbekkel tizenhat év alatt nem sikerült). És indítani őket tömegével az önkormányzati választáson, legalább a kislistán, majd föltenni őket a megyei listákra is. (Választókörzeti rendszerben pedig csak azért is indítani őket, a szocik ellen is, akkor is, ha csak ő szavaz saját magára. Ehhez, ismételjük, meg kell válni a politikai kényelemszeretettől. Hogy ne indítsunk, elvtársak, a baloldallal szemben senkit. Az ilyen helyeken fog a leggyorsabban szétesni a Párt. Előbb az önkormányzati választáson, majd a parlamentin is, vagy fordítva.)

A szelvényeket pedig a családból, az utcából már össze lehet szedni. A lényeg: derüljön már végre ki, mit tudnak csinálni. És ha nem megy, akkor még mindig lehet mást lépni. Az is információ, ha látjuk, hogy nem megy. De ha meg sem próbáljuk, akkor nem hivatkozhatunk arra, hogy a fiatalokkal semmit nem lehet mit kezdeni.

Sajnálattal be kell vallanunk, hogy nem igazán látjuk, mivel lehetne rokonszenvessé tenni a Pártot a többi korosztály szemében. Aki még dolgozik, az arra fog hivatkozni, hogy ő nem akar pártosdit játszani (s bár nem teszi hozzá, de a Pártra sem akar szavazni). Aki nyugdíjas, elkényelmesedik, nem lehet mozgatni, elveti a központi irányítást („nem vagyok én hülye, tudom én, hogy kell ezt csinálni”), vagy el van kötelezve a szocik felé. Aki pedig hajlandó a szervezeti szabályzattal is megismerkedni, az azt veszi észre, hogy nemcsak tagdíjat kellene fizetnie, hanem ha Karacsné felhívja újabb pénzszerzési akcióra, akkor abban is részt kell vennie. Hogy most már nemcsak tagdíj, hanem a központi újság eltartása, a választásokra két éven át két-kétezer forint és így tovább. Az ilyesmi előbb-utóbb felgyorsítja a lemorzsolódást.

Legfeljebb egy dolgot lehetne megpróbálni: olyan programokat szervezni, amelyek helyi szinten érdeklődést válthatnak ki, és esetleg becsempészni ezek közé némi pártpropagandát. Ezek falun leginkább valamilyen étellel kapcsolatosak (ilyen-olyan fesztiválok), de hát ezek sem bírják el a propagandisztikus elemeket. Esetleg valami nőknek tetsző, kézimunkán alapuló köröket lehetne létrehozni (nőtagozatok vagy azok csírái segítségével), és ott valami ezen túlmutató dologba belefogni. Talán. Talán…

Ennél többet érne az a hálózat, amiről már szóltunk, hiszen helyben csak ők tudják, mivel lehet bevinni a köztudatba a Pártot. (Az ezres listákról szóló központi elképzelés jó volt, de mivel ehhez hasonlót már másfél éve mi is megfogalmaztunk, még egyszer nem akarjuk felvetni.)

Egyértelmű, minden településen ható receptet aligha lehet adni: mindenhol más lehet jó, s ami egy helyen jó, az másutt rossz lehet. Abban viszont bizonyosak vagyunk: fel kell mérni minden településen, milyen irányokba lehet elindulni, és ehhez milyen helyi embereink vannak (vagy lehetnének). Igaz, hogy nagyon sok helyen ez megtörtént, vagy tudnak annyit a kerületi vagy helyi elnökök és titkárok a településről, amivel már el lehet indulni, de mélyíteni kell ezt a rendszert, hogy ne kelljen kapkodni, ha konkrét munka vetődik fel, amit gyorsan el kellene végezni. (Aláírásgyűjtésnél a 13 fős Gagyapáti (Borsod-Abaúj-Zemplén) és Iborfia (Zala) is számít, nemcsak a főváros! A több mint háromezer magyarországi településből kétezernek csak néhány száz szavazója van!)

Az is bizonyos, hogy igazán megvillanni csak akkor lehet, ha sikerül egy adott ügyben érdemi megnyilvánulást produkálni. Ilyen az, amikor környezetvédelmi alapon lehet megtámadni egy önkormányzati döntést. Vagy tudatni a helyiekkel, hogy mondjuk a polgármester vagy a képviselő-testület mértéken felül emeli saját fizetését. Ehhez persze ott kell lenni a testületi üléseken valakinek folyamatosan. Érdemes ilyenkor szót is kérni, és „beolvasni”. Később erre lehet hivatkozni jelöltállításkor. Persze el kell találni a helyiek hangulatát, mert az öncélú támadás visszaüt.

Ha kisebb faluban van vitrin vagy valami hirdetőtáblaféle, akkor érdemes lenne kitenni némi pártról szóló anyagokat, illetve megnyilvánulásokat fontosabb ügyekben. Ezeket azonban frissíteni kell, mert ha hónapokig ugyanaz van kint, az elavul. Törekedni kellene az éles, sarkított megfogalmazásra, nem hosszú szövegre.

Jó lenne megnyerni olyan ismertebb országos vezetőket, akik hajlandók vidéken is szerepelni, hogy jöjjenek le egy kocsmai beszélgetésre (nők esetében valami olyan rendezvényre, amelyre férfiak nemigen járnak) az ország sarkába, apró településre (de ne a kampány előtt!). A kultúrház típusú fórumok azért nem jók, mert ilyenkor van egy hosszabb előadói szöveg, ami a semlegeseket riasztja vagy elálmosítja. De abban a pillanatban feléled az ilyen érdeklődő, ha ő kérdezhet, és olyat, ami csak neki fontos. Előtte azonban, ismételjük, ne legyen előadás. Azonnal kérdeztetni kell az embereket, és mindjárt élénk lesz az egész. Sokkal jobban bevésődnek a dolgok az ember agyába, ha nem elmondják neki, hanem saját kérdései által világosodik meg előtte az, amit a Párt közölni akar vele.

Meg kell keresni a faluban fontosnak számító ügyeket, ezekbe előtte a vendéget beavatni, elmondani neki, hogy mi várható, mi a fontos errefelé, és ha kell, beépített emberrel terelni az érdeklődést ezek felé. Az ilyenekre különösen a pártelnök képes jókat reagálni. Továbbá hagyni kell az esetleges élesebb, a Párt ellen megnyilvánuló felvetéseket is, hiszen a cél a most még távolabb álló szavazók lehetséges megnyerése. Erre, illetve az esetleg ellenséges hangulat leszerelésére pedig ki vagy mi lenne képes a legjobban, ha nem maga a Párt. Ezeknek még az is az előnye, hogy kiderül: mi taszítja esetleg a szavazót a Párttal kapcsolatban. Ezt általában nem mondják el az emberek, de élesebb, provokatívabb helyzetben talán igen.

Ilyenkor egyébként kínosan ügyelni kell arra, hogy a válasz ne hagyjon további kételyt az adott témával kapcsolatban, összetettebb témánál pedig hagyni kell visszakérdezni azt, aki még tudni akar valamit. A hagyományos lakossági fórumoknál általában az történik, hogy van egy hosszabb előadás, aztán egy-két kérdés, amire sablonos, semmitmondó válaszokat adnak. A kérdező még szeretne beljebb mászni a témába, de hiába (este van, az elvtársak sietnek haza stb.). Ezt el kell kerülni. Ha az érdeklődők a sablonhoz szoktak hozzá, és nem az élesebb fordulatokhoz, elsőként meg kell mutatni (akár beépített emberrel is), hogy lehet hosszabb dialógust is folytatni a meghívottal. Ennek jó hatása van azokra, akik esetleg kissé félénkebbek; így megérzik, hogy bele lehet lendülni, és akár vissza is lehet szólni, ha valami nem tetszik.

Érdemes megfontolni azt, hogy ha elég jól sikerül a társalgás, meg lehet ígérni azt, hogy mondjuk fél év múlva visszatérnek valamelyik témára (különösen ha erősen eltérőek az álláspontok). Elvégre nemcsak négyévenként fontos a szavazó. Amennyiben a vendég ezt pontosan teljesíti, és hajlandó vissza is jönni ugyanoda, azt megjegyzik. Apró gesztus, nagyvárosban nem jön be, de minél apróbb a település, annál inkább.

Agrárügyben hagyni kell beszélni az embereket, így kiderül, hogy agrártémában melyik szilánk az, amire építeni lehet a jövendőbeli jelöltnek. Itt is kerülni kell az olyan típusú sablonválaszokat, hogy ha bent vagyunk, szerzünk pénzt önöknek. Ha mégis közbe kell szólni, akkor azt röviden kell tenni, és utána haladéktalanul visszaadni a szót azzal, hogy „ön éppen ott tartott, hogy…”. Ilyenkor általában nagyon értékelik (különösen az idősebbek), hogy a közbevágás után ismét ők szólhatnak (és nem egy újabb hosszú előadást kell végighallgatniuk), továbbá nem is kell gondolkodniuk, hol tartottak, mert emlékeztetik őket rá.

Törekedni kell arra, hogy ne csak szöveg legyen (pestiek hajlamosak gyorsan letudni az egészet, és rohanni haza). Amennyiben nem a kocsmában van a rendezvény, és elsősorban nők vannak jelen, meg kell szervezni, hogy a gyermekek is produkálják magukat versmondással vagy hasonlóval (ezek is rövidek legyenek). Saját gyermek szerepeltetése mindig hat.

Amikor a vendég esetleg megkérdezi, mit szeretnének a Párttól, ha helyzetbe kerül, nem szabad megelégedni a jelenlevők válaszával, hanem tovább kell kérdezni őket a részletekről – de rövid, pergő módon; valahogy úgy, hogy „na és mi lenne, hogy ha erre vagy arra helyeznénk a súlyt ebben vagy abban az ügyben”. Lehet ez álkérdés is, azaz a társalgást továbblendítő rövid felvetés is. A lényeg, hogy ekkor a kérdező érezze meg, hogy mondhatja tovább, mert ez növeli az aktivitást, és nem fogja azt érezni, hogy holmi szövegszaloncukorral, politikai kampányaprópénzzel fizették ki.

Tegyük még hozzá, hogy egyenként külön-külön ezek az elemek nem igazán hatnak, csak együtt. Akkor ugyanis képesek egymást erősíteni.

Mindenféleképpen meg kellene szervezni egy vetélkedőt (nem is egyet: többet) a Kádár-korról (és annak nemcsak politikai, hanem kulturális, gazdasági és egyéb résztényezőiről is!), mégpedig kisebb településen (és nem csak egyszer). Ott, ahol más párt nem jár, mert túl kevés szavazót lát. Viszont először lehetőleg ne ott, ahol a kisgazdák jól álltak.

És nem szabad direkt módon propagálni. Elég csak felvillantani olyan témákat, ami emlékezetbe idézhet korábbi, fiatalkori élményeket, és ami átkötés lehet a Párt irányába. A lényeg az, hogy a szavazásnál majd ne kelljen a szavazónak gondolkodni a Párt elképzelésével, jelöltjével, listájával kapcsolatban. Ne feledjük: nem a törzsszavazókról, hanem a semlegesekről van szó. És hogy ne csak tömény pártjellegű politikai kérdések legyenek, érdemes beiktatni a népi baloldal és mások 1945 előtti munkáit is: Nagy Lajost, Móra Ferencet, a falukutatókat stb.

Ahol a jobboldal jobban áll, ott más témát kell elővenni, vagy kevésbé hangsúlyozni az elmúlt rendszert. Vetélkedőt gyakorlatilag bármilyen témában lehet szervezni. Mindenütt figyelembe kell venni, milyen témára lehet érzékenyebb a semleges, kialakulatlan identitású szavazó. Elvégre róla van szó. Ha balra érzékenyebb, akkor esetleges kádári érzelmeire kell játszani és fordítva. Reménybeli szavazatokról van szó! Ilyenkor hajlékonyabbnak kell lenni, hiszen nem elsősorban a törzsszavazók előtt szerepel a Párt. Velük pedig könnyebben meg lehet értetni, ha elhajlást érzékelnek.

A Párt általában olyan, hogy egyszer megcsinál valamit, kihúzza magát, hogy most aztán szerzett egy csomó szavazót, és az egész ügy kialszik. Ritka az olyan hely, ahol visszatérnek a témára, frissítik azt, hogy mégse legyen ugyanaz. Tehát ahol „karbantartják” a választókat és a politikai gondolatvilágukat. Leginkább az van, hogy kampányidőszakban „lejön” valaki „föntről”, előadja, hogy miért kell „ránk” szavazni, és kész. (Ezt is leginkább a saját törzsszavazók előtt.) Utána négy évig sehol senki és semmi. Ez ma már nem megy.

Ahol van alapszervezet, ott sokszor baj, ha valaki kintről jószándékkal megmozgatja az állóvizet. „Tudjuk mi, mit kell csinálni, nem kell fentről okoskodni!” Csak közben a szavazat fogy. Kezek széttárása, vállak vonogatása: „mi mindent megtettünk, elvtársak, nem tehetünk róla, hogy nincs érdemi mennyiségű szavazat”. Megkezdődik a sértettség, a különféle csoportosulások kialakulása, amelyek egymást eszik. A Vajnai-ügy az ilyesmire csak ráerősített, és a törzsszavazói réteget is apasztotta.

Önkormányzati választáson nem indítani jelöltet akkor is politikai-választási szűklátókörűségre vall, ha a jelöltek gyengén szerepelnek. Ha a párt mindenütt indít jelöltet, a kompenzációs listán akkor is bejuthat egy képviselő, ha a körzetekben egyenként egy-két százalékot ér el. Lehet persze azt mondani, hogy nincs emberünk ehhez, de akkor hogy lehet, hogy például Orosházán Németh József 23 százalékot gyűjtött össze 2002-ben? Nyilván úgy, hogy jelölték, és nem azon gondolkoztak: inkább ne induljon. Ha nem jelölik, soha nem derül ki, mire képes.

Szeretnénk továbbá megjegyezni, hogy az egyéni jelöltek esetében a választásra jogosultak egy százaléka elegendő a jelöléshez. Ez választókörzettől függően 30-40 ajánlószelvényt jelent. Ha ezt a jelölt családja vagy a szűkebben vett baráti köre nem tudja összeadni, az sem jelenti azt, hogy automatikusan nem kaphat ennyi szavazatot sem. A tapasztalatok azt mutatják, hogy szelvényt könnyebb gyűjteni (hiszen az még nem jelenti azt, hogy a jelöltre kötelező majd szavazni), mint szavazatot kapni. A lényeg tehát a szelvények összegyűjtésén van. Volt már arra példa, hogy a kínnal-keservvel összeszedett szelvények leadása után a jelölt több szavazatot kapott, mint ahány szelvényt a jelöléskor.

Lehet persze arra hivatkozni, hogy a szocikkal szemben nem akart a Párt egyes városokban jelöltet állítani. Ez egyrészt önbecsapás, másrészt elindítja a lassú leépülést. Ahol nincs önálló jelölt, ott előbb-utóbb a Párt neve, szándékai is eltűnnek, és szépen beleolvadnak a szocikba. És ezt előbb-utóbb a szavazók is megtanulják.

Önkormányzati választásnál helyben ismert jelölteket kellene indítani – ki ne tudná? Mégis, mintha a Párt vagy nem tudja, vagy nem akarja ezt megtenni. Sok körzetben „kényszerjelölés” történik, a „valaki induljon” alapon. Pedig hát három-négyezer választóból csak lehetne valakit találni, egy fajsúlyosabb személyt. A kérdés az, hogy vajon nekilátott-e a keresésnek a Párt, vagy eleve feladta ezt az esélyt? Nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk, vajon a szocikkal milyen tárgyalások voltak a választás előtt, és ezek mit eredményeztek.

Budapest legalább képes volt az ismertebb pártszemélyiségek gyermekeit is elindítani egyéniben. Az eredményük persze elég szerényre sikeredett, de ott volt a nevük a szavazólapon. Még egyszer ismételjük: fel kell jutni a szavazólapra. Akkor is, ha utána legfeljebb a jelölt szavaz saját magára. Ha nincs jelölt, nincs kompenzációs lista, s ha az nincs, ki fog mosódni a Párt a szavazók emlékezetéből. A parlamenti választáson is.

Hódmezővásárhely azt csinálja, hogy közös jelölteket és listát állít a szocikkal, a Szadival és más apróbb pártokkal. Így be lehet jutni egyéniben is (igaz, ez már közös jelölés), de ehhez legalább egy erős jelölt kell, amelyik erősebb a szociknál is. Ha ez nincs, és az erősebb pártok nem engednek saját jelöltjeikből, akkor legfeljebb a közös listáról lehet bejutni, ha a jelölt eléggé elöl van azon. De ez is több, mint a semmi.

Mindenképpen le kell szögezni: mit akar a Párt? Ha csak a szocikkal közösködni, kényelmesen élvezni a velük kötött háttéralkukat, akkor valóban nem kell a saját jelöltekkel foglalkozni. Amennyiben nem, akkor viszont érdemes megfontolni a következőket:

Van-e erő a szervezetben, vagy nincs.

Ha nincs, akkor hiába írtuk le a fentieket. Ha van, akkor meg kell nézni: jár-e valamilyen hátránnyal a jelöltállítás. Amennyiben igen, a kérdés az, hogy hajlandó-e a Párt helyben ezt felvállalni.

Sokadszor térünk vissza ahhoz a tételünkhöz, hogy ha szükség van helyben az önállóan működő Pártra, akkor össze kell csapni a szocikkal, még akkor is, ha korábbi kapcsolatok szétesnek. Ha a megszokás nagy úr, akkor a Párt szavazói szinten el fog süllyedni. Ilyen alapszervezetre nem igazán van szükség, de hát ezt könnyű kívülről bekiabálni.

Amennyiben ezen akadályok elhárultak, még mindig kérdéses, ki legyen a jelölt. Általában az a helyzet, hogy a kiszemelt személy valamilyen ok miatt nem igazán akar indulni. Ha a Párttal van gondja, akkor lehet, hogy ebben az esetben segíthet valamit, ha függetlenként indul (és esetleg van esélye a győzelemre), mert ekkor a kompenzációs listáról hiányzó szavazatokat bőven kárpótolja a győzelem.

Gond lehet, ha a jelölt ugyan ambíciózus a Párton belül, de nem szokott hozzá a nagyobb nyilvánossághoz, és ezért nem vállalja a kampányt és a jelölést. Ennek ellenszere csak a szereplés lehet. Valamilyen szinten mindenütt meg lehet nyilvánulni, és ha a Párt egy ügy mögé áll (s abban ott van a jelölt is), akkor később könnyebben fog menni a kampány is.

Falvakban a helyzet némileg egyszerűbb, mert a kislistás rendszer jobban segíti az ismertebb személyek bejutását. Itt egyetlen gond lehet: a pártjelölés ténye. Ahol a pártok megegyeznek, hogy mindenki függetlenként indul, ott ez akkor jó, ha a nagy pártok gyengébbek, mert akkor jut szavazat a parlamenti választáson is. Ellenkező esetben nem biztos, hogy a független személy (akit a Párt legalább a szórólapon támogat) jó szereplése visszahat a Pártra is.

Ezzel együtt sok helyen áll jól a falvakban a Párt képviselői szinten, ami jó dolog, különösen, ha egyidejűleg a megyei listára is gyűlnek a szavazatok az önkormányzati választáson (ez nem mindenütt van így). Borsodbóta, Ócsárd, Kötegyán és Baktakék példája mutatja, mit jelent az, ha a megyei listán helyi ember szerepel. Az erős jelölt általában meghúzza a megyei listát is, és fordítva.

Talán egy dolgot lenne érdemes megfontolni falun: azt, hogy induljanak olyanok is, akik a helyi alapszervezet tagjai, akár teljesen esélytelenül is. Tulajdonképpen ez csak áljelölés, a lényeg a helyi rokonszenv lemérése. Ha kiderül, hogy nincsenek távol a bejutástól, akkor érdemes rájuk építeni a parlamenti választási kampánynál is. Szintén érdemes lenne indítani a nem tagokat is, mert ha jól szerepelnek, akkor a helyi hálózatba (tehát nem mindenáron tagként, különösen, ha averzióik vannak ezzel kapcsolatban) is beférnének (hiszen korábban már írtuk: szervezési szinten nem a tagság ténye az elsődleges! Hiába tag valaki, ha nem tud érdemi munkát végezni, és fordítva.).

Nincsenek illúzióink. Nem csodaszert vázoltunk fel, aminek beszedése azonnali változást mutat fel. Az élet nem ilyen egyszerű.

Íróasztal mellett ülve könnyen születnek doktriner jellegű elképzelések, amelyek nem, vagy csak nagyon csekély mértékben állják ki a gyakorlat próbáját. Szeretnénk persze elkerülni az ilyesmit, de ez csak akkor sikerülhet, ha látjuk a megvalósítás sokszor csúnyán visszaütő problémáit. Akkor ugyanis lehetőség van a javításra.

Olvasás közben sokan vannak úgy, hogy eszükbe jut valami, amire a szerzők nem is gondoltak, és amelyről kiderülhet: nekik, és nem a szerzőknek van igazuk. Nos, készek vagyunk az indokolt módosításra bárkivel szemben, ha az értelmi és nem érzelmi alapon történik.

Befejezésként mit írhatnánk? Várjuk azokat az időket, amikor a választók felismerik és el is tudják választani a pártok között a selejtest a valóditól. De az is bizonyos, hogy egy ideig várnunk kell ezekre az időkre.

Nagyreéthy István – Botjansky Péter

2004. szeptember – 2006. december