A tv2 Naplója a 168 Órában. Belénessy Gábor riportja.

Archív képsor: 1985. május elseje, délelőtt tíz óra. Fellobogózott Felvonulási tér, felvonuló munkások, parasztok és néphez hű értelmiségiek, vörös nyakkendős pajtások sokasága köszönti a dísztribünön helyet foglaló párt- és állami vezetőket, a kormány tagjait és a munkásmozgalom veteránjait. Kádár János szól az ünneplő sokadalomhoz:

– Népünk fiainak és leányainak, a családoknak, a nagykollektíváknak egészséget, jó munkát, sikereket kívánok!

Ismerős ünnep, ismerős arc. Kádár János elvtárs, az MSZMP KB első titkára joviálisan integet szeretett népének. A felvonuló tömeg pedig a szocializmus „út-ján” menetel, botladozik a kommunizmus felé.

1999. július 10. Jóval kisebb embersereg, de azért sokaság. „Ez a harc lesz a végső…, és nemzetközivé…” A rég hallott Internacionálét éneklik Kádár János sírjánál. Az Öreg, ahogy a nép hívta őt, tíz éve halt meg. Vörös virágokkal tele a temető.

Egy másik archív felvétel. A Legfelsőbb Bíróságon éppen a kivégzett 56-os mártírokat rehabilitálják. Azt mondják, egyszer csak cédula járt kézről kézre. Rajta ennyi állt: meghalt Kádár.

A munkás-paraszt hatalom veteránjai azóta kivonultak a közéletből, és visszahúzódva élnek. Puja Frigyes valamikori külügyminiszter egy pasaréti házban lakik. Már nem politizál, csak emlékezik.

– Őt tartom századunk legkiemelkedőbb magyar vezetőjének. Neki sikerült egy harminckét éves korszakot békében és úgy igazgatni, úgy vezetni, hogy a magyar nép, a dolgozók valahogy összeszedjék magukat.

Ismét egy régi filmkocka a korszak fénykorából. Megint a nép atyja és egyszerű fia, a híresen puritán Kádár János beszél:

– A nép iránti bizalom, a munkásosztály iránti bizalom, a parasztság tömegei iránti bizalom, az mindig azt jelenti, hogy az emberek iránt bizalommal kell lenni.

S a mondat végén az ismert hunyorítás.

Kriskó Károly nem tagadja, hogy mindmáig a letűnt kor embere:

– Nagyon-nagyon tudom tisztelni azt a kort, és visszasírom.

A Kerepesi temetőben csupa régi elvtárs, főleg nyugdíjasok. Számukra földi paradicsom volt a Kádár-rendszer. Azt mondják: se előtte, se utána nem volt ilyen idő. Kriskó Károly például téglagyári munkásként kezdte. Úgy indult karrierje, hogy 1956 után karhatalmista lett. Ennek s a pártmunkának persze vége, de most sem tétlenkedik: a régi harcostársakkal megalapították a Kádár János Baráti Kört.

– Abban a korban kezdtem felnőni, abban a korban lettem ember, és az a kor nevelt emberré. Munkalehetőséget, tanulási, családalapítási lehetőséget adott. Ezt nem vagyok hajlandó megtagadni.

A gulyáskommunizmus harminc évében sokaknak jól jött az egyenlősdi. A híradó mindig lakótelepek átadásáról, Balatonban lubickoló nyaralókról, szalagátvágásokról, Vörös Csepelt harsogó kórusokról tudósított.

Gyarmati György történész nem tartozik az aktualizáló történetírók közé:

– Magyarországon korábban soha annyi ember nem került új, komfortosabb életkörülmények közé, mint a Kádár-korszak harminc esztendejében.

Akinek korábban semmije se volt, az valóban főként ezt érzékelte. S a Rákosi-korszak, illetve ötvenhat elfojtása után csalóka szabadság köszöntött az országra.

Puja Frigyes ezt másképp látja:

– Mindig úgy emlegetik, hogy puha diktatúra. Hát mi kellett volna: kemény? Ám ha ennél is puhább lett volna, az már nem szocializmus, hanem zűrzavar.

Zűrzavar azért így is akadt. Forradalom, majd utána terror. Korábban itt soha annyi embert nem ítéltek halálra, mint ötvenhat után. A történész az úgynevezett konszolidáció sikereit érthetőnek tartja:

– A megtorlás sebei lassan gyógyultak, de az életszínvonal folyamatos, bármi áron történő emelésének erőltetése bevált. Ne legyen korgó gyomor, ez volt az első tétel.

Kádár János pontosan tudta, hogyan kell a sokáig éhes embereket megszólítani. Megint régi kép, régi szöveg:

– Van ebben az országban olyan gyerek, akinek az édesanyja azt kell hogy mondja: fiam, a kenyér már lefeküdt és alszik. Ilyen nincs a mi országunkban. És elvtársak: ha a harcnak semmi más eredménye nem lett volna, csak ez az egy, ezért az egyért érdemes lett volna harcolni.

A rendszer tehát – noha akkoriban sokan az ellenkezőjét panaszolták – működött. Mindenkinek volt munkahelye, és a hó végén megkapta a fizetését. A családok megtervezhették, hogy meddig kell spórolni a Trabantra vagy a hétvégi telekre. A nyolcvanas évek közepén azonban már érződött, hogy recseg-ropog a rendszer. Az 1985-ös pártkongresszus után pedig voltaképpen kihúzták alóla a talajt bizonyos gazdasági körök. A kongresszuson Kádár még ragaszkodott ahhoz, hogy életszínvonal-javító intézkedéseket kell tenni. A gazdasági szakemberek ezt másképp látták.

A látszatot ezért fent kellett tartani. Kádár János addigra a korszak szimbólumává vált. Sokak számára ő volt a nép egyszerű gyermeke, a megváltó, a jótevő. Gyarmati György szerint:

– Ő volt az a bizonyos jó király…

Kriskó Károlynak ezügyben nincs kedve ironizálni:

– Bárhova megyünk, ha szóba kerül a neve, az emberek meghatódnak. Amikor koszorút vettem, és említettem, hogy Kádár János Baráti Kör, az eladónak felcsillant a szeme, azt mondta: ez a mi Jánosunk…

Egy másik emlékező, egy hölgy, Bogár Annamária Amit Kádár Jánosnak köszönhetek címmel könyvet írt az MSZMP hajdani első emberéről. Anna néni szegénynek született. Neki az előző rendszer maga volt a Kánaán.

– Minden szép, jó, amit én el tudtam érni, amit szerettem volna megélni, azt meg is tudtam valósítani. Úgy éltem, ahogy szerettem.

Anna néni fotóalbumot mutat. A szépen beragasztott képek alatt olvasható az évszám. Így kikerekedik az ő negyven éve. Szakszervezeti üdülések, a nagyfiú bakaruhában, a balatoni nyaraló építése, az első kocsi, no meg a moszkvai és a New York-i utazás. Mert Anna néni itt is, ott is járt.

– Nem hittem volna el senkinek, ha nem látom. És nem tetszett a kapitalizmus. Ott láttam először hajléktalanokat. Úgy, mint most itt nálunk is.

Anna néni nincs megbékélve a mai rendszerrel. Kis lábaskájában megmelegíti levesét, elmereng a régi szép időkről, és elindul a temetőbe, Kádár János elvtárshoz.

Mindenki énekel. Az elvtársak viszik a vérvörös virágokat: „A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke/Mi kommunista ifjak indulunk, mert bennünk apáink reménye…”

Kádár János magánéletéről még ma is keveset tudni. A rózsadombi villában sem maradt semmi nyoma hétköznapjainak. A kertet felverte a gaz, az épületre csak egy Zárolt terület feliratú tábla vigyáz. A szomszédok ritkán látták a párt első emberét. Kádár János gyalog sose ment ki az utcára. Bent sétálgatott testőrei kíséretében, és néha kukoricát dobált a tyúkoknak. Mert Kádárék szerették a friss tojást. Kancsó Lászlóné főként a baromfikra emlékszik.

– Volt neki jópár háziszárnyasa. És minden reggel olyan hat óra felé arra ébredt a környék, hogy a tyúkok kotkodácsolnak, a kakasok kukorékolnak.

Egyszerű, visszavonult élet, dísztelen, puritán sír a Kerepesi temetőben. Ha élne, nyolcvanhét éves lenne. Ezrek emlékeznek rá. És szabad emlékezniük.

Annak idején Nagy Imrének még sírja sem volt. S még a nevét sem volt ajánlatos említeni.

Nosztalgia vagy nyomasztó emlék, ki-ki szabadon eldöntheti. Egy közvélemény-kutatás szerint a huszadik század legpozitívabb politikus személyisége Kádár János volt. Meggyőző fölénnyel vezet Antall József, Nagy Imre, Horn Gyula és Göncz Árpád előtt. A legkártékonyabb politikusok listáján a negyedik helyen szerepel, közvetlenül Rákosi, Szálasi és Horthy után.

***

A Napló kérdése: Ön jobban él-e ma, mint tíz évvel ezelőtt?

A telefonszavazás eredménye (42 615 szavazat alapján):

Nem: 81 százalék. Igen: 19 százalék.