Kedves Elvtársak! Hosszú út áll mögöttünk, sok-sok, akkor lehetetlennek tűnő feladatot elvégeztünk, sok-sok kilátástalannak tűnő harcot megnyertünk, s eközben nem fogytunk, hanem egyre többen lettünk, nem gyengültünk, hanem erősödtünk! Sok sebet kaptunk, s talán, ha akaratlanul is, sok sebet ejtettünk. Azt viszont állítom, minket a jó cél vezetett. Mi, amíg csak lehetett, véleményünket, bírálatunkat a párt hatályos szervezeti szabályzata által megengedett módon mondtuk el, igyekeztünk a lejárató, mocskolódó hangnemet elkerülni, igyekeztünk senkit nem megbántani, sem emberségében, sem becsületében. Azt gondolom, mi valamennyien emberségből, becsületből jelesre vizsgáztunk. Elegendő bizonyíték a november 19-én sikeresen megtartott kongresszusunk vitája. Egyetlen hozzászóló sem a múlttal, hanem a párt jövőjével foglalkozott, egyetlen hozzászóló sem szidta, mocskolta a vezetést, egyetlen hozzászóló sem gyűlölködött, s szinte mindenki kijelentette, nyitva áll a pártunk képzeletbeli kapuja minden régi párttársunk előtt. Az első nagy lépést megtettük, fel mertük emelni szavunkat a párton belüli elnöki diktatúra ellen, cselekedni mertünk ellene, nyíltan a nagy pártnyilvánosság előtt, s nem titokban konspirálva, de sajnos a pártszakadást nem tudtuk megakadályozni. Állítom nem rajtunk múlott! Sajnos szakadt a párt, egy kicsiből két kicsi lett. Kérdezhetik, de akkor mire volt jó ez a mozgalom, miért kellett ez a jó értelemben vett „szervezkedés”? E mozgalom lehetővé tette számunkra, hogy visszatérjünk az 1989-es kezdetekhez, ahol, s amikor megfogadtuk, soha többé nem lehetnek olyan ügyek a pártunkban, hogy valakiket csak úgy kizárjunk, hogy valakiket csak úgy elüldözzünk, hogy valakiket csak úgy kiátkozzunk! Megfogadtuk, nem kell vezér a párt élére, hanem szolgáló pártelnök kell, aki szolgálja a pártot, a párttagságot, nem megvezeti a tagságot, hanem vezeti, irányítja, koordinálja a tevékenységünket. Nem mindentudó, tévedhetetlen, ember- és törvényfeletti vezérre, hanem szerény, kompromisszumképes, a kollektív bölcsességben bízó és azt elfogadó elnökre van szüksége a pártnak. Sajnos, az elmúlt tizenhat év, nem volt elegendő arra, hogy ez megtörténjen a Munkáspártban. Nagy árat fizettünk ezért: sok-sok ezer elvtársunk hagyta el a pártunkat, sok-sok neves baloldali személyiség, értelmiségi fordított hátat nekünk, nem eltűrve az elnök szeszélyeit, már-már gyerekes akarnokságát. Nagy árat fizettünk, mert nem voltunk eléggé következetesek, nem tartottuk be „fogadalmunkat”, hagytuk, hogy az egykor elnöknek megválasztott „fiatalember”, középkorú diktátorrá nője ki magát. Hát ezért nem hallgathattunk tovább, hát ezért indítottuk el ezt a mozgalmat. Az elmúlt időszakban sokat dolgoztunk; mozgalmunk, amely a párt demokratikus működésének visszaállítása érdekében indult, csatát nyert. Megalapoztuk közösen egy olyan párt jövőjét, amely reményeim szerint az idők végezetéig demokratikus vezetéssel, a demokratikus centralizáció elvén, annak írott és íratlan szabályait betartva működik. Mozgalmunk, amely első körben néhány aktivista részvételével indult, rövid idő alatt országossá nőtte ki magát. Ma már sokan vagyunk, akik a párdemokrácia feltétlen híveiként tevékenykedünk a pártban. Mint már mondtam, az első nagy lépést megtettük, de a következő sok-sok kis lépés még hátra van. Meg kell, hogy mondjam, ezek a „kis” lépések lesznek a legnehezebbek, ezekhez a „kis” lépésekhez kell majd a legtöbb energia, a legtöbb kitartás. Meg kell szerveznünk a pártot, építkeznünk kell, tagságot kell szerveznünk, új alapszervezeteket kell létrehoznunk, fel kell állítani a választókerületi, megyei vezetéseket, s nem utolsósorban meg kell teremtenünk a párt működéséhez szükséges anyagiakat! Ugyanakkor ezzel az igen komoly, egészembert, „egészpártot” kívánó munkavégzéssel párhuzamosan, készülnünk kell a választásokra, úgy a tavaszi parlamenti, mint az őszi önkormányzati választásokra. Ezen szinte „emberfeletti” munka, mindenkitől teljes odaadást, teljes erőbedobást igényel. Ne feledjük, szükség van ránk, szükség van mindenki munkájára, odaadására. Mint mindenki tudja a Magyarországi MUNKÁSPÁRT 2006 új, önálló párt. Ez azt jelenti, hogy pártunk semmiféle állami vagy egyéb támogatásban nem részesül. Nekünk, párttagoknak kell a működéséhez szükséges anyagiakat előteremtenünk. Azzal tisztában vagyok, hogy a mi pártunk tagjai nem dúskálnak az anyagiakban. Azt is tudom, hiszen gyakorló megyei pártvezető voltam ez idáig, hogy az alapszervezetek tagdíj bevételeiből, csak nagyon szűkösen lehet finanszírozni a területeken a pártmunkát. Mégis megkockáztatom, s kéréssel fordulok minden párttagunkhoz, pártszervezetünkhöz. Támogatást, konkrétan anyagi támogatást is kérek mindenkitől, akinek az anyagi lehetőségei megengedik. Kérem a támogatásukat a területi, megyei, kerületi és az országos pártvezető szervek működéséhez; kérem a támogatásukat a választási kampány finanszírozásához; kérem adományaikat, a tagdíj bizonyos részének átutalását, kérem a környezetükben a lehetséges sponzorok, adományozók, „mecénások” felkutatását. Minden forintra nagy szükségünk van! Nem célunk, hogy felállítsuk a „tízezresek klubját”, mi minden kis összegű adományt nagy tisztességgel megköszönünk, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy sokunknak a „kicsi” összeg adományozása is nagy áldozatvállalást igényel. Kérek mindenkit, támogassanak bennünket, céljaink elérésében.