Barátaim! Néhány hete felhívással fordultunk mindenkihez. Mindenkihez, aki nem milliárdos, aki nem haszonélvezője a kapitalizmusnak! Mindenkihez, aki nem rokona, nem barátja, nem üzletfele a mostani kormánynak! Mindenkihez, akinek elege van mindenből, ami körbevesz bennünket. Hívtunk mindenkit, Titeket, Önöket: ne hagyjuk magunkat, cselekedjünk végre!

Sokan reagálták. Nagyon sokan. Nagyon-nagyon sokaknak van elegük. Elegük most már mindenből. Elhoztam néhányat a véleményekből. Nézzük az elsőt! Értelmiségi voltam, mikrovállalkozó lettem, magyarul kényszervállalkozó. 1993-ban, amikor elkezdtem, pontosan fele annyi volt az órabérem, mint ma. De az akkor jó pénz volt. Ahogy telt múlt az idő, egyre többet kellett dolgoznom azért, hogy „reálszinten” biztosítsam magamnak és családomnak ugyanazt a jövedelmet, mint ami az indulásnál megvolt. Mára elértem a fizikai határt. Nem lehet többet dolgozni napi 12 órás munkánál, beleértve a hétvégéket, nemzeti és egyházi ünnepeket is. Nem megy! Valaha értelmiségi voltam, mára kikoptam minden korábbi szakterületemből. Elindultam az öregedés útján. Nekem már nem kínálnak tálcán se új munkalehetőségeket, se a megélhetést biztosító nyugdíjat.

Azt sem tudom, hogy megérem-e egyáltalán a nyugdíjat. De ha meg is érem, az szintén kevés lesz a megélhetéshez. Volt persze saját „magán-nyugdíj” biztosításom, de 10 év után felmondtam, mert nem tudtam fizetni, és a beígért nyugdíj nevetségesen alacsony volt. A „Ratkó-gyerekek” korosztályába tartozom, akiknek nagy része ma még aktív dolgozó. De mi lesz, ha mi teljesen kiöregszünk? Kinek a munkájából fognak eltartani bennünket? Nagyon, de nagyon elegem van!

Mit mond egy kis város, Szerencs munkásembere? A szocializmusban nem volt minden fenékig tejföl, de tisztességesen megéltünk. Biztos munkahelyem volt a szerencsi cukorgyárban. A cukorgyárat bezárták, engem is leépítettek. Sebaj, mentem a szerencsi csokoládégyárba. Megvette a Nestlé és ma már nem gyártanak csokoládét. Megint az utcára kerültem. Elegem van abból, hogy a munkaügyi hivatalban naponta alázzanak meg.

Elege van a tehetséges középkorú asszonynak, aki az Alföld közepén libatenyésztéssel keresi a kenyerét. Halljuk őt! Ment az üzlet sokáig. Aztán jött a madárinfluenza. Kiirtották az egész állományt. Igaz, kifizették a káromat, de nem rögtön, később. Senkit sem érdekelt, hogy addig miből fizetem a munkásokat, a rezsit, az adókat. Akkor hallottam először, hogy néhányan a halálba menekültek az adósság elől. Nagy nehezen talpra álltam. Akkor - ki tudja miért - felemelték a kukorica árát, az energia árát, meg mindennek az árát, csak éppen az libáért adtak kevesebbet. Most meg ideengedik a négy mancsot, akik azt bizonygatják, hogy a libák tömése állatkínzás. Megmondom őszintén: én vártam és vártam, hogy a magyar kormány csak megvéd engemet is, mint ahogyan a francia kormány védi a francia parasztot. Meg kell, hogy védjen, hiszen az én szavazatommal kaptak hatalmat. A magyar kormány azonban füle botját sem mozgatta. Most hallottam másodszor, hogy újabb ismerősök lettek öngyilkosok. Mit tehetek? Legyek én is öngyilkos? Nem, de eladom a céget, felhagyok álmaimmal. Új életet próbálok kezdeni, de nagyon elegem van mindenből. Igen, barátaim! Elegünk van mindenből! Húsz év óta arról papolnak, hogy szép, új, demokratikus országban fogunk élni. De mi a valóság?

Húsz éve mindenki dolgozhatott, aki akart. Ma hivatalosan 400 ezer embernek nincs munkája, nem hivatalosan egy milliónak.

Húsz éve a pályakezdőket tárt karokkal várták a munkáltatók. Ma körülbelül 80 ezer pályakezdő fiatal indítja életét munkanélküliként.

Húsz éve napi 8 óra munkából elfogadhatóan meg lehetett élni. Ma sokszor 13-15 óra is kevés.

Húsz évvel ezelőtt volt nemzeti ipar, ma multik vannak. Húsz éve volt önálló nemzeti termelés, önálló tudományos háttérrel. Ma a külföldi cégek összeszerelő üzemei jelentik az ipart.

Húsz éve sem voltunk gazdagok, de sok mindent megengedhettünk magunknak: üdülést, éttermet, szórakozást. Ma vagy az egyik, vagy a másik, de gyakrabban egyik se.

Húsz éve senki sem lehetett milliárdos, de a túlnyomó többségnek elfogadható élete, biztos jelene, és kiszámítható jövője volt. Ma bizonytalan a jelened, kiszámíthatatlan a jövőd.

Húsz éve nem kellett adót fizetnünk. Ma - ha csak egy kicsit is jobban keresünk az átlagnál - a fizetés felét elviszi az állam. Mit kapunk cserébe? Bezárt kórházakat, lezüllesztett oktatási rendszert, bezárt vasútvonalakat, megfizethetetlen közlekedési díjakat.

Húsz évvel ezelőtt rend volt. Tudtad, hogy mi a jó és mi a rossz. A rendőr melletted állt, a rendőr mögött meg ott állt az állam. Ma rosszak a törvények, lopnak a politikusok, a korrupció felfalja az országot. A rendőr nem áll melletted, és a rendőrt se védi meg saját állama.

Elég volt! Változást akarunk! Magyarország kritikus helyzetben van. Új válaszok kellenek, és nekünk vannak ilyen válaszaink.

Elég volt maffiaországból! Rendet akarunk! Vaskéz kell és szilárd, mindenki számára kötelező törvények!

Felül kell vizsgálni a privatizációs szerződéseket! Vegyük vissza azt, amit néhányan korrupt módon, áron alul, mindenkit kijátszva megszereztek! Elegünk van abból, hogy egyesek szabadon lopják a mi közös vagyonunkat, az állami vagyont!

Törvény előtti egyenlőséget akarunk! A törvényt tartsa be a miniszterelnök, a miniszterek, mindenki! A tolvajokat, korruptokat, csalókat száműzzék a politikából!

Népi országgyűlést akarunk! Beszámoltatható, ellenőrizhető és visszahívható képviselőkkel!

Egyenlő és arányos választási rendszert akarunk! E nélkül minden parlament csak a milliárdosok, a gazdagok gyülekezete lesz. Fizessenek a gazdagok! Fizessenek a milliárdosok, százmilliomosok! Progresszív adórendszert akarunk, a gazdagok, a tőkések fizessenek több adót! Vessünk ki luxusadót! Luxusadót az uszodás villákra, magánkastélyokra, luxusautókra.

Magyarországot, magyar gazdaságot akarunk! Magyarországot vissza kell szerezni a külföldiektől! Elég volt, hogy ebben az ország minden a külföldieké, s lassan azért büntetnek bennünket, mert magyarok vagyunk. Nem akarunk rabszolgák lenni saját országunkban! Adóztassuk meg a multikat! Ne engedjük új bevásárló központok építését! A multik lejáró szerződéseit ne hosszabbítsuk meg!

A magyar vállalkozókat kell támogatni! Csökkenteni kell az adókat, fel kell számolni az állami bürokráciát! A kormány nagy fejlesztési programokat segítse a magyar vállalkozókat! Védelmet a nemzetközi pénzügyi válsággal szemben!

Barátaim! Most itt van nyakunkon a világgazdasági válság. Mondjuk ki világosan: Nem akarjuk mi megfizetni az amerikaiak jólétét! A gazdagok csinálták, fizessenek ők! Egyetértünk azzal, hogy az állam vállaljon garanciát a bankbetétek felett. Nem értünk együtt, elutasítjuk a bérek féléves befagyasztását és az adók csökkentését. Ez semmi más, mint kísérlet arra, hogy a kisemberekkel fizetessék meg a válságot.

Követeljük, hogy a kormány fogadjon el átfogó csomagot a nemzetközi pénzügyi válság következményeinek elhárítására. A kormány hirdessen elbocsájtási moratóriumot. A munkanélküliek és a fiatal kapjanak lakbérkedvezményt. Törvény tiltsa meg, hogy a kölcsönök nem fizetése miatt bárkit is ki lehessen rakni az utcára. Fagyasszák be a törlesztéseket azoknál a dolgozóknál, akik elvesztették a munkájukat.

Barátaim! Nem elég beszélni, tennünk is kell. Mit kell tenni? Mit lehet tenni!

Tegyük azt, amit az egri kórházvédők tettek! Fogjunk össze mindannyian, akiknek elegük van a kapitalizmusból, a kormányból, mindenből! Fogjunk össze, függetlenül attól, hogy milyen a világnézetünk, milyen a vallásunk, mit gondolunk egyéb dolgokról! Az egri kórházvédők példát mutattak bátorságból, tisztességből, politikai éleslátásból. Mellettük voltunk eddig is, mellettünk leszünk ezentúl is.

Tegyük azt, amit egri fiataljaink tettek! A kistályai és a kerecsendi úton a kórházvédőkkel közösen gépkocsikkal zárták le az utakat, hogy fölhívják a figyelmet a kórház helyzetére. Az emberek nagy lelkesedéssel és elismeréssel fogadták fiataljainkat.

Tegyük azt, amit budapesti fiataljaink tettek ma reggel! Odamentek az MSZP kongresszusára és a szemükbe vágták: árulók vagytok, tönkre tettétek az országot!

Tegyük azt, amit sokhelyütt tesznek az országban: erősítsük a Munkáspártot! Fizessünk elő a Szabadságra, hívjuk a fiatalokat! Számunkra nem az a kérdés, hogy MSZP vagy Fidesz. Számunkra csak egy kérdés van: ott leszünk-e a parlamentben vagy sem. Beleszólunk-e az ország pénzének elosztásába vagy a jövőben is a milliárdosok döntenek sorsunkról.

Harcoljunk! Itt csak az a miénk, amit kiharcolunk magunknak. Harcoljunk, ha harcolni kell a munkaköpenyért, ami jár. Harcoljunk azért, hogy a nemzeti ünnepeken ne hívjanak be bennünket dolgozni. Harcoljunk azért, hogy európai béreink legyenek és ne csak európai árak. Támogassuk a szakszervezeteket, erősítsük hitünket.

Hirdessünk nemzeti ellenállást! A nemzeti ellenállás a mi harci eszközünk is, az elnyomottaké. Akik ma nem engedik, hogy magyarul beszéljünk, magyar húst együnk, magyar bort igyunk, a tőke, a külföldi tőke jármába hajtanak bennünket. Merjünk magyaroknak lenni, csak így lehetünk munkások, dolgozók, emberek. Induljunk, barátaim! Induljunk a harcba! A mi harcunk a többség harca, a mi igazunk a többség igazsága, és győzni fogunk!