Szabó Ervin lényegében eljutott a marxista esztétikának a művészet irányzatosságáról vallott felfogásához is. Innen már csak egy további lépés szükséges a szocialista művészet elméleti-esztétikai követelményeinek, kritériumainak a meghatározásához. Művészeti törekvéseinek egyik legnagyobb eredménye, hogy megtette ezt a lépést is, a szocialista művészeti realizmus lényegének megragadását. (A magyar marxista esztétika első, hosszú ideig folytatás nélkül maradt kísérlete volt.) Fontosságára való tekintettel érdemes itt hosszabban idéznünk őt: „A művészet hivatásáról kifejtett alapnézetünkből folyik, hogy annak kiváló szerepet kell tulajdonítanunk a mi küzdelmünkben, a szocialisztikus mozgalomban is. Ha a művész az, aki korábban, teljesebben, szebben kialakult világfelfogását juttatja kifejezésre műveiben, a művészetnek a szocialisztikus világfelfogás kifejezése tekintetében is van feladata. Nem az, hogy szolgálójává szegődjék a mozgalomnak, hogy szorosan ragaszkodva a szocialisztikus elmélet- és érzelemkörhöz, ennek propagátora legyen. Távol áll tőlünk a gondolata is annak, hogy a középkori tudomány módjára új „ancilla theologiae-t” teremtsünk. Nem, abban az értelemben a művészet nekünk is öncél, hogy csak azt kívánjuk tőle, keressen és utat mutasson, új szépet tárjon fel, legyen bár az út és az új ismeret a miénkkel teljesen ellentétes. De ha a művészet olyan irányt mutat, amely a miénk is, ha oly eszméknek ad kifejezést, amelyek a miénkkel rokonok, ha oly tárgyakat választ, amelyek a mi világunkból valók, akkor botorság volna föl nem ismernünk és föl nem használnunk azt az erőt, amely ebben a művészetben ügyünk számára rejlik. Nem követeljük mi azt a művészettől, hogy szocialisztikus irányú legyen; de ha szocialisztikus irányú, örömmel kell üdvözölnünk sorainkban, legalább is úgy, mint minden más küzdőtársat… Igaz, nehéz is volna szabatosan meghatározni, hogy mikor szocialista valamely mű. Leginkább akkor mondhatjuk talán, amikor a szocializmus harca főjelenségeinek, például az osztályellentéteknek és az osztályküzdelmeknek vagy a szocialisztikus végcélnak ad művészi alakot, amikor tárgyául nemcsak a szocializmus vivőit, a munkásságot választja, hanem a küzdő és remélő munkásságot, nemcsak a passzív, de az aktív népet” (ez utóbbi kiemelés tőlem – a szerző[1]).

A szocialista művészet lényegének, jellegzetességének ez a megragadása természetesen nem tekinthető a szocialista realizmus tudományos igényű meghatározásának. Szabó Ervin korlátozottsága a szocialista művészettel kapcsolatos felfogásában nem annyira saját felkészületlenségének a következménye, mint inkább a szocialista művészetelmélet, a marxista esztétika kidolgozatlanságának a következménye. Egyáltalán, az ilyen irányú rendszeres tudományos kutatások csak évtizedekkel később indultak meg. Ez a helyzet persze csak növeli Szabó Ervin szocialista művészettel kapcsolatos korai elméleti próbálkozásainak értékét.

A szocialista művészeti alkotások esetében is nélkülözhetetlen elemnek, követelménynek tekintette a formai, technikai tökélyre való törekvést: „ne higgye azért senki – írta –, hogy mi nem követeljük meg a művésztől a technikai tökéletességet, természeti igazságot. Nagyon is… Mert minden művészi alkotásnál elengedhetetlennek tartjuk ezt, mint a természetesnek, az igaznak és a természetes életörömnek, szocialista világfelfogásnak ezen lényeges elemeinek követelményeit[2].”

A mindennapiság és a művészet olyan tudatos osztályszempontú, elméleti jellegű megkülönböztetésére, mint ahogy azt Szabó Ervinnél láthatjuk, nincs korábbi példa a magyar marxista művészeti irodalomban. Érdemes megfigyelni, hogy ennek a mai marxista esztétikai irodalomban oly bonyolult és nehéz kérdésnek milyen frappáns megoldását adta: „Végtelen változatos eszmék csírája nyugszik kebledben, szocialista proletár, és ösztönszerűen kifejlésre tör. Tudsz-e nekik tudatos, érthető kifejezést adni?... Tudsz-e csak magadnak is képet alkotni vágyaidról? Nem! Mindennapi gondolataidnak, érzelmeidnek – igen; de legnagyobb, legmerészebb vágyaidnak, eszményeidnek nem! Élnek benned és nem tudsz róluk, mint ahogy nem tudnak róluk ezren és milliónyian. Ezer és ezer ember közt egy van, aki meglátja és kimondani is tudja. Ez az ember a művész. A költő, az író, a festő, a szobrász, a zeneköltő. A művésznek a hivatása azt, ami mint sejtés, ösztönszerű vágy, homályos eszmény, öntudatlan fájdalom és öröm az emberben él, felismerni és kifejezésre juttatni[3].” A művészet, a művész hivatása és feladata tehát a mindennapiságon felülemelkedni és ahhoz másokat hozzásegíteni.

Szabó Ervin e néhány korai művészeti írásának elméleti fejtegetéseiben arra a végső következtetésre jut, hogy a proletariátusnak szüksége van a művészetre, az öntudatos munkásoknak meg kell tanulniuk a művészeti alkotások megértését és élvezését. Véleménye szerint a munkásságnak éppen az elnyomott és kizsákmányolt helyzete indokolja és teszi kívánatossá a művészettel való foglalkozást. Türelmes érveléssel igyekezett megértetni a munkásokkal, hogy a művészet szeretete, megértése és segítsége fontos a szocializmusért folytatott harcban, amelynek célja a minden irányú szabadság megteremtése. A szocializmus a fennálló érzelmi és gondolatvilágnak a megváltoztatását, s egyben új eszmekör kialakítását jelenti. Azokat a bilincseket, amelyeket a magántulajdon, a tőke, az állam, a vallás és a babona, a polgári család rakott a proletariátus szellemére, le kell rázni, és a munkásosztálynak magának kell előkészítenie, majd megteremtenie „teste és szelleme jövő működésének terét”. Ha a munkás megtanul műremeket olvasni, látni, hallani, érteni és élvezni, lelkileg gazdagabb, erősebb, öntudatosabb, műveltebb lesz az osztályharcban. A művészet az érző, gondolkodó és cselekvő ember lelkének kapuit nyitja meg, megmutatja a távoli célokat, feltárja a belső energiákat, egyesít a küzdőtársakkal – fejtegette.

A művészetelmélet és esztétika általános, a munkásművelődés szempontjából is fontos kérdéseinek vizsgálata mellett Szabó Ervin az irodalom és a képzőművészet területén kritikai és nevelő tevékenységet is kifejtett. A művészetek e tartományában igyekezett szemmel tartani és a marxizmus nézőpontjából vizsgálni az új jelenségeket, irányzatokat, alkotó egyéniségeket. Ezzel nemcsak a mozgalom, a munkásosztály művelődésének, nevelésének színvonalára gyakorolt hatást, hanem a haladó szellemű vagy hajlamú írókat és művészeket közelebb hozta a szocializmus eszméihez, a szociáldemokrácia küzdelmeihez.

Szabó Ervin első érett, marxista igényű „irodalomkritikai” fellépése a munkás- és szocialista tömegkultúra már akkor egyik legnagyobb ellensége, a ponyvairodalom ellen irányult. A haladó gondolkodású humanista polgári értelmiség és a nemzetközi szocialista munkásmozgalom kulturális képviselői a ponyva elleni harcot már korábban megindították. Nálunk a jelentős marxisták közül elsőként Szabó Ervin fújta meg a riadót. 1899 végén Ponyvairodalom című cikkében[4], amelyben pontosan jellemezte és élesen bírálta ezt a kapitalizmussal nagyranőtt tömegkulturális jelenséget, elindította azt a napjainkig tartó és a szocialista kulturális forradalomban új lendületet nyerő kulturális harcot, amelynek célja az igazi, az értékes művészethez eljuttatni a munkásokat, a néptömegeket.

A tömegkommunikáció mai rohamos fejlődése idején, amikor a ponyvairodalom nyomába és helyébe annak „korszerűsített”, sőt „bővítetten újratermelt”, manipulációs szórakoztató műfajai: a vadnyugati filmek, a bűnügyi történetek, a szexirodalom stb. léptek, nem haszontalan Szabó Ervin korai, ponyva elleni „harcba hívását” felidézni. Felismerte a ponyvairodalom szinte összes lényeges és veszélyes jellemzőit: elpusztíthatatlan alkalmazkodóképességét, járványszerű terjedését, a valódi kultúra szempontjából mérgező voltát, manipulatív és kereskedelmi-üzleti jellegét stb. hangsúlyozta, hogy városban és falun a ponyvairodalom termékei mérgezett folyóként árasztják el a tanulatlan, csupán az írás-olvasás tudására szorítkozó lakosságot, s miközben garasaitól fosztják meg, megmételyezik a lelkét, s kietlenné teszik a jó, a valódi irodalom számára. Érdekesen jellemezte a ponyvairodalom különböző „műfaji” variációit és kártékonyságuk fokozatait. Pontosan megfigyelte a korabeli ponyva rugalmas alkalmazkodóképességét is. Ezzel magyarázta, hogy ahol az olcsó históriák és szenttörténetek már hitelüket vesztették, ott a küzdőtérre lép a versenyképesebb ponyvaregény, amely „érdekfeszítő” történelmi vagy társadalmi történetet tárgyal regény formájában, s hogy a ponyvaregényírók milyen rugalmasan tudnak alkalmazkodni az új társadalmi-politikai fejleményekhez, arra példaként a következő ponyva címét említett: Munkásvezér vagy a dobutcai krakekacce. Hangsúlyozta, hogy az ilyen és ehhez hasonló melodramatikus vagy szívvidámító regények rontják a nép ízlését, elterelik figyelmét az értékes olvasmányokról.

Szabó Ervin nem állt meg a ponyva bírálatánál, igazi népnevelőhöz méltóan, nem akart belenyugodni az adott helyzetbe. Véleménye szerint a ponyvairodalmat vissza lehet és kell szorítani. „A szocialisztikus irodalom elég gazdag Magyarországon is, hogy olcsó, jó és hasznos olvasmányokat adjon a nép kezébe, s hogy gyönyörködtetés mellett tanítsa is. Rajtunk áll csupán, hogy a sárkányok visszatérjenek barlangjaikba, a szentek kriptáikba, a rémregények pedig a feledés homályába. A nép kezébe pedig jöjjön, mi neki való: gyönyörködtető és hasznos![5]”

Ez az optimista, harcos álláspont nem maradt gyakorlati következmények nélkül a magyar munkásosztály művészeti nevelésében. Ő és hívei tevékenyen közreműködtek a pártsajtó és a legkülönbözőbb pártkiadványok írásában, szerkesztésében és kiadásában, amelyekben fontos helyet és szerepet kapott a munkások művészeti nevelése. A pártsajtóban és naptárakban közölt művészeti és irodalmi anyag tartalma, színvonala megfelelt a Szabó Ervin által felállított hármas követelménynek: az esztétikai gyönyörködtetés, a nevelő-tanító célzat és a munkásmozgalom szempontjából való hasznosságnak. Ehhez kapcsolódott még az a törekvés, hogy olcsón és tömegesen kell eljuttatni a munkásokhoz a jó és értékes művészetet, irodalmat.

Ugyanezek az elméleti és gyakorlati művelődés- és művészetpolitikai felismerések érvényesültek kidolgozottabb és továbbfejlesztett formában Szabó Ervin könyvtári küzdelmeiben is. Ő mondta ki először és hirdette a legkövetkezetesebben a XX. század első éveitől kezdve, hogy a munkáskönyvtáraknak és közművelődési könyvtáraknak csupán az irodalmilag, művészetileg értékes alkotásokat szabad terjeszteniük, s hogy e könyvtárakat a szépirodalmi művek kiválogatásában csak a legfejlettebb esztétikai ítéletek vezethetik. Szabó Ervin a legélesebben szembeszállt a kor retrográd sajtó- és könyvtárpolitikusaival, akik szerint akár újságról, akár népkönyvtárakról van szó, az olvasásnak a munkások és „más alacsonyabb néprétegek” körében csak afféle „bódító mákony, álomvilágba vezető menekülés” szerepe van. Harcos – egyébként Leninéhez közel álló – kulturális forradalmi szemlélete és fellépése példamutató lehet napjainkban is.

A nép, a munkásosztály műveltségét – az előbbiekhez hasonlóan – közelről érintő témái vannak Szabó Ervin századfordulós évekből származó színműbírálatainak is. Úttörő szerepet játszott ezen a téren is, mert a szocializmus, a marxizmus szemszögéből bírálta a dualizmus korának jellegzetes irodalmi és színpadi műfaját, a népszínművet, és mondott iránymutató véleményt – Pogány József és Lukács György előtt – a modern szociális drámáról, illetve annak magyarországi helyzetéről, hatásáról.

Jól ismerte a kor magyar drámairodalmát, színházát, és igen elmarasztaló véleményt írt róluk. Az 1860-as évek előtti és utáni években szerinte olyan darabokat írtak és tapsoltak meg a színházban, amelyekre a „lehetetlen cselekmények, dagályos nyelvezet és élettelen alakok” voltak jellemzőek. A magyar drámairodalmat és színházat évtizedek óta „a szerelem és házasság millió variációban megrajzolt élettelen alakjaitól” hemzsegő, moralizáló, „sablonszerű népszínművek” hagyománya terheli, „trágár, szellemtelen mókázások és ocsmányságok járják”, s mindehhez járulnak még „a meztelenségeket csoportosan felvonultató operettek”. „Aki e téren – írta – nem tud még föllebb licitálni, aki a színházi közönség petyhüdt idegeit nem tudja érzékcsiklandó fogásokkal legalább egy színházi est taramára felrázni, az ne várjon sikert, ne reméljen babért.” A kor magyar drámairodalmi és színházi életének, színvonalának e találó jellemzésébe ágyazta a cikkének tárgyát képező, ma már teljesen ismeretlen Anyaföld című[6] „szociális népszínmű” bírálatát. Mércéje igen magas, hiszen Gerhart Hauptmann Takácsok című művével vetette össze a magyar darabot, ha nem is művészi értéke, de tárgya miatt. Az igazi „szociális színművek és népdrámák magas régióiba” szerinte eddig csak a Takácsok szerzőjének sikerült feljutnia. A magyar színműirodalom – csak egy-két nyomtalanul eltűnt alkotásban ismerte a szociális dráma műfaját.

Szabó Ervin nemcsak a magyar népszínmű bírálata során ejtett szót Gerhart Hauptmann Takácsok című drámájáról, hanem külön cikket is írt annak magyarországi fogadtatásáról és hatásáról, amikor 1900 őszén másodszor is bemutatták Budapesten. Irodalomtörténeti értékű információt nyújt a darab első és második színrevitelétől: „Ismét bevonultak hát A takácsok a magyar színpadra! Kerek öt esztendő múlt el azóta, hogy a budai nyári színkörben láthattuk Hauptmann Gerhart színművét. Köztudomású, hogy Bánffy Dezső, akkori miniszterelnök megrémült a darabtól s a maga furfangos szolgabírói eszével könnyen segített a dolgán: megvásárolta Krecsányi Kálmánt, a színigazgatót! S A takácsok azóta nem kerültek színre magyar színpadon… most… a Vígszínház igazgatósága neki merészkedett, s a sziléziai takácsok szörnyű sorsát a való igazság megrázó erejével elénk állító drámát színrehozta[7].” Magáról a darabról itt is megerősítette azt a véleményét, amelyet az említett népszínmű bírálatában mondott a Takácsokról: az az óriási hatás, melyet a mű eddig mindenütt keltett, eléggé fényesen cáfolja azokat a bírálókat, akik nem akarnak belenyugodni abba, hogy Hauptmann a művében a dráma megkövesedett szabályait teljesen figyelmen kívül hagyta, s csak egy cél felé törekedett: az igaz, hamisítatlan élet színpadra vitelére. Mindaz, amit a Takácsok előadása alkalmából a polgári hírlapíró kritikusok írtak, tudatlanságuknak és sznobizmusuknak megszégyenítő képét nyújtja szerinte. Hauptmann színművének valóságos hatását „két ellentétes irányzat lelkesedésében és haragjában” látta. Az öntudatra ébredt osztálytudatos munkásság lelkesedéssel fogadta, és diadalról diadalra segítette a színművet. „Ahol előadták A takácsokat, ott a munkások tömegesen vonultak a színházba, hogy megnézzék a sziléziai takácsok szörnyű nyomorát, rettenetes sorsát s tragikus küzdelmét.” Ezzel szemben a burzsoázia „kezdve a nyárspolgárokon fel a rendőrminiszterekig” rémülve nézte a színpadon történteket, és csakhamar ráütötte Hauptmannra a vádat, hogy szocialista. Igen jellemzőnek tartotta, hogy a polgárság a Takácsokat szocialista darabnak minősítette, és – egy évtizeddel Lukács György modern drámatörténeti kutatásai előtt – rámutatott arra: „Hauptmann távol van attól, hogy… szocialisztikus darabot írjon… Mint igazi művész, egyebet sem tett, csak művészi formába öntötte azt a nyersanyagot, amit maga az élet juttatott kezeibe… nem tendencia, csak élet van benne, s ez az élet hangosan hirdeti a mai társadalom szörnyűségeit s a szocializmus arany örökigazságait[8].”

Szabó Ervin színműbírálatai egyben színházi kritikák is. Ha csak röviden is, szót ejtett a korabeli színházi közönségről, a színészekről és magukról az előadásokról. Az említett magyar népszínmű rendezését megdicsérte, mondván, hogy a Magyar Színházban ritkán lehet látni ilyen jó előadást, kifogástalan rendezést, színvonalas színészi játékot. A polgári közönség érzéketlenségét és közömbösségét viszont egyáltalán nem tartotta meglepőnek, ezt a publikumot nem érdekelte a szociális népdráma. A munkásság pedig úgyszólván ki volt zárva a színházakból a magas helyárak által. A Takácsok előadását Szabó Ervin megfelelőnek találta. A színészek játékában is felfigyelt az újra, az előremutatóra. „Jászai Mari – írta – messze kiemelkedett kitűnő alakításával. Megmutatta, hogy igazán nagy művésznő[9]…”