Lukács György megnyilatkozása az írói-művészi alkotómunka szabadságának védelmében, a Tanácsköztársaság egyik legfontosabb kultúrpolitikai alapelvét fogalmazta meg, amely hozzájárult a haladó polgári irodalmat „balról” ért támadások nyomán keletkezett viharfelhők eloszlatásához is. A Nyugat például, az egyik ilyen, Tóth Árpádot ért támadásra[1] reagálva, méltatlankodva állapította meg áprilisban, hogy a proletárdiktatúra „nem jelentheti a tehetségek letörését a féltehetségek és a tehetségtelenek javára, bármily ősi is legyen ezeknek kommunisztikus politikai meggyőződésük[2]”.

Rendkívül fontos volt, hogy az ilyen jellegű viták ne mérgesedjenek el, hiszen a szocialista forradalom és a haladó polgári irodalom viszonyát alapvetően érintették. Mert a Tóth Árpádot ért igaztalan támadás nem az egyetlen volt ekkor, szigorú bírálat érte Kosztolányi Dezsőt is[3]. Főként a Kassák által szerkesztett Ma, valamint a Franyó Zoltán szerkesztésében megjelenő Vörös Lobogó hasábjain elvi állásfoglalásként is megfogalmazódott olyan nézet, amely formálisan a proletárdiktatúra érdekében látszott szólni, valójában azonban az individualizmus bélyegét hordta magán, a proletárforradalom bázisának kiszélesítése ellen hatott. Uitz Béla, a neves festő szerint például: „A proletárdiktatúrának csak a forradalmi szociális világnézetű művészetre lehet szüksége. A többiek álljanak félre a diktatúra alatt, még ha jóhiszeműleg is akarnak segíteni, csak ronthatnak a proletárdiktatúrán[4].” Hasonló szellemben írt Nagy Lajos is, követelve a polgári irodalom elhallgattatását[5]. Lukács György ezt a téves nézetet ítélte el állásfoglalásában.

Egy másik központi vitatéma az irodalom és a politikai irányítás viszonyának, a művészegyéniség és a szocialista párt kapcsolatának a kérdése volt. Érthető e kérdés előtérbe kerülése, hiszen a tömegek aktivitására épülő társadalom új kultúrája szorosabb szellemi közösséget kell hogy alkosson a néptömegekkel, alkotó művésze pedig az e tömegek akaratát megtestesítő politikai vezető erővel. Vita alakult ki például Biró Lajos és Kun Béla között az írói szervezetek és a politikai vezetés kapcsolatáról 1919 májusában. Biró Lajos az Írói Szakszervezet alakuló ülésén vázolta az írók feladatát az új társadalom építésében, és ennek során felvetette, hogy szerinte a szakszervezeti tagság azt jelenti, hogy „az illető egyúttal tagja lett a szocialista pártnak”. Hozzáfűzte még, hogy „a szocialista párt tagsága egyáltalában nem jelent valami súlyos lelki kényszert… Csak a jövő társadalmában lehet az írónak a szabadsága teljes és tökéletes[6].”

Kun Béla már a következő napokban reagált erre egyik előadásában; hangsúlyozta, hogy a szocialista párt tagjának lenni „igenis súlyos lelki kényszert jelent, azt, hogy szilárdan és szigorúan ragaszkodnia kell az osztályharchoz”, az írótól azonban senki sem követeli meg – ahhoz, hogy a proletárdiktatúrában írhasson – a szocialista párttagságot. Kun Béla különösen nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „a szocialista ideált, a szocialista meggyőződést nem lehet úgy kiosztani, mintha a ruházati bizottság osztaná a ruhát, ha lenne. Nem lehet egyes testületeket felruházni szocialista világnézettel[7].” Néhány nappal később Biró Lajos nyilatkozott a kérdésről, és elfogadva Kun Béla elvi álláspontját, saját korábbi nézetét módosítva kijelentette: „ahhoz, hogy valaki író legyen, nem kell a szocialista párt tagjává lenni – aki a szocialista pártba belép, az ennek az elhatározásnak minden konzekvenciáját vonja le becsülettel[8].” Ebben a vitában a haladó polgári oldalról érkező íróknak és művészeknek a szocialista társadalom építésébe való bekapcsolódása mint művészi igény vetődött fel, és ezzel összefüggésben került napirendre a pártirányítás és a művészet kérdésköre.

E vita tulajdonképpen egy félreértésen alapult. A Tanácsköztársaság első hónapjaiban a két munkáspárt egyesüléséből keletkezett Magyarországi Szocialista Pártban megmaradt ugyanis az a gyakorlat, amely a szociáldemokratáknál alakult ki a forradalmak előtt, hogy a szakszervezetekben szervezett munkások gyakorlatilag tagjai lettek a szociáldemokrata pártnak azáltal, hogy tagjai lettek valamelyik szakszervezetnek. Éppen e gyakorlattal szemben lépett fel Kun Béla, és jellemző példának említette Biró Lajos állásfoglalását abban az előadásában, amely a párt és a szakszervezetek viszonyával foglalkozott. Ekkor került ugyanis napirendre a pártprogram módosítása és ennek során a párt- és a szakszervezeti tagság elhatárolásának szükségessége is.

A harmadik vita az avantgarde írók és a politikai vezetés (elsősorban Kun Béla) között kibontakozott nézeteltérés volt, egyrészt az irodalom „pártirányítása”, másrészt az avantgarde irányzat megítélése kérdésében. Ez a vita lényegében kapcsolódott az avantgarde írókat korábban Göndör Ferenc és más szociáldemokrata írók részéről ért támadásokhoz, akik a proletárirodalom jelszavával élve, a „közérthetőség” hiányát felróva, Kassákot és az aktivistákat ki akarták rekeszteni a szocialista irodalomból[9]. E szociáldemokrata oldalról érttámadás során fejtette ki – velük szemben – Lukács György a kommunista irodalompolitika azon alapelveit, amelyekről az előbbiekben volt szó. A lukácsi program azonban – miként erre Szabolcsi Miklós is rámutatott – minden beszűkítő tendenciával szembeszállt, noha közvetlenül a szociáldemkraták oldaláról érkező elvekkel szembeni vitában fogalmazódott meg[10].

Ilyen előzmények után érthető, hogy nagy visszhangot váltott ki a Kun Béla és a Kassák Lajos közötti vita Kun pártkongresszusi felszólalása nyomán, amelyben ő a „burzsoá dekadencia termékének” nevezte a Ma egész irodalmát[11]. E polémia körülményei ismeretesek, az ugyanis, hogy tulajdonképpen a Kunfi Zsigmond és Kun Béla közötti párbeszéd egyik mondatához kapcsolódott[12], továbbá, hogy Kun Béla egyoldalú és indulatos bírálata joggal állítható szembe a Tanácsköztársaság „hivatalos” kultúrpolitikájával és kivált Lukács György körültekintő és mértéktartó elvi állásfoglalásaival[13]. Kassák már másnap megjelenteti folyóiratában Kun Bélának szánt válaszát, nyílt levél formájában, amelyben visszautasítja a dekadencia vádját, és joggal hivatkozik a Ma-csoport olyan politikai érdemeire, mint az antimilitarista mozgalom támogatása a világháború idején, és különösen mint a szocialista forradalom kiküzdése érdekében vállalt tevékenységük a polgári demokratikus forradalom napjaiban. Ugyanakkor határozottan elkülöníti az öncélú formakultúrát valló irányzatoktól a forradalmat morálisan vállaló aktivista költészetük kezdeményezéseit, és világirodalmi példákat felsorakoztatva elutasítja a tömegízléshez való alkalmazkodást tagadó álláspontjuknak az egybemosását a dekadencia fogalmával. Joggal állíthatja, hogy ha nem alkalmazkodnak a „proletárság fejletlen kultúrigényéhez”, az még nem a burzsoá dekadencia jele. De vitacikkében továbbra is fenntartotta a párt és a művészegyéniség viszonyáról vallott korábbi álláspontját, amely lényegében szembeállítja a művészi szabadságot a pártfegyelem kötelmeivel, és elvileg elutasítja a művész tevékeny részvételét a párt keretein belül, egyidejűleg azonban biztosít a párt politikájának kívülről való támogatásáról[14].

Ez az állásfoglalás korántsem új a munkásmozgalomhoz kapcsolódó irodalomban és művészetben. A Freiligrath és Marx közötti levélváltás már 1860-ban felvetette a pátrirányítás és a művészi szabadság kérdéseit. „Az én természetemnek és minden más költőnek is – írta Freiligrath – szabadságra van szüksége! A párt is kalitka, és a dal, még a pártért szóló is, jobban zeng kint, mint belül[15].” Egy közelebbi példa Käthe Kollwitz 1919 elején írt levele Max Barthelhez ugyanerről a problémáról: „Én azonban nem tudom elszánni magam arra, hogy valamely párthoz csatlakozzam… A művészet azok szószólója, akik nem jutnak el a szó kimondásához: a legtisztább alkotások azonban nem pártérzelemből, hanem az emberiségért feltoluló érzésekből születnek, s toronymagasan állnak az elvakult szenvedéllyel folytatott pártharcok fölött[16].” Mindkét művész lényegében a Kassákéhoz közel álló álláspontot hangoztatott. Ha Kun Béla Kassák és köre ezen nézetével szállt volna vitába, akkor érdekes párbeszéd keletkezhetett volna ebben a kérdésben, hiszen a gyakorlati politikus és az alkotó művész más-más módon közelítette meg ezt a bonyolult eszmei problémát. Kun Béla azonban a dekadencia vádjában marasztalta el Kassák Lajost és a magyar avantgarde egészét, tegyük hozzá, hogy igaztalanul. Éppen 1918 végén védte meg Lunacsarszkij Majakovszkijt és társait az őket ért hasonló támadásoktól[17], jóllehet magatartásuk és művészetfelfogásuk két vonását amga is megbírálta, nevezetesen a hagyományok iránti teljesen tagadó álláspontjukat, valamint azt a törekvésüket, hogy saját művészi iskolájukat „noha forradalmi, de mégis felülről diktált hivatalos művészetté” akarták emelni[18]. Lunacsarszkij – mind Kun Béla, mind Kassák Lajos felfogásával szemben – a haladó polgárság és kispolgárság oldaláról érkező és a proletariátus küzdelmeivel azonosulni tudó írók és művészek tevékenységét is jelentős erőnek tartotta az új irodalom, az új kultúra felépítésében[19].

A Tanácsköztársaság irodalompolitikai koncepciója – ha Lukács György, Balázs Béla és az Írói Direktórium más tagjainak megnyilatkozásait tartjuk mérvadónak – nagy távlatú volt, amelyet a korszerű értelemben vett szocialista irodalom volt, amelyet a korszerű értelemben vett szocialista irodalom létrehozására való törekvés és az irodalom immanens fejlődési törvényeinek érvényre juttatása egyaránt jellemzett, csakúgy, mint az irodalom és a politika közelhozásának szándéka vagy a különböző irodalmi irányzatok egybefogásának igénye. Milyen nézetekkel kellett elsősorban hadakozniok e koncepció megvalósítása során? Mindenekelőtt a szociáldemokrata felfogású, úgynevezett proletárirodalom képviselőivel, akik különböző irányító funkciókban ülve, a közvetlen agitáció igényét hangoztatták az irodalmi színvonal rovására. Velük vitatkozva tette fel például Balázs Béla a következő kérdéseket: „Ami pedig a szociális tendenciát illeti, vajon egy Mozart-szonátába is bele akarnátok vinni? Ha a proletár minden művészetből csak azt hallja, hogy joga van a szépséghez, mikor jut hozzá, hogy magát a tiszta szépséget kapja meg? A folyamatos követeléssel megakadályozzuk, hogy szóhoz jusson az, amit követelünk[20].”

Valószínűleg sokkal mélyebbek és sokoldalúbbak voltak az irodalmi élet vitái annál, mint ahogyan azokat utólag feltételezzük. Nyíltabbak voltak a nézetkülönbségek, mint az akár az előbb említett Kun Béla és Kassák közötti vagy Kun és Biró Lajos közötti vitákból kitetszik. Nyilván félreértések is keletkezhettek a viták során, de a Tanácsköztársaság utolsó napjáig megmaradt a viták szabad lehetősége az irodalomban. Bizonyíték erre az Emberiség címmel Barta Lajos szerkesztésében induló új lap, amely már nem jelenhetett meg a Tanácsköztársaság idején, csupán első számának nyomdai levonata maradt fenn, és amely programcikkében a következőt írja: „A lap belső embereinek megvannak a maguk nézetei, mely bizonyos párhuzamosságot biztosít a lap irányában. De ebbe a lapba a művészet sokféle hangján lehet írni, itt a legelletétesebb felfogásokat kifejthetik az írók a maguk felelősségére. Ez hozzájárul az eszmék tisztulásához[21].”

***

Hosszan sorolhatnánk a Tanácsköztársaság célkitűzéseit szolgáló alkotásokat, az új világrend igézetében született szép költői vallomásokat, a régi rend hitványságát osztályharcos indulattal leleplező karcolatokat és novellákat, az épülő új világ igazát hirdető riportokat, a proletárhaza önvédelmi harcára buzdító költeményeket és művészi plakátokat – a tudatos feladatvállalás megannyi maradandó emlékét, de megtévesztő túlzás lenne, ha e momentumokból az íróknak és művészeknek valamiféle egységes, s a marxizmus ideológiáján álló tudatos azonosulását vélnénk kiolvasni a proletárdiktatúra összes célkitűzésével. Ilyen tudatos állásfoglalás – s erről is őszintén kell szólnunk – csak azokban az értelmiségiekben alakult ki, akik szemléletében erős szociális érzékenység párosult humanizmusukkal, és akik most, megismerkedve a marxizmus igazságaival, képesek voltak haladó gondolataikat a tudatos szocialista világnézet szintjére emelni. A polgári radikalizmus oldaláról érkező Barta Lajos példul így ír 1919 május elején: „A kapitalista rend a világháborúban önmagát szétrobbantott keretéből most születik az új korszak, az új világforma. De mi, akik élő emberek vagyunk, s nem érhetjük be a fejlődés szemléletével, nekünk az új kort meg kell teremtenünk… Nem nézhetjük a történelmi távlat csúcsáról a dolgok folyását. Nekünk gondolattal, tettel, akarattal, a vér, az idegek tüzével és cselekvőképességével bele kell magunkat vetni a küzdelembe[22].”

Az értelmiség más rétegeinél a Tanácsköztársaság melletti megnyilatkozás nem mindig volt egyértelmű, fenntartás néküli elfogadása az új társadalmi rendnek. Számosan a proletárforradalmat elfogadó sajátos indítékaik oldaláról szemlélték a forradalom eseményeit, s ez természetes is, hiszen az emberek minden forradalmi változástól saját vágyképeik megvalósítását várják. Többeket elsősorban anemzeti érzés, a Tanácsköztársaság forradalmi honvédő küzdelme állított érzelmileg az új társadalmi rend mellé. Másokat a szociális igazság áhított világának vérontás nélküli megvalósítása, megint másokat háborúellenes szenvedélyükből fakadó humanizmusuk, amely az imperialista háborúért felelős tőkés rendszer elítéléséhez vezetett. Sokan voltak, akik egy mind jobban kiszélesülő világforradalom kezdeti megnyilvánulásának ítélték meg a magyar proletárforradalmat, olyan hatalmas és világot megrengető küzdelemnek, amely által az emberiség „megváltódik” a véres háború okozta erkölcsi süllyedés terhétől. E különböző értelmiségi rétegek és csoportok más-más indítékból és elsősorban érzelmileg fogadták el a szocializmus tanításait, egy jobb világot ígérő célkitűzéseit. A szocializmus tudományos világnézete azonban még kevésbé volt és lehetett is ismert az alkotó értelmiség szélesebb rétegei előtt – legfeljebb néhány sebtében kinyomtatott, a marxista tanításokat tartalmazó brosúrát ismerhették meg Marx és Lenin írásaiból vagy Kun Béla cikkeiből[23].

Mindebből következett – eszmei-politikai tartalmát tekintve –, hogy az alkotó értelmiség egyes rétegeinek magatartása a tudatformák széles skáláján helyezkedett el. Sokan a társadalmi-politikai célkitűzések teljes végiggondolása nélkül, egyszerűen mint az alkotás értékét megbecsülő, munkájukban örömöt lelő emberek szolgálták a szocializmus építését. Mások, a történelmi haladás irányával együttérezve, kisebb-nagyobb részletkérdésekben azonban töprengve, fenntartásokat hangoztatva, tépelődve szolgálták az új rendet, amelynek megszilárdításától és gyors felépítésétől várták problémáik megoldását is.

Ennek a bonyolult helyzetnek szinte természetes velejárója lett, hogy amikor az osztályharc egyre jobban kiélesedett, és a proletárhatalom fokozatosan forradalmi terrort kényszerült alkalmazni a burzsoázia ellenállásának, a nyílt ellenforradalmi kísérletnek a letörésére, a haladó értelmiségiek egy része – elsősorban azok, akik pacifista szemléletük révén sodródtak a Tanácsköztársaság igenléséig – értetlenül állt e jelenség előtt, és visszahúzódott. Más értelmiségi rétegek a Magyarországot érő katonai támadások fokozódása, a fronthelyzet vészjósló alakulása miatt torpantak meg, s nem utolsósorban a remélt világforradalom elmaradása következtében is, látva, hogy Szovjet-Oroszország – amely akkor maga is élethalálharcot vívott fennmaradásáért – katonailag nem képes megadni a remélt segítséget a magyar Kommünnek. Ez a megtorpanás vagy eltávolodás azonban csak átmeneti jelenség lett volna az alkotó értelmiség és a proletárforradalom viszonyában, ha a Tanácsköztársaság tartósan fennmarad[24].

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Tanácsköztársaság kulturális élete, az akkor keletkezett alkotások és művelődési politika tulajdonképpen a századelő óta kibontakozó magyar fejlődés betetőződése volt. Az ellenforradalmi fordulat – mint ismeretes – külső katonai beavatkozásra következett be 1919. augusztus elején, és noha az 25 éven át építette ki a maga reakciós, fasizmusba torkolló rendszerét, a történelem – mai szemmel nézve – e negyedszázadot tette intervallummá a magyarság és kultúrája fejlődésében. Ez azt is jelenti ha e negyedszázadot történelmi kitérőnek tekintjük –, hogy le kell vetkeznünk közgondolkodásunk minden olyan torzulását, amely valamilyen formában még mindig az ellenforradalmi vádaskodások nyomait viseli magán. Az emigráció és az illegalitás tragikusan nehéz körülményei, bizonyos mértékig érthetően, szektás dogmatizmust is hagyományoztak ránk, és a felszabadulást követő rövid, népfrontos szélességű kulturális fejlődést elindító időszak után néhány évig e dogmák éledtek újjá és ültetődtek el. Az ötvenes évek második felében a párt művelődési politikája végül is visszatért kulturális forradalmunk igazi forrásához, a progresszív magyar fejlődést betetőző Tanácsköztársasághoz.

A nyolcvanas évek kapujában állva, egyre világosabbá válik előttünk, hogy szocialista társadalmunk kiépítésére törekedve folytatói és örökösei vagyunk 1919 forradalmi művelődéspolitikájának, mindannak, amit a magyarság haladó erői a vágyálmok világából munkásságukkal igyekeztek valóságá érlelni. Ez joggal növelheti öntudatunkat, de természetesen megnöveli történelmi felelősségünket is. A hatalom birtokában nemzeti kultúránk egészének fejlődéséért, felvirágoztatásáért kell vállalni a felelősséget, miként 1919 nagy nemzedéke magára vállalta és legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni e történelmi feladatnak.