Rátérve a Tanácsköztársaság kultúrpolitikai koncepciójának főbb vonásaira, mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy nem vonhatunk éles határvonalat a tudományosan megalapozott elképzelések, reformtervek és a megvalósítás mértéke között. E koncepció egészéből kell következtetéseinket levonnunk, hiszen az ellenséges blokáddal körülvett Tanács-Magyarország a fennmaradásért harcolt, és ebben az élet-halál küzdelemben – a 133 nap alatt – is volt gondja és ereje a magyar kultúra egészének alapvető megváltoztatására a korszerűség és a marxizmus szellemében.

A Magyar Tanácsköztársaság alkotmánya kimondotta: „A Tanácsköztársaság megszünteti a burzsoázia műveltségi kiváltságát, és megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét[1].” Ebből az alapelvből indult ki a proletárforradalom átfogó koncepcióra épülő művelődési politikája az iskolai oktatás különböző típusainak kialakításától és a tanítás ingyenessé tételétől az egyetemek átszervezéséig, a színházak és műkincsek köztulajdonba vételétől az országos könyvtárhálózat és az új tudományos, valamint művészeti intézmények kiépítéséig. A Tanácsköztársaság kulturális politikájának irányítói ugyanakkor jól látták, hogy a műveltségi előjogok megszüntetésével és a kulturális intézmények köztulajdonba vételével csak a kultúra egyenlő birtoklásának lehetőségét teremtette meg a proletárforradalom, a kultúra tényleges birtokbavétele még nehéz és bonyolult tennivalók sorát követeli meg. Ezt a fontos tételt Lukács György fejtette ki 1919 áprilisában: „A kép, a könyv, az iskola nem azé, akinek tényleges vagy jogszerű tulajdona. Hanem azé, aki belőle a legtöbb belső hasznot, a legtöbb gyönyörűséget és épülést képes meríteni. Az, hogy a műkincsek, a színházak, az iskolák stb. a proletariátus kezében vannak, csak lehetőségét teremti meg az új kultúrának, a tényleges birtokbavételnek. Annak a kornak, amelyben a kultúra összes alkotásai a dolgozók valamennyiének belső tulajdonává válnak[2].”

A proletárforradalom a művelődés területén is a gyökeres változás lehetőségét teremtette meg, az új kultúra létrehozását azonban az alapoknál kellett megkezdeni, az oktatásnál és a népművelésnél. Köztudott, hogy a népművelés az iskolai nevelést hivatott kiegészíteni; amit az iskola nem adhatott meg az ifjúkorban, azt kell pótolnia. Emellett természetesen az iskolában szerzett tudásanyag továbbfejlesztése, kiszélesítése is feladata. Alapvető különbség van azonban e kettős célkitűzés arányaiban, egymáshoz viszonyuló méreteiben a kapitalista és a szocialista társadalom népművelési munkájában. Sőt, meglehetősen nagy a különbség a szocializmust építő társadalmon belül is közvetlenül a proletárforradalom győzelme utáni esztendők népművelési feladatai és a már konszolidált szocialista társadalom hasonló feladatai között.

A kapitalista társadalom általában, de különösen az 1939 előtti Magyarországon aligha tette lehetővé a munkások és szegényparasztok gyermekeinek a magasabb műveltség megszerzését. A Tanácsköztársaság legfőbb művelődési irányító szerve, a Közoktatásügyi Népbiztosság éppen ezért az iskolák államosításával, a legmagasabb tudományos szakképzés tanműhelyeinek a dolgozók gyermekei előtt való szélesre társával egyidejűleg nagyszabású népművelési programot dolgozott ki, s nyilvánvaló, hogy elsőként az elmaradt vagy hiányos iskolai nevelés pótlására kellett törekedni. Ebből következik, hogy olyan intézkedések, mint például az analfabéta-tanfolyam, a helyesírási gyakorlatok országos megszervezése, a tudományos világnézet, a maarxista ideológia széles körű oktatása és más hasonló alapvető feladatok megindítása a népművelési munkának legfontosabb – mert a nép legszélesebb rétegeit érintő – része volt. A későbbi évek során – ha Tanács-Magyarország fennmarad – a tennivalók súlya nyilván áthelyeződött volna az iskolai nevelést továbbfejlesztő és elmélyítő, magasabb szintű népművelési feladatokra.

Hasonló helyzet volt a felszabadulás után is: esztendőkig tartott, amíg különböző gyorsított népművelési és egyéb tanfolyamokon pótolni lehetett a kapitalista társadalomban felnövekedett generációk művelődési hiányosságait, ami a régi Magyarország bűneként meglehetősen nagy arányokat öltött. S csak ezek pótlása után helyeződött a hangsúly a magasabb fokú tudományos szakképzésre, továbbá a művészetek egyre közvetlenebb megismertetésére, befogadtatására, a művészi ízlés fejlesztésére. Csak egyetlen példát erre: a marxizmus-leninizmus, a tudományos világnézet széleskörű elsajátításához mennyi energiára, éveken át hány szemináriumra, tanfolyamsorozatra volt szükség 1945 után. E világnézeti nevelést ma a gyermek már az iskolában megkapja. Ma tehát már nem az alapvető igazságok elfogadtatása a művelődés középponti feladata, hanem az annak birtokában levőket eljuttatni ahhoz a magasabb megismeréshez, amelynek révén a szputnyikok és űrrakéták korának legmagasabb fokú technikáját és tudományos világnézetének legújabb eredményeit is megérthetik. Ha ebből a szempontból indulunk ki a Tanácsköztársaság művelődési politikájának megítélésekor, csak elismeréssel adózhatunk mindannak a kezdeményezésnek, amelyet 1919 tavaszán indított útjára az előttünk járó nemzedék.

Ma is megragadó, mennyire átgondolt és mindenre kiterjedő volt a művelődési politika tervezése a Tanácsköztársaság idején, az analfabéta-tanfolyamoktól egészen a Marx–Engels Munkásegyetemig, az óvodai neveléstől az egyetemek átszervezéséig, a tudományos kutatóintézetek létrehozásáig. Ma is példamutató számunkra, mily gyorsan indult el a szervezés e sokoldalú munka minden ágában, s mekkora odaadással vettek részt ebben a tevékenységben a haladó értelmiségiek.

Hevesi Gyula a műszaki értelmiség Tanácsköztársaság alatti építő tevékenységével kapcsolatban rámutatott, hogy Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetsége bizottságaiban már a proletárforradalom előestéjén elkészültek a gazdaság szocialista átszervezésének „csaknem teljesen kidolgozott iparági tervezetei[3]”. A Közoktatásügyi Népbiztosság – a proletárdiktatúra kulturális felépítményének kialakítása során – szintén támaszkodhatott a haladó értelmiségnek a polgári demokratikus forradalom idején kidolgozott tervezeteire, olyan elgondolásaira, mint például a Galilei Kör művelődéspolitikai reformterve agy a Magyarországi Tanítók Szakszervezetének népoktatási programja[4]. A művészeti élet átalakításánál ugyancsak olyan tervekre támaszkodhatott, mint az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége reformjavaslatai[5], vagy mint a Nemzeti tanács kebelében megalakított Művészeti és Szépirodalmi Szaktanács által felvetett, a művészeti élet irányításának átszervezését célzó javaslatok[6]. Mindez azt eredményezte, hogy nemcsak a legfontosabb alapelvek voltak készen a Tanácsköztársaság első napjaiban, hanem jól átgondolt intézkedések egész sora állt előkészítetten a művelődéspolitika irányítói számára, és rendelkezésre állt a művelődési politikát vágrehajtani képes, azt tudományos vagy művészi meggyőződésből is támogató, megfelelő szakemberek gárdája is[7].

A proletárhatalom egyik első követeléseként a haladó magyar értelmiség régi követelését, az egyház és az állam szétválasztását valósította meg. A Tanácsköztársaság alkotmány kimondotta: „A dolgozók igazi lelkiismeretei szabadságát azzal védi a Tanácsköztársaság, hogy elválasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól. Vallását mindenki szabadon gyakorolhatja[8].” Már az első napokban, március 27-én rendelet jelent meg a hitoktatás megszüntetéséről, 28-án pedig napvilágot látott a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. számú rendelete az összes nevelési-oktatási intézmény köztulajdonba vételéről. A Közoktatásügyi Népbiztosság – támaszkodva a polgári demokratikus forradalom idején létrejött Iskolai Reformbizottság munkásságára – az egész oktatásügy új alapokra helyezését szolgáló átfogó reformtervet dolgozot ki. E terv szerint a Tanácsköztársaságban az általános iskolakötelezettség a gyermek 3-ik évétől a 18-ik évéig tart. Hároméves korában a gyermek bekerül az óvodába, akkori új elnevezése szerint a „játékiskolába”, amely egyben napközi otthonul is szolgál. Hatéves korától 14 éves koráig a kötelező általános iskolába jár, amely „egyszersmind munkaiskola is, amennyiben nemcsak elméleti, hanem gyakorlati oktatásban is részesíti”. Ezt követően a tanuló a – szintén új alapokra helyezett – középiskolába kerül, vagy az újonnan szervezendő munkásképző szakiskolába, amely mezőgazdasági, ipari vagy „elosztóüzemi” tagozatú iskolákra bontva kívánt megfelelő szakmai képzést adni. A tanítás az oktatás minden szintjén ingyenes volt. Az okttaási reformmal egyidejűleg megkezdték a tanítók és a tanárok marxista irányú továbbképzését, és előkészítették az új szellemű tankönyvek kiadását[9].

Az iskolai oktatás gyökeres átszervezésével párhuzamosan megkezdték az iskolán kívüli népoktatás országos hálózatának kiépítését is. E népművelési munka irányítására hozták létre a Közoktatási Népbiztosság VII/3. ügyosztályát, amely a felnőttek oktatásával foglalkozott, és az ifjúmunkások – különösen az ipari tanulók – nevelését elősegítő Ifjúmunkás Propaganda Ügyosztálít. A Forradalmi Kormányzótanács LIV. Számú rendelete kimondja, hogy „a munkás-, katona- és földmívestanácsok kebelében művelődési osztályok alakuljanak”, amelyek feladata elősegíteni, „hogy a közművelődés az elérhető legmagasabb fokra emelkedjék”. Elsősorban a fővárosban, a megyeszékhelyeken és nagyobb vidéki városokban alakultak meg a művelődési osztályok, amelyeket a helyi tanácsok a művelődéssel hivatásosan foglalkozó értelmiségiek (tanítók, művészek stb.) bevonásával irányítottak.

A Tanácsköztársaság művelődési politikájának egy másik korai intézkedése a színházak államosítása volt. A Forradalmi Kormányzótanács már március 22-ei ülésén elhatározta „a magánkézben levő muzeális értékű műkincsek” összeírását, közvagyonná minősítését, valamint a színházak köztulajdonba vételét[10]. A színházak irányítására kilenctagú vezetőséget nevezett ki, élén Lukács Györggyel. A proletárközönség számára rendelet gondoskodott az olcsó színházjegyekről, és a világirodalom klasszikus darabjait, valamint a haladó magyar írók műveit tűzték a színházak műsorára. „Az elv: legmagasabb művészi színvonalat diktálni a színházakban, mert a proletárságnak nincs szüksége olcsó izgalmakra, hanem a proletárság tanulni, művelődni, fejlődni akar” – mondotta Balázs Béla, a drámai színházak osztályának vezetője[11]. Móricz Zsigmond így örökítette meg a színházak új közönségét 1919 márciusában: „Az egész zsúfolt színházban proletárérzék izzott… mintha leakasztják a függönyt az ablakról a nyári sötét szobában, s egyszerre beömlik gazdag aranyfény: a proletár szemekből úgy lobog ma a szív hősége, az értelem fénye[12].”

A színházakban – érdekes újításként – bevezették, hogy neves írók kisebb ismertető előadást tartottak a felvonásközti szünetekben a bemutatott darabról és alkotójáról. Ilyen előadásokat tartott többek között Babits Mihály, Barta Lajos, Gábor Andor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Komját Aladár, Molnár Ferenc, Peterdi Andor, Révész Béla és Tóth Árpád. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások színházi és ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást[13].

Állami kezelésbe vették a filmvállalatokat is, és ezáltal – mint az egyik korabeli tudósítás emegállapítja – „a magyar filmművészet reneszánsza” kezdődött el. Nagyszabású programot dolgoztak ki világirodalmi és magyar klasszikus művek megfilmesítésére Paulik Béla és Márkus László irányításával. A flmtermelési osztályt a neves, később világhírűvé vált szakember, Korda Sándor vezette. A tervezettekből, a Vörös Film 1919. július végi beszámolója szerint, húsz film csaknem teljesen elkészült[14].

A műkincsek köztulajdonba vételével lehetővé vált a korábbi magángyűjtemények értékes alkotásainak bemutatása a nagyközönség számára; az első ilyen kiállítás 1919 júniusában volt Budapesten, s erről elismeréssel szólt a sajtó. A nyilvánosság elé került műkincsek közt a modern francia művészek – Courbet, manet, Monet, Cézanne, Renoir – alkotásai, valamint a magyar képzőművészet kiválóságainak – Munkácsy, Szinyei-Merse, Székely Bertalan, – képei voltak láthatók.

A képzőművészeti életet a Művészeti és Múzeumi Direktórium irányította. Tagjai: Berény Róbert festő, Ferenczy Béni szobrász, Kozma Lajos iparművész, Leszner Manó építész, továbbá Antal Frigyes és Wilde János műtörténészek voltak[15].

A Zenei Direktórium – a zenei élet magas színvonalát garantáló irányító szerv volt – tagjai közé tartozott Bartók Béla, Dohnányi Ernő és Kodály zoltán. Reinitz Béla, aki szintén a Direktórium tagja volt, egyben a színházakat szocializáló bizottság elnökeként tevékenykedett, így a zenés színházak átalakításába is közvetlenül szólhatott bele a Zenei Direktórium[16].

A proletárforradalom célkitűzései szükségessé tették a tudományos intézmények, az egész tudományos élet átszervezését is a természettudományi gondolkodás és a szocialista humánum szellemében. Mint a művelődési politika minden területén, e téren is átfogó intézkedések és elképzelések születtek. Megindult a Tudományos Akadémia és a tudományegytemek gyökeres átszervezése, hogy megteremtsék „a tudományos kutatás igazi otthonát”, és lehetővé tegyék a magas szintű szakemberek képzését. Felállították a Történelmi materializmus Kutató intézetét, Bolgár Elek irányítása alatt, létrehozták a magyar és nemzetközi munkásmozgalom dokumentumait egybegyűjtő Kommunista Proletármúzeumot, s hozzáláttak a tudományos szakirodalom nagyfokú fejlesztésének előkészítéséhez, anyagi és személyi feltételeinek megteremtéséhez.

Fogarasi Béla a tudományos kutatás jövőjéről írva, a kommunista tudománypolitika következő alaplveit fogalmazta meg: a tudósok feladata a meglevő tudományos intézetek támogatása, a tudományos élet megszervezése, illetőleg átszervezése, „amely magában rejti a szigorú ellenőrzés követelését is”, szükségesnek tartotta továbbá a kutatást akadályozó, „megkötő, negatve befolyásoló erők” elhárítását. Közvetlenül a társadalomtudományokról szólva, a következő érdekes gondolatokat fejtette ki: „Ha most elkövetkezett az az idő, amelyben a szellemi tudományok minden hivatalos befolyástól menten kifejthetik igaz tartalmukat, akkor két szempontot kell az egész vonalon végigvezetve érvényesítenünk. Az egyik: a szellemi tudományoknak nem szabad egy új hivatalos ideológiává átalakulniuk. Ha a természettudományok objektivitása jó szövetséges volt a kommunizmus számára, még jobb szövetségesünk lesz a független, autonóm filozófia, történetírás, értékelmélet. Az etikának nem szabad a kommunizmus igazolásában kimerülnie, a politikai történetírásban a marxizmus alapvető igazságai mellett nem szabad letompítani a gazdasági tényezőktől független, csak lélektanilag magyarázható mozzanatok jelentőségét. Az irodalomtörténet tárgyilagos, magasrendű tudományosságának pedig halála, ha a műalkotást a benne kifejezésre jutó tartalom – például konzervatív vagy progresszív szellem – szerint, s nem formai jelentőségében tekintjük.

Mondjuk ki mindjárt: ez a nagy veszélye a szellemi tudományoknak nem a szocialista világnézetű filozófusok, történészek részéről fenyeget, hanem ellenkezőleg, a régi, hivatalos tudomány szellemétől szabadulni nem tudók részéről, akik az új tudományt éppen úgy képzelik el, mint a régi felépítményt, akik éppen úgy nem lesznek képesek az igazság keresését öncélú foglalkozásnak látni most, mint nem voltak erre képesek azelőtt…

A szellemi tudományok irányításukat nem a hivatalos ideológiától, hanem a filozófiától fogják kapni. Attól a filozófiától, amely a lelki élet gazdagságának teljességét felölelő megértést egyesíteni fogja az örök logikai és etikai alapelvek feltárásával. Attól a filozófiától, amely elemzés alá veszi a szellemi tudományok módszereit, és megállapítja, mi bennük a feltevés, mi a tapasztalás, és mi a kikerülhetetlen kapcsolódás a jelenhez. Az új társadalomnak logikai és etikai kultúrára van szüksége, hogy megértse önmagát, a társadalom tudományos szervezésének és erkölcsi jelentőségének alapjait; pszichológiai kultúrára, hogy beléphessen a szabadság bitrodalmába,melyet Marx jelölt ki igazi otthonának. A most megnyíló Marx–Engels munkásegyetemen helyet foglal a filozófia is, s hisszük, hogy nem hiába[17].”

Fogarasi Béla ma is figyelemre méltó gondolatmenete a Fáklya című kulturális napilapban jelent meg. Noha rövid életű, nem egészen egy hónapig megjelenő kulturális nailap volt érdemes feligyelni rá, hiszen ez volt az első – és valószínűleg egyetlen – olyan kulturális napilap, amely teljes terjedelmében a művelődés és a művészetek kérdéseivel foglalkozott a szocialista forradalom szellemében. Tulajdonképpen a Világ című volt polgári radikális napilap átalakítása során jött létre ez az orgánum, a Közoktatásügyi Népbiztosság azon határozata alapján, hogy a volt polgári napilapokból sajátos arculatú, egy-egy népbiztosság célkitűzéseit szolgáló újságot kell kialakítani, és ezáltal a volt polgári sajtó legjobb lapjait a Tanácsköztársaság szolgálatába lehet állítani. Kilenc napilap ilyen átformálását tervezték, és közülük a Világból átalakított Fáklya szolgálta legeredményesebben az új célkitűzést. (Folytatjuk)