József Farkas: A Tanácsköztársaság és a kultúra IV/1.
2007.10.05. 18:50
A Tanácsköztársaság kulturális élete és megvalósítandó művelődési intézményrendszerének a tudományosság akkori szintjén legkorszerűbb koncepciója kiemelkedő helyet foglal el a magyar kultúra történetében. Ez megfordítva is igaz: az 1919-es magyar proletárforradalom történetének a legismertebb és legmaradandóbb hatású eredményei éppen a kultúra területén születtek.
A Tanácsköztársaság kulturális élete és megvalósítandó művelődési intézményrendszerének a tudományosság akkori szintjén legkorszerűbb koncepciója kiemelkedő helyet foglal el a magyar kultúra történetében. Ez megfordítva is igaz: az 1919-es magyar proletárforradalom történetének a legismertebb és legmaradandóbb hatású eredményei éppen a kultúra területén születtek. Ebben a tanulmányban nem térhetünk ki ennek a sokágú és a kultúra egész területét átfogni szándékozó művelődési politikának részletes bemutatására, számos tanulmány és szövegkiadás foglalkozik ezzel, legutóbb a Tanácsköztársaság 60. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia ülésén hangzottak el a kulturális koncepciót, valamint egyes részkérdéseit új módon bemutató, új összefüggésekben megközelítő előadások, illetve jelentek meg tanulmányok Köpeczi Béla, Huszár Tibor, Aradi Nóra és mások tollából. Itt csupán néhány, egymással bizonyos mértékig összefüggő problémakört ragadhatunk ki e gazdag anyagból, és ezt is azzal a megszorítással, hogy példáinkat a leggyakrabban az irodalom területéről vesszük. Gondolatmenetünk alapjának Lukács György 1969-es nyilatkozata ama tételét tartjuk, hogy „Volt a proletárdiktatúrának egy akkori magyar haladó kultúraáramlatokra támaszkodó szocialista szellemű, demokratikus irányzata, és azt hiszem, hogy ezt kell a Tanácsköztársaság hagyományai közül tiszteletben tartanunk és folytatnunk.”
Leggyakrabban e lukácsi tétel első részét hangsúlyoztuk, azt bizonyítva, dokumentálva, hogy a Tanácsköztársaság kulturális élete milyen gazdag és sokoldalú volt, hogy művelődéspolitikája magával tudta ragadni a korabeli haladó értelmiség nagy részét és legjobb erőit is. Nem vizsgáltuk meg azonban eléggé Lukács György tételének második részét, azt ugyanis, hogyan építünk ma az akkori művelődési koncepciókra, eredményekre és kezdeményezésekre mint sajátosan magyar kulturális hagyományokra. Természetesen nem az 1919-es elképzelések közvetlen átvételére gondolunk – noha a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának több részintézkedése még ma is aktuálisan megvalósítandó lenne –, sokkal inkább e művelődéskoncepció két alapsajátosságának a követésére: arra, hogy támaszkodni tudott a korábbi progresszív elképzeléekre – és személyekben is a haladó programok kidolgozóira –, s így képes volt összefogni a különböző művészi irányzatokat, tudományos iskolákat; továbbá arra asajátosságára, hogy olyan széles, a művelődés egész területét csaknem teljesen átfogó kultúrforradalmi koncepciót tudott egyidejűleg létrehozni, amely minden részterületre is sajátos, a legjobb, legkorszerűbb megoldásokat kísérelt meg kidolgozni.
***
A Tanácsköztársaság kulturális életét és művelődési politikáját alapvetően a magyar proletárforradalom létrejöttének körülményei határozták meg. Mindenekelőtt az, hogy a Tanácsköztársaság, eltérően az Oroszországban győzelmet aratott Októberi Forradalomtól, polgárháború nélkül győzött Magyarországon, és ebből a tényből következően – a világosan kivehető párhuzamos vonások mellett – több sajátos vonása is volt. Ennek a különbségnek politikai jelentőségét Lenin a következőképpen világította meg 1919. március 23-án az OK(b)P VIII. kongresszusán: „Ha azt mondták rólunk, hogy bitorlók vagyunk… hogy a bolsevik hatalom erőszak útján tartja magát… most Magyarország példája elhallgattatja az ilyen beszédeket… Egy kulturáltabb ország burzsoáziája világosabban ismerte fel, mint a mi burzsoáziánk október 25. előestéjén, hogy az ország tönkremegy, hogy a népre egyre súlyosabb és súlyosabb megpróbáltatások zúdulnak – tehát a hatalomnak a tanácsok kezében kell lennie, tehát magyarország munkásainak és parasztjainak, az új proletár tanácsdemokráciának kell megmentenie az országot… bármilyenek legyenek is a nehézségek, amelyekkel Magyarországnak kétségtelenül meg kell küzdenie, mi itt, a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk.”
Ugyancsak Lenin emelte ki, hogy míg az oroszországi szocialista forradalom a patriotizmussal szembenállni látszott 1917 októberében, addig a magyarországi forradalom győzelmét 1919-ben a nemzeti érzés, a haza megvédésének a szándéka is segítette. Amikor Pogány József népbiztos 1919-ben e lenini tételek alapján párhuzamot vont az orosz és a magyar szocialista forradalom létrejöttének történelmi körlményei között, egyik igen fontos tényként említette, hogy míg Oroszországban a proletariátust „hátbatámadta az intelligencia”, addig „Magyarországon effajta ellenállásnak nyoma sincs. A termléshez, az oktatáshoz és az igazgatáshoz szükséges mérnöki, tanítói és hivatalnoki munkaerő a helyén maradt, és a proletárság hatalma és akarata alá helyezte magát”.
Egy további sajátossága volt a magyar tanácshatalom létrejöttének, hogy a két munkáspárt egységére épülhetett. Biró Lajos, a haladó polgári irodalom jeles képviselője, ezt a tényt már a Tanácsköztársaság első napján az új társadalmi rendre való áttérés biztosítékaként értékelte: „A nagy átalakulás Magyarországon vér nélkül, sőt úgyszólván zökkenő nélkül ment végbe. Ezt nem vártuk másképpen. De külön örömmel és elégtétellel kell megállapítani, hogy ez az átalakulás egyúttal meghozta a munkáspártok összeolvadását. A proletárdiktatúrameghozta a proletárok egységét. Ez nagy érték: mindenképpen megóvandó eredmény; a rendnek, az átalakulás termékenységének, az új termelő rend hatékonnyá tételének legfőbb biztosítéka.” Pogány József pedig az oroszországi proletárforradalomhoz viszonyítva fogalmazta meg e körülmény jelentőségét: „Nekünk könnyebb, mert Oroszországban nem állott teljes egységben a proletárság, amikor győztek a nagy proletártömegek és velük a diktatúra. Az ipar és a föld munkásai több pártra hasadva, egymás közt villongva gyengítették egymást. Magyarországon a döntő pillanatban mintegy varázsszóra megteremtődött a proletáregység, a két proletárpárt egyesült a diktatúra alapján, miután a kommunista párt kezdettől a diktatúrát hirdette, és miután a szociáldemokrata párt balszárnya már hónapok óta előkészítette a diktatúrára, a tanácsrendszerre és a Moszkvával való szövetségre a proletárság lelkét.”
Mindezek a körülmények alapvetően meghatározták, hogy a progresszív magyar értelmiség bekapcsolódott a Tanácsköztársaság kulturális politikájának gyakorlati megvalósításába. Noha a Tanácsköztársaság mindössze néhány hónapon át tudott fennmaradni, e rövid idő alatt is a szocialista társadalom építésének jóformán minden területén létrehozta a maga első szervezeti formáit, és kidolgozta a legfontosabb alapelveket. A kultúra, az irodalom és a művészetek területén különösen maradandót alkotott, és ebből a szempontból a magyar tanácshatalom művelődési politikája, egész irodalmi és művészeti arculata a vérontás nélkül hatalomra kerülő proletárdiktatúra – a későbbi népfrontpolitika bizonyos jegyeit is magán viselő – kulturális modelljét formálta ki.
Ha az előzmények felől vizsgáljuk ezt a kérdést, néhány további olyan sajátosságot figyelhetünk meg a Tanácsköztársaságot megelőző fejlődési szakaszban, amelyek együttvéve szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a tudósok, írók és művészek e kulturális modellt, annak kidolgozását és gyakorlati megvalósítását 1919-ben vállalni tudták. Elsőként a tízes évek szellemi életében bekövetkezett olyan új indulásokra és művekre kell utalnunk, amlyek az irodalom és más művészeti ágak ársadalmi irányultságát, a szociális kérdések iránti fogékonyságát mutatják, szembefordulva a konzervatív irodalom erőivel. Ady Endre változást hirdető forradalmi költészete, Jászi Oszkár és a Huszadik Század körének, majd később a Galilei Kör fiataljainak radikális szellemiségű vitái, valamint a Lukács gyrögy körül csoportosuló filozófusok és irodalmárok, akik az úgynevezett Vasárnap Társaságot alkották, a tudományos gondolkodás európai szintjét kívánták meghonosítani idehaza is, a szociáldemokrata Népszava évtizedes törekvése a haladó polgári írókkal való alkotó kapcsolat kiépítésére – mindezek az erők és kezdeményezések egy új Magyarország előfutárai voltak.
Második jellemzőként a világháború idején a magyar irodalomban bekövetkezett, közvetlenebb forradalmi irányultságú fordulatot említhetjük. 1915-től folyamatosan radikálisabbá vált a korszak vezető irodalmi folyóirata, a Nyugat íróinak háborúellenes hangja. Az új irodalmi irányzatként indult avantgardista folyóiratok, A Tett, majd a Ma már a világ összes haladó költőivel és művészeivel való internacionalista összefogást hirdették. Az írók gondolkodásának forradalmasodását – miként a néptömegekét is – nagymértékben siettette az 1917. februári, majd októberi orosz forradalom, és a Magyarországon is bekövetkező forradalmi erjedés. A béke igénye mindinkább egy új, igazságos világrend igényével együtt jelentkezett: mindjobban erősödött az „új hit”, egy „új emberű új világ” megvalósításának vágya. Mint Juhász Gyula a Tanácsköztársaság első napjaiban „az új társadalmi hit” tartalmát Forradalmi Kis Káté című írásában tömören megfogalmazta: „Ennek az új társadalmi hitnek lényege az a tudat, hogy a kapitalista társadalom bűnei miatt, az egész világon halálra ítéltetett, és hogy egyedül a proletariátus teremthet új világot, jobbat, mint a régi, mert igazabbat!”
Az írók forradalmasodó magatartásának alakulását természetesen motiválta az 1918 őszétől mindinkább előtérbe kerülő nemzeti kérdés, a „magyar tragédia” felszámolásának igénye is. Az 1918 őszén bekövetkezett katonai összeomlás után, amikor nagy súllyal került előtérbe, hogy a demokratikus forradalmával a haladás útját ismét meglelt magyar nép milyen helyet foglalhat el az átalakuló Európában, mind reálisabban vetődött fel a magyarság számára a nemzetközi proletariátus, mindenekelőtt Szovjet-Oroszország szövetségének a lehetősége, amely külpolitikai síkon, az antant imperialista törekvéseivel szemben is, pozitív megoldást tud hozni. Ebben az eszmélési folyamatban már az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején igen fontos szerepet játszottak a kommunistáknak és más baloldali ideológiák képviselőinek, például Kassák Lajosnak vagy Nagy Lajosnak olyan okfejtő írásai, amelyek az értelmiség és a szocialista forradalom viszonyának, illetőleg a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá való átnövesztésének kérdéseit tárgyalták.
Hasonló jellegű fejlődés, eszmei radikalizálódás ment végbe a képzőművészetben is. A tízes évek elején indult nyolcak elnevezésű csoport bonyolult belső vitái az első világháború éveiben, majd szerepük az 1918-as polgári demokratikus forradalom művészeti életében az írókéval rokon fejlődést mutat.
Igen fontos az a körülmény is, hogy az 1918-as polgári demokratikus forradalom napjaiban olyan gyökeres változások, „helycserék” történtek az irodalmi, művészeti és általában a kulturális életben, amelyek a progresszív irodalmi, művészi mozgalmakat és irányzatokat az élre emelték. A háború alatt egyre mélyülő ellentét a haladó és a konzervatív irodalom között most szakadáshoz vezetett, amint az a Vörösmarty Akadémia megalapítása oly jellegzetesen mutatja. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszterként természetesen a haladó irányzatokat támogatta az irodalomoban is, és így egyes írók bekapcsolódása a kulturális életet átalakító hivatalos reformtevékenységbe szintén megindult. A cél egy új, eszmeiségében magasabb szintű, nagy formagazdagságú és a néptömegekhez közel álló irodalom megteremtése volt, amelynek igénye már a korábbi esztendőkben az irodalmi köztudat középpontjába került, nemcsak a Nyugat-mozgalmat túlhaladó avantgarde íróknál, de magában a Nyugat fővonalában is. (Folytatjuk)
|