A temetés óta nem látott ekkora tömeget a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonja, mint amely szombaton töltötte meg a tágas teret és a hozzá csatlakozó sétányokat. Pontosan el sem lehetett kezdeni az emlékünnepséget, mert 10 órakor még folyamatosan özönlött a tömeg a főkapun át. A nyilvánvalóan elfogult tömegtájékoztatás is kénytelen volt elismerni, hogy ezúttal többezer ember zarándokolt el Kádár János sírjához. Ez a „többezer” elfogulatlan emberek véleménye szerint inkább több tízezer volt.

Először Jónás Judit színművésznő mondta el Kassák Lajos megrázó versét, ezt követően Buday Zoltán, a Marxista Ifjúsági Szövetség tagja, majd a pártonkívüli szimpatizánsok nevében dr. Uzonyi Erzsébet, tatabányai orvos, önkormányzati képviselő mondott emlékbeszédet. A politikai nagygyűlés vezérszónoka Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke volt.

A beszédek után a Munkáspárt Központi Bizottsága, a MI(SZ), a Munkáspárt nőtagozata, a Május 1. Társaság, a Gyermekbarát Mozgalom, a MEASZ, a LAÉT, a Kommunista Munkáspárt, az MSZMP és a DNDSZ után a Munkáspárt helyi szervezetei koszorúzták meg a sírt. Az Egy szál virággal! invitáló jelszó jegyében sokezren helyezték el a megemlékezés virágait.

Nem a baloldali eszmék rosszak!

Tisztelt vendégeink! Elvtársak! Barátaim!

Hat esztendeje távozott el közülünk Kádár János. Egy korszakot hagyott maga után. Egy történelmi kort, sikerekkel és kudarcokkal, örömökkel és fájdalmakkal. Ő elment, de e korszak még sokáig visszaköszön mai valóságunkban, eredményei, vívódásai, erényei és hibái még sokáig hatnak ránk.

A ma 50, 60, 70 évesei, a Kádár János nevével jelzett kor meghatározó nemzedékei itt élnek közöttünk. Egy munkában leélt életet tudhatnak maguk mögött. S most hazugság és tisztességtelenség, rombolás és jellemtelen emberek egész sora veszi őket körül. Mindezt látva, joggal kérdezik önmagukat és a világot is: ezért éltünk? Ezért dolgoztunk? Érdemes volt élnünk és dolgoznunk?

Ezt a kérdést mindannyiunknak meg kell válaszolnunk. Én azt válaszolom édesapámnak és édesanyámnak, azt mondom minden idős barátunknak és elvtársunknak: értelmes, hasznos életet éltetek. Amit tettetek, nem kell szégyellnetek. Mi büszkék vagyunk rátok.

Szégyenkeznie annak kell, aki megtagadta múltját, aki elfelejti szülei tetteit. Szégyenkezzen a volt tsz-elnök, aki az átalakuláskor vitte a tsz javát, s magára hagyta azokat, akik évtizedekig építgették, gazdagították a szövetkezetet! Szégyenkezzen a volt KISZ-titkár, aki ma részvénytársasági elnökként kapitalistább a kapitalistánál! Szégyenkezzenek azok, akik elfogadták a szocializmus viszonylagos jólétét, s ma gúnyolódnak a Trabanton, a lakótelepi lakáson, a hétvégi telkeken! Szégyenkezzenek azok, akik a Népköztársaság pénzén ingyen szerezték diplomájukat, s ma primitív tudatlansággal, önzésükkel tönkreteszik a magyar oktatási rendszert!

Milyen autóbuszt mutatott volna a miniszterelnök az amerikai elnöknek, ha nincs Ikarus? Melyik rendszerben építették újjá a budai várat, ahol most a Halászbástyánál belépődíjat szedet az MDF-es polgármester? Vajon mit privatizálnak a mai kormányok, ha nem épült volna fel a győri Rába, ha nem született volna meg Bábolna, ha nem építették volna fel erőműveket, az Intercontinentalt, a Fórumot és a többi szállodát? Nos, szégyenkezzenek ők! Ők, akik Antalléknál is jobban kiárusítják az országot, s most is a mi kárunkra gazdagodnak.

Mi tudjuk: a Kádár-korszak nélkül nem lenne a mai Magyarország. Magyarországon évtizedeken át a szocializmus építése folyt. Természetesen mindaz, amit elértünk, nem meríti ki a szocializmusról alkotott elképzeléseinket. Egészen biztos, hogy egy más történelmi helyzetben az új magyar szocializmus is más lesz. A magyar szocializmus – még így, nem teljes formájában is – sokat adott az országnak. Történelmi lemaradásunkból ekkor sikerült valamit lefaragni. Sikerült az, ami nem sikerült se előtte, se utána.

Tény az is, hogy az emberek életkörülményei gyökeresen megváltoztak. Nemzedékek juthattak ingyenes képzéshez, művelődéshez, ingyenes és átfogó egészségügyi ellátáshoz. Magyarország a két világrendszer között egyensúlyozva, de a szocialista világrendszer részeként tekintélyt vívott ki magának a világban. A magyar, akár politikus volt, akár egyszerű utazgató polgár, emelt fővel járhatott a világban. Ez mind tény, amit hiba lenne alábecsülnünk.

A Kádár-korszak közös élményünk. Aki itt élt és dolgozott, az büszkén tekinthet munkásságára. Nincs miért szégyenkeznie. Büszke lehet a felépített egymillió lakásra, büszke lehet az Erzsébet-hídra, az első autópályákra, a budapesti metróra, büszke lehet Paksra. Megelégedéssel gondolhat arra, hogy békében élt. Büszke lehet arra, hogy e korban jutott el az első és egyelőre az egyetlen magyar a világűrbe.

Kedves hallgatóim! A Munkáspárt mint politikai párt sokszor szembenézett a múlttal. Jól tudjuk: a szocializmus építését nem lehetett a régi úton, a régi vezetőkkel folytatni. Az új politikus generáció tudatos marxista nevelése pedig elmaradt. A vezető állásokat akarnokok, pragmatisták, végrehajtó hivatalnokok töltötték be. Új gondolkodókra lett volna szükség ahhoz, hogy a kor új kihívásait érzékeljék és a válaszokat keressék, nem térve le a szocializmus útjáról.

Az ország vezetése túlértékelte a szocializmus eredményeit. Nem éltünk a rendszer adta demokratikus lehetőségekkel sem. Sokkal több volt a szocializmusban, mint amit kihasználtunk belőle.

Az ország vezetői jórészt alábecsülték az új kor kihívásait. Nem hasznosították a tudomány vívmányait. A szovjet hadiipari és űrkutatási háttér ellenére sohasem sikerült valóra váltani nagy célunkat: összekötni a műszaki-tudományos forradalmat a szocializmus társadalmi értékeivel.

Túlbecsülték a szocialista társadalom egységesedésének folyamatát. Azt hittük, ahogyan Kádár János is mondta: mindenki mellettünk van, aki nincs ellenünk. Pedig nem így volt.

Nagy hibának bizonyult, hogy a párt nem tudott időben különbséget tenni a szocializmus megújítása és revíziója között. Az élet bonyolultabb volt annál, mint hirdették. Csak azt hangoztatták, hogy minden viszonylagos. Maguk sem vették észre, hogy megbénítja őket a szkepticizmus. A tehetetlenség önmaguk megnyugtatását szolgálta, kényelmességhez, cinizmushoz, elvtelen pragmatizmushoz, végül a hatalom elvesztéséhez vezetett.

Mégis, mindent egybevetve mondjuk ki őszintén: Kádár János idején jobban éltünk, nagyobb volt a rend, tisztességesebb az élet. Most már biztosan tudjuk: Kádár János a XX. század legnagyobb politikusa volt.

Tisztelt hallgatóim! Elvtársak! A 32 kádári év hibáit nem Kádár János csinálta. A hibáknak, a tévedéseknek, a megoldatlan problémáknak ugyanúgy részesei vagyunk mindannyian, mint a sikereknek. Kádárnak nem adatott meg, hogy önéletrajzot írjon. Szavai csak abban a konkrét történelmi környezetben élnek, ahogyan az archívumok rögzítették. Kádár hallgatásával szinte magára vállalta a szocialista korszak minden hibáját. S engedte, hogy utódai azt kamatoztassák, amire az emberek évtizedek múlva is szívesen emlékeznek. Kádár János nélkül az MSZP nem győzött volna tavaly májusban.

De legyünk őszinték egymáshoz! Hibásak vagyunk mi is. Kádár azt mondta ’57 májusában: „október után a magyar munkásosztály meg fogja becsülni a hatalmat”. Tegyük fel önmagunknak a kérdést: megbecsültük?

Vajon nem vált-e túlontúl természetessé mindaz, amit ma szociális vívmányoknak nevezünk? Kellett-e küzdenünk az ingyenes egészségügyi ellátásért? Megharcoltunk-e úgy igazándiból az ingyenes oktatásért?

Nem, barátaim! Megszoktuk, hogy bárki tanulhatott. Megszoktuk, hogy elfogadható az életszínvonalunk, s ezért nem is kellett annyit dolgozni, mint Nyugaton. Megszoktuk, hogy a munkásosztálynak nem kellett igazi harcokban kinevelnie vezetőit. Nem kellett éberen tartania érzékszerveit, kidolgoznia érdekérvényesítő technikáját. Megszoktuk, hogy az állam a népé, s ha a nép nagyon morgott, az állam mindig engedett egy kicsit.

A múlt most üt vissza. A kormány, a parlament a mi tehetetlenségünkkel él vissza. Az országot járva hallom, hogy szidják a rendszerváltást. Szidja a békési paraszt is, az ózdi munkás is, a komlói bányász is, a budapesti értelmiségi is. De kérdezzük meg már önmagunkat: ki szentesítette szavazatával a rendszerváltást? Ki engedte, hogy olyan folyamatok induljanak el, amelyeket a szocialista párt – ha akarna is – akkor sem tudna megállítani? Ráadásul nem is akarja.

Most mindenki újra panaszkodik. Nem ezt vártuk a szocialistáktól. Nem tartják be az ígéretüket. Becsaptak bennünket – mondják az emberek országszerte.

Igaz! Az MSZP jelenlegi vezetése romlásba dönti az országot. Túlzottan magabiztos. Szentül hiszi, hogy – akár tetszik a népnek, amit csinál, akár nem – 1998-ban is az MSZP lesz a legerősebb párt. Abban bíznak, hogy a jobboldal nem lesz képes komoly erővé szerveződni, a baloldali Munkáspártot pedig sikerül végképpen kiszorítani.

Az MSZP vezetése a hatalom igézetében él. Nem veszi észre, hogy a Horn–Bokros-csomag nem jó. Nekünk, magyaroknak túl sok, a nyugati pénzvilágnak pedig túl kevés.

Az MSZP vezetése kormányozhatatlanná teszi az országot. Már alig van bizalom a parlament iránt. Nem szeretik a kormányt. Az emberek azt látják: a hatalom szervei nem azt teszik, ami a feladatuk, nem az állampolgárt védik, hanem saját magukkal vannak elfoglalva.

Az emberek ma tanácstalanok. Kire szavazzunk, kit támogassunk, ha a jobboldal se volt jó, és a szocialisták is becsaptak bennünket? Mi lesz az országban, káosz vagy szélsőjobboldali uralom? Így teszik fel a kérdést.

Kedves hallgatóim! Mi azt mondjuk: nem a baloldali eszmék, nem a baloldali politika rossz, hanem a mostani kormány, s ezért a felelősség az MSZP jelenlegi vezetéséé. Mi, a Munkáspárt járjuk a magunk útját, de ezen az úton sokan mehetünk közösen.

Először is, demokratikus rendet kell teremteni. A nép még elviselné, hogy kisebb a kenyér az asztalon. De nem viseli el az igazságtalanságot, nem viseli el, hogy a piti bűnözőt lecsukják, a nagy halak pedig szabadon élik világukat. Nem viseli el, hogy bárki annyit kapjon végkielégítésként, amennyit többségünk egy egész élet munkájával sem keres meg. Személyekre és pártokra való tekintet nélkül nyilvánosságra kell hozni az elmúlt évek korrupciós ügyeit. Az ilyen ügyek bírósági tárgyalását fel kell gyorsítani, a felelősöket szigorúan meg kell büntetni.

Vétkesek közt cinkos, aki néma. Ha a kormány nem hozza nyilvánosságra a korrupciót, akkor benne van. S nemcsak pénzben értjük ezt. Mi a közélet összes területén tisztaságot és rendet akarunk.

Másodszor, elég volt abból, hogy feltétel nélkül fizessünk a Nyugatnak. Ma ugyanazok a pénzügyi emberek tartják vissza az ország vezetését az adósságprobléma komoly felvetésétől, akik annak idején Lázár Györgytől kezdve Németh Miklósig minden magyar miniszterelnöknek azt sugallták: legyünk jó adósok, fizessünk! Elegünk van belőlük!

Kérdezem én: miért vagyunk ebben az IMF és a nemzetközi pénzvilág utolsó csatlósai? Horn úr jobban tenné, ha végleg elzavarná ezt a liberális pénzügyi társaságot, s a magyar kormány felvetné: a Nyugat engedje el az évi 3.5-4 milliárd dollár kamatot, és tárgyaljunk az adósságprobléma átfogó rendezéséről.

Harmadszor, az ország fejlesztését nem lehet albérletbe kiadni. Közvetlen állami beavatkozással támogatni és fejleszteni kell az ipari és a mezőgazdasági termelést, az exportot. Az ország fejlődni akar, és képes is rá, ha a politikusok engedik. Mi nem akarunk elvérezni kísérleti nyúlként Hornok, Bokrosok, Keletik, Suchmanok és mások kísérleteiben. Mi élni akarunk. Mi túl fogjuk élni ezeket az urakat, bebizonyítjuk: nélkülük is megleszünk.

Negyedszer, éppen ezért saját szellemi kapacitásunkra, eredeti gondolkodóinkra támaszkodva kell fejlesztenünk az országot. Nyertesei és ne vesztesei legyünk az informatikai forradalomnak!

Ötödször, Magyarország legyen semleges! A kormánynak nem számít, hogy Magyarország NATO-tagsága évi 2-3 milliárd dollár kiadást jelent nekünk, az országnak. Nem számít, hogy ennyivel kevesebb jut majd tankönyvre, számítógépre, kórházra, gyógyszerre, egyszóval az oktatásra és az egészségügyre. Nem számít nekik, hogy idegen csapatok lesznek Magyarország területén. Nem számít az sem, hogy talán még atomfegyverek is megjelenek hazánkban. Mindez nem számít.

Emberek! Ne engedjük, hogy becsapjanak bennünket! A kormány nem mond igazat. Magyarország modernizációja nem attól függ, hogy belépünk-e a NATO-ba. Nem lesz nagyobb kenyér az asztalunkon, nem leszünk gazdagabbak!

Hatodszor, az ország vezetését egy új nemzedéknek kell átadni! Jöjjenek végre azok, akik a háború után születtek, akik nem kötődnek sem ’45-höz, sem ’56-hoz. Jöjjenek az új évezred nemzedékei!

Kedves hallgatóim! Látjuk, tudjuk: szocialista barátaink közül sokan ellenzik, rosszallják a kormány politikáját. Tudják ők, hogy a Horn-féle vezetés kárt okoz az országnak, visszaél a lakosság bizalmával, kockára teszi a baloldali emberek hitét és reményeit. Tudják ők, mégis vakon hisznek, elfogadják a kormány magyarázatait. Tiltakoznak, de nem szánják el magukat bátor lépésre, inkább a csodában bíznak: talán majd ősztől könnyebb lesz, talán majd megváltozik a helyzet. Nekik kell tudniuk a legjobban: csodák a politikában nincsenek. A Kádár János adta erkölcsi tőkét, a szocializmus emlékét az MSZP vezetése, a kormány eljátszotta.

Szocialista barátaink! Mi nyitottak vagyunk. A Munkáspárt kész együtt gondolkodni, együtt cselekedni. Együtt új erőt adhatunk az embereknek. Együtt, a Munkáspárt, az MSZP baloldali erői és más baloldali erők képviselhetjük azt, amit az MSZP mai vezetése, az MSZP–SZDSZ kormány már nem képvisel: a dolgozó embereket, a baloldal értékeit. Együtt megmenthetjük az országot a teljes belső káosztól, a hatalom túlzott koncentrálásától. Együtt megmenthetjük a társadalmat a szélsőjobboldal fenyegető erősödésétől. Együtt megmenthetjük a népet a további elszegényedéstől. Együtt elkerülhetjük, hogy menthetetlenül a harmadik világ országainak sorsára jussunk, amikor minden szomszédunk lehagy bennünket. Együtt új minőséget, új kormányzó erőt hozhatunk létre a magyar politikában. Döntsünk hát!

Mi az értelme az emberi életnek?

Részletek dr. Uzonyi Erzsébet beszédéből

Tisztelt egybegyűltek! Kedves emlékező közönség!

Hatodik alkalommal gyűltünk össze Kádár János sírjánál, hogy megemlékezzünk életéről, munkásságáról, tisztelegjünk életműve előtt.

Nem ő tehet róla, és ha tudná, ő tiltakozna legjobban ellene, hogy neve jelképpé vált. Egy olyan korszak jelképévé, amely ugyan tele volt ellentmondásokkal, de mégis minden gondjával-bajával együtt a közösségi társadalom felépítésének kísérletével a közjót óhajtotta, és Kádár János egész életével ezt a munkát szolgálta.

Mint már tudják, orvos vagyok. Tatabányán a híres-hírhedt Mésztelep-Hatostelep körzeti orvosa, amely jelenleg olyan messze van Európától, mint innen a Hold. Egyszerű családból származom, én még ingyen tanulhattam, csak az én munkámtól függött a jövőm, és nem a szüleim pénztárcájától.

Nem rejtem véka alá, hogy nem mindennel értettem egyet az elmúlt években, de soha nem az eszmével, hanem azok gyakorlati megvalósításával volt gondom. A jó szándékkal változtatni akarók nem így képzelték az új világot. Az elmúlt öt év értette meg velem, mit keresett valaha annyi orvos a baloldali mozgalmakban. Ezért állok most is a Munkáspárt mellett, bár nem vagyok tagja a pártnak.

Volt ennek a néhány évtizednek egy olyan fontos jellemzője, amely csak a közösségi társadalmak sajátja: minden emberrel egyformán igyekezett törődni, segített a lemaradóknak, felkarolta az elesetteket, és mindeközben igyekezett nem megalázni őket. Azt mondják erre, koraszülött jóléti állam volt. Hát most itt van a nagy szabadság! Hol van a szabadság annak, akinek nincs munkája, aki éhes, vagy aki fázik? Ki volt szabadabb? A tisztességes munkásember, akinek volt jövője, el tudta indítani a gyerekeit az életbe, vagy a holnaptól rettegő munkavállaló, aki előtt már remény sincs. A létbizonytalanság olyan, mint az egészség. Akkor érezzük, mit jelent, amikor elvesztettük.

Hát mi az értelme az emberi életnek? A profit? A teljesítmény? Az öncélú technikai fejlődés? Én mint orvos vallom: az élet értelme maga az élet. Az ember egyszer születik, és az alatt az idő alatt, ami számára rendeltetett, joga van a mindennapi betevőjéhez, a fedélhez a feje felett, a ruhához, amivel befedi magát, a munkához, a tanuláshoz, ami emberré tette, a segítséghez, ha egészsége, élete veszélybe kerül. De nem alamizsnaként kell hogy megkapja, és aztán alázatosan megköszönje, hanem jár neki, mert embernek született.

A mi hazánk a háború előtt szegény, elmaradott, tbc-s betegek, lúgot ivó cselédlányok, korán elhaló csecsemők, kivándorló milliók, havat lapátoló értelmiségiek országa volt. A nagy világégés után népünk felépítette ezt az országot, volt munka, volt lakás, volt mit enni, új ruhát vehettünk, lehetett ingyen tanulni, elérhető volt a kultúra, a gyógyszer, az üdülés, kezeltek bennünket kórházban, ha szükséges volt, eljutottunk szanatóriumba, mert emberek voltunk, a Magyar Népköztársaság állampolgárai.

És most mi jut nekünk a Magyar Köztársaságban? A bűntudat, amit belénk sulykolnak, hogy túl jól éltünk, megettük a jövőnket.

Egyesek szépen gazdagodtak (állítólag megérdemelten) abból a vagyonból, amit ez a nép összedolgozott itt ötven év alatt, és úgy látszik, mégsem evett meg.

Mások ezek szerint megérdemelten lesznek munkanélküliek, lakoltatják ki őket, megérdemelten éhesek, turkálnak a kukákban, megérdemelten nem tanulhatnak, mert nincs tandíjra való, könyvre való. Megérdemelten nem telik gyógyszerre, zilálódnak szét a családok, ütnek le bennünket a sötét utcákon, megérdemelten lesznek annyian öngyilkosok, megérdemelten szégyenítik meg a kisnyugdíjast a közértben, mert nem telik neki egy élet munkája után a napi tej mellé kiflire is, és Isten bocsássa meg, de ellopja, mert éhes. És sorolhatnám életünk elnyomorodásának példáit vég nélkül.

Mint ember és orvos meg tudom érteni Kádár Jánost, mekkora csalódást jelentett neki élete alkonyán álmainak, céljainak, élete értelmének az összeomlása. Biztos, hogy ez is siettette az elkerülhetetlen véget, és hozzájárult szeretett felesége és hű társa távozásához is.

Az nem lehet, hogy annyi tisztességes, becsületes ember – kommunista és nem kommunista – szerte a világon hiába áldozta volna fel életét a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjéért évszázadokon át, és még mindig ilyen távol vagyunk tőle. Remélem és hiszem, hogy az emberiség – ha túléli – meg fogja haladni a kapitalizmust.

„Jól ki van ez találva”

Részletek Buday Zoltán beszédéből

Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!

A Marxista Ifjúsági Szövetség nevében szólok önökhöz egy számunkra oly szomorú esemény, Kádár János halálának hatodik évfordulóján. Túl sok emlék nem maradt bennem Kádár elvtársról. Nem is csoda. Tizennyolc éves voltam, amikor ő távozott közülünk, s élete első tizennyolc évében az ember nem foglalkozik a politikával. Tanultam, később már dolgoztam, szórakozni jártam, éltem úgy, ahogy mindenki más. Őszintén beismerem, 1989-ben még nem tudtam felmérni, mit vesztettünk. Kellett hozzá néhány hónap, néhány év ebben a szép, új világban, hogy rádöbbenjünk, mi is megy itt végbe. A fiatalok számára tragikus következményekkel jártak a változások. Fokozottan igaz ez az elmúlt néhány hónap történéseire, amelyekért a jelenlegi kormány még felelni fog. Legkésőbb három év múlva. Kérdés, hogy kibírjuk-e addig.

Bevezették a felsőoktatási tandíjakat. Az egyetemekről, főiskolákról oktatók százait távolítják el. A tandíjak tervezett havi kétezer forintos összegéről már nem is hallani: nyíltan nyolc-tízezrekről beszélnek A cél világos: megfosztani a dolgozó ember gyerekét a tanulás lehetőségétől, ezáltal biztosítani a liberális elit állandósulását. A bankelnökök gyerekeinek ugyanis – ellentétben a nógrádi bányász vagy a borsodi kohász gyermekével – nem fog gondot okozni a magas összegű tandíj kifizetése. Így teremtődik meg egy új, harmadik évezredbeli kasztrendszer. A bankár gyereke ismét csak bankár lesz, a munkás, a paraszt gyereke viszont örülhet, ha egyáltalán munkát kap valahol. Ugyancsak a társadalom dolgozó rétegeinek elnyomorítását szolgálja a nyugdíjkorhatárok felemelése is. Minél magasabb lesz a nyugdíjkorhatár, annál hamarabb halnak meg a fizikailag és lelkileg kizsákmányolt emberek, annál több lesz a munkanélküli pályakezdő fiatal, és minél több a munkanélküli, annál alacsonyabban lehet tartani a béreket. Jól ki van ez találva.

További, minden bizonnyal hatékonyan működő eszköz lesz a már amúgy is szinte elviselhetetlen körülmények között élő milliók sorsának további nehezítéséhez az eddig ingyenes egészségügyi szolgáltatások térítéskötelessé tétele.

Amit elmondtam, tudjuk mindannyian. Mivel pedig a média mást sem sugall, mint hogy nincs más lehetőség, a társadalom kábultan hallgat. Nem szól, nem ordít, nem cselekszik. Csak tűri némán a minden nap érkező újabb pofonokat. És ez az, ami igazán aggasztó. Göncz elnök úr szerint az országnak az a baja, hogy nem látja a holnapot. Szerintem – ismerve Bokros úr programját – ez egyáltalán nem baj.

Nekünk, a valódi baloldalon álló fiataloknak, s pártunknak, a Munkáspártnak kötelessége, hogy felemelje a szavát. Most már komolyra fordult a tét: az ország jövője a tét. Szólnunk, s ha nem hallják, kiabálnunk, s ha azt sem hallják, üvöltenünk kell azok érdekében, akik már ahhoz is gyengék, hogy szóvá tegyék sérelmeiket. Különösen igaz ez ránk, fiatalokra: nekünk tennünk kell azért, hogy szüleink, nagyszüleink emberhez méltóan élhessenek. Tennünk kell saját magunk jövőjéért, és nem utolsósorban – tennünk kell majdani gyermekeinkért, unokáinkért. Tennünk azért, hogy egyáltalán világra jöhessenek, felnőhessenek – és még országot is találjanak itt maguknak.