A szűkebb értelemben vett szocialista munkásművelődés területén Szabó Ervin elsősorban két irányban és formában tevékenykedett: egyrészt elméletileg megalapozta és szervezte a munkásoktatást, másrészt kezdeményezte, majd a gyakorlatban is végezte a munkások művészeti nevelését.

Az eddig feltárt források tanúsága szerint Szabó Ervin kiemelkedő szerepet játszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek égisze alatt meginduló munkásoktatás korszerű tartalmának és formáinak a megteremtésében. Ennek előzményeként élesen bírálta a korabeli hivatalos közművelődési rendszert, és alaposan tájékozódott a külföldi polgári és szocialista munkásművelődési törekvésekről, intézményekről. A „rendszeres népbutítás évszázados uralmának” korabeli tényeit sorban leleplezte, és kritizálta az uralmon lévő polgári osztályt, amely „a saját maga alkotta törvényeit sem tudja és nem akarja végrehajtani. Törvény kötelezi a gyermekeket, hogy iskolába járjanak, és maga az állam teszi ezt lehetetlenné… mit tettek a szabadelvűeknek csúfolt kormányok a népnevelés fejlesztése érdekében?... Iskolák helyett kaszárnyákat, börtönöket és templomokat építettek! A gazdag főpapoknak és mágnásoknak, kik óriási birtokkal rendelkeznek, mindenre volt pénzük, csak népnevelésre nem… mert szellemi sötétségben akarják a népet tartani, hogy annál jobban nyúzhassák… A polgári osztály anyagi haszon utáni hajszolása mellett nem gondol a népneveléssel[1].”

Szabó Ervin azt is észrevette, hogy a századforduló éveiben a súlyos feudális dzsentroid vonásokkal terhelt, mégis viszonylag gyorsan kapitalizálódó Magyarország hivatalos művelődéspolitikai körei hirtelenül támadt és szokatlanul intenzív érdeklődéssel fordultak a felnőttnevelés, a népművelés és a munkásoktatás felé. Felismerte, hogy a haladó liberális és radikális hajlamú polgári értelmiség egy része is tájékozódni, érdeklődni kezdett a külföldi és hazai közművelődési viszonyok, a munkásművelődés iránt. Ennek okát elsősorban a munkás- és agrárszocialista, valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödésében és az e mozgalmaktól való félelemben látta. A korszak hivatalos közművelődés-politikusai is kendőzetlenül beszéltek „kulturális lelkiismereti válságuk” indítékairól. Beismerték, hogy a XIX. század végéig az iskolán kívüli oktatás a munkásság, különösen pedig a falusi földművelő nép továbbképzésével alig törődött, és csak az 1890-es években kezdett valamit tenni az elmulasztottak pótlására. Az ekkor született hivatalos közművelődési programok, célkitűzések és intézmények elsősorban nem a valóságos szociális kérdést vagy a munkásság és parasztság tényleges kulturális viszonyait igyekeztek feltárni és javítani, hanem döntően a fennálló társadalmi rend védelmét és megerősítését szolgáló közművelődési offenzíva kibontakoztatását szolgálták. A munkás- és parasztmozgalmak századvégi szocialista radikalizálódásának hatására így alakultak ki a hivatalos közművelődés programszerű vezérelvei: a nemzet minden osztályainak összetartozása, a nemzeti érzés ápolása, a konzervatív nacionalizmus, a történelmi alapon felépült magyar társadalom védelme, az egységes nemzeti szellemen alapuló politikai és kulturális hegemónia, a nemzetiségek elmagyarosítása, a munkásosztály és az egész nép „helyes irányú felvilágosítása” mint a szocializmus egyik ellenszere, az irodalmi, társadalmi, közgazdasági ismeretek világos és tetszetős formában való közlése a néppel, mindenekelőtt az ifjúmunkásokra, a munkások világnézetére és kedélyére való hatás stb.

A századforduló évtizedeiben a magyar uralkodó osztály szocialistaellenes, nacionalista közművelődési kezdeményezései és szervezetei (Szabad Lyceum, Népotthon, munkásgimnáziumok, Uránia színház, Népszerű Főiskola-i tanfolyamok, népies mezőgazdasági előadások, Erzsébet-akadémia stb.) főként a német és osztrák, kevésbé az angol és skandináv mintákat követték. A legtöbbször inkább csak a szervezeti kereteket, módszertani és technikai elemeket vették át, a tartalmi működést már a sajátos magyar viszonyokhoz és a történelmi osztályok retrográd, nacionalista érdekeihez szabták. Szabó Ervin cikkeinek egész sora éles, gunyoros hangnemben bírálta ezeket a század elején kibontakozó hivatalos népművelési kampányokat, az egymás után megalakuló új intézményeket.

A hivatalos közművelődéssel szembeni rendszeres és találó kritikáinak szerepe volt abban, hogy a magyar munkásosztály, főként a fővárosi munkásság és a vidéki földmunkások tömegei nem estek áldozatul az uralkodó körök századfordulón kibontakozó altruista, konzervatív és nacionalista közművelődési mozgalmainak. Az öntudatos munkásság valóban nem járt el ezekbe az új népművelődési intézményekbe, mert felismerte a kulturálisan álcázott szocialistaellenes törekvéseiket. Szabó Ervinnek egyedül az Uránia színházzal kapcsolatban voltak bizonyos pozitív várakozásai, mert működésének kezdeti szakaszában – a külföldi tapasztalatok alapján – lehetségesnek tartotta, hogy a színház hozzájárulhat a munkások művelődéséhez.

Szabó Ervin folyamatosan figyelemmel kísérte a nyugat-európai, ezen belül elsősorban a német és osztrák, de az angol és belga munkásmozgalom művelődési törekvéseit is. A XX. század első évtizedében a nyugat-európai szociáldemokrata szervezetek és intézmények már jelentős eredményekkel büszkélkedhettek. A Liebknecht által alapított berlini Munkásképző Iskolában a legnevesebb német szociáldemokrata vezetők adták elő a társadalomtudományi tárgyakat. A bécsi munkásszervezetek oktatási bizottságot hoztak létre, amely széles körű tanfolyamrendszert szervezett a tudományok és művészetek különböző ágazataiban. A brüsszeli Népházban A szocializmus iskolája elnevezéssel indult szabadegyetem, amelyen a legismertebb belga szocialisták adtak elő. A nemzetközi munkásmozgalomhoz hasonlóan, a magyar szocialista munkás- és parasztmozgalmak is kezdettől összekapcsolódtak a művelődési törekvésekkel. Szabó Ervin joggal írhatta már 1900-ban: „Az összes politikai pártok közül egyedül a szociáldemokrata párt az, amely az igazi művelődésért, az igazi tudományért lelkesül… a nagy tömegek fölvilágosításában rejlik a szociáldemokrácia győzelme. A népnek, ha szabad akar lenni, tanulnia kell, művelődnie kell, mert csak szellemileg képzett nép tudja a jogát kiküzdeni és megvédeni. A nép tudatlansága nemcsak a szociáldemokráciára nézve káros, hanem az egész társadalmat, a haladást és a kultúrát veszélyezteti. Büszkén mondhatjuk, hogy nincs politikai párt, mely annyira fejlesztette volna a tanulás és művelődés utáni vágyat, mint a szociáldemokrata párt. Egyesületeinkben és szervezeteinkben pótoljuk azt, amit az iskolákban – a polgári osztály bűne folytán – elmulasztottunk. Tanulunk, és tanulásra buzdítjuk munkatársainkat[2].” A nemzetközi munkásmozgalom teoretikusaival egybehangzóan vallotta, hogy a munkásosztály nem csupán nyers ereje túlsúlyával, hanem műveltségével akarja a szocialista forradalmat diadalra juttatni. A szocializmus elsősorban azokra a munkásokra számít, akik már a kizsákmányolás körülményei között is érzik a hiányát annak, amit a tudomány és a művészet nyújt. „De hogy a küzdelemre hajló lelki vágy a munkásságban föltámadjon – hangsúlyozta –, kell, hogy… fogalmuk legyen tudományról és művészetről, nehogy törekvésük megálljon annál a pontnál, amikor egyénenként kielégítő anyagi létet elértek, hanem tovább küzdjenek éppen azokért a szellemi élvezetekért is, mert csak ezeknek a megléte biztosítja, hogy az ember elérje célját: testi és szellemi tehetségeinek legmagasabb fokra való fejlesztését. Nekünk művelt munkásság kell, amely tudja bajait, ismeri ezek okait és lehető megoldásait[3].”

A századforduló éveiben a szocialista munkásművelődésnek nagy lendületet adott a magyarországi szakszervezeti mozgalom gyors fejlődése. Ezt az időszakot már a fiatal Szabó Ervin szellemi irányítása alatt álló Művelődési Kör munkásművelődési tevékenysége, az alapfokú munkástanfolyamok és a magasabb szintű munkásképző tanfolyamok jellemezték. A szociáldemokrata párt 1900-as és a szakszervezetek 1901-es kongresszusán Buchinger Manó – akit Szabó Ervinhez a későbbi években szoros elvtársi, baráti szálak fűztek – javasolta egy szocialisztikus tanfolyam mielőbbi létesítését. „A tanfolyam célja legyen mindama tudományok és ismeretek terjesztése, amelyek a szociáldemokrata munkásmozgalom elméleti, valamint gyakorlati kérdéseinek alapos és szakszerű megismerését hathatósan elősegítik. Egyben kimondja a kongresszus, hogy a szociáldemokrata alapon álló szakszervezetek bizalmi tisztségei csak oly elvtársra ruházhatók, kik a tanfolyamon bizonyos időn át részt vesznek[4].”

Szabó Ervin pedig a Népszavában magyarázta újra és újra a munkásművelődés összefüggéseit a gazdasággal és politikával, a termelőmunkával és a szabad idővel. „A reformok tehát – írta egyik cikkében – csak eszközt képeznek a szociáldemokrácia további harcához, eszközt a népneveléshez és népfegyelemhez, mert tudjuk, hogy csak politikailag érett, szellemileg művelt, erkölcsileg szilárd és öntudatos nép léphet a mai osztályállam örökségébe. Igen jól tudjuk, hogy az általunk követelt reformok még nem képesek a szolgaságot és kizsákmányolást megszüntetni, és épp ezért nem mondunk le végköveteléseinkről: a termelési eszközöket mint magántulajdont és a kapitalisztikus társadalmi rendet megszüntetni!... Tanítani, művelni kell a munkásságot, hogy a szellemi sötétségből, melybe az osztályállam rendszeres butítási munkája sodorta, szabaduljon. De gondoskodnunk kell, hogy a műveltség kellő talajra találjon, mert ott, hol a mindennapi kenyér utáni gond és az éhség honol, a tudomány nem juthat kifejezésre. Hogy a munkás gondolkodni tudjon, önképzése és politikai kérdések után érdeklődjék, könnyíteni kell ama terheket, melyek alatt nyög. Szükséges, hogy a munkaidő rövidebb és a bér magasabb legyen[5]!”

A Művelődési Körben tömörült szocialista diákok Szabó Ervin szellemi irányításával indították meg 1902-ben az első rendszeresebb elemi munkástanfolyamokat, azt a szerény, áldozatos és fáradságos kulturális munkát, amellyel megteremtették a modern szocialista munkásművelődés alapjait akkor, amikor Magyarország népességének még mintegy harmada analfabéta volt. A szocialista diákok önzetlen, hősies munkásművelődési mozgalmáról Szabó Ervin tömör, pontos leírást adott A diákokhoz! című röpiratában: „Harminchárom munkásegyletben tanították a szocialista diákok egész télen át a tudás elemeit: írást, olvasást, számolást, földrajzot, mértant stb. Legalább 2500-ra tehető azoknak a munkásoknak a száma, akik nehéz testi munkájukat még ki sem pihenve, késő este eljártak a szakegyletekbe, hogy idős korban szerezzék meg azt, amit a magyar kultúrállam elmulasztott gyermekkorukban megadni nekik. Valamennyi munkásegyletben tartottunk sorozatos vagy egyes előadásokat a történelem, a művészet, a technika és az orvostudományok és a szocializmus köréből, melyekre hétről hétre eljártak a tanulni vágyó munkások százai. Tartottunk retorikai tanfolyamokat a jövő gyűlési szónokok, szavalási gyakorlatokat a munkásünnepélyek szereplői számára. Segítettük a szocialista eszmék terjedését újságcikkek és röpiratok írásával és terjesztésével. S ott, ahol módunk nyílt rá, részt vettünk a szocialista propaganda nyílt, közvetlen munkájában is[6].” A Művelődési Kör, a szakegyletek munkásoktató és művelődési tevékenységének tapasztalatai alapján – Lenin megállapításaival egybehangzóan – igen nagyra értékelte a szakszervezetek szerepét a munkásság magasabb műveltségéért és politikai öntudatosításáért folyó küzdelemben: „Valóságos iskolái a munkásságnak: nemcsak védelmezői gazdasági érdekeikben, hanem nevelői, tanítói, kezdve az elem ismeretekkel, fel a társadalmi probléma legbonyolultabb kérdéseinek megértésig és megoldásáig, a szakegyletekben nyeri a munkás alapjait azon tudásának, törekvéseinek, amelyek őt a jövő társadalom méltó tagjává avatják[7].”

Szabó Ervin 1902 júniusának végén – hívatlan vendégként néhány társával – részt vett az Erzsébet-akadémia alakuló közgyűlésén. Az itt tapasztaltak nemcsak arra adtak neki alkalmat, hogy „leleplezze az Erzsébet-akadémiának nevezett valaminek igazi lényegét”, hanem arra is, hogy újra átgondolja a szocialista munkásművelődés alapkérdéseit, és hogy kezdeményezze egy szocialista népakadémia létrehozását. Bebelt idézve – aki határozta meg a szocializmust, hogy az az emberi tevékenység minden terére világos tudatossággal és teljes megismeréssel alkalmazott tudomány – állapította meg, hogy a szociáldemokraták nemcsak kötelességüknek ismerik el a tudás és műveltség megszerzését, hanem elsőrendű belső szükséglet is számukra. „A népműveltség minden barátja – de még minden ellensége is – elismeri, hogy a tudományszomj, amely a szocialisztikus eszme terjedésével párhuzamosan haladva a széles munkástömegeket eltölti, példátlan a történelemben. Biztató jele annak, hogy a mai kor kultúrája nem fog elveszni még akkor se, ha – amit csak ellenségeink óhajtanak – véres társadalmi forradalom tüzén kell keresztülmennie[8].”

A munkásosztály kultúraéhsége kielégítésének útjában Szabó Ervin, többek között, a következő két akadályt látta. Az egyik a súlyos munkaviszonyok. A műveltségszerzés másik nagy gátja szerinte az volt, hogy a kultúra terjesztésére hivatott társadalmi rétegekre, a tanítókra, a tanárokra és más értelmiségiekre a munkásosztály iránti ellenséges érzület volt általában jellemző. Nyugat-Európában és Amerikában azonban mindkét tekintetben lényeges változásokat is észlelt. „E változások – fejtegette – a munkásság szervezkedéseinek és a terjedő szocialisztikus meggyőződésnek következményei. A szervezett munkásság fokozatosan rövidebb munkaidőt és nagyobb munkabért vív ki, és – polgári írók mondják ezt, például az angol Rae, nem mi – szinte csodálatos az a testi és szellemi újjászületés, amely a nyolcórás munkanap kíséretében jár. A szocialisztikus mozgalom pedig lassan felnyitotta a polgári osztály némely jobbra hivatottjainak: az intelligenciának szemét, föltárta a munkásosztály óriási tudásszomját, és figyelmeztette őket a kultúra iránti kötelességükre. Megindult világszerte az úgynevezett népművelési mozgalom, egyaránt köszönve létét a szervezett munkásság tudományvágyának és az intelligencia feltámadt szociális kötelességérzetének[9].” Ezzel szemben Magyarországon – mutatott rá – a művelt osztály körében egyelőre még nem akadt senki, aki – nemcsak kényszerűségből vagy félelemből, hanem megbarátkozva azzal a ténnyel, hogy az öntudatos, szocialista magyar munkás is tudásvágyó – a külföldi munkásművelődési intézményekkel azonos jellegű mozgalmat kezdeményezett volna. A munkásság tudomány- és műveltségszomját így egyedül saját szakegyleteik elégítik ki. Az általános műveltség alacsony foka és előadók hiánya folytán teljesen ezek sem tudják kielégíteni az igényeket, bár némelyikük egyik-másik téren, véleménye szerint igazán figyelemreméltót alkotott. Az Erzsébet-akadémia vezetői nem követték a bécsi „Népszerű egyetemi” előadások példáját, amelyeken a legrövidebb munkaidejű, a legjobban szervezett és a legnagyobb intelligenciájú munkások vettek részt a legnagyobb számban, nem ismerték fel a szervezett munkásság közreműködésének fontosságát. Ebben a helyzetben Szabó Ervin nem látott más megoldást, minthogy „mi magunk megcsináljuk a mi népakadémiánkat[10]”.

Az Erzsébet-akadémiáról kialakult sajtópolémia, amelybe a polgári lapok is bekapcsolódtak, valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy egy tudósokból alakult társaság ajánlkozott, hogy előadásokat tart a munkásoknak. A tudós társaság tulajdonképpen a Társadalomtudományi Társasághoz tartozó egyetemi és középiskolai tanárokból, minisztériumi és más hivatalnokokból, orvosokból stb. állott. A szociáldemokrata párt részéről Szabó Ervin vette fel velük a kapcsolatot. A megbeszélések során meggyőződött arról, hogy legtöbbjük tudományos múltja biztosíték arra, hogy valóban a tudomány terjesztése a cél, s nem tartják hivatalos vagy társadalmi állásukból folyó kötelességüknek, hogy tudományukat az uralkodó osztály szocializmusellenes törekvéseinek szolgálatába állítsák. A szakszervezetek korábbi művelődési és művelési munkája is, az elemi oktatástól kezdve az egyes előadások és kisebb előadássorozatok rendezéséig, előkészítette a magasabb színvonalú munkásművelődést. A szervezett munkások szocialista népakadémiájával kapcsolatban Szabó Ervin hangsúlyozta, hogy a magasabb fokú tanfolyamok szervezése éppen olyan lényeges, mint az elemi oktatás. Ennek az elvnek a gyakorlati érvényesítése érdekében a szociáldemokrata párt vezetősége bizottságot hozott létre a teendők megállapítására. A tárgyalások eredményeként született meg az úgynevezett munkásképző tanfolyamok rendszere. (Folytatjuk)