Ifjabb Kulimák László: Ne féljenek megbízni bennünk, fiatalokban
2007.04.06. 10:28
A választásokon én, mint a Marxista Ifjúsági Szövetség képviselője, mint fiatal munkás a Munkáspárt országos listáján a nyolcadik helyen szerepeltem. Mutassanak még egy olyan pártot, amely a fiatalt, a munkást ilyen előkelő helyen indította! A munkások nevében persze sokan politizáltak és politizálnak ma is. De velük, a munkásokkal együtt politizálni már félnek. A Munkáspárt nem félt, köszönet neki! – mondta ifjabb Kulimák László a Munkáspárt Kádár-megemlékezésén 1994 júliusában.
Amint azt lapunkban előre jeleztük – s hírül adták az országos sajtóorgánumok – Kádár János halálának 5. évfordulóján tisztelgő megemlékezést rendezett július 6-án a Munkáspárt. A Kerepesi úti temető Munkásmozgalmi Pantheonjánál 17 órakor kezdődött ünnepségre már kora délután megkezdődött a zarándoklat. Gyalog és gépkocsikkal, autóbuszokkal érkeztek az emlékezők a fővárosból és az ország különböző vidékeiről. Többezer ember gyűlt össze e kánikulai hétköznap délutánján, hogy e helyen is lerója tiszteletét Kádár János emléke előtt. Egyszerű síremlékét már az ünnepség kezdete előtt elborították a tisztelgő szeretet virágai.
A Munkáspárt elnökségének a Pantheon lépcsőjére felsorakozó tagjait vastapssal üdvözölték a résztvevők, s felcsendült a Himnusz. Majd Vajda János, a Központi Bizottság tagja megnyitó szavai után Bay Gyula, színművész mondta el László Gyula: Lehet-e közömbös az ember? című versét. (Az ünnepség hangulatára jellemző a ritka, talán példátlan eset, hogy az előadó mondatait hosszantartó közbetapsolások szakították félbe.) Ünnepi beszédet ifj. Kulimák László, a Marxista Ifjúsági Szövetség képviselőtestületének tagja mondott. Az ünnepi megemlékezésen felszólalt Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke.
A Munkáspárt a fiatalok pártja is
Ifj. Kulimák László, a Marxista Ifjúsági Szövetség képviselőjének beszéde
Öt éve ment el közülünk Kádár János elvtárs. Ötödik esztendeje vagyunk itt, ötödik esztendeje emlékezünk rá. Legutoljára, tavaly ilyenkor Kollát Pál, a negyvenes éveiben járó angyalföldi munkás szólt önökhöz. Neki megadatott az, amit én és nemzedékem sok képviselője irigyel tőle. Ő ismerte Kádár Jánost.
Én 1971-ben születtem. Mire elértem a felnőtt kort, Kádár János már távozott az aktív politikából. Néhány rögeszmés világmegváltó az elmúlt öt évben mindent megtett, hogy ne is ismerhessük meg, sőt félreismerjük.
Azt mondtam, nem ismerem Kádár Jánost. Vajon tényleg nem ismertem? Ismerem, ahogyan mindannyian ismerjük. Ma már van mihez mérni Kádár János életművét. Tudjuk, milyen volt előtte Magyarország, s tudjuk, milyen lett utána. Tudjuk, mi volt jó, és mi volt rossz. Tudjuk, mit veszítettünk.
Nekem, az én nemzedékemnek megadta azt, ami lehet, hogy a legfontosabb. Megadta szüleinknek azt a lehetőséget, hogy vállalhassanak bennünket. Megadta a lehetőséget, hogy ne a kicsi és a kocsi között kelljen választaniuk.
Mi, a mai fiatalok, nem felnőttként éltük meg azt a kort, amikor ő egy ország első embere volt. De mi, a mai fiatalok felnőhettünk Kádár János idején. Volt gyermekkorunk, szüleinknek nem kellett napi anyagi gondok miatt veszekedniük. Szüleink megadhatták mindazt, amit mi gyermekként megkívántunk.
Mi, akik az úgynevezett Kádár-rendszer alatt nőttünk fel, tudtuk: mi vár bennünket. Tudtuk: nem származásunk, nem szüleink anyagi helyzete, nem szüleink párttagsága dönt arról, hogy mikor és miként leszünk valakivé. Az döntött, tehetségesek, szorgalmasok vagyunk-e, akarunk-e emberré válni. Jövőnkről mi döntöttünk.
Aki munkás akart lenni, munkás lehetett. Aki a tsz-ben akart boldogulni, boldogulhatott. Akit jobban vonzott a magánvállalkozás, aki így akarta tehetségét próbára tenni, megtehette. De nem kellett vállalkozónak lenni, ha valaki tanár akart lenni, vagy orvos, vagy éppen kertészmérnök. Nem kellett lépten-nyomon megalkudni, nem kellett több kompromisszumot kötni álmaink és a valóság között, mint amennyit az emberi élet általában megkövetel.
Aki főiskolára, egyetemre akart menni, erre nemcsak joga, de lehetősége is volt. Tandíj nem volt, és meg tudtuk fizetni a kollégiumot. Nem kellett gazdagnak lenni, hogy könyveket vegyünk. Ki tudtuk fizetni a menzát is. Volt lehetőségünk szórakozásra, és mi, a munkáscsaládok gyermeki is elmehettünk a Balatonra. Kimehettünk a meccsre, s nem kellett megvadult lovas rendőröktől tartanunk.
S ami a legfontosabb, valamennyien úgy indultunk neki az életnek, hogy tudtuk: tudásunkra, munkánkra szükség van. Nem munkanélküliként kell az életet kezdeni, a munkánkat igényli az ország. Éreztük: a társadalomnak szüksége van ránk, s nekünk is szükségünk van a társadalomra.
Az elmúlt évek magyar szocializmusa nem volt valamiféle földi mennyország. Nem volt tökéletes rendszer. De biztos megélhetést, kiszámítható jövőt adott. Lehetőséget arra, hogy igazságosan, tisztességesen, emberként éljünk.
Ez ma már a múlt. De a múlt itt él közöttünk. A májusi választásokon győztes párt szavazói Kádár János szavazói is voltak. Nem az elmúlt rendszert akarták visszahozni, a sokat emlegetett 3.60-as kenyeret vágyták vissza. A választók az életüket akarták visszakapni, az életüket, amelyet négy évre megszakítottak.
A választásokon én, mint a Marxista Ifjúsági Szövetség képviselője, mint fiatal munkás a Munkáspárt országos listáján a nyolcadik helyen szerepeltem.
Mutassanak még egy olyan pártot, amely a fiatalt, a munkást ilyen előkelő helyen indította! A munkások nevében persze sokan politizáltak és politizálnak ma is. De velük, a munkásokkal együtt politizálni már félnek. A Munkáspárt nem félt, köszönet neki!
Ezen a választáson mi is szerepet játszottunk. A győztes párt 54 százalékához az új parlamentben a Munkáspárt sok százezer rokonszenvezője is hozzájárult.
Az már eldőlt, mit tesz majd az új kormány a magyar polgárság megerősítéséért. De vajon mit tesz a munkásért, a dolgozókért? Mit jelent a privatizáció folytatása a bérből és fizetésből élőknek? Mit hoz magával az áfaemelés, a forint leértékelése? Lesz-e ilyen körülmények között társadalmi megegyezés? A következő hónapokban százezrek és milliók teszik majd fel ezeket a kérdéseket.
Reméljük, hogy a Magyar Szocialista Párt nem arra használja fel 54 százalékos többségét, amiért kapta a választóktól. Azt kívánjuk: szűnjön meg az ellenségeskedés. A Munkáspártot egyetlen állami szerv se kezelje az alkotmány potenciális megsértőjeként. Azt kívánjuk: szűnjön meg a félelemérzés. A sajtóban minden tisztességes gondolat kapjon helyet.
Legyen nyugalom! Nyugalom, de nem síri csend vagy egyszólamú zene a belpolitikában. Legyen vita, de ne legyenek műbotrányok csak azért, hogy figyelmünket eltereljék a valóságos gondokról.
Azt kívánjuk: legyen valóságos párbeszéd! Párbeszéd a társadalomban. Párbeszéd a szocialisták és a munkáspártiak között. Most fiatal szocialisták is bekerültek a parlamentbe. Azt kívánjuk: maradjanak fiatalok gondolkodásukban. Azt kívánjuk: építsünk hidakat a pártjaink között, sok kicsi emberi hidat. A híd különböző pártokat köt össze. A pártok sohasem válnak eggyé, de a híd nélkül mindkét párt szegényebb lesz.
Legyenek valóságos változások! Most, és nem majd egyszer, valamikor. Én csepeli munkás vagyok. Egy olyan gyárban dolgozom, amely az elmúlt évtizedekben a magyar ipar egyik zászlóshajója volt. Mára ebből a hajóból sok kicsi mentőcsónak lett. De vajon kiket mentenek meg ezek a mentőcsónakok? Bennünket? A munkásokat, a fiatalokat? Nem! Mi nem férünk be a mentőcsónakba. De helyet kapnak a köpönyegforgató karrieristák. Azok, akik odaadó hívei voltak Kádár Jánosnak, majd ugyanilyen odaadással álltak a rendszerváltás mellé. Most újra sorba állnak a Köztársaság téren.
Legyen privatizáció? Legyen! De ne úgy, hogy a munkás, a paraszt, az értelmiségi semmit se nyer rajta, csak veszít.
Legyen korszerűsítés, fejlődés? Természetesen legyen. De ne úgy, hogy ennek az árát, és persze a magyar polgárság jólétét az átlagemberrel fizettetik meg.
Mi, aki ma vagyunk fiatalok, nem akarunk sokat. Csak annyit, amennyi megillet bennünket. Annyit, amennyiért megdolgoztunk. Szeretnénk húsz-harminc év múlva elmondani magunkról: mi is megadhattuk gyermekeinknek azt, amit mi kaptunk szüleinktől.
Legyen békés magyar külpolitika! Mi, magyar fiatalok szeretnénk békében élni. De nemcsak mi, magyar fiatalok. A Marxista Ifjúsági Szövetségből többen jártunk Szlovákiában, Ukrajnában, Jugoszláviában. Itt voltak nálunk más környező és távolabbi országok fiataljai. Együtt voltunk, együtt fociztunk. Együtt túráztunk. Együtt söröztünk. Együtt gondolkoztunk.
Megismertük, megértettük egymást. Nem mindig és nem mindenben értettünk egyet. S nem is szabad, hogy egyformák legyünk. De mindig meghallgattuk egymást, megpróbáltuk a másik véleményét megérteni. Tudtunk és tudunk is egymás mellett és egymással élni.
Ezt várjuk azoktól is, akik ma a magyar külpolitikát irányítani fogják. Kérjük őket: ne a közönségnek játsszanak, a Magyar Köztársaságért dolgozzanak. Ne vigyék az országot reménytelen kalandokba, végzetes ügyekbe! Piacokat szerezzenek és ne haragosokat! Ne feledjék: a külpolitika nem az övéké, a külpolitika mindannyiunké, Magyarországé.
Sajnálom és sajnáljuk, hogy a Munkáspárt nem került be az országgyűlésbe. De nem omlottunk össze, nem hagyjuk itt a pártot, nem adjuk fel hitünket és meggyőződésünket.
Az elmúlt években mi már megedződtünk. Már nem lesz olyan könnyű félrevezetni bennünket, mint az előző kormány alatt. Éberek leszünk, résen leszünk. A dolgozó ember sérelmét szóvá fogjuk tenni. Nem fogunk hallgatni, amikor az ígéretek és a tettek között megjelenik a törés. Szólunk, amikor a szegfű halványodni kezd. Röviden ellenzék leszünk, baloldali, munkáspárti ellenzék.
Itt, Kádár János sírjánál ígérjük: mi nem adjuk fel a Munkáspártot. De miért is adnánk fel? A kommunista párt élni fog, dolgozni fog. Tömegpártként, választási pártként, a dolgozó emberek napi érdekeinek védelmezőjeként.
Erre biztosíték, hogy mi is itt vagyunk. Erre biztosíték, hogy Kádár János nemcsak a 60 és 70 éveseké. Kádár János a miénk is, fiataloké is. Senki nem veheti el tőlünk múltunkat, történelmünket.
A szocializmus ügye nem veszett el. Az én édesapám a Munkáspárt tagja. Én is a nyomdokaiba lépek. Ez az ő érdeme is, az idősebb nemzedék érdeme is. S köszönöm apámnak, hogy így nevelt. S én is tudni fogom, hogyan kell az én gyermekeimet nevelni.
Mi, fiatalok segítettük és segíteni fogjuk a Munkáspártot. Dolgozunk és dolgozni fogunk a pártban. Ne féljenek megbízni bennünk! Kádár János a következőket mondta egyszer önmagáról: „Az ember hibázhat, és tévedhet is, de én úgy érzem, igaz ügyet szolgálok, és büszke vagyok rá, hogy a történelem egy súlyos órájában hű társaimmal együtt, munkásosztályomért és sokat szenvedett magyar népemért kiállva, ott voltam, ahol lennem kellett, és tettem, amit tennem kellett.”
Tudjuk, hol a helyünk, és mit kell tennünk. Kérjük, adjanak nekünk felelős, önálló feladatot! Ne maradjanak a fiatalok a második sorban. Ha érezzük feladatunk súlyát, szívesen eleget teszünk neki.
Önöknek tudniuk kell: ha mi pártmunkát vállalunk, kockázatot is vállalunk. Vállaljuk a kockázatot, hogy kidobnak az egyetemről, hogy nemkívánatosak leszünk a munkahelyünkön. De ennek ellenére vállaljuk. Adjanak lehetőséget a bizonyításra, hogy a Munkáspárt a fiatalok pártja is legyen! Adjunk közösen új lendületet a Munkáspártnak!
***
Thürmer Gyula beszéde
Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke e beszédében az 1990. évi egyéves évfordulóra emlékezett, amikor – mint megfogalmazta – egy vesztett választás után gyűltünk ugyanitt össze. Hittel ígértük, hogy megőrizzük Kádár János munkásságának értékeit. Most ugyanazzal a hittel mondhatjuk, hogy Kádár János büszke lenne erre a pártra. Hűségesen kitartottunk a legnehezebb években, szűkös anyagi körülményeink között az elmúlt négy évben megerősödött a Munkáspárt. Emlékezzünk – hangsúlyozta –, hogy négy éve még nem volt Marxista Ifjúsági Szövetségünk, akik tovább viszik a lobogónkat, a vöröset és a nemzetiszínűt is.
– Most újra kell gondolnunk közösen, együtt, hogyan ápoljuk tovább az örökséget, Kádár János ügyét, a szocializmus ügyét. Mostanában számosan azt tanácsolják nekünk, adjuk fel, de mi nem adjuk fel a harcot. Sokan azt mondják: legyünk mi is szociáldemokrata párt. Mások arra próbálnak rávenni, hogy régi típusú kommunista párt legyünk. Közösen kell gondolkodnunk és közösen döntenünk! Szem előtt tartva azt is, merre megy ma a nemzetközi munkásmozgalom. Nekünk korszerű munkáspártnak kell lennünk. Olyan pártnak, amely nem adja fel szocializmus-eszményét, de konkrétan képviselni tudja a dolgozó emberek napi problémáit.
Megőrizzük és erősítjük pártunkat, amelynek, meggyőződésünk, helye van az ország politikai palettáján. Új politikai szakasz kezdődik az ország életében. Ellenzékként résen leszünk, s felemeljük a szavunkat, ha a dolgozó embert sérelem éri – jelentette ki Thürmer Gyula.
– Tagságunk tudja, hogy 1989. évi megújulásunk óta a Munkáspárt élén fiatal vezetés áll. S ha bizalmat kapunk, ígérjük, tovább szolgáljuk a párt, a szocializmus ügyét – hangoztatta a párt elnöke.
A hangszórókból felcsendülő dallamokkal többezer ember énekelte együtt az Internacionálét. A megemlékezés koszorúzással ért véget. A Munkáspárt országos, megyei, fővárosi és kerületi szervezetei, a Marxista Ifjúsági Szövetség után számos baloldali szervezet és mozgalom képviselői helyezték el koszorúikat Kádár János és felesége sírján. (Kádár Edit)
„Minden évben itt vagyok…”
Amikor itt hagyott bennünket, már óriási hévvel folyt Kádár Jánosnak és híveinek rágalmazása, gyalázása. De az emberek kitartottak mellette halála után is. Máig is féltett emlékként őrzöm azt a lapot, amelyet azok kaptak, akik eljöttek ravatalához. Délelőtt kezdődött, és majdnem másnap reggelig tartott a végtelen sor. Mindenki úgy érezte, hogy neki okvetlenül, személyesen búcsút kell vennie a párt vezetőjétől. Azóta immár öt esztendő telt el. Az alábbi beszélgetések az idei emlékezési ünnepségek előtt, alatt és után folytak le.
Szigeti Ferenc, Angyalföld
Kádár Jánossal személyesen akkor ismerkedtem meg, amikor már kiszabadult a börtönből, s megtették a XIII. kerület, azaz Angyalföld párttitkárának. Nagyon sokat tanultam tőle. Ő már korábban magasabb tisztséget is betöltött, a párt egyik főtitkárhelyettese volt. Voltak tehát vezetői tapasztalatai, s ezeket igyekezett is átadni mindenkinek, aki csak hozzá fordult. De nem úgy, mint aki büszkén lenézné azokat, akiknél ő többet tud, hanem értett hozzá, hogy nagyon is testvéri és elvtársi kapcsolatokat teremtsen az emberekkel. Úgyhogy én úgy éreztem, számomra külön veszteség volt, amikor eltávozott. Én minden évben itt vagyok a sírjánál.
De van még egy üzenetem azoknak, akik megpróbálták őt örökre eltemetni. Na, ezek ne nagyon okoskodjanak, mert ezt úgysem tudják elérni. Ő ma is a mi Kádár Jánosunk, s az marad a jövőben is.
Balogh Zsuzsanna, Szolnok
Nemrég tettem le az érettségi vizsgámat, jóformán néhány napja. Szerencsére nagyon jól sikerült. De mi a családban, amely régi munkásmozgalmi család, már korábban elhatároztuk, hogy az érettségi után első utam Kádár János sírjához vezet. Úgyhogy nemrég egyszer már testvéreimmel és nagyapámmal voltam itt, a temetőben. Akkor családostul elénekeltük a bécsi munkásindulót és a Warsawiankát. Apám is sokszor mondogatja, Kádár Jánosnak is köszönhetem, hogy munkásleány létemre leérettségizhettem, és továbbtanulhatok majd az egyetemen.
Én most még határozottabban döntöttem úgy, hogy egyetemista leszek, mégpedig magyar-német szakos tanár. Hasonló gondolkodású barátnőimmel sokszor mondogatjuk, ebben a mai világban sem engedjük, hogy eltiltsanak minket a tudománytól. Nagyon örülök, hogy az idén is, ebben az óriási hőségben is ennyi ember emlékezik meg Kádár Jánosról.
Kádár Józsefné, Tatabánya
Nem igaz, hogy Kádár Jánosunk csak a kommunistáké, ez hazugság. Én sem vagyok párttag, mégis úgy tekintek rá, mint saját édesapámra. Régebben sokszor, ismeretlen emberek, az utcán gratuláltak nekem, hogy véletlenül engem is Kádárnak hívnak. Nem volt közöttünk rokonság, legalábbis vérségi rokonság nem. De én is itt szoktam lenni a Kádár-emlékünnepségeken. S ezt a jó szokásomat meg fogom tartani, amíg csak élek. Hiszen én is, mint minden magyar, több mint 30 évet köszönhetünk neki. Ezt nem tudja senki letagadni.
Szabó Antal, Kecskemét
Milyen jó világ is volt akkor! Ingyen kitanított az állam vasúti tisztnek, s mihelyt végeztem, azonnal beülhettem állásomba. Az apám vasúti bakter volt, s a maga erejéből képtelen lett volna kitaníttatni. Pláne hogy öten voltunk (illetve vagyunk még mindig) testvérek. De nekem is van négy szép gyermekem, jól megosztva: két fiú, két lány. Csak azt sajnálom, hogy a feleségemet elküldték, mert még a vasutat is leépítették.
És vannak olyan buta emberek, akik a Kádár-korszakot szidják! No, ha az Antall-korszak jó volt valamire, hát csakis arra, hogy össze lehet hasonlítani a kettőt. Ha most felszólítanák az embereket, hogy nyújtsa fel az ujját, akinek Borossék jobban tetszettek, bizony nagyon kevés ujj emelkednék a magasba. Az igaz, hogy mindig vannak meggondolatlan emberek, de sokkal kevesebb, mint korábban.
Én nagyon örültem a választások eredményének. Szerintem ez egyúttal elégtétel volt Kádár Jánosnak is.
Egy ötéves hölgy és egy hatvanhat éves férfi
A Somogyaszalóra való ötesztendős Szabó Krisztina és a hatvanhat éves túrkevei Kiss István Kádár János temetői ünnepsége előtt soha nem látta egymást. De ott úgy összebarátkoztak, hogy Krisztina és Pista bácsi már egymás mellett, a lépcsőkön ülve hallgatta végig az ünnepséget. A végén mindketten, a gyászoló tömeggel együtt, elénekelték az Internacionálét. Krisztina is hibátlanul. A két család címet cserélt egymással, és elhatározta, hogy meg is fogják látogatni egymást. Pedig Somogyaszaló és Túrkeve elég messze van egymástól. De ők már végleg nagyon közel kerültek.
Még hadd említsem meg, hogy a családok minden tagjának vásároltak egy-egy szál vörös szegfűt Kádár János sírjára. De ezzel Krisztina nem volt elégedett. Ezen kívül még azon a kis összegen, amelyet apukájától kapott, hogy azt vegyen rajta Budapesten, amit akar, még szegfűket vásárolt, így összesen öt szál szegfűt helyezett el Kádár János sírján. (Pinczési Pál)
Kádár, a hazafi
Kádár János öt éve halott.
Kádár Jánoson már életében túljutottunk – írta az évfordulón (tőle szokatlan empátiadeficites cikkben) az ismert közgazdász-közíró. S habár elismeri, hogy Kádár János „többet alakított a magyar társadalmon, mint az előző évtizedek, tán századok”, a szerzőhöz is méltatlan gunyorossággal fejtegeti, hogy Kádár és rendszere nem üzent semmit: „történelmi értelemben nem volt célja és mondandója”.
A szofisztikát nem csupán azért nem kedveli a hétköznapi – ha úgy tetszik – kisember, mert az, ami: tehát agyafúrt szócsavarás, hamis okoskodás, az objektív és tetszetős érvelés látszata mögé rejtett retorikai cselfogás… Az ódzkodás oka az is, hogy egy sértett entellektüel gőgje nyilvánul meg benne, a kisember „magántörténelmét”, vagyis a saját élményvilág megélését mesterségesen szembeállítja a „köztörténelemmel”. Pedig végső soron csak egy történelmünk van.
Kádár János öt éve halott.
Kádár Jánoson azonban halála után sem jutottunk túl. Ez az öt év óta arrogáns hatalomgyakorlóknak, szemérmes és tétova, vagy éppenséggel reményeikben csalatkozott damaszkuszi utasoknak sem sikerült. Nem juthattak túl Kádár Jánoson, mert az Antall-, majd Boross-rezsim naponta szajkózott frázisával szemben Kádár János ténylegesen szolgált. Straub F. Brúnó 1989-es gyászbeszédének szavai szerint: „Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet párton kívüli többségét is.” Ezért tudott „hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegyezést” teremteni… Tíz- és százezrek, szívükben milliók nem is akarnak túljutni Kádár Jánoson, mert a világgal együtt elfogadták életében, s nem tagadják meg halálában sem.
Halála óta – a Munkáspárt hívására – minden évfordulón tízezres tömeg hajt fejet a sírnál, emlékezik az emberre, az államférfira, aki közéjük tartozott. Felvilágosult korban élünk, ma már megszűnt a bálványimádás, de a tiszteletadás tisztessége nagyobb erkölcsi érték, a kritikus örökség vállalása emberibb tett, mint a ravatalnál egykor díszőrséget álló magas rangúak szorongó távolságtartása… Szorongó, mert ők azért a lelkük mélyén tudják, ami tíz- és százezreknek, tán millióknak evidencia, hogy igenis nem csupán mára, de a jövendőre szóló üzenete is Kádárnak és korának, hogy volt és marad is eme kornak történelmi léptékű célja és mondandója.
S amennyire természetes, hogy a nagypolgári világképből akarnokok és kalandorok, dezertőrök és szélkakasok görcsös erőfeszítéssel kiretusálják ezt a célt, mondandót és üzenetet, annyira elszomorító, hogy az említett közírónak a kádári életműről, harminc év főszereplőjéről – a korról, amikor saját szavai szerint is „nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem volt nemzeti ellenségük – végsőként csak egy most süllyedő kontinens látomására telik.
Ennyire nem látni a lényeget, több, mint bűn. Hiba. A rendszerváltotta Köztársaságban folyt osztogatást-fosztogatást a kádári számlára írni kifejezett megtévesztés. Másoknál a hallgatás fájdalmas. Azoknál, kik tudják, s okuk sincs, hogy eltagadják: Kádár János magyar hazafi volt, mindig megtette a nemzetért, a dolgozó népért, amit megtenni lehetett. Néha még többet is. Nyers Rezső szavaira emlékeztetek: „Korszakos munkásságával olyan politikát képviselt, amely az embereket a haza felemelkedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti közmegegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenekfelett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne ma is.” Ilyen szavakat ma már csak munkáspárti szónokok mondanak ki, mint idén az ifjú Kulimák László, 23 éves csepeli munkás.
A hazafiságukra büszke, de azt nem fitogtató kisemberek, akiknek nemzeti érzéseit elvitatják ugyan önjelölt szuperhazafiak, ám akik életük minden percében az egyéni sorsuk jobbításáért folyó munkát a haza felemelkedésével kötötték össze – erre a hullámhosszra érzékenyek. A nép nem felejt olyan könnyen, mint egyes urak vélik, remélik. Emlékeznek arra, hogy milyen nemzeti büszkeséget éreztek, amikor a munkáspolitikus Kádár János, a zsellérek gyerekéből lett államférfi a papával, Willy Brandttal, Helmut Schmidttel, Mitterrand-nal, Margaret Thatcherrel, Olof Palméval tárgyalt. Egy magyar hazafi, aki a nagy nemzetközi politikai színpadon honfitársait, a magyarságot képviselte. Ezen semmi nem változtat. Kádár Jánosnak, a hazafinak, a történelmi személyiségnek ott van, s minden manipulációval ellentétben ott lesz a helye nemzetünk legjobbjai között.
Igazi, a lényeget érintő örökségéről sokan elfeledkeznek, sokan megtagadják, vannak becsmérlői. Az emberek sokasága azonban soha nem felejti el. S aki a politikában ezzel nem számol, visszavonhatatlan tévedést követ el. A Munkáspárt, mint demokratikus, baloldali, nemzeti párt nem csupán a Kádár által képviselt eszmék örököse, hanem annak a megújulási képességnek is, amelynek jegyében a párt gyakorlati munkájából, alaptörvényéből kiemel mindent, ami elavult, nem tekint tabunak merev meghatározásokat, s az új feladatokhoz igazítja szervezeti kereteit is. Kádár, a hazafi szellemében. (Horváth J. Ferenc)
László Gyula: Lehet-e közömbös az ember? (1990)
Lehet-e közömbös az ember? Nem lehet!
Akkor se, ha megvénült, s csalódott lett.
Múltjának, elvének nem fordíthat hátat,
Nem gyújthatja fel feje fölött a házat.
Ha hittel tette, amit tett, vállalni kell,
Kiállni érte tiszta lelkiismerettel,
Ha szidják, gyalázzák, ne tűrje a vádat,
Szerezzen érvényt a maga igazának.
Az eszme nemes, bár sok szenny is rátapadt,
Nem vállalhatja a hazug rágalmakat.
Elismerve a volt hibákat, bűnöket,
Szájtépő napraforgó soha nem lehet.
A sugaras napok, a teremtő évek,
Becsülettel végzett munka semmivé lett?
A romokból hogyan nőtt fel újra az ország,
Ha minden rossz volt, ahogy ma hangoztatják?
Nézd meg falvainkat, mennyi új ház épült,
Vályogviskók helye csudamód megszépült,
Nincs ma már se summás, se cseléd, se szolga.
Mindez az átkos múlt terhe, bűne volna?
Lássunk végre tisztán, s őszinte szóval
Becsüljük, mi jó volt, szakítva a rosszal,
Ne keressenek bűnöst ott, ahol nincsen,
Hihessek abban, amiben eddig hittem.
|