Körhírlevél • A Kádár János Baráti Kör országos kiadványa, 2004. szeptember

Újra megjelent a Körhírlevél

Egy év kimaradás után újra megjelentetjük a Kádár János Baráti Kör tájékoztató újságját, a Körhírlevelet.

Már készült a 2003. évi Körhírlevél, amikor Tuza István elnökünk, egyben a Körhírlevél szerkesztője, súlyosan megbetegedett. A félig szerkesztett újság tartalma tükrözte volna a 2003. év aktuális eseményeit. Sajnálatos, hogy Tuza István halála megszakította ezt a hozzáértéssel, szakmai tudással, baloldali politikai meggyőződéssel készült Körhírlevél megjelenését.

Mi, akik  most átvesszük a stafétabotot, ígérjük, hogy a korábbi hagyományokhoz híven a KJBK szellemének megfelelően gondoskodni fogunk tagjaink, szimpatizánsaink tájékoztatásáról, rendezvényeink tartalmáról, az elhangzott előadásokról, a vidéki szervezeteink munkájáról, működéséről, a Kádár János elleni hazug rágalmak tényszerű megcáfolásáról.

A KJBK alapszabálya ugyan nem tartalmaz olyan pontot, amelyben a Kör politikai, gazdasági elemzéssel foglalkozna, mi a Körhírlevélben mégis szeretnénk helyet biztosítani minden olyan elemzésnek, amely azt bizonyítja, hogy a szocializmus emberibb társadalom volt, mint a kapitalizmus. Mindenki, aki a szocializmus alapjainak lerakásában becsülettel részt vett, ne engedje meg, még ha jelképesen is, ezen alapok felszedését, munkájának lebecsülését, bemocskolását.

Mi, a Kádár János Baráti Kör tagjai továbbra is gyűjtjük, rendszerezzük és közreadjuk a Kádár János személyével összefüggő fotókat, relikviákat, élményeket. E számban emlékezünk meg Kádár János kilencvenkettedik évi születésnapjára rendezett országos emlékülésről, valamint Kádár János síremlékének az avatásáról.

Moravcsik Attila, elnök

A 2004. évi küldöttközgyűlés

A Kádár János Baráti Kör 2004. április 3-án a Munkáspárt Ilka utcai helyiségében megtartotta szokásos éves küldöttközgyűlését. A közgyűlés elnöke, Szabó Lajos, a napirendi pontok ismertetése után átadta a szót Kriskó Károlynak. Az elnökség megbízásából Kriskó Károly ügyvezető alelnök áttekintést adott a kör 2003. évi tevékenységéről. Az alelnök beszámolt arról, hogy a hét évvel ezelőtt megalakult Baráti Kör jelenlegi létszáma megközelíti az ezer főt. Budapesten és Rákospalotán önálló szervezetünk működik. A vidéki szervezeteink száma 14-re emelkedett. A szervezetek építése főleg vidéken volt jelentős: új szervezeteink Fót, Nagyszénás, valamint Mezőkovácsháza. A Kör elnökének súlyos betegsége rányomta a bélyegét a munkára. A tervezett feladatok elvégzése ebből adódóan nem volt hiánytalan. Klubfoglalkozás keretében azonban jelentős személyiségekkel sikeres foglalkozásokat szerveztünk.

Budapesten Váncsa Jenő volt földművelésügyi miniszter a gazdasági életről, Sándor György író Miért lettem Kádár híve? című könyvéről tartott előadást. Krausz Tamás, Gyurkó László, Fekete János, valamint Valerij Muszatov tartottak még előadást.

Vidéken Törökszentmiklóson Farkas Bertalan, valamint Berecz János meghívásával rendeztek közösen színvonalas tájékoztatót, és Kádár elvtárssal kapcsolatos visszaemlékezéseket, élménybeszámolókat. Pápán Fekete János tartott élménybeszámolót és könyvismertetést. Bányász Rezső ugyancsak könyvismertetőt tartott, és Kádár elvtárssal való együttműködéséről beszélt. Lakatos Ernő szintén Kádár elvtárssal való munkásságáról beszélt. Kazincbarcikán Berecz János tartott élménybeszámolót és könyvismertetőt.

A helyi televíziók, sajtók mindenhol nagy figyelmet szenteltek e rendezvényeinkre. Valamennyi rendezvénynél nagy létszámú érdeklődő vett részt, akik kérdéseikkel, hozzászólásaikkal rendkívüli érdeklődésről tettek tanúbizonyságot.

A Munkáspárttal és más civil szervezetekkel egyre javul a kapcsolatunk. Tovább erősítettük együttműködésünket a Május 1. Társasággal, a Marx Károly Társasággal, a BET-tel, a TÉT szervezeteivel. A Kádár János síremlék előkészítése folyamatban van.

Személyi kérdésekről szólva közli, hogy Tuza István tartós betegsége miatt új elnököt kell választani. Egyben javasolja a jelölő bizottságnak, hogy Tuza Istvánt nevezze ki örökös tiszteletbeli elnökké; továbbá javasolja egy tanácsadó testület létrehozását.

Második napirendi pontként Szabó Lajos gazdasági alelnök ismertette a Kör pénzügyi helyzetét, a Kádár-síremlékre gyűjtött anyagiak állását és a Kör 2003. évi működési költségeit. Megemlíti, hogy a területi szervezetek egy része nem adja fel tagdíjának 50 százalékát a központnak.

A Baráti Kör pénzügyi működéséről szóló beszámolót dr. Takács József, az ellenőrző bizottság elnöke ismertette. Megállapította, hogy a Kör az idevonatkozó törvényeknek megfelelően működik. Ugyanakkor javítani kell a nyilvántartási és a pénzügyi szabályok szigorúbb betartásán. Hiányolta, hogy a kormány által létrehozott civil alapprogramhoz nem kapcsolódtunk időben, így elestünk az esetleges állami támogatástól. Erre az elnökség figyeljen oda.

A beszámolókhoz hozzászóltak: Tóth Lajos, Berecz János, Koszoru László, Morva József, Lakatos Ernő, Horváth Albert, Kriston Márton, Bíró József, Benedikt Szvetlána, Berecz Bálint, Csaba Elemér és Budai Sándor. A Kör tevékenységéről szóló beszámolót a közgyűlés egyhangúan elfogadta, a pénzügyi beszámolót két fő tartózkodása mellett fogadták el.

A jelölő bizottság nevében dr. Hegedűs Sándor javaslatot tett Tuza István örökös tiszteletbeli elnök elfogadására. Javasolta továbbá új elnöknek Moravcsik Attilát. Közli, hogy Márton Jánosné egészségi állapotára való hivatkozással lemond eddigi elnökségi tagságáról. A tanácsadó testületbe Berecz Jánost, Lakatos Ernőt és Barta Istvánnét javasolta.

A közgyűlés az elnök személyét egyhangúlag elfogadta, egyetértett Tuza István örökös tiszteletbeli elnökké választásával. A tanácsadó testületbe javasolt Bartáné nem fogadta el a jelölést, helyette Horváth Albert került egyhangúlag megválasztásra. A küldöttközgyűlés az elnökséget az alábbi személyi összetételben hagyta jóvá: Tuza István tiszteletbeli elnök • Moravcsik Attila elnök • Kriskó Károly ügyvezető alelnök • Morva József társadalmi alelnök • Szabó Lajos gazdasági alelnök • Fórizs Józsefné elnökségi tag • Rausch Lajos elnökségi tag • Berecz Bálint elnökségi tag • Petrovszki István elnökségi tag. Szabó Lajos elnök ezután a küldöttközgyűlést bezárta.

A Baráti Kör új elnöke: Moravcsik Attila

A Kádár János Baráti Kör új elnököt választott Moravcsik Attila személyében.

Moravcsik elvtárs 1938-ban született Budapesten. Édesanyja varrónő, apja kárpitossegéd. A család széthullása és édesanyja korai halála miatt nevelőszülőkhöz került. A nevelőszülők, valamint nagyapja baloldali beállítottsága hamar tudatosult benne. Volt úttörő, DISZ-tagként 1956 nyarán résztvett a Mohács-sziget újjáépítésében.

Az általános iskola elvégzése után az újpesti Landler Jenő Gépipari Technikumban tanult tovább, ahol 1957-ben érettségizett és lett technikus. Az iskola befejezése után a Ganz Villamossági Művekben helyezkedett el mint marós, és itt lett KISZ-tag is. Még ez évben katona lett. A vegyvédelmi zászlóaljnál számos elismerésben részesült, szakaszvezetőként ő képviselte a zászlóalj KISZ-szervezetét a Tolna megyei KISZ-bizottságban.

Leszerelése után a Vegyiműveket Tervező Vállalathoz került szerkesztőnek. Hamarosan KISZ-titkár lett, és beválasztották a XIV. kerületi KISZ végrehajtó bizottságába. Az Ifjú Technikus és Mérnök-mozgalomban, valamint a KISZ vegyipari védnökségében elért kimagasló vállalati eredménye alapján bekerült a KISZ Központi Bizottság ifjúmunkás osztályára munkatársnak, ahol 1971-ig dolgozott. Itt választották meg a KB alapszervezetének párttitkárává. Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el. 1971-ben áthelyezték a Nehézipari Minisztérium igazgatási főosztályára osztályvezető-helyettesnek a területi kapcsolatok osztályára.

Nagy szerepe volt az ifjúságról szóló 1971. évi IV. törvény tárcaszintű végrehajtási utasításának elkészítésében, majd mint az ifjúsági bizottság titkáraként az ifjúsági parlamentek megszervezésében és a védnökségek folytatásában. Munkája mellett a Budapesti Műszaki Egyetem tanárképző szakán tanári diplomát szerzett.

1980-ban a minisztériumok összevonása után az Ipari Minisztérium szolgáltató üzemének lett az igazgatója. Változatlanul tagja maradt az ifjúsági bizottságnak, átadva korábbi tapasztalatait, és itt lett a Magyar-Szovjet Baráti Társaság titkára is.

A rendszerváltást megelőzően tevékenyen résztvett a Marxista Egységplatform munkájában, melynek következtében a rendszerváltás után az MDF által delegált Bod Péter Ákos első dolga volt, hogy fegyelmivel kirúgja a minisztériumból.

Kalandos úton jutott el a KJBK megalakulásához, ahol az első vezetésben elnökhelyettes lett. Közben volt a Munkáspárt (akkor még MSZMP) pénztárosa, kft.-ügyvezető, a DNDSZ tagja. A KJBK elnökévé választására Tuza István tartós betegsége miatt került sor. Sok sikert munkájához.

Vendégünk volt az orosz nagykövet

A Vasas Székházban 2004. február 26-án a Kádár János Baráti Kör tagjai találkoztak Valerij Muszatovval, Oroszország nagykövetével.

A névadó születésnapjára emlékeztünk

Kádár János síremlékére • Írta: Varga János

És jönnek, csak jönnek hosszú sorban,

Egyik kezükben gyertya, a másikban virág,

Tavaszi kertek színpompáját hozzák,

Ékes smaragdzöld a karcsú rózsaág.

Aranyló mezők, s a vadvirágos rétek,

Elhozták földünk bódító illatát,

A márványlapon egy csokorba gyűlnek,

Átölelve Kádár végső otthonát.

Itt nyugszik, ki sasként szárnyalt,

Szivárvány fényében egy drága arc,

Földnek és égnek szívverése dobban,

Bár élte során érte dicsőség, kudarc.

Sötét életrontó vihart fogta kezébe,

Ha az ember vészben földre görnyedt,

Visszahozta népünk elveszett reményét,

S letörölte a patakba kihullott könnyet.

És felzengett a táj, melyet orkán tépett,

Felpezsdült az élet, virágos lett a rét,

Lángoló szívvel, zord vésszel dacolva,

Magasra emelte a jövő épületét.

Csengjen most az emlékezés harangja,

S megteremti végre az áhított reményt,

Eltiport milliók szíve együtt dobban,

Visszavárja újra életünk gyönyörét.

Kilencvenkét éve született Kádár János

Immár hét éve hagyomány, hogy a Kádár János Baráti Kör országos elnöksége minden év májusában a névadó születésének tiszteletére országos emlékünnepséget rendez a fővárosban. Így volt ez idén is, 2004. május 29-én, szombaton a Vasas Szakszervezeti Szövetség VIII. kerületi, Magdolna utcai székházában.

Az előcsarnokban már az ünnepség kezdete előtt jóval gyülekeztek a vendégek. Sok ismerős arc: Kádár János egykori munkatársai, tisztelői; az emlékét kegyelettel ápoló Baráti Kör szervezeteinek tagjai, vezetői.

Az ünnepség pontban 11 órakor vette kezdetét a himnusz eléneklésével. Az ünnepségen elnöklő Berecz János, az MSZMP volt titkára, köszöntötte a résztvevőket és az elnökség tagjait, külön kiemelve Kollát Pált, a Munkáspárt budapesti elnökét, valamint Szőke Károlyt, a Vasas Szakszervezet főtitkárát.

Az elnök bevezető szavai után felkérte Tóth Györgyit, a törökszentmiklósi KJBK tagját: mondja el Varga Jánosnak, a KJBK kiskundorozsmai szervezete elnökének Kádár Jánoshoz írt versét.

Ezt követően Szőke Károly köszöntötte a résztvevőket, és emlékezett meg Kádár János személyiségéről, mint egykori vasmunkásról. Az ünnepi beszédet Moravcsik Attila, a KJBK újonnan megválasztott elnöke mondta el. Végezetül Kárpáti Sándor „Levél a felhők fölé” címmel – immár hagyományosan – olvasta fel Kádár Jánoshoz írt levelét.

Moravcsik Attila ünnepi beszéde

Kádár János születésének 92. évfordulóján

Tisztelt barátaim! Kedves elvtársak! Honfitársaim! Ünnepi alkalomból gyűltünk ma egybe. Emlékezni. Emlékezni arra, hogy kilencvenkét éve annak, hogy világra jött Kádár János, a magyar történelem harmadik kiemelkedő államférfiúja, aki 32 éven át volt a Magyar Népköztársaság megbecsült, elismert vezetője.

Személyes szerencséje, hogy az 1989. július 6-án történt halálával nem érte meg a rendszerváltás hazug körülményeit. A gyászszertartás és a temetés spontán a nép állásfoglalásává vált. A gyászszertartást megelőző két napon százezrek rótták le kegyeletüket ravatalánál és az ország különböző helyein felállított kegyhelyeken. A nemzet nem tagadta meg múltjának azt a darabját sem, amelyet Kádár-korszakként emlegetnek, s amelyet csak együtt, a hibákkal és a nemzetközi életben e kis nép számára oly nagy elismerést és mindenki számára elfogadható életkörülményeket teremtett. S ez még akkor is így van, ha ma sokan ezt tagadni, sőt letagadni akarják.

Kádár János áldozatvállalása Magyarország sorsáért kitörölhetetlen a magyarság tudatából, emlékezetéből. Személye, cselekedetei ma már a történelem részei. Emlékét gondozzuk mi is: a hozzá hű erők, a Kádár János Baráti Kör tagjai, szimpatizánsai. A dolgozó nép is megőrzi emlékét, hisz közéjük való volt, értük élt. Elvei szerint Kádár János a modern szocialista társadalom megvalósításán fáradozott, bár tudjuk, hogy e társadalomnak csak az alapjait raktuk le, egy olyan demokratikus társadalomét, amelyet azelőtt még soha senki sem próbált ki. Meggyőződése volt, hogy a szocializmus társadalmi eszméjének az alkalmazása képes megszabadítani az embereket a gazdasági kizsákmányolástól, a szociális alávetettségtől, a nemzeti elnyomástól. Egyik alapvető meggyőződése volt, hogy következetes politikát kell folytatni. Akkor becsül minket a nép is meg a külföld is. A rendszerváltás urai azt hitték, hogy a magyar nép majd kitörő örömmel fogadja az új rend képviselőit. Tapasztalhattuk, hogy a rendszerváltásnak nevezett kapitalista restauráció óta kegyetlen népelnyomó Horthy-rendszer kozmetikázása, a történelem arcátlan meghamisítása mindennapi jelenséggé vált. A bértollnokok, a köpönyegforgatók, az elektronikus média szolgalelkű álszent képviselői – tisztelet a kivételnek – egymást túllicitálva terjesztik hazugságaikat, fittyet hányva a tényekre, a történelmi igazságra. Jól ismerik és alkalmazzák is Göbbels tanítását, miszerint a „hazugságokat addig kell ismételni, míg mindenki elhiszi”.

A szocialista társadalmi rendszert diktatórikusnak, Kádár Jánost diktátornak kiáltják ki. Kádár János nevét a reálisabb jobboldali politikusok csak ritkán mocskolják, mivel tudják, hogy a magyar nép Szent István és Mátyás király után Kádár Jánost tekintette a legnagyobb igazságos államférfinak.

De nézzük meg, mi az igazság. A diktátor szó latin eredetű, és azt jelenti: „korlátlan hatalommal rendelkező államfő, parancsuralmat gyakorló személy”. Tehát ha Kádár Jánost diktátor volt, akkor diktátor volt Szent István és az összes királyunk. Hisz a keresztény magyar állam megalakítása érdekében felkoncoltatott mindenkit, aki ez ellen harcolt, gondolom, ezt a tényt mindenki ismeri, még a rendszerváltó urak is.

S ha a jobboldali uraknak nem tetszik a szerintük parancsuralmi jelvényként titulált vörös csillag és a sarló-kalapács, melynek megjelenítése bűncselekmény, miért imádják a szent koronát, hisz az épp olyan parancsuralmi jelvény, mint az előbbi? Természetesen ez csak költői kérdés volt. Lehetett-e diktátor az, akit a nép által választott testületek fogadtak el első embernek?

A mai politikai elit – és ez alól senki sem kivétel – azt állítja, hogy a szocialista rendszer volt diktatórikus, hiszen Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban már a munkáshatalom megszerzéséről, Lenin pedig már proletárdiktatúráról beszélt. A mostani rendszer viszont demokratikus.

Tudom, hogy az itt megjelentek közül mindenki tudja e szó valódi értelmét, de hadd emlékeztessem önöket e görög szó népuralmi jellegére, arra, ahol a politikai rendszer, a hatalom a népé. Lenin azonban említi a kapitalista rendszerek polgári diktatúra jellegét is. Úgy gondolom, van némi különbség a proletárdiktatúra és a polgári diktatúra között.

Nekem nem mindegy, hogy a munkásosztály, szövetkezve a parasztsággal és a haladó értelmiséggel uralkodik, és irányítja az országot, vagy egy hatalomra és profitra éhes többpártrendszer. Nálunk újabban Orbán Viktor is „felfedezte” magának a munkásosztályt. A munkástagozat létrehozását a Fideszen belül azzal indokolta, hogy küldetésnek tekinti, hogy „visszaadják a munka becsületét” – amit egyebekben többek között ők vettek el –, illetve hogy a magára hagyott munkásosztályt a közéletbe segítsék. Szükség van munkásöntudatra, jelentette ki. Ez aztán a farizeusi megnyilvánulás. Enyhén szólva furcsán hangzik ez annak a magát eddig jobboldali konzervatív keresztény polgárinak nevező párt vezérének a szájából. Annak a pártnak a vezérétől, amely az Orbán–Torgyán-kormány országlása idején kifejezetten munkásellenes, szakszervezetellenes politikát folytatott. Ugyanez az Orbán Viktor, aki nemrég a szocializmust egy kalap alá véve a nemzeti szocializmust és az internacionalista szocializmust „a múlt század legnagyobb hazugságának nevezte, amelyből szerinte csak a szegénység és az elmaradottság jött ki, s amelyben sokszázezer megalázott, kirabolt, fogságra vetett embert hazugságra, éljenzésre késztettek. Ma ez az Orbán Viktor nagylelkűen megbocsát a panelproliknak, strigóknak, ásatagoknak, hogy ő és a társai szavaival éljek.

Kérdezem tehát, hogy ahol a Magyar Népköztársaság parlamentjébe, tanácsi szerveibe történő, munkások, parasztok, értelmiségi dolgozók megválasztásakor a szavazásra jogosult lakosság 97 százaléka elmegy szavazni, és mindösszesen 2-3 az érvénytelen, esetlegesen ellenzéki szavazók aránya, akkor az miért nem demokratikus választás. Hivatkoznak az egypártrendszerre. Természetesen nem kellett mindenkinek párttagnak lenni; volt Népfront is, ahol a másként gondolkodók léphettek be. Élő példa erre Pozsgay elvtárs, és az MSZMP-ben vele egyformán gondolkodó, mondjuk Szűrös elvtárs, hogy többet nem is említsek. Bizonyítja ezt a párt 930 ezres létszámának a rendszerváltást követő, 100 ezerre való csökkenése.

Kádár János személy szerint nem tekintette ellenségnek a másként gondolkodókat, ezt példázza elhíresült mondása, miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ő ezt már sokkal előbb, a gyakorlatban alkalmazta volna, ha a nemzetközi helyzet nem olyan, amilyen volt. Hadd idézzek Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja 1956. július 18–21-i központi vezetőségi ülésén elhangzott beszédéből, ahova majdnem a börtönből ment, egyenesen a rehabilitálása után.

„Én azt hiszem, hogy különböző polgári és kispolgári pártok vezetői között nekünk voltak hasznos szövetséges társaink. Gondolok itt a kisgazdapárti államférfiakra, Tildyre vagy más hasonló elemekre. Az a mód, ahogy mi ezt a kérdést abban az időben likvidáltuk, amikor már rájuk, mint szövetségesre, úgy véltük, nem volt szükségünk – nem volt hasznos, merev és szektariánus politika volt.”

Volt olyan tendencia is nálunk, hogy a becsületes kommunisták jogos kérdésfelvetését vertük vissza azzal, hogy ez az ellenség hangja.

Tisztelt hallgatóság! Engedjék meg, hogy még egy idézetet ismertessek, csak azért, mert nagyon hasonlít a mai ellenzék stílusára.

„Az abnormális helyzetért nem a mai elvtársak hibásak, akik kényszerű helyzet következtében ugyanazt tették szóvá, amit az ellenség is szóvátett. Ilyen eseteknél a dolgok sorrendje nem az volt, hogy az ellenség felvetett egy kérdést, és azt a becsületes kommunisták vették át, hanem a becsületes kommunisták felvetették a párton belüli jogos bírálatot, az ellenség erről tudomást szerezve és nagyszerű érzékkel megérezve, hogy itt van a kritikus és gyenge pont, támadni kell, és átvette a jelszót. Én magam is voltam úgy, hogy gondolkoztam: tényleg, hol vagyunk? Én is mondok egy kérdést, és az Amerika Hangja ugyanazt mondja.” Lojális volt a Petőfi Körben folyó vitát illetően is. Nagy Imre pártból történő kizárásával sem értett egyet, és ezt ki is fejtette, miért. Sőt 1957 májusáig felvetette a szocializmusbeli többpártrendszer alkalmazását. Tudjuk, hogy az akkori szovjet vezetés és a hazai támogatói ezt kategorikusan elutasították.

Kádár János humánus személyiségére nagyon sok példát lehet találni az ’56os és az azt követő nehéz időkre. Milyen egyszerű lenne azt mondani, hogy a magyar népnek 1956. október 23-án nem kellett már a szocializmus. Nem így volt. Hadd idézzek Gyurkó László „Arcképvázlat történelmi háttérrel” című Kádár-interjúkötetéből: „Álltam lent a téren is, meneteltem a tömegben, személyesen ismertem felvonulók százait, akik meggyőződéses kommunisták voltak, láttam emberek ezreit, akik valóban lelkesedtek, hogy a szocializmus új, jobb korszaka következik. Igaz, akkor már itt-ott feltűntek a magyar zászlók, melyekből kivágták a Népköztársaság címerét. Máig le nem zárt – a rendszerváltók szerint persze igen –, hogy forradalom, ellenforradalom vagy népfelkelés volt, és hogy ki kezdte a lövöldözést. Úgy gondolom, hogy aki reálisan, kellő történelmi és személyes ismeretek birtokában elemzi ’56 eseményeit, az nem juthat más következtetésre, minthogy egy jobbító szándékú népfelkelés kezdetekor a még meglévő és Nyugatról támogatott reakciós és ugyanakkor elbizonytalanított vezetők, felhasználva megtévesztett fiatalokat, és bevonva a börtönből szabadult köztörvényes bűnözőket, rendszerváltó ellenforradalomba vitték az országot. Nincs a világon olyan kormány, amely ne védené meg rádióját, laktanyáit, az államhatalmi szerveit. Márpedig bizonyított tény, hogy nem a rádiót védő kiskatonák lőttek először.”

Úgy gondolom: a helyzet elemzésére, hogy ne hazai baloldali értékelést idézzek, olyan államférfi beszédéből ismertetnék hiteles jegyzőkönyvi részletet, aki abban az időben nem volt oda sem a magyarokért, sem az oroszokért. Joszip Broz Tito 1956. november 11-én Pulán a Kommunisták Szövetsége isztriai aktívája előtt a következőket mondta a Kádár-kormány tevékenységéről:

„Sokan teszik fel a kérdést: miért került sor második szovjet beavatkozásra. Eddig is mondtuk, és a jövőben is mindig hangoztatni fogjuk, hogy ellenezzük a beavatkozást és az idegen fegyveres erők igénybevételét. De mi volt biztatóbb: polgárháború, ellenforradalom, egy új világháború, vagy pedig a szovjet csapatok beavatkozása, akik már egyébként is ott voltak. Az említettek egy része katasztrófa, az utóbbi pedig, vagyis a szovjet csapatok beavatkozása hiba volt. Teljesen érthető, elvtársak, hogy ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akkor, bár ellenezzük a beavatkozást, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt.” Ez egy reális értékelés.

Az ’56 utáni kivédhetetlen megtorlás minden országban, minden vezető alatt bekövetkezett volna. Azon lehet vitatkozni, hogy kit miért ítéltek el, vagy végeztek ki, és hogy sok vagy kevés volt az elítéltek száma, de azt, hogy szükségszerű volt, nem lehet vitatni.

Sajnálatos módon ma is vannak megtévesztett, valamint eredetben kommunistaellenes egyének, akik Kádár Jánosban a gonoszt, a nép ellenségét látják. Ezek az emberek nem értik vagy nem is akarják megérteni, hogy a Kádár-korszakot csak az adott történelmi, gazdasági, társadalmi és főleg nemzetközi körülmények között lehet értékelni.

Az érzelmi alapra épülő ítélet mindig egyoldalú, elfogult. Szerencsénk, hogy a történelem csak a tényeket értékeli. Azt, hogy nem létezett munkanélküliség. A rendszerváltók erre azt mondják, hogy de volt, csak gyáron belül. Kérdezem én attól az utcára került munkástól, aki ma segélyen tengeti életét, nem élné-e meg másképp, ha ugyanezt az összeget egy kollektíván belül, még ha nem is nagy munkáért, de gyáron belül kapná, és tudná, hogy van hova mindennap bemenni dolgozni. A válasz tapasztalatom alapján nem kétséges.

Lehet aztán sorolni, hogy mi nem volt még. Kábítószerezés, hajléktalanság, korrupció, maffiabűnözés, a dolgozók kizsákmányolásáról nem is beszéljünk. Nézzük meg azt is, mi volt. Soha annyi lakás nem épült, mint a szocializmus ideje alatt. Vegyiparunk, gyógyszeriparunk, mezőgazdaságunk világhírű volt. Mára az 1855 állami cégből, amit a külföldi és hazai tőke hitelből és fillérekért megvett, alig maradt privatizálható vállalat. Szanálták jónevű cégeink nagy részét, hogy csak néhányat említsek: Láng Gépgyár, MÁVAG, Ganz Hajó- és Darugyár, Ganz Villany, a bányák – ma már a Váci út sem tud a Vörös Csepelnek felelni. A rendszerváltó urak dicsfénnyel veszik körül magukat, mondván: ők hozták létre az új, szabad, demokratikus Magyarországot. Pedig, mint máskor a történelem során, a nagyhatalmak döntötték el a kis nemzetek sorsát. Ha Gorbacsov az öreg Bushnak nem mondja azt, hogy nem támogatja a nicaraguai forradalmat, és hogy nem tesz semmit a kelet-európai folyamatok megállítására, akkor ma itt nincs rendszerváltás. Természetesen a nyugati nagyhatalmak már 1982-ben kidolgozták azt a rendszerváltó fellazítási taktikát, amelyben gazdasági, pénzügyi, kulturális és oktatási módszerekkel gyengítik a szocialista országokat, kellő elégedetlenséget szítva a lakosság körében.

Ezek az államok erőszakszervei a kormányaik jóváhagyásával az ENSZ alapokmányát semmibevéve avatkoztak be a szocialista országok belügyeibe. Kérdem én, merték-e volna az amerikaiak Jugoszláviát vagy Irakot bombázni, ha még létezne a szocialista tábor… bizony, hogy nem.

A szocializmus új társadalmi rend; bárki bármit mond, fejlettebb a kapitalizmusnál. Sajnálatos, hogy a történelem egy kis időre elhalasztotta e kísérlet hibáinak kijavítását az egyes fejlődési szakaszok megújítását, de kommunista meggyőződésem, hogy csak átmeneti időre. Kádár János még hitte, hogy a rendszer megjavítható; mi tudjuk, hogy ha nem is a mi időnkben, de neki lesz igaza. Végezetül engedjék meg, hogy Berecz János elvtársnak a Rubicon című folyóiratban megjelent 2002-es írásával összegezzem Kádár János életútját.

„Még élhetne, de érthető, hogy éppen akkor ragadta el a halál. Az élet nagyon kemény volt hozzá, rendkívül szigorú, néha kegyetlen próbák elé állította, míg a halál kegyesen bánt vele. A maga ügyének sorsát tekintve idejében halt meg. Teste eltemettetett, de szelleme, öröksége ma is jelen van az életünkben, a politikában, és neve élő a magyar társadalomban, öröksége, emléke megkerülhetetlen.

Kemény ember volt és céltudatos. Amit vállalt, vagy kiróttak rá, vagy rákényszerítettek a körülmények, azt teljesítette még akkor is, ha becsülete, embersége, esetleg az élete forgott kockán. Magyar államférfi volt.”

Legvégén felolvasom Kádár János utolsó, 1989. május 10-én kelt levelét, amelyet a Központi Bizottsághoz írt.

***

Tisztelt Központi Bizottság! Hozzám intézett levelüket kézhez vettem. Emberileg bizonyára megértik, hogy nehezen fogtam tollat, de úgy éreztem, kötelességem válaszolni önöknek. Annál is inkább, mert nem tudom, lesz-e hozzá még egyszer fizikai és lelki erőm. A testület döntését fegyelmezett kommunistaként elfogadom, de mint önök közül is sokan tudják, jómagamat is hónapok óta foglalkoztatott a visszavonulás gondolata. November óta orvosaim csak minimális munkavégzést engedélyeztek, áprilistól pedig egészségi állapotom tovább romlott. Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden egykori munkatársamnak, elvtársamnak azért a támogatásért, amelyet munkámhoz kaptam tőlük az évtizedek során.

Csaknem fél évszázadot dolgoztam a munkásmozgalomban. A politikai munkámban bizonyára követtem el hibákat is. De higgyék el, minden tettemet a jószándék vezette, mindenekelőtt a magyar nép, a mozgalom, a párt érdekeit tartottam elsődlegesnek. Köszönöm a bizalmat minden honfitársamnak, aki választópolgárként hitt és segítette a nemzeti megbékélésre, és egy jobb, szebb Magyarország megteremtésére irányuló politikát.

Ha voltak közösen elért eredményeink, akkor ezek összegzése majd mások feladata lesz. Engem mostanában inkább saját felelősségem gondolata foglalkoztat. Remélem, önöknek lesz igazuk, a felnövekvő nemzedék majd tárgyilagosabban ítéli meg az elmúlt három nemzedék eredményeit és hibáit. Úgy érzem, köszönettel tartozom azoknak a külföldi elvtársaimnak is, akikkel a nemzetközi munkásmozgalomban együttmunkálkodva és sokszor vitázva kíséreltünk meg egy korszerűbb szocializmusképet és gyakorlatot kialakítani. Sokan tanúim rá, hogy az internacionalizmustól soha nem tudtam elválasztani a magyar nép iránti felelősségemet.

Néhány sor erejéig fel kell idéznem azokkal a külföldi politikusokkal folytatott tárgyalásaimat – keletről és nyugatról egyaránt – akikkel az utóbbi évtizedekben találkoztam. Hiszem, hogy barátainkban és eszmei ellenfeleinkben sok gyanakvást és előítéletet oltott ki az emberközpontúnak szánt magyar szocializmus gyakorlata. Belső állapotunk és külpolitikai lépéseink is bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy hazánkról kedvező kép alakul ki a nagyvilágban, mindenekelőtt Európában.

Tisztelt Központi Bizottság! Befejezésül minden honfitársamnak, pártunk tagjainak és vezetésének sok sikert kívánok azoknak a feladatoknak a megoldásához, amelyek a magyar nemzet, a társadalom és az MSZMP előtt állnak. Elvtársi üdvözlettel: Kádár János.

Síremlékavatás

Végre elkészült. Öt évvel ezelőtt kezdeményezés indult egy köztéri Kádár János-szobor felállítására. Sajnálatosan azonban a politika sem anyagilag, sem erkölcsileg ezt nem támogatta. A fentiek miatt a Kádár János Baráti Kör a Munkáspárt támogatásával széleskörű társadalmi gyűjtést kezdeményezett a XX. századi legnagyobb magyar történelmi személyiség síremlékének felállítására.

Kádár János életében mindig erőteljesen ellene volt, hogy róla képet fessenek vagy szobrot készítsenek. De egy szerény, egyszerű, a sírkövére elhelyezendő síremlék mindenképpen megilleti, és ez ellen odafönn talán ő sem tiltakozik.

A gyűjtési számlára nagyon sok egyszerű ember, nyugdíjas, diák, baloldali és nemzeti érzelmű egyén, pártalapszervezet fizette be nélkülözhető forintjait. Néhány nagyvállalkozó pedig így nyugtatta meg lelkiismeretét, és nagyobb összeggel támogatta a cél megvalósulását.

A síremlék elkészítésére a KJBK elnöksége a jól ismert szobrászművésznőt, Pató Rózát kérte fel. Pató Róza szegényes családból származott, és saját erejéből és tehetségéből jutott a művészet magas csúcsára. Olyanoktól tanult, mint Pátzay Pál és Somogyi József. A síremlék és emlékplakett öntését a Szabó Öntészeti Kft. nagy hozzáértéssel készítette el. Dicséret illeti a Kőfaragó és Műkőipari Szövetkezet Kft.-t is, akik minimális nyereségért készítették el a síremléket, és hozták helyre a megsüllyedt sírt.

Az ünnepség napját a KJBK úgy alakította ki, hogy az egybeessen a Munkáspárt szokásos éves megemlékezéssel egybekötött politikai nagygyűlésével.

A síremlékavatás napján Moravcsik Attila, a KJBK országos elnöke köszöntötte a résztvevőket. Külön köszöntötte Pató Róza szobrászművésznőt egy csokor virággal. Ezután felkérte Tóth Györgyit, mondja el Varga János ez alkalomra írt versét. A vers elmondása után Berecz János politikus az adományozók nevében mondta el beszédét.

A következőkben Tóth Györgyi felolvasta Kovács Móni tanuló levelét, aki jelen volt a síremlék-avatáson, sőt egyike volt azoknak, akik leleplezték a síremléket.

Végezetül Moravcsik Attila mondta el beszédét, majd sor került a síremlék leleplezésére, felfedve a bronzba öntött arcképet és a jól ismert mondatot: „Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, ami tennem kellett.”

A Munkáspárt 11 órakor kezdődő nagygyűlése után pedig sor került a síremlék megkoszorúzására, ahol a Munkáspárt és a vendégként meghívott Szlovák Kommunista Párt mellett a KJBK elnöksége, valamint a törökszentmiklósi és a pápai baráti körök, a Marx Károly Társaság és még sok szervezet és egyén helyezte el virágait.

Berecz János beszéde a Kádár János-síremlék

felavatásakor, 2004. július

Kedves elvtársak! Tisztelt barátaim! Kádár János örökségét őrző és emlékét ápoló nagyrabecsült egybegyűltek!

Azért talákoztunk itt, Kádár János és felesége, Tamáska Mária nyughelyénél – felemelő érzésekkel a munkáspolitikus, a magyar államférfi emlékét idézve –, hogy felavassuk síremlékét. Ő az a fia a magyarságnak, aki harminckét éven át irányította hazánk hajóját a néha nagyon háborgó, viharos, de sohasem teljesen nyugodt tengeren.

Tizenöt éve nyugszik ebben a sírban. Nyugodna, ha a politika hagyná. Azt vártuk, hogy ennyi idő múltán elsősorban a történészek boncolgatják, szedik ízekre tetteit, a cselekedeteit meghatározó körülményeket, feltételeket, az eredményeit és botlásait. Ez azonban még várat magára. Megítélését áthatja a politika érdekelve, az elfogultság, a tények elemzése helyett az önkényes ítéletalkotás. Ez alól sem a megszólaló történészek, sem a visszaemlékezők nem tudják kivonni magukat. Azonban személyiségét nem lehet megkerülni.

A különböző politikai tömörülések, nagy mellénnyel szólva: a pártok, alig hajtanak fejet emléke előtt, leginkább elhallgatják történelmi szerepét, míg mások fogcsikorgatva próbálják kitörölni az emlékét.

A jobboldal vezető erejének a politikája meglepő fordulatokban gazdag. Vezetői kezdetben minden vonatkozásban elvetették a Kádár-párt tevékenységét, aztán felépítették a hozzá hasonlítható, a „lenini” elvekre: a centrális irányításra alapozott vezérelvű pártot. Az igazi meglepetést az okozta, amikor a korábban írásban is lesajnált „Kádár népét”, a „panelprolik” seregét elkezdték felmenteni a korábbi vádak alól. Aztán mézesmadzagból font bokrétaként létrehozták a villáskulccsal jelzett munkástagozatot.

A baloldal főereje, az utódpártként minősített politikai grémium képtelen normális viszonyt kialakítani a múltjával kapcsolatban. Vállalni a kádári politika eredményeit nem meri, tagadnia pedig lehetetlen, hiszen a támogatóinak zöme „kádári eredeztetésű”. Különben is, annak a kornak a szociálpolitikája, a létbiztonság és a közbiztonság színvonala, a szövetkezés ereje ma is példamutató tapasztalatokban gazdag. Élni lehetne vele. Valamiben azonban megegyezik ez a szociáldemokráciára hasonlító politikai erő a nyolcvanas évekbeli kádári párttal. Egy pártban legalább négy alakulat működik. Egyik sem vállalja fel a teszetosza, arctalan, tehetetlennek tűnő kormányzati politika vereségét, miközben saját emberei pozíciójának a javításáért vesz részt a harci vitákban.

A másik, valóban baloldalinak tartott politikai tömörülés magasra tartja Kádár János ügyének zászlaját, de politikája már hibádzik. Az utóbbi években balról jobbra adja fel a labdát, és látszatra meglepődik, hogy ott támogatással fogadják. Ezzel a magatartással eléri, hogy választói bölcsebbek az urnák előtt, mint a párt vezetői. Tudják, hogy a jobboldal a politikai ellenfél, és ennek megfelelően szavaznak. A vezetés pedig, a párt elvéreztetése közben, a csökkenő támogatói-szavazói létszámot rendre győzelemként értékeli. Féltem ennek a Kádárt vállaló pártnak a tisztességes, elvhű tagságát az ellehetetlenüléstől. Már annak határán vannak.

Tudom, hogy nincs sok hatása, de mégis mondom: Kádár Jánost sokféleképpen sértették meg itthon is, és külföldön is. Nagy akaraterővel legyűrte az érzéseit. Nem a megbántott ember döntött, hanem a felelős vezető, akinek a nemzet érdeke, a párt elvi politikája, az ország politikai célja határozta meg lépéseit. Sajnos, egy magát bebetonozott vezérnek tudó ember erre nemigen figyel.

Mit tesz, mit tehet az istenadta nép ilyen körülmények közepette? Nosztalgiázik – mondják gúnyolódva a politológusok, akik már majdnem annyian vannak, mint a jogászdoktorok. Igen, nosztalgiázik, mert a Kádár-korban egyre jobban érezte magát: volt munkája, létbiztonsága, évekre előre tervezhetett, nyugodtan sétálhatott éjjel is az utcán, a munkáját megbecsülték, munkás megnevezésére büszke lehetett; szavának hitele volt és így tovább. Ma szavaz, ha értelmét látja. Véleményt nyilvánít, ha a közvélemény-kutatásban jelentős államférfinak minősítheti Kádár Jánost. A politikusok viszont ezt nem nagyon akarják észrevenni. Ez az ő felelősségük.

Tudjuk, hogy a nosztalgiázók nem jelentik a társadalom egészét. Jelentős azok száma, akik nem élték túl az 1956-os eseményeket követő megtorlást. Sokan szenvedtek szinte alaptalanul, mert a tiszta szocializmus jelszavától lelkesítve vettek részt a népfelkelésben. A büntetőeljárás azonban nem minősített. Különösen megbocsáthatatlan a halálraítéltek tragédiája, Nagy Imre és társainak kivégzése. Élete végének közeledtét felismerve, Kádár János bele is rokkant a felelősségérzetbe.

De soha nem felejthetjük azok hősies tettét sem, akik abban a meggyőződésben áldozták életüket, hogy a néphatalmat védelmezik. 1956. október 30-a emléke számunkra is örök mementó. A kölcsönös bocsánatkérést nemzeti megbékélésnek kellene követni. Ráférne erre a nemzetre egy kis nyugalom és egyetértés.

Kedves barátaim! Ilyen közegben a Kádár János Baráti Kör igyekszik megtenni mindent, hogy ébren tartsa Kádár János emlékét, tevékenysége eredményeinek őrzését. Ennek jegyében kezdeményezte a síremlék megalkotását. Büszkék lehetünk, hogy ez a mű a köznép ezreseiből és néhány vállalkozó tízezreseiből jött létre. Pató Róza szobrász alkotása kifejező: szerény, szolid, jelképes és méltó Kádár természetéhez. Közpénz nem támogatta. Nem monumentális, hiszen a jellem nagyságát, a személyiség kiemelkedő voltát nemigen lehet hatalmas figurákkal kifejezni, csak álcázni annak hiányát. Ezért vagyunk büszkék erre a szerény, de méltó alkotásra, amelyet egy államférfi emléke kapott. Köszönet mindenkinek, aki tett érte.

Joggal merül fel a kérdés: melyek a kádári államférfi jellemzői?

Elsősorban az, hogy mindig vállalta nemzeti eredeztetését, népi származását. Ma, amikor a nemzeti melldöngetők családfáikat kutatják, kutyabőrből készült, hol volt, hol nem volt okleveleiket keresik, szinte ismét lenézetté válnak a kétkezi dolgozók családjából, a nép mélyéről előretörők.

Kádár János annak mutatta magát, ami volt: magyar munkásember, szerény és nagyformátumú magyar politikus. Soha nem cselekedett tudatosan nemzete érdekei ellen. Lehet, hogy néha túlzottan óvatos volt, de abban a világhelyzetben a bátrabbak sem értek többet. Másrészt senki sem tudja kétségbe vonni, hogy mindig a gyalogosok pártján volt, őket képviselte. Büszke volt arra, hogy a dolgozók gyermekei tanulhattak, és tehetségüknek megfelelően érvényesültek. Nem számolt azzal, hogy azok egy része a közös ügy ellen fordul. De ha sejti is, akkor sem járt volna el másként.

Talán még azt is elnézné, bár fájna neki, hogy némely kedvelt, bizalmi köréhez tartozó, támogatott munkatársa ma az ő „leleplezésével” akar megkapaszkodni a politika peremén.

Másrészt jellemezte államférfi mivoltát, hogy volt meggyőződése, értelmes és megvalósíthatónak tűnő programja. Rendíthetetlenül vallotta, hogy ami felé törekszünk: a szocializmus az igazságosság és az egyenlő elbírálás társadalma lesz. Tudta ő, hogy a végcél megvalósulása még messze van, de azt tartotta: ha egyelőre a krumplileves a színvonal, akkor abból, mint minimum, mindenkinek jusson. Azonban ha már van szőlő lágy kenyérrel, az elesettek se maradjanak ki belőle. Belerokkant, amikor felismerte, hogy képtelenek vagyunk az elért életnívó fejlesztésére, de már a megőrzését sem ígérhetjük.

Talán legkiemelkedőbb jellemzője volt, hogy „magasabb iskolai végzettség nélkül” (amit ma kéjelegve emlegetnek egyesek) képes volt pontosan elemezni a nemzetközi feltételeket és hazánk mozgási, politizálási lehetőségeit. Annak megfelelően navigálta a nemzet hajóját. Nem a gőgös fennhéjázás, nem a meghunyászkodó alázatosság vezette lépteit, hanem a reálpolitika magabiztos gyakorlása. Képes volt kompromisszumokat kötni és gúzsba kötve táncolni. Tehát tudott táncolni, na nem a Kállai-kettőst, hanem a kádári csárdást.

Azért volt erre képes, mert ismerte a valóságos erőviszonyokat. Tudta 1956 történéseiből (Budapest, Szuez), hogy a világ 1944-ben kialakított felosztása továbbra is érvényben van. Ismerte, hiszen katonai hadgyakorlaton és az azokon készített filmeken bizonyították neki is, hogy a két szembenálló katonai szövetség, külön-külön is, többszörösen képes elpusztítani az egész emberiséget. Országunk pedig az egyiknek, a Varsói Szerződésnek a tagja volt. Kibújni onnan nem lehetett, de ő nem is akart.

Ilyen feltételek ismeretében Kádár János nem a „harcolni a magyar nép utolsó véréig” vér- vagy borgőzös lázálmot választotta. Aki ma ezt kéri számon emlékein, az a nemzet öngyilkosságát szerette volna beteljesíteni. Lelke rajta.

Kádár János azt az utat választotta, amely elvezetett az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikai elv gyakorlati megvalósításáig. Ennek érvényesítése során megmaradtunk, alkottunk, gyarapodtunk, amelynek eredményeiből mára sokat elvesztettünk, tehát visszasírunk. Nosztalgiázunk.

Szóval ilyen államférfi emlékét őrizzük e síremlékkel is, és hagyományozzuk tovább. Amikor eljön az ideje, kap még méltóbb megörökítést is. De a mai körülmények között ez is nagyon szép, mert hozzá méltó. Hadd fejezzem be a Kádár által nagyra becsült költő, József Attila, hozzá is méltó soraival:

„Ha féltem is, a helyemet megálltam,

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

Ki ingyen adott, azt szerettem érte…

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

De ágyban végzem, néha azt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Kovács Mónika levele a Kádár János Baráti Körnek

Tisztelt Kádár János Baráti Kör!

Május elsején Budapesten jártunk a barátommal, ahol meghallgattuk Thürmer Gyula elvtárs beszédét, és utána találkoztunk a Kádár János Baráti Körrel, ahol elbeszélgettem az elvtársakkal, és azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy küldjenek címemre egy csekket. Bár tanuló vagyok, de zsebpénzemet elküldöm és feláldozom Kádár János emlékére, mert Kádár János nagyon nagy ember volt, aki előtt fejet hajtok. Nap mint nap találkozok emberekkel, akik dicsérik nagyságát, és ez nekem nagyon jólesik, mert előttem mindig ember lesz!

A Kádár-korszak megadta azt, amire egy családnak, embernek szüksége volt! Volt munkahely, tenyészthettél állatot, építhettél házat! Abban a korszakban nem volt annyi bűnözés; ma már elterjedt, szinte divat!

Tegnap én és elvtársaim a munka ünnepére emlékeztünk, és nem pedig az Európai Unióhoz való csatlakozásra, mint más emberek!

Ne csüggedjenek, elvtársak! Mi önökkel vagyunk, és harcolunk a kapitalizmus eltörléséért és a szocializmus visszaállításáért!

Köszönöm, hogy levelem elolvasták! Örülnék, ha válaszolnának rá! Tisztelettel: Kovács Mónika elvtárs. Ui.: A szocializmus győzni fog!

Tuza István síremlékére

Rá emlékezünk, ki most a sírba száll,

Éltében érezve kínok egész sorát,

Hulljon a könny egy hű, drága barátért.

Érte, ki itt van most foszló árnyként,

A végső megnyugvás ne késsen soká.

Az eszméért küzdött, ifjú hévben égve,

Népünk igazáért, immáron férfiként,

Úgy nézett fel a lila, keleti égre,

Hogy kigyúlt hű szíve büszkesége,

Amit éltében tett, a jövőben újra él.

Boldog álma életének forró, izzó vágya,

Légy kísérője, lelke már útra kész,

Jött az elmúlás, ám hite szárnyal,

Meghalni érte, meghalni vágyban,

Majd a drága földben örök pihenés.

Ha most átadunk a csendes elmúlásnak,

Lelked bejárja hegyeket, völgyeket,

Más nem leszel, széllel zengő ének,

Égi hullócsillag, égzengés, merengések

Hited itt marad, mint örök képzelet.

Most búcsúzunk tőled, népednek barátja

Ringó búzamezők, családod, mindened,

Életed elszállt, örök hervadásra,

Borítson be a rét viruló virága.

Mindent nekünk adtál, hogy javunkra legyen.

Ha egyszer sírod nyomtalanul vész el,

Semmi sem jelzi egykori nyughelyed,

Szántsátok fel, vihar verje széjjel,

Nyugvó hamvaid szálljanak a széllel,

A porból szülessenek viruló életek.

In memoriam Tuza István (élt 65 évet)

Tisztelt elnök elvtárs! Kedves Pista barátunk!

Szomorú alkalomból, fájó szívvel, a bekövetkezett tragédiától megtörve jöttünk most itt össze. Tudtunk ugyan már hosszabb ideje a betegségedről, ám mégis váratlanul ért bennünket ez a gyors távozásod.

Bonyolult időkben nehéz és sokirányú munkát végeztél, megalkuvást, fáradságot nem ismerve. Számtalan terved, elképzelésed volt még, de ezek sajnos már nem kerülhetnek megvalósításra. Úgy a polgári, mint a politikai életben becsülettel, kommunista hitvallásodhoz híven álltál helyt mindvégig: minden területen, minden beosztásban.

1997-ben a Kádár János Baráti Kör létrehozásának egyik ösztönzője, alapító atyja voltál. Ezt követően a nehéz munkával létrehozott Körnek te elnökségi tagja lettél, valamint a hírlevelünk főszerkesztője. A sok elfoglaltság mellett több baloldali kiadvány megjelentetését is segítetted, támogattad, közreműködtél létrehozásukban. A Baráti Kör működése során sok politikai vitád volt a baloldali eszmerendszerünkben ellenzőkkel, a tevékenységünket gátolni igyekvőkkel. Te minden vitában higgadtan, észérvekkel érveltél, és soha nem emelted fel a hangodat. Kitartó munkádnak is köszönhető, hogy nehéz küzdelmek árán, rendszeresen sikerült a Kádár János születésnapi megemlékezéseket megszervezni és igen színvonalasan lebonyolítani a Vasas Szakszervezet székházában. Kiemelkedő helytállásodnak tudható be, hogy országos jelentőségűek lettek ezek a megemlékezések. A Kerepesi temetőben évente megrendezésre kerülő megemlékezések végrehajtása szintén az áldozatkész munkádnak köszönhető. 2003 júliusában pedig már betegen vállaltad a beszéded elmondását a temetőben. A megemlékezés alkalmával a legnagyobb elismeréssel kell itt szólnunk arról is, hogy a Kádár János elvtárs sírjánál tervezett síremlék létrehozásában is tevékenyen vettél részt.

Hosszú időn keresztül vezényelted  sikeresen, higgadtan az országos elnökségünket. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt évek során országszerte szaporodtak a Kádár János Baráti Kör területi szervezeteinek száma. Az egészségi állapotodban bekövetkezett változások miatt az országos elnökség úgy határozott, hogy örökös elnöknek választ meg. Ez meg is történt a te beleegyezéseddel. Itt és most elérkeztünk egy fájdalmas, végső búcsúhoz egy igaz kommunistától. Egy jó baráttól. Emlékedet örökké megőrizzük, és igyekszünk szellemiségedet alapul véve tovább haladni azon az úton, amelyen még nemrégen te vezettél bennünket.

Kedves elnök elvtárs! Kedves Pista! Fájdalmas szívvel búcsúzunk tőled: elvtársaid, barátaid. Nyugodj békében!