Népszabadság, 2000. július 29. Szerző: Rab László

Harminchét évesen választották meg elnöknek, szükség volt a névtelenségére és a lendületére. A Janajev-féle puccs idején elképesztő politikai hibát követett el, mégis a helyén maradhatott. Minden ellenfelét „félreállította”, és azon volt, hogy senki se kételkedjék az „egy párt, egy vezető” kissé anakronisztikus elvében. Újabban a becsvágyó fiatalok nyomására a Munkáspárt jelképeinek – s talán nevének – megváltoztatását tűzte zászlajára. Thürmer Gyula legyőzte Berecz Jánost, Grósz Károlyt és Ribánszki Róbertet, ám meglehet, hogy az általa oly gyakran óhajtott fiatalítás lesz számára a végső sorscsapás.

– Magad alatt vágod a fát – egy forró nyári nap délutánján Thürmer Gyulának mondták a tanácsadók, és az illetők olyan politikai kalandorok feltűnésére céloztak, akik pártelnöki pozíciójában ingathatják meg az amúgy megingathatatlan Thürmert. Aki pedig a rendszerváltozás óta valamennyi pártbéli ellenfelét – így mondják – „bedarálta”.

Nem lehet pontosan tudni, Thürmer Gyula mit válaszolt bizalmas tanácsadóinak. Amikor megkerestem, elmondta: nem gond, ha a kilenctagú elnökség tagjai közül ketten kiejtik a kezükből a zászlót, jönnek helyettük mások. Fiatalabbak. Hogy az egyik távozó egy 23 éves egyetemista? Az sem gond.

– A Munkáspártnak 16 ezer tagja van – sorolja Thürmer –, az elnökség átlagéletkora 42 év, nem mondható, hogy a párt elöregedne.

A tagság átlagéletkora megközelíti a hetven évet, tromfolnak a pártot belülről jól ismerő elnöki ellenlábasok. Rengeteg a nyugdíjas, a fiatalok közeledését gátolják az egzisztenciális félelmek – a pártot elhagyók arra intenek: Thürmer fiatalítási törekvéseit ebben a fénytörésben érdemes vizsgálni. Ki kockáztatja azt, hogy a munkahelyén a fejéhez vágják: neked meg a kommunistákhoz húz a szíved?

– Tíz évig kevés nyílt színi konfliktusunk volt a pártban – mondja Thürmer –, mindig a körül folyt a vita, hogy radikális hangvételű, klasszikus kommunista pártot szervezzünk-e, vagy inkább alkalmazkodjunk a változó körülményekhez.

A Munkáspárt életét a zajos alakulástól kezdve állandó belső viták jellemzik – érvelnek a „túloldalon”, csakhogy Thürmer (és a párt!) szerencséjére ezek ritkán kerültek nyilvánosságra.

– Megerősödött az ifjúsági tagozatunk – mondja Thürmer –, támogatóink között sok az értelmiségi. Azok jönnek velünk, akik csalódtak a rendszerváltozásban.

Az értelmiségiek odébbálltak, hangzik az ellenérv, a többség fáradtan és csöndben, elegánsan távozott. Kevés olyan távozóról tudni, aki zajt ütött.

– Ez az egyetlen párt Magyarországon – mondja Thürmer –, amelynek elnökét a tagság közvetlenül választja.

Ez valóban modern megoldás, ismerik el többen, más kérdés, hogy formális, lassan megy, és Thürmernek több a lehetősége arra, hogy elnökválasztás előtt megismertesse a programját a tagsággal. Jó eséllyel eddig senki sem tudott ellene „menni”, és ma sincs olyan munkáspárti potentát, aki, ha úgy adódna, le tudná őt győzni. Thürmer Gyula eddig mindig talpon maradt.

Thürmerre 1989-ben a nehéz, bonyolult helyzetben – a rendszerváltó pártok feltűnése, az MSZMP megszűnése stb. – azt a szerepet osztották, hogy az „ellenséges” környezetben névtelenségével és fiatalságával tűnjék ki. A régi, lejáratódott politikai garnitúra heterogén tábort alkotott. Az alakuló Munkáspártot uralni szerették volna a pártot szervező Ribánszki Róbert-féle balos szektás irányzat hívei (ez volt a Baloldali Egység csoport), de ott volt Berecz János Összefogás az MSZMP-ért elnevezésű – értelmiségieket, funkcionáriusokat, mérsékelt reformereket tömörítő – csapata. Erős volt Grósz Károly és körének vonzereje is. Az MSZMP megszűnését – és a szocialista párt színre lépését – kimondó októberi kongresszus után a partvonalon kívülre került politikusok úgy döntöttek: új szereplőket vetnek be, és a háttérből irányítanak. Bereczék Szűcs Ervint, az ELTE technika tanszékének vezetőjét gondolták elnöknek, Ribánszkiék meg Szigeti József akadémikust szemelték ki. Szűcs nem vállalta, Szigeti nem vállalhatta, mert kórházban ápolták. A 37 éves Thürmer Gyula Grósz Károly tanácsadójaként futott végül be. Azzal, hogy megválasztották, mindenki megkönnyebbült: az ügy az elvesztett csata ellenére mégsem veszett el teljesen.

A Munkáspárt „méregfogát” a nagypolitika az üzemi és hivatali pártszervezetek felszámolásával kihúzta, a párt a területi nyugdíjasszervezetek bázisán jött létre. A központi vezetőséget a kongresszus választotta. Az az elképzelés, hogy az „öregek” (Grósz, Berecz, Puja Frigyes és mások) a háttérből irányítsanak, rögtön az elején megdőlt, mert a régieket simán beválasztották a központi bizottságba. Akiket eredetileg vezetőnek szemeltek ki (Szűcs Ervin, Kiss Artúr, Szarka Károly, Morva Tamás), végül a tanácsadó testületben „landoltak”.

Grószék nem gondoltak arra, hogy az ambiciózus Thürmer gyorsan hátat fordít volt főnökének, és önálló politizálásba kezd. 1991-ben már privilegizált helyzetben volt, csak a kongresszustól függött. Ribánszkiék elvéreztek, és a háttérbe szorultak a Berecz-féle csapat tagjai is. Közben a Munkáspártot az új politika karanténba kényszerítette, az 1991-es salgótarjáni kongresszus idején például a Pofosz lincshangulatot gerjesztett a városban.

Thürmer állta az ütéseket, és a tagságban erősítette az „egy párt, egy vezető” elvét. A Janajev-féle puccs idején (1991) tanácsadói óvatosságra intették, mégis teleszórta a világot a nyilatkozataival. A precíz emlékezet szerint felvetődött, hogy lemond. De azt is tanácsolták neki, hogy ezt semmiképpen se tegye meg – és Thürmer Gyula ezt a tanácsot szépen megfogadta. Két másik külpolitikai „ballépést” szoktak még emlegetni vele kapcsolatban: az egyik a párt képviselőinek Irakban tett „látogatása”, a másik a belgrádi kirándulás. Ez utóbbi során a szerbül (is) beszélő Thürmer találkozott Szlobodan Miloseviccsel. Ennek hátterében a Mira Markoviccsal (Milosevics felesége) való jó viszony áll, ő intézte el a NATO Jugoszlávia elleni légi csapásainak elején, hogy Thürmer odautazhasson, és magas szinten fogadják. Az út inkább „marketingcélokat” szolgált, és annak, hogy egy merész pártelnök átkocsikázik a bombázott Jugoszlávián, valóban volt hírértéke. Más lapra tartozik, hogy milyen külpolitikai bonyodalmakat okozhatott volna. A másik út érdekesebb. A hatalmon lévő iraki Baath-párt kongresszusára százötvenegynéhány külföldi pártot is meghívtak, közte volt a Munkáspárt is. De Bagdadba már nem a több nyelven beszélő, eredeti szakmája szerint diplomata pártelnök utazott, hanem Balogh Attilát, a párt titkárát delegálta. Ahogy mesélik, Balogh nagyot nézett, amikor a repülőgépre fölszállva megpillantotta Szabó Albertet, a Népuralmista Párt „frontemberét”, és a szintén szélsőséges nézeteiről ismert Király B. Izabellát. A „küldöttség” végül elment, és Balogh Bagdadban aláírta az amerikai imperializmust elítélő nyilatkozatot. A párton belül ez nem volt ügy, Thürmernek még magyarázatot sem kellett adnia a történtekre.

– Az orosz puccs idején azon voltam – idézi föl Wirth Ádám –, hogy nem szabad lemondania, ezt a szívességet nem szabad megtennie az ellenfeleinknek. Azt is tanácsoltam, hogy nem kell állandóan nyilatkozgatni. Nem hallgatott rám, fiatal volt, nem rendelkezett kellő tapasztalattal.

„Döntésemnek semmiféle személyes sérelem nem oka” – indokolta évekkel ezelőtt távozását H. Varró Rózsa. – „Véleményem szerint a párt egész vonala lényegében hamis vágányra futott, elfelejtve a múlt legtöbb tanulságát, s nem értve meg a mai helyzet reális következményeit.”

H. Varró azt is leírja (1995-ben!), hogy hamis a Munkáspártnak a szocialista párttal szemben követett politikája. „A Munkáspárt baloldali kritika címen a szocialisták megbuktatásában reménykedik, miközben reálisan aligha kínálhat maga is mást, mint az MSZP. Következésképpen radikális jelszavainkkal a tűzzel játszunk, veszélyeztetve a társadalom amúgy is igen labilis békéjét, utat nyitva egy minden eddiginél veszélyesebb jobboldali fordulatnak. Téves az a megítélés, amely pártunkat véli látni – alaposan túlértékelve pillanatnyi jelentőségünket! – a politikai harc kiéleződésének fókuszában. Mintha az ellenzéki pártok minket tekintetének fő ellenségnek, sőt még az MSZP-ről is azt feltételezi, hogy felénk nyújtogatja csápjait. Ez a felfogás csak arra jó, hogy az „ostromlott erődben vagyunk” pszichózisát keltse.”

H. Varró levelében említést tesz a pártban terjedő „arrogáns stílus”, a populista megnyilvánulások, az irreális követelések problémájáról, és felhívja a figyelmet arra, hogy a fiatalítás meghirdetésével együtt elavult, a szovjet harmincas, ötvenes évekre jellemző módszerek uralják a Munkáspártot, ami együtt jár a baloldali értelmiség teljes mellőzésével. „Párttag csak az lehet – írja H. Varró Rózsa –, aki egyetért a párt politikájával. Márpedig a maival nem érthetek egyet. Elvi vita pedig nincs… Alantas eszközökkel folytatott személyi küzdelmeknek sem tudattalanul eszköze, sem önkéntes részese, és természetesen áldozata sem óhajtok lenni”.

Nem lehet régi tételeket ráhúzni a mai világra – mondja Thürmer Gyula, és a lenini tételt említi, amely szerint az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb foka. – Igen ám, de akkor mi a helyzet a globalizációval? – kérdi a pártelnök, és a szemlélet fontosságára figyelmeztet: az legyen marxista. Ma is léteznek osztályok, de a szegény és gazdag rétegek dolgozókból és tulajdonosokból állnak. Arra, hogy a vezetési stílus mennyiben rokonítható a bolsevik típusú pártok belső diktatúrájával, Thürmer azt feleli: egy pártnak működnie kell.

Az elnök szerint blokkolnia kellett a Ribánszki-féle balos áramlatot, és az Udvarhelyi László fémjelezte „jobboldali elhajlásos” törekvésekkel szemben is föl kellett lépnie. Udvarhelyi László a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese volt, Thürmer szerint középosztálybeli Munkáspártot képzelt el – marxizmus és munkásosztály nélkül. Udvarhelyi ma már nem tagja a Munkáspártnak. (A nagy múltú vállalat öt éve megszűnt, maga Udvarhelyi szakított a párttal és a politikával – a szerző.)

Az is az ideológia kardinális pontja, hogy a Munkáspárt marxista, nem szociáldemokrata párt. – A kapitalizmust tényként kezeljük – mondja az elnök –, de meg akarjuk változtatni. A feladatunk az, hogy eredményesebben szerepeljünk a következő választáson. Eddig mindhárom választáson nagyjából 180 ezer szavazatot gyűjtöttünk be. A Munkáspárt és az MSZP között található egy köztes terület, e körből számítunk több támogatóra.

A Munkáspárt a politikai erőtérben tíz esztendeje nagyjából ugyanazt a pozíciót foglalja el. Az 1990-es választások legfőbb hozadéka az volt, hogy a párt egyáltalán túlélte a választásokat. Rengeteg ügyetlenség és balfogás jellemezte az első próbatételt. Óriási Antall-képek jelentek meg az utak mentén a póznákon, ezen fölbuzdulva valakinek eszébe jutott: kellene egy ilyen Thürmerről is. (Akkoriban Udvarhelyi volt a kampányfőnök.) A kép elkészült, mégis meggondolták a dolgot, per lett az ügyből, a Munkáspártot tetemes anyagi kár érte.

Az 1994-es választások után többen is kezdeményezték az eredménytelen szereplés objektív okainak vizsgálatát. Az akkori tanácsadó testület például rugalmasabb szövetségi politikát szorgalmazott. Az egykori viták tanúsága szerint többen úgy vélték: a Munkáspárt a „körkörös védelem” szabályainak megfelelően mindenkire lőtt – és ez nem volt helyes. A viták kereszttüzében természetesen az MSZP-hez fűződő viszony állt. A szocialistáktól elvi különbségek választanak el – fogalmaztak többen, de a fő ellenfél nem azon az oldalon áll. Thürmer Gyula, aki a testvérháború logikájának megfelelően a Munkáspárt szociáldemokratizálódását tartotta a legfőbb veszélynek (ami annyit tesz, hogy az MSZP-hez való közeledés törvényszerű felmorzsolódással jár), a legősibb ellenségnek a szocialista pártot kiáltotta ki.

1994 őszén a belharcokban patthelyzet alakult ki (az MSZP kormányra került), de akkor is Thürmer kerekedett felül. A kongresszus végül 75 százalékos többséggel megválasztotta elnöknek (Nyírő Sándor visszalépett). 1996 óta a munkáspárti elnököt közvetlenül a tagság választja, nincs jelölőbizottság, a kongresszus a pártszavazás eredményét szentesíti. Erről megoszlanak a vélemények, de az új helyzet Thürmer pozícióját erősítette.

A pártelnök az újraválasztását követően minden MSZP–Munkáspárt közeledést megtorpedózott. 1994 és 1998 között Salgótarjánban a két párt között jó együttműködés alakult ki, amelyben egy hajdan népszerű futballkapus, Cserháti József szerzett múlhatatlan érdemeket. Cserháti a város alpolgármestereként és a Munkáspárt helyi elnökeként ténykedett. Thürmer a helyi pártélet szervezettségével annyira elégedett volt, hogy Salgótarjánt a kommunista mozgalom zászlóshajójának nevezte. Miután a párt az 1994-es önkormányzati választáson jól szerepelt, helyi szövetséget kötött a szocialistákkal, és fontos döntéshozó tényező volt a bányászvárosban.

Thürmer azonban kongresszusi határozatot fogadtatott el, a koalíció felmondására kényszerítette és pártfegyelmivel fenyegette Cserhátiékat, akik felfüggesztették tagságukat, és a Mi történt Salgótarjánban? című röpiratban szektás bezárkózással vádolták a pártelnököt.

1998: a harmadik választási kudarc. A párt ismét megbotlott a parlamentbe jutás ötszázalékos küszöbén (3.95 %). Ez azért volt meglepő, mert a rendszerváltozásban csalódottak köre időközben bővült, a Munkáspárt mégsem tudta növelni bázisát. Az MSZP-vel a viszony tovább romlott. Thürmer a két választási forduló között azzal az abszurd javaslattal állt elő, hogy az MSZP a két megyében, ahol meg kellett ismételni a szavazást, vonja vissza a listáját, a Munkáspárt „cserében” az ő egyéni jelöltjeiket támogatja a második menetben. Irreális javaslat, ilyet nem lehet rögtönözni. Thürmer az elfogadhatatlan ajánlatot követően elmondhatta: lám, most sem rajta múlott az együttműködés. És azt üzente a pártagoknak, hogy a második fordulóban kapáljanak otthon a kertjükben, ne támogassák a szocialista jelöltet.

Zinner György szóvivő és a mozgékony, több nyelvet beszélő Vásárhelyi Árpád elnökségi tag júniusi távozása a legutolsó eset. Ez a történet jellemzi legjobban a Munkáspárt csöndes agóniáját. Noha az érintettek nem kívánták kommentálni az esetet, szemet szúr, hogy Vásárhelyi személyében egy 23 éves fiatalember mondott nemet a pártelnöknek. Miközben – vélekednek az idősebb párttagok nem kevés sértődöttséggel – Thürmer mindene a fiatalítás. Ennek jegyében hívták életre tavaly ősszel a Baloldali Szakértői Központot, amely a paksi atomerőmű mérnöke, a 36 éves alelnök Vajnai Attila védőszárnyai alatt kezdte tevékenységét. A bonyodalmakat két – szintén huszonéves – újdondász idézte elő. Kiss Viktor és Malkovics Tibor baloldali jelszavakkal léptek elő, és nemigen zavarta őket, hogy hónapokkal korábban még másféle pártalakulatok háza táján keresték a boldogulást. Kiss például az SZDSZ önkormányzati képviselő-jelöltjeként indult 1998-ban a választásokon, és egyes hírek szerint tavaly még tagja is volt a pártnak, de egy időben a kereszténydemokrata, aztán meg a szociáldemokrata ifjúsági szövetség ügyvivőjeként is jeleskedett. Az ifjú politológusok programot tettek közzé az interneten egy baloldali orgánum – A Szabadság – átalakításáról (a távozók szerint: végy egy elrobbant lapot, és „nyúld le”). A Vajnai vezette szakértői központ tagjaiként logó- és imázsváltoztatási javaslatokkal is előálltak. Szóba került például, hogy megváltoztatnák a Munkáspárt – Vásárhelyi szerint a politikai piacon bevált – nevét. Thürmer ismertetett néhányat, közülük a legmeghökkentőbb A rendszerváltás veszteseinek pártja és (a Fidesz mintájára!) a Munkáspárt–Szociális Európa Párt verzió.

– Az elnökségben folyó munkát információk híján nem tudtuk befolyásolni – fogalmazott a szóvivőségnek (és az elnökségnek is) búcsút intő Zinner György.

– Zinner személyes okok miatt távozott – kommentálta az esetet Thürmer Gyula.

– Megoldást kell találni emblémáink és jelképeink használatára – ecsetelte Thürmer Gyula. – Az Alkotmánybíróság szentesítette a büntető törvénykönyv módosítását, a vörös csillag önkényuralmi jelkép, nem használható. Vásárhelyi azt javasolta: menjünk az utcára, védjük meg a jelképeinket, ne hagyjuk annyiban, forduljunk nemzetközi fórumhoz, ha kell. A szakértői csoport megpróbált a csillag változataival operálni, európai színekkel kombinált, de csak a terv szintjén. Vásárhelyi Árpád és Zinner György nem értettek ezzel egyet. Fiatalokat választunk a helyükre az elnökségbe. Az élet megy tovább.