Az Elvtársnőt régi munkahelyén mindenki csak "nagyságosasszonynak" nevezi. Persze, a háta mögött. Szemben mindenki mosolyog, törleszkedik, helyezkedik. Mit lehet tudni. Régi híres kapcsolatai nem tűntek el, legfeljebb háttérbe húzódtak. Amikor végigvonul a folyosón, megáll a munka, régi beosztottjai körésereglenek, mosolyognak, kacsintanak, suttognak. Milyen kár, hogy elment, hogy itthagyta őket. És hogy milyen jól néz ki. Hiába, az ilyen embert nem fogja az idő.

De az Elvtársnő érzi, hogy van idő. És hogy múlik. Néha, amikor utódjával beszél, hogy eligazítsa a legfontosabb politikai kérdésekben, úgy tapasztalja: hiányzik az őt figyelő arcról az az odaadó figyelem, amihez úgy hozzászokott hosszú évtizedek alatt. Pedig amikor nyugdíjba vonult, úgy gondolta: késő délelőtt besétál (esetleg felkéri a Rózsadombra a vállalati kocsit), áttekinti az ügyeket, meghallgatja a napi híreket, eligazít és rábólint, megiszik egy kávét, magához veszi az újságjait, aztán hazaviteti magát. Úgy gondolta: megpihen, de mégis kézben tartja a dolgokat. A dolgok ugyanis nincsenek meg az ő anyai gondoskodása nélkül. Ám teltek-múltak a hónapok, és valami finom változást (csúszást, elhajlást) tapasztalt maga körül. Egyre kevesebben álltak meg mellette, elsiettek, tovasiettek, pedig ő most is ugyanúgy kérdezi: mi van? mi újság?

... és nem, az emberek köszönnek, futólag rámosolyognak, mennek a dolguk után. Igen, és egymás után kétszer is előfordult, hogy régi irodájában nem ültették le. Állt, kabátban (bundában! nerc?) ... belepirult ekkora udvariatlanságba. Inteni is akarta utódját. Ne úgy. Inkább így. Ne azt. Hanem amazt. Nem gondolja, hogy... Nem! ez volt a válasz. Nem úgy gondolja. Ő. A legszívesebben rögtön a K-telefon után nyúlt volna. Ezt az elvtársak nem fogják tűrni. Habár. A múltkor is két napi várta, hogy visszahívják a pártközpontból.

Nem tetszik neki. Újabban semmi sem tetszik neki. Ezt nem gondolta. Talán még keményebben kellett volna? Kevesebb engedménnyel? Lehet, hogy késő?

Egyre kevesebbet jár be. Felküldeti magához az újságokat. Ha bemegy is a házba, csak a portáig. Felszól. A titkárnővel hoztaja le. Érezzék, hogy neheztel. Nem kíváncsi rájuk.

Délutánonként ül rózsadombi villalakásában. Várja, hogy megszólaljon a telefon. Hol vannak az elvtársak? Miért hallgatnak? Most már mindig így lesz?

Altatóval alszik. És szeretne fölébredni.

Kocsis L. Mihály