Tisztelt Kongresszus! Kedves Elvtársak! Azért jöttünk ma össze, hogy döntsünk a párt sorsáról. Arról a pártról, amelyet közösen hoztunk létre 1989 decemberében. Arról a pártról, amely deklarálta, hogy nem kívánja többet elkövetni azokat a hibákat, amelyek részben okozói voltak a rendszerváltásnak, és védelmébe vette a szocialista korszak eredményeit, a teljes foglalkoztatottságot, a létbiztonságot, a térítésmentes oktatást és egészségügyi ellátást, és nem utolsósorban a világelsők között lévő magyar mezőgazdasági szövetkezeti rendszert. A párt 1989-es újjászervezésekor a küldöttek a régi pártvezetés által törvénytelenül végrehajtott kizárásokat érvénytelennek nyilvánították. 15 évvel ezelőtt a 14. kongresszus, igazságot szolgáltatva Marosán György elvtársnak „a kritikai magatartásáért ért korábbi igaztalan elmarasztalásáért”, külön határozatban ítélte el és semmisítette meg 1962-es kizárását. A határozat egyben leszögezte: a demokratikusan újjászerveződő párt „mozgalmi tevékenységében, működési rendjében, munkastílusában véglegesen szakít az ilyen és hasonló, a marxi-lenini elvektől idegen módszerekkel. Erkölcsi és politikai elégtételt szolgáltat a méltatlanul megbántott elvtársaknak”. Ha részletesen akarnám ismertetni a 20. Kongresszus óta eltelt eseményeket, az egyre mélyülő válság folyamatát, akkor túl sokáig kellene beszélnem, és értékes időt vesztenénk egy olyan helyzetben, amikor konkrét tettekre is szükség van. Ezért engedjék meg, hogy a Munkáspárt válságának legfontosabb elemeit vizsgálva elemezzem a helyzetet, és javaslatot tegyek a szükséges döntésekre. A párton belül a legélesebb vita a két nagyobbik parlamenti párt megítélése és a szövetségi politika körül alakult ki. A 20. Kongresszus határozata helyesen állapította meg: „A Munkáspárt határozottan kapitalizmusellenes párt. Nem a kormányok, hanem a tőkés rendszer ellenzéke vagyunk. Következetesen leleplezzük a tőkés kizsákmányolást, a demokratikusnak nevezett rendszer bűneit és visszásságait.” Kimondtuk azt is, hogy: „Mi nem a szocialisták ellen harcolunk, mi a tőkés rendszer, a dolgozó ember anyagi és szellemi kizsákmányolása, politikai kiszolgáltatottsága ellen küzdünk. Mi önálló értékrendünket, a dolgozó ember érdekeit képviseljük.” A kórházprivatizáció megakadályozására indult népszavazási akció során mutatkoztak meg az első jelek, hogy a párt vezetése eltér a kongresszusi irányvonaltól. A párt elnöke minden felhatalmazás nélkül köszönőlevelet írt a Fidesz és a MIÉP elnökének az aláírásgyűjtésben mutatott „segítségükért”, majd a népszavazási kampányban a szélsőjobb által kezdeményezett a kettős állampolgárság megszavazása mellett érvelt. Az EP választások kampányában is egyértelmű gesztusokat tett a Fidesznek azzal, hogy a választás előtt néhány nappal aláírta a Fidesz nemzeti petícióját, amely többek között a számunkra elfogadhatatlan fideszes lakáspolitika visszaállítását követelte. A pohár akkor csordult ki, amikor a súlyos kudarcot hozó EP-választások éjszakáján a párt elnöke előrehozott választásokat követelt a párt nevében. A párt elnökségében vita alakult ki az elkövetett hibák miatt. Fratanolo Jánossal közösen a kongresszusi irányvonal érvényesítését kértük a vezetésben, amire válaszul durva rágalomhadjárat indult ellenünk. Sajnos a KB többsége nem érezte át felelősségét, és vakon megszavazta a párt politikájával ellentétes javaslatokat. A válság folyamatosan mélyült, és végül a párt vezetője a Fidesz választási győzelmét a kisebbik rossznak minősítette, megtetézve ezt azzal, hogy fejet hajtott Pongrácz Gergely előtt. A korábban elsimíthatónak vélt konfliktus súlyos válságba torkollott, és nyilvánvaló lett, hogy a párt vezetése jobboldali fordulatot vett, összejátszik a Fidessszel, annak választási győzelmét próbálja segíteni azzal, hogy a Fidesz retorikáját és stílusát is átvéve pocskondiázza a kormányt. A Munkáspárt elnöksége lényegében kihátrált a vörös csillag védelmére indított akció mögül, és látványosan közeledett a Fideszhez. Még az a szégyen is megtörtént, hogy a Munkáspárt vezetése lényegében bocsánatot kért a polgári körök szervezőitől, amiért egy Magyar Hírlapban megjelent cikkemben bírálni mertem a Fideszt. A Munkáspárt elnöksége nem az antikommunista jobboldallal, hanem saját tagságával fordult szembe. Szabályosan megtiltották, hogy a párt hetilapjában bárki is úgymond feleslegesen bírálja a Fideszt. A Munkáspárt tagságának többsége azonban nem akarta és ma sem akarja hatalomra juttatni azt a Fideszt, amely ez Európai Parlamentben is kezdeményezte a munkásmozgalmi jelképek betiltását, és a szélsőjobboldali erőkkel is kapcsolatot tart fenn. Ma is kimondhatjuk, hogy a Munkáspárt a baloldalon marad, és nem érdekünk Orbán Viktor és a Fidesz újbóli hatalomra jutása. Mi bíráljuk a neoliberális gazdaságpolitikát, és együttműködésre törekszünk a szakszervezetekkel, baloldali civil szervezetekkel és szociális mozgalmakkal. Egy párttagunk kérdezte tőlem a napokban: Mi a fontosabb? A párt bejuttatása a parlamentbe vagy az MSZP kormányon maradása? A válasz a következő: ha a Munkáspárt bejut a parlamentbe, akkor meg lehet akadályozni a Fidesz hatalomra jutását. A kettő között tehát nem vagylagos kapcsolat van. Nem tudunk olyan politikával bejutni a parlamentbe, amely a Fidesz hatalomra jutásához asszisztál. A szélsőjobboldal léte, és a fasiszta veszély kérdése is egyre inkább megosztotta a vezetést és a tagságot. A párt elnöke már-már mániákus módon ismételgeti, hogy nincs fasiszta veszély, hogy a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat az MSZP saját érdekében nagyítja csupán fel. Ezzel szemben hazánkban és Európa más országaiban is egyre erőszakosabban és sajnos egyre sikeresebben lépnek fel az újfasiszták. Legutóbb Szlovákiában gyilkoltak meg neonáci fiatalok egy egyetemistát, Újvidéken pedig egy oktatási intézményt támadtak meg. Hazánkban betiltották ugyan a Vér és Becsület nevű fasiszta szervezetet (azt is hosszú huzavona után), de számos szervezetben találnak politikai menedékre ezek az elemek. Elég, ha egy fideszes vagy polgári körös tömegrendezvényen szétnézünk, és máris meggyőződhetünk arról, hogy igenis egyre fenyegetőbben szervezkedik a szélsőjobboldal. Ezért pártunk egyik fontos feladata a szélsőjobboldal elleni demokratikus fellépés, a fasiszta veszéllyel szembeni összefogás. Joggal tehetjük fel a kérdést: miért fajulhatott idáig a párt válsága? Hogyan történhetett meg, hogy a párt tagságának akarata ellenére a vezetők ma Szűrös Mátyás, Csintalan Sándor, Pozsgay Imre oldalán harcolnak a Fidesz győzelméért? A választ a pártdemokrácia egyre súlyosabb megsértésében kell keresnünk. Ha sikerült volna érvényesítenünk az 1989-ben közösen elfogadott elveket, ma más lenne a helyzet. Azt hirdettük, hogy a Munkáspárt a tagság pártja, de egyre több alkalommal fordult elő, hogy károsnak véltük a vitát, megbélyegeztük az értelmiséget, az érdemi ellenvéleményt, megaláztuk azokat a bátor tagjainkat, akik nemet mertek mondani olyan javaslatokra, amelyekkel nem értettek egyet. Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, hanem lopakodó módon, fokról fokra eljutottunk oda, hogy a tagság pártjából az elnök pártja lett. A vezetés álláspontja szerint ma már nem a tagság, hanem az elnök személye a garancia a párt politikájának érvényesítésére. Ezernyi példát lehetne felhozni annak bizonyítására, hogy a demokratikus centralizmus elvéből ma már csak a centralizmus érvényesül. Idő hiányában ezt nem tehetem, viszont felhasználom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek a párttól azért, hogy jó ideig magam is részese voltam ennek a folyamatnak, nem tettem ellene eleget. Ígérem, hogy a jövőben, bármilyen feladattal is bíz meg a tagság, a demokratikus működési elvekből egy centit sem engedek, és bárki is próbálja szűkíteni a tagság jogait, az ellen haladéktalanul fellépek. Demokratikus működésünk megerősítéseként meg kell őriznünk a szervezeti szabályzatot, és csupán olyan változtatásokat kell végrehajtanunk, amelyek a demokráciát erősítik. El kell kerülnünk, hogy a vezetők többes funkciók által túlhatalomhoz jussanak. Ma a párt újjászervezése a feladat és nincs elég időnk, hogy minden részletében tökéletesítsük a szervezeti szabályzatot. A javasolt módosítások a jó irányba tett lépések, de deklarálnunk kell egy új szervezeti szabályzat szükségességét, amelyet a választások után alkothatunk meg. Kedves Elvtársak! A Munkáspárt válságának végső stádium akkor következett be, amikor a vezetés felismerte, hogy a tagság nem követi őket a Fideszt támogató jobboldali fordulatban. Ahelyett azonban, hogy belátták volna hibáikat, álságos akcióba kezdtek. Látványosan kezdeményezték a párt nevének megváltoztatását, és minden döntésüket, kezdeményezésüket a kommunista jelzővel támasztották alá. A korábbi Hír Televíziós szereplésekben a párt elnöke szégyenlősen kerülte ezt a kifejezést, a párt hetilapjában viszont szinte minden mondatban szerepelt ez a jelző. A saját kommunistaságuk túlhangsúlyozása és a Fideszhez húzó nyilatkozataik ugyan ellentmondásokat szültek, a tagság egy részét mégis sikerült megtéveszteni ezzel a taktikával. Az antidemokratikus vezetést bíráló tagok nem elvi okokból érveltek a névváltoztatás ellen, hanem a valós politikai helyzetet felmérve belátták, hogy marxista elveinket a magyar munkásmozgalom haladó hagyományainak megőrzésével lehet képviselni. Ahogy az 56-os vérzivataros idők után is a lehető legszélesebb baloldali összefogást tükrözte a Magyar Szocialista Munkáspárt neve, úgy a rendszerváltás antikommunista hisztériájában is az integráló Munkáspárt név megtartása a helyes döntés. A névváltoztatásról szóló pártszavazás dokumentumai azt mutatják, hogy a taggyűléseken a tagság kevesebb, mint 50 százaléka vett részt, a nem szavazatok mellett sokan távolmaradásukkal fejezték ki véleményüket. Megállapítható, hogy a Munkáspárt tagságának többsége nem támogatta a névváltoztatást. A szavazólapokkal visszaéltek, amikor a fekvőbeteg elvtársainkat megtévesztve, őket manipulálva gyűjtötték az aláírásokat. Sok esetben a nyílt csalástól sem riadtak vissza. Van olyan megye például, ahol a leadott szavazólapok száma lényegesen meghaladja a megyei tagnyilvántartásban szereplő tagok létszámát. Kötelességünk tehát a tagság valós akaratának megfelelően lehetővé tenni a Munkáspárt további működését. Természetesen nem lennénk itt, ha csupán a névváltoztatás lenne a kérdés. A helyzet azonban az, hogy a név megváltoztatása mellett, és annak ellenére a párt vezetése puccsszerűen át akarja erőszakolni a párt jellegének megváltoztatását is. Az általuk előterjesztett és elfogadott módosítások a szervezeti szabályzatban gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné teszik a vezetést, lényegében megszüntetik az etikai bizottságot, majdnem minden fontos döntést a szűkebb vezetés hatáskörébe utalnak. Jellemző, hogy a 15 éve közösen képviselt működési elvek hirtelen annyira elfogadhatatlanok lettek számukra, hogy felfüggesztették a fegyelmi szabályzatot, amely védelmet adott a hatalmi túlkapások ellen. A párt működési elveinek ilyen radikális és ennyire elfogadhatatlan módosítása sok párttag számára világossá tette: az átnevezett párt jellegében már nem marxista, elvesztette mozgalmi jellegét. Ez a párt nem a tagság, hanem a tévedhetetlen vezér pártja lesz. Mit tehetünk ebben a helyzetben? Az etikai bizottság működésének érdemi betiltása után eljárhatunk a bíróságra, és fél év múlva kimondatjuk: érvénytelen határozatok születtek, a decemberi kongresszus pedig ugyanúgy nem kongresz-szus, mint a csepeli. Mit érünk ezzel el? Most már tudjuk, hogy önmagában keveset. A jogerős bírósági ítéletet sem veszik tudomásul a párt vezetői, elutasítottak minden kompromisszumos javaslatot. Ha nem teszünk mást, akkor az 1989-ben újjászervezett Munkáspárt megszűnik, és egy sorvadó, szűkülő szekta válik belőle. Ha indulni akarunk a választásokon, akkor jogszerűen működő, bejegyzett pártra van szükség. A törvénytelen határo-zatokat, döntéseket természetesen meg fogjuk támadni, jogainknak érvényt fogunk szervezni, de ma az a legfontosabb feladatunk, hogy megalakítsuk, a bíróságon bejegyeztessük azt a pártot, amely a Munkáspárt nevét, politikai örökségét vállalja, és amely a választások után alkalmas lehet a kommunista szervezetek egyesítésére. Ma itt vagyunk az ország szinte minden megyéjéből, a tagság meghatározó részének képviselői jelen vannak. Tegyük meg hát azt a lépést, amely a jövőbe vezeti mozgalmunkat. Kedves Elvtársak! Azt javaslom, hogy mentsük meg a Munkáspártot! Szervezzük újra, újítsuk meg korszerű marxista, kommunista pártként, tegyük alkalmassá más baloldali erőkkel való együttműködésre a hazai és a nemzetközi politikai életben is. Erősítsük meg pártunk nemzetközi kapcsolatait és törekedjünk szorosabb együttműködésre testvérpártjainkkal. Tegyük lehetővé, hogy önállóan indulhassunk a következő országgyűlési választásokon, mozgósítsuk a baloldali szavazókat! Tegyük meg a legfontosabb lépést, hogy később megerősödhessen, és befolyásos párt lehessen a Munkáspárt. Mondjuk ki: a Munkáspárt él, és harcolni akar a dolgozókért, az alkalmazottakért, a kiszolgáltatott nyugdíjasokért, az állást kereső fiatalokért, a vidéki Magyarországért, mindenkiért, aki áldozata lett a kapitalista rendszernek. Kíméletlen ellenfelei leszünk a jobboldalnak, a neoliberális politikának, az elnyomó rendszernek. A Munkáspárt harcolni akar a baloldali összefogásért, a demokráciáért, az éhező gyermekekért, a vörös csillagért, a szocializmusért. Éljen a Munkáspárt!