Milyen volt a Kádár-rendszer, és mi várható politikai örököseitől (MKMP, MMP 2006, MSZMP)?
Menük
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hányadika is van?
2025. Szeptember
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
<<   >>
 
A pontos idő most éppen:
 
Kádár János Baráti Kör
Kádár János Baráti Kör : Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek II/1.

Bogár Annamária: Amit Kádár Jánosnak köszönhetek II/1.

  2006.12.26. 21:59

A fenti címmel jelent meg a Kádár János Baráti Kör Könyvtárának első kötete 1999-ben. Ennek első részét közöljük.

Először is azt köszönöm Kádár Jánosnak, hogy mint szegényt, emberszámba vettek. Megadták a lehetőséget arra, hogy aki dolgozott, az boldogulni tudott. Volt munkaalkalom és tanulási lehetőség ahhoz, hogy jobban éljen a kisember, a dolgozó. Volt lehetőség a kultúrára. Éltem is vele. Sokfelé üdültünk szerte az országban, jártunk színházba, operába, moziba, múzeumba. Ez nekem nagyon fontos volt, mert nagyon szeretek olvasni. Szép kis könyvtáram van, amitől semmi pénzért nem válnék meg. Rengeteget utaztunk szerte a világban. Ezek az élmények megmaradnak az embernek, és megszépítik az életét. És ezt mind a Kádár-korszaknak köszönhetem. Ezt én egy Horthy-korszakban soha nem tudtam volna megvalósítani. Mert én szegénynek, „prolinak” születtem a VIII. kerületben.

Meddig ócsárolják még?

Az első rendszerváltó választás előtt – arra készülve – nagy volt a jobboldali kampány. A jobboldali pártok szapulták a Kádár-korszakot. Egy újságárusnál megláttam a Szabadság újságot, és vettem egyet. A villamosra várva a megállóban elkezdtem lapozgatni. Odajön hozzám egy férfi, hogy hogyan merek egy ilyen szennylapot olvasni – mondja nekem.

Válaszom: magának semmi köze ahhoz, hogy én mit olvasok, és a szenny az, ami a maga hajtókáján van kitűzve. És nehogy megbánja, hogy azt hordja, és visszasiratná még a Kádár-korszakot.

Amikor az MDF győzött, én nem bírtam elviselni azt a Horthy-korszakot visszakívánó Antall-kormányt. Ha tévét néztem, felment a vérnyomásom a sok hazugságtól, amiket mondtak. Inkább ki sem nyitottam a Híradónál és a napi politikai műsoroknál. Vigaszom a négy év alatt A Szabadság újság volt, később, amikor rábukkantam, az MSZMP Munkásjövő című lapja is, mert tévét csak a Horn-korszakban néztem, de ott is a 40 évet ócsárolták. Nagyon bosszankodtam, hogy miért engedi az MSZP.

Ez késztetett arra, hogy megírjam az igazat.

A Horthy-korszakban születtem

És szegénynek. Hogy ez mit jelent, csak az tudja igazán, aki maga is annak született, és átélte a Horthy-korszak embertelenségét.

Az a korszak a főnemesek, a nemesek, a gyárosok, a gazdagok, a jómódú polgárok, na meg a papság jóléti és kiváltságos korszaka volt. De nem a népé. Nem a szegény és kiszolgáltatott, a végsőkig kihasznált és kizsákmányolt népé. Akik 10-12 órát dolgoztak éhbérért, és örülhettek, ha volt munkájuk és egy szoba-konyhás lakásuk. Az elit réteg lenézte a prolit és a „büdös parasztot”, csak az számított embernek, aki legalább érettségivel bírt. Azok viszont a hivatalokban csak napi 6 órát dolgoztak. Fillérekért kaptak faluról jött cselédlányokat, akik sokszor az úrfik ágyasai lettek. (A Bakaruhában című film is jól érzékelteti ezt.)

A Teleki téren a kubikusok (a faluról jött szegényparasztok a folt hátán folt ruhájukban várták a munkát a talicskájukkal. Ezt a mérhetetlen szegénységet egy cseppet sem szégyellte Horthy és az elit réteg; csak én, miután láttam a különbséget.

Kispesten laktunk egy szoba-konyhás lakásban, mert a munkáscsaládoknak ez jutott. Apám asztalos volt. Nagyon sokszor munka nélkül, de amikor akadt munkája, akkor is éppen csak annyira futotta a keresete, amennyiből éppen hogy éhen nem haltunk. Ahol laktunk, bizony ott akkor én kövér embert nem is láttam.

Ez volt az első lakásunk, amire emlékszem. Innen lettem első áldozó, katolikus lévén. A templom elég messze volt tőlünk, és éhgyomorral kellett odamenni. Sokat kellett várakozni, míg rám került a sor. Mire lezajlott az elsőáldozásom, rosszul voltam a nem evéstől.

Lehettem 5-6 éves, amikor anyukámmal és az öcsémmel elutaztunk Németországba, a tantim jóvoltából. Az anyukám nővére meghívott bennünket, és útiköltséget küldött. Ott voltunk fél évig. Mi, gyerekek könnyen megtanultunk németül. Anyukám meg jól beszélte ezt a  nyelvet, mivel Bécsben nőtt fel, és ott járt iskolába. Lehet, hogy ez a gyerekkori élményem volt az oka a későbbi örökös vágyamnak más országok, emberek, szokások megismerésére.

A tantim egy faluban élt, és volt nekik vendéglőjük, de nem ám olyan, mint akkor nálunk, Kispesten a kricsmik. A ház kétszintes, és volt egy balkonja is, ami szép virágos. A söntés tiszta, benne egy nagy kerek asztal, ahol ebédelni szoktunk, mert ebédidőben nem érkeztek vendégek, csak munkaidő után, estefelé. Akkor mi, gyerekek már fenn voltunk a szobában. A söntésből nyílt egy külön szoba, ahová hétvégeken kártyázni jöttek a vendégek.

Sok-sok élményem volt ott. Egy nagyon szép kirándulásra is emlékszem, amikor a Spreewaldon csónakáztunk. Nagyon titokzatosnak tűntek a fák összeérő koronái a folyón.

Soha nem felejtettem el, és később a férjemmel elmentünk megnézni. Csodálatosan szépek az ott élő szorbok (szláv betelepültek) ruhái, fejükön a csipkés főkötő. Végigjártuk a falut, és a régi házakat is megtaláltuk (nehezen). Akkor már nem volt meg a balkon, én pedig azt kerestem. Végül ott valakitől megtudtam, hogy lebontották, mert életveszélyessé vált.

Szerettem volna a házat ismét megtekinteni belülről, de amikor a kapun beléptünk, kiabálást, veszekedést hallottunk. Lemondtam arról, hogy jobban körülnézzek. Nem tudom, kiket telepítettek oda, de fájt a szívem, ahogyan az épület megkopott, ahonnan annak idején vissza kellett jönnünk a kispesti szoba-konyhába, a nyomorúságba.

Ma már tudom, hogy én gyerekkoromban miért mosolyogtam olyan ritkán. Kevés okom volt rá.

Az apám valami üzemben vagy gyárban dolgozott egy ideig, ahol a rádiódobozok készültek. Így jutott ő is egy rádióhoz, ami még fülhallgatós volt. De az nagy szenzációnak számított, mindenki jött az udvarból meghallgatni. És az volt a jó, hogy kevés hírt és sok zenét közvetített.

Apám örökölt a Léván élő nagyanyámtól kétezer pengőt, vett egy kis házat adóval terhelten. Az utcai részen egy szoba, konyha és kamra, padlás; ezt már lakták a lakók, mi az udvari lakásokban húzódtunk meg, ami szoba-konyhás.

Szerencsére ritkán voltunk betegek, mivel apámat nem jelentették be a betegbiztosítónál, mert azt fizetni kellett volna. Nem is volt állandó, stabil munkahelye. De nem is ismerek az egész környezetünkben olyat, akiknek lett volna, hogy ahol hasonló szegények voltak, oda orvos valakihez jött volna. Az orvos a szegénynek nem járt. Mi, ha belázasodtunk, anyukám priznicet rakott ránk, és az levitte a lázat.

Annak a családnak, akikkel együtt laktunk az udvarban, négy gyereke volt, három lány és egy fiú. Kettő közülük szövőgyárban dolgozott, és mindig köhögött. Sajnos a tüdőbaj elvitte őket fiatalon, mint a kis barátnőm húgát is. De ha mégis orvoshoz kellett menni, akkor szegénységi bizonyítványt kellett kérni.

Ilyen volt a szegények orvosi ellátása a Horthy-korszakban.

A házunkban csak két évig lakhattunk, mivel az adót nem tudtuk fizetni. Mert volt házadó meg kutyaadó, egyházadó és kéményseprődíj, ezt mind fizetni kellett. Aki nem tudott, azt kilakoltatták!

Kilakoltattak minket is! Az udvarra vitték ki minden bútorunkat, és a lakást lezárták. Az volt az első megrázkódtatás, hogy a házunk kié lett. Az adóhivatalé, a horthysta uraké? Ebből is okulva én irtózom az adósságtól.

Több napig tartott, míg apám egy másik utcában lakást szerzett, szintén szoba-konyhásat. Pontosan már nem emlékszem, meddig laktunk ott, de onnét is kilakoltattak, ez volt a második.

Apámnak valaki, akinek dolgozott valamikor, a lakásán a bútorukat javította, intézte el, hogy Pestlőrincre, az állami lakótelepre kerültünk. (Most az a Havanna-lakótelep.)

Ott éltem át életem legrosszabb karácsonyát. Mivel apám sokat volt munka nélkül, a szó szoros értelmében nem volt mit ennünk (nemhogy karácsonyfa és ajándék).

Ott gubbasztottunk a kis vaskályha mellett (amelynek a tüzelőjét az úgynevezett Cséridombról hordtuk, ez valami apró szemű potyadék volt, amit a földről át kellett rostálni, így lehetett eltüzelni). Egyszer csak kopognak, a szemben lévő szomszéd hozott bablevest, és még volt, aki hozott élelmet. Honnét tudták, hogy nekünk nincs? Mi nem mondtuk senkinek, és mégis megtudták. Igen, a szegények, azok és csakis azok segítenek a másik szegényen.

Már bakfis voltam (most úgy mondják, tini), amikor onnét is kilakoltattak bennünket. Kirakták az udvarra a bútorainkat és a holminkat.

Én sírógörcsöt kaptam, és napokig zokogtam, szegény anyukám is. Végül kaptunk egy konyhát a 9-es épületben, amiben négyen laktunk, egészen a telep végén. A csap a konyhában volt, és oda járt a szobában lakó család vízért. Voltak vagy hatan, és állandóan köhögtek, tbc-sek voltak szegények. A vallásuk meg baptista, akkor tudtam meg, hogy ilyen vallás is van. A WC meg közös volt.

Ide jutottunk a Horthy-rendszerben, ennél már jobban nem csúszhat le senki, egy konyhában lakni négy embernek, azért, mert nincs munka, és a Horthy-rendszer nem ad segélyt (olyan nem létezett akkor).

Egyszer sikerült apámnak egy hétig ínségmunkát kapni, árkot ásott, mert ez előfordult néha-néha. Ott mindenki így élt, ilyen embertelenül. Mert mit sem törődtek a szegényekkel. Fő, hogy az uraknak megvolt mindenük.

A televízió miért nem vetít filmet a szegények nyomoráról, hogy látnák a mai fiatalok az igazat? Mert csak a jobb módúak nosztalgiázhatnak. De az olyan szegények, mint amilyen én voltam, csakis a Kádár-rendszert dicsérhetik, az összes hibájával együtt, mert sokkal több volt a jó, az emberséges élet. Hiszen letagadni sem lehet, hiába próbálják a Horthy-korszak urai és azok leszármazottjai, a tények tények maradnak.

A Horthy-korszakot megíró történészek és írók (kivéve néhányat) mind hamisan és megszépítve írják át az akkori időket – a mostani 50 évesek is.

Mindig tűnődtem azon, hogy hogyan sikerült Horthynak hatalomra jutnia. Annyit tudok, hogy a Tanácsköztársaság leverésére a győztes hatalmak is segítették. Igen ám, de miért egy ilyen király nélküli királyság, egy feudális, konzervatív rendszer jött létre Magyarországon.

A hatalmon lévők védték, féltették, és mindent megtettek, hogy minden megmaradjon, ahogyan az nekik tetszett. A dinasztiáról is gondoskodtak, mert Horthy fia, István, a fiatalabb lett volna az utód, mivel az idősebb fia, Miklós, ledér, züllött életet élt. Hogy elgázolt egy embert, és az meghalt, abból nem lett semmi baja, nem csukták be, de nem is került tárgyalásra. Nekik aztán mindent szabad volt, őket senki nem vonta felelősségre, azt csináltak, amit akartak.

De a népnek hallgatnia kellett, és tűrni. Soha senki nem merte a nemtetszését, véleményét, panaszát elmondani, a sok igazságtalanságot. Horthyt szidni vagy bírálni nem merte senki, nagy volt a félelem.

Faluhelyen a kakastollas csendőrök kettesével jártak, ha meglátták, hogy jönnek, mindenki félrehúzódott. A városokban pedig a rendőröknek volt nagy tekintélyük, mindenki félt tőlük.

Egyszer volt munkástüntetés, amiről én tudok. Munkát, kenyeret! – ez volt a táblájukra írva, lovas rendőrök verték széjjel őket kardlapokkal. Sok szocialistát, kommunistát kivégeztek, és börtönbe hurcolták azokat, akik mertek harcolni a munkásért. Szegénynek születni a Horthy-korszakban, ezerszer jaj volt annak.

A háború előtt nagy nehezen (protekcióval) kaptam állást egy büfében, a cukrászpultnál blokk ellenében szolgáltam ki a vevőket. Igen kevés volt a fizetés. Kaptunk ebédet, de olyan rosszat, hogy nem tudtam megenni. Észrevette a tulaj, kérdőre vont, hogy én a süteményeket eszem. Ez nem volt igaz, hiszen megszámolva kaptam, blokk ellenében adtam ki. És látom, hogy a főnök esténként a blokkot számolja. De hát akkor miért gyanúsít azzal, hogy eszem a süteményeket? Úgy gondoltam, alaptalanul megvádolt, tehát ezután enni fogom a sütit. És ettem is. Egyszer éppen tömtem magamba a pult alá hajolva, látta kívülről egy fiatal pár, és jót nevettek rajta.

Kezdetben egy kolléganőmmel laktam, mivel Lőrincről bejárni, főleg a délutáni műszakban nehéz volt. De ahogy lehetett, kerestem egy olcsóbb szoba-konyhás lakást. Udvari, sötét, gáz nélküli lakás volt, sparhelten főztünk, ami főleg nyáron bizonyult kényelmetlennek. Akkor, a Horthy-világban mind ilyen lakásokban laktak a szegények.

És akadt lakás, lehetett bérelni, ez igaz, csak a pénz hiányzott hozzá. A szegények nem tudták fizetni a bérét. A Szomszédok tévésorozatban, az egyik adás kezdetén az írónő azt állította Etus nevében, hogy régen volt lakás. Csakhogy elfelejtette hozzátenni az akkori körülményeket.

A kádári időkben a horthysta időkhöz viszonyítva rengeteg lakás épült szerte az országban, a fővárosban a lakótelepek, a hegyeken gombamódra szaporodtak, épültek a paloták, és a vidéki városokban szintén sokasodtak a lakótelepek és a magánházak.

Nem szeretem a ködösítést, a hazugságot, a félrevezetést. Gondolkodjon az, aki ír. Én azóta a Szomszédokat sem nézem.

Szegény testvérem víz- és gázszerelő tanuló volt, a mesternek Budán volt a műhelye, neki Pestről, a Körúton lévő szerelvényüzletből kellett elhúznia négykerekű kézikocsival Budára a mosdót, a kádat, a WC-t. Olyan visszeres lett a lába fiatalon, hogy katonának be sem sorolták emiatt. És hogy egész életében hányszor volt trombózisa, azt én már el sem tudnám mondani. Ilyen élete volt akkor egy ipari tanulónak.

A háború alatt

Amikor férjhez mentem, már háborús idők jártak. A férjemet is azért vették fel az állásába, mert a férfiak a frontra mentek, és helyettük került hivatalba, tisztviselőnek.

Mivel volt érettségije, a fizetése éppen a kosztra futotta. Az élelem egyre drágult.

Elkezdődtek a mindennapos légiriadók, bombázások. A férjemet is behívták, karpaszományos őrmester volt, a megkülönböztetést az érettségije miatt kapta.

Megszületett a kisfiam ebben a rossz, háborús időben.

A férjem úgy úszta meg a frontot, hogy elkésett, amikor tőlünk visszament az alakulatához. Büntetést kapott, de az orosz frontot elkerülte. Később az alakulat nyugat felé indult, és mivel a családot is vitték, így mi is mentünk.

Egy erdészházba kerültünk. Kezdetben békés, csendes hely volt, de később a visszavonuló németek szállták meg az erdőt, ott rejtették el a lőszert, és az erdészház egy szobáját is igénybe vették. Már szívesen lettek volna otthon a családjuknál. Folyton rohangáltak.

Mivel volt rá mód, hogy a faluban lehetett disznót venni, hát vettünk, életünkben először és utoljára. Úgyhogy ennivalónk volt, sőt egyszer néhány német katona meg egy orosz foglyuk is kapott tőlem élelmet. Közben anyukám is rám talált. Budapestről indult, fogta magát, és eljött a kis unokát megnézni. De a mai napig nem tudom, hogy ezt hogyan tudta megcsinálni, mert akkor már nyilasok uralták a várost, és mindenkit agyonigazoltattak, hogy nem zsidó származású-e. Persze visszamenni már nem tudott, így velünk tartott, amikor az alakulat tovább vonult.

Mi nem akartuk elhagyni az országot, a férjem elrejtőzött az erdőben, az alakulat elment. Csak az volt a baj, hogy a hátramaradt dandárban mégis megtudták (biztos valaki értesítette őket), és eljöttek érte. Egy hadnagy, aki igen keményen lehordta, halálbüntetéssel fenyegette, mert a katonaszökevényeknek az jár. Mi csak hallgattunk, végül mégis megúsztuk. De akkor már azonnal pakolni kellett és indulni. Elmentünk egészen a határig, ott teleltünk, és tavasszal indultunk tovább Ausztriába. Néha éjjel  kellett továbbmenni, az orosz csapatok a nyomunkban voltak.

Így mentünk Németország felé, közben a németek elvették a gépkocsikat, és szekérrel költöztünk tovább. Volt, amikor szétlőtték az alakulatot, és minden élelmünk és holmink odaveszett.

Az alakulat már nem számított egységesnek, a töredék, ahová kerültünk, kis létszámú volt. Elfogyott az ennivalónk. A gyerekem úgy maradt meg, hogy anyám vitte a kocsit, és így kapott egy-egy bögre tejet a falusiaktól.

Útközben borzalmas dolgokat láttam. Láttam csonttá soványodott zsidókat menetelni, volt, aki már járni sem tudott, egy deszkán vitték a társai, megborzadtam, és arra gondoltam, hogy miért nem próbálnak menekülni, hiszen csak a menet előtt és a végén haladt egy-egy német katona. És arra is gondoltam, hogy már világos, hogy a háborút elvesztették, mégis ilyenekkel törődnek, hogy a szerencsétleneket ide-oda hurcolják.

Irtózatos volt látni, hogy ilyen van, ilyet tesznek, ember az ember ellen, egy őrült parancsát teljesítik.

Végre az alakulat céljához ért, és Passautól néhány kilométerre, egy faluban, az erdőszélen telepedett le. A civilek a házakban kaptak szállást, így mi is.

1945. május elején jöttek az amerikai katonák, a falun csak átvonultak, de a férfiakat összeszedték, és fogságba vitték, minden házban keresték őket. Akinek sikerült elbújnia, az jól járt, mert nem hajtották el.

Nagyon hamar rendeződött ott minden, kaptunk jegyre cukrot, lisztet, húsfélét, konzervet. A faluban megnyílt az élelmiszerüzlet, apróságot ott lehetett kapni. Krumpli, tojás, tej mindig volt, és a háziak megengedték, hogy a fákról leesett gyümölcsöt felszedhessük – nem éheztünk.

Amikor bementünk a nagyobb településre, láttam az amerikaiak kiteregetett holmijait. Igen csodálkoztam azon, hogy a zoknijuk is khakiszínű, és frottírtörülközőjük van. Mert a férjemnek kapcái voltak, de sokat mostam! Ilyen nagy különbség volt az amerikai katonák és a magyar katonák felszereltsége között.

A háború után

Megjelent a német újság, ott láttuk Németország felosztását, fel volt térképezve, hogy a győztesek mely részét kapták Németországnak Láttam, hogy a tantim városát orosz zónába osztották be. Akinek rokona volt ott, megkereshette.

Mi úgy véltük, hogy inkább hazamegyünk. A testvérem Magyarországon maradt, semmi sem tudtunk róla, így hát a legelső alkalommal hazaindultunk. Minden élelmiszert otthagytunk, mondván, hogy az van Magyarországon is. Nem hallgattam az anyukámra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk itthon.

Míg ott voltunk, a háziasszony lányával bementünk Passauba. Teljesen tönkre volt bombázva. Később 1988-ban láttam újra, gyönyörűen újjáépítették.

Az amerikaiak intézték a hazaszállítást, először lágerekben voltunk, ott vártuk az indulást. Marhavagonokban vittek a magyar határig, olyan sebesen, hogy attól féltünk, kisiklik a vonat. Az ajtókat ránk zárták, és csak néha nyitották ki a szükségletek elvégzésére. Ha valakinek mégis kellett, akkor üres konzervdobozba végezte el a dolgát. Képzelhető, milyen bűz volt. Csak annyi hely jutott mindenkinek, hogy ült, fekvésről szó sem lehetett.

A határnál átvettek a magyar hatóságok, és szortírozták, ki merre megy haza. Mi nagyon lassan, bumlizva értünk a budai pályaudvarra.

A látvány, ami bennünket fogadott, szörnyű volt. Az egész város romokban hevert, egyetlen híd sem maradt meg. Az oroszok készítettek ideiglenes pontonhidat, hogy át lehessen jutni Pestre. Mi is azon mentünk, mivel a Hajós utcában laktunk. Amikor odaértünk, csalódás várt, nem volt meg a lakásunk, mások lakták. Mert ahogy mi elmentünk, az öcsém megnősült, egy ideig ott laktak, utána elköltöztek a sógornőm szüleihez Erzsébetre. Én mentem ki Erzsébetre megkeresni őket, addig anyukám a kisfiammal a házfelügyelőnél várakozott.

A testvéremmel nagyon megörültünk egymásnak, náluk kaptuk meg ideiglenesen a szoba-konyhás lakást.

Nagyon rossz volt itt nálunk a helyzet, nem volt ennivaló, a pénz semmit nem már billiós számjegyűre dagadt az infláció, a környező falvakban nem lehetett élelmiszert szerezni.

Így elmentem én is cserélni, mint a többi városi ember, akinek nem élt rokona vagy ismerőse vidéken, akitől élelmet lehetett volna kapni.

A házból egy ismerőssel mentem Tolna megyébe, és más tájakra is, Szarvasra, Jászapátiba, de igen nehezen lehetett utazni, nem jártak a vonatok rendszeresen, és inkább nyitott tehervonaton bumliztunk, télen. Nagyon fáztunk.

Az ismerős ott maradt a rokonoknál, én meg jártam a tanyákat, mert ott még lehetett cserélni. Összeszedtük itthon, amit lehetett, abroszt, törülközőt, konyharuhát, férfiinget meg egyebeket, és vittük cserélni élelemért. Sokat sírtam az ilyen utakon, volt, amikor a cipőm beleragadt a jeges, kicsit olvadó sárba. Ki sem tudtam húzni a lábam, csak úgy, hogy a cipőmből ki kellett bújnom, és úgy kiemelni a sárból. Szörnyű hideg volt. Sikerült „telecserélnem” a hátizsákot, és úgy indultam hazafelé, jól meg volt rakva.

Volt abban burgonya, kukorica, zsír és liszt is. Felegyenesedni nem tudtam, csak előrehajolva vittem a hátamon. A vonatra várva ráültem a hátizsákomra, hogy el ne tűnjön, és úgy aludtam el a kimerültségtől. Volt, amikor egész éjjel kellett várni a vonatra, és már tömve érkezett. Volt, hogy az ütközőn utaztam, és szerencsére aki a lépcsőn utazott, állandóan mondta nekem, hogy ne aludjak, mert különben biztosan leestem volna. A jobbik esetben a nyitott vagonban szereztem helyet, de utaztam a vonat tetején is. Szinte el sem tudom már hinni, hogy ezeken mind keresztülmentem.

Mikor megérkeztem az erzsébeti végállomásra, megkértem az egyik alkalmazottat, hogy szóljon az anyukámnak, jöjjön segíteni. Megjött, és állandóan azt mondogatta, hogyan tudtam elhozni a hátizsákot. Egy-egy ilyen utam végén annyira ki voltam merülve, hogy napokig aludtam.

A férjemről sokáig nem érkezett hír. Ő sem tudta, hogy mi hol vagyunk. 1946 tavaszán talált ránk Erzsébeten.

A munkahelyén visszaigazolták, az állása megvolt, de a pénz nem ért semmit, és nem is volt mit venni.

Kár, hogy az ember időnként selejtez, és kidobál mindent, mert most pontosítani tudnám, hogy a forintot mikor vezették be, azt hiszem, 1946. augusztus 20-án. Akkor költöztünk a Várba, egy romos házba. Megigényeltük, és meg is kaptuk.

A Vár egy összefüggő romhalmaz volt akkor, egyetlen ház sem maradt meg épségben, a törmelék buckákban állt. Amikor elkezdődött az újjáépítés, a Vérmezőt azzal töltötték fel.

A Vérmező a háború előtt lapályos volt, és csak a szélén fásították. Ott láttam egyszer Horthy tisztjeit hetykén lovagolni.

Az újjáépítés gyors tempóban elkezdődött, ezt a munkások végezték lelkesen, szorgalmasan és nagyon soványan, mert kövér embert nem lehetett látni akkoriban.

A férjem eljárt a munkahelyére, közben műszakira képezte magát, mert mindig az szeretett volna lenni. Én bedolgoztam egy műhelynek, főleg varrásból állt a munka, és mivel darabra fizettek, nagyon hajtottam magam. Miután nulláról kezdtük az életünket, az első a berendezkedés volt. Romos bútordarabokból készült a szekrény, a fekvőhely és minden más. Lakott a házban egy asztalos, aki ezeket elkészítette. Ő az első világháború után ment ki Amerikába, mert itthon nem volt munkája (tudom, az apámnak sem). Sokat mesélt az ottani életről. Clevelandbe került, ahol sok hazánkfia élt a magyar negyedben. Nehezen kapott munkát, nem is asztalosként.

Az autógyárba vettek fel embereket. A művezető megkérdezte, ki tud autózárat szerelni, erre jelentkezett. Persze kiderült, hogy nem ért hozzá, de a művezető jóindulatú volt, és hagyta, hogy beletanuljon. Minden futószalagon ment, és a normát mindenki igyekezett is elérni, de többet nem, mert a dolgozók nem hagyták, szervezettek voltak.

Amikor sztrájkot szerveztek a több fizetésért, nem engedték, hogy valaki megszegje. A cég próbálkozott a sztrájktörő olaszokkal, de a többiek kiverték őket a gyárból. Csakis így, összefogással lehetett több bért elérni.

Ő illegális kommunista volt, mert ott sem engedték meg, úgy, mint nálunk, hogy a dolgozók harcoljanak a jobb életért. Az FBI likvidálta a kommunistákat. Sokat mesélt ottani élményeiről.

Nekem ’52-ben sikerült egy kutatóintézetben laboránsként elhelyezkednem. Kezdetben féltem, hogy nem tudom ezt a munkát elvégezni, de tanfolyamra jártam, és volt egy nagyon aranyos, segítőkész kollégám és kolléganőm is. A harmadik nem volt az, egy főmérnök felesége, és azt képzelte, hogy csak neki van joga ilyen munkához (egy prolinak nem). Beletanultam, és a mikor a többiek elmentek, teljesen önállóan dolgoztam.

A férjem vállalatának a Római-parton csónakháza volt, hét végén sokat jártunk oda, a kisfiamat ott tanítottuk meg úszni. Akkor még a Duna vize nem volt szennyezett.

Volt az intézetünknek egy kultúrosa, aki időnként az előtérben árulta a könyveket. Részletre is lehetett venni, színház- és operajegyeket is. Éltem a lehetőséggel. A könyvtáram így jött létre.

Nagyon sok jó darabot láttunk: Moliere-t, Shakespeare-t, Molnárt, a Bolond Ásfainét Bajor Gizivel és Jávor Pállal, a Négy asszonyt szeretek-et szintén Bajor Gizivel. Csodálatos színésznő volt, ahogyan a négy különböző típusú nőt alakította. Jávor volt a nők ideálja, az enyém is, azóta sincs olyan. Igazi élményt nyújtott a Cyrano Szabó Sándorral, nem hiszem, hogy más tudná úgy alakítani, mint ő.

A legtöbb operát is akkor láttuk, szinte majdnem mindet. Verdi, Mozart, Puccini, Mascagni, Rossini, Bizet, Wagner és természetesen Erkel, Kodály, és Bartók műveit. Sok balettet is, Csajkovszkij Diótörőjét (többször), Bartóknak A csodálatos mandarinját, A fából faragott királyfiját, sok volna mind felsorolni. Említhetném az operetteket is, a Csárdáskirálynőt Honthyval, Németh Marikával.

Akkor törődtek a kultúrával, most inkább „szövegelnek” róla, és ami a szomorú, megint csak a gazdagoknak van rá pénzük. Akkor a dolgozó is elmehetett színházba, moziba, ha akart. A falvakban is egyre épültek a művelődési házak, és jártak a színészek vidékre is, akkor volt kultúra mindenki számára.

Ez is tönkrement, mint minden az MDF ideje alatt.

A családommal rengeteget jártunk kirándulni a hegyekbe, a szakszervezet jóvoltából majdnem minden évben eljutottunk az ország különböző üdülőibe, amiről a Horthy-korszakban nem is álmodhattunk volna. Ott ültünk együtt érkezéskor a bányászokkal, a szövetkezeti bőszoknyás dolgozókkal, akik soha nem jutottak volna el ilyen helyekre, csak a Kádár-korszakban volt rá módjuk.

A jobboldal ilyeneket nem vesz észre, ők soha nem törődtek a néppel, azzal hogy a szegényebbeket is megilleti a jobb élet és az emberi bánásmód.

Mivel a Várban csak egyszobás lakásban laktunk, és mert négyen voltunk, szerettük volna, ha a gyerek külön alszik, próbáltunk cserélni, de megfelelő megoldást nem találtunk. Így belevágtunk egy lakásleválasztásba. Átkerültünk Pestre, közel a Vígszínházhoz. Akkor már volt mosógépünk, centrifugánk, megvettük az első hűtőt, és nemsokára a tévét, még fekete-fehéret. Szépen gyarapodtunk, mivel nagyon megnéztük, hogy a pénzünket mire költsük, és tudtunk beosztva élni.

Utazgatni kezdtünk. Jöttek a megjegyzések a rokonoktól, az ismerősöktől: „Hát akinek van pénze…” A válaszom: semmivel sincs több keresetünk, mint nektek, sőt a ti férjetek többet keres, mint az enyém, csak mi jobban be tudjuk osztani. Én nem dohányoztam, és nem ittam, a férjem dohányzott, de később leszokott róla, nem volt italos, és spórolós volt.

Szóval utaztunk!

Először Jugoszláviába, több megszakítással, mert voltunk rokonlátogatáson is, de a fő célunk Dubrovnik volt. Csodálatosan szép régi város, valamikor az olaszok építették. Mindig ott járkáltam volna az utcákon, de kompromisszumot kötöttünk, mert a férjemet inkább a strand és a napozás érdekelte. Megnéztük a Lupa-szigetet is, a csónakot erősen himbálta az állandóan hullámzó tenger, a sziget tele volt délszaki növényekkel, virágokkal.

Fájt a szívem, amikor ott is háborúskodtak mostanában. Mindig vágytam oda vissza, de nem került rá sor, mert más helyekre utaztunk. Visszafelé jövet még megnéztük Splitet, az is igen szép, régi város. Megnéztük Zágrábot is. Majd elfelejtettem, hogy odafelé menet megcsodáltuk Szarajevót, akkor láttam először iszlám templomot, dzsámit, minaretet, bazárt és bugyogós, lefátyolozott nőket, fezes férfiakat. Ez mind nagy élmény volt. Belgrádot is megnéztük, a Kalimegdánt is.

Sokat-sokat utaztam a férjemmel, és hogy özvegy lettem, egyedül. Nem részletezem az utazásaimat, mert akkor egy útikönyvre valót írhatnék. Csak annyit erről, hogy majdnem bejártam a világot, Ázsiában, Amerikában, Afrikában is voltam. A célom az volt, hogy minél többet ismerjek meg a különböző országokról, népeikről, szokásaikról.

Egy-egy utam előtt jó pihenést kívántak a család tagjai és az ismerősök. Mindig tudtam, hogy nem pihenni fogok, különben is az volt az elvem, hogy pihenni itthon is tudok.

Amikor Görögországban jártunk, és felmentünk az Akropoliszra, a meghatódottságtól eleredtek a könnyeim, hogy én, a szegény (proli), a Horthy-rendszerben nem is álmodtam volna, hogy valaha ide eljutok. És ezt a Kádár-korszaknak köszönhetem, mert volt rá lehetőség, hogy egy kispénzű ember is elutazzon ilyen helyekre, ha akart. Már az a tény, hogy volt munkalehetőség, és két fizetésből – jó beosztással – ezt mind el lehetett érni.

Ezért szidni a Kádár-rendszert, szapulni, mint sokan teszik, akik jól megszedték magukat, és úgy tesznek, mintha az ő érdemük lenne, és nem a rendszeré, hogy erre megadta a lehetőséget. Miért nem tudták ezt megcsinálni a Horthy-korszakban?

Igazságtalanul gondolják úgy, hogy minden csak az ő érdemük, és nem méltatják, hogy a Kádár-korszaknak mit köszönhetnek.

Én nem voltam párttag (mint sokan mások, akik ezt karriervágyból tették), nem hittem abban, hogy a kommunizmus hamarosan megvalósítható. Ahhoz túl szép, hogy mindenki egyformán, vagyis az igényei szerint élhetne. Ehhez az embereknek angyaloknak kéne lenniük, de nem azok. Hiszen Jézus Krisztusnak sem sikerült az embereket jóra téríteni.

Mivel én munkás származású voltam, a munkahelyemen szerették volna, ha belépek a pártba. De én nem tettem, a leírtak miatt. És azért, hogy nem léptem be a pártba, nekem soha semmi bántódásom nem esett. Túlzások azok az állítások, hogy muszáj volt. Ez nem igaz! Az viszont igen, hogy én soha nem voltam a párt ellensége sem!

Amerika

A nagy csalódás! Még bakfis koromban rajongtam Amerikáért, ismereteimet a Színházi Életből merítettem. Amikor hozzájutottam egy-egy használt példányhoz, faltam a sorokat, ott olvastam a hazai színházi világról, a bemutatott darabokról, a színészekről és az elit társasági életről, pletykákról. Természetesen az amerikai filmvilágról és Amerikáról is sokat írtak, megcsodáltam a felhőkarcolókat, azt, hogy hogyan lehet ilyen magasat építeni.

Nagyon tetszett a nők önálló élete, hogy dolgoztak, és nem voltak kiszolgáltatva annak, hogy együtt kelljen élniük egy rossz, goromba férjjel, aki még üti is, ha részeg.

Mert egy szegény asszony több gyermekkel hová menekülhetett a Horthy-korszakban? Csak tűrnie kellett.

Lenyűgöztek a csodálatos amerikai filmek: csupa pazar otthon, jó élet. Azt gondoltam, hogy Amerikában mindenki így él.

Még Rákosi idejében volt magyar ENSZ-követ Randé Jenő, aki írt egy könyvet „New Yorkból jelentem” címmel. Rögtön megvettem, és a véleményem az volt, hogy Randé „nyalizik” a Rákosi-rendszernek, az nem lehet igaz, amit ír. Később meggyőződtem, hogy minden szóról szóra igaz. De ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem senki emberfiának.

Egy kedvező IBUSZ-utazáson vettem részt 1977-ben. Nyolcórai repülés után értünk a Kennedy-repülőtérre, amely hatalmas és gyönyörű. Mielőtt útra keltünk volna, a lelkünkre kötötték, hogy semmiféle élelmiszer nem vihető Amerikába, így nem is mertem kivinni téliszalámit, pedig igen szerettem volna. A vámos meg sem nézte a csomagomat, úgyhogy nyugodtan vihettem volna. Nagyon jó helyen szálltunk meg, Manhattan szívében, a Times Square közelében. A Broadway csak néhány lépés, a Central park is közel volt.

Még aznap, amikor megérkeztünk, elsétáltam oda. Figyelmeztettek, hogy messzire nem tanácsos menni, mert esetleg megtámadják az embert, az állatkertig azonban elmerészkedtem.

Csalódás ért, amikor a híres-nevezetes Broadway-n sétáltam. A Times Square-től végig a déli csücskéig a kirakatok tele giccses, ízléstelen árukkal, mindenféle bóvli emléktárggyal. Nagyon nem tetszett. A sok szemét, papír eldobálva, piszkos az út.

A szürke felhőkarcolók között nyomasztó volt már járni is, és az alacsonyabb, régebbi épületeket, az utcai falon lévő létrával mindennek lehetett nevezni, csak szépnek nem.

Ott láttunk először a kapualjakban fekvő hajléktalanokat, narkós fiatalokat, ordibáló prédikátorokat, összefirkált falakt, szobrokat, sok szörnyűséget, az emberi jogokkal élve. (Minden megengedett, ami rossz.) A közönyösséget. Ott ha egy ember a járda közepén fekszik, átlépik, és senki se törődik vele (hogyha tán rosszul van, esetleg részeg), míg nem jár arra egy rendőr, aki intézkedik, addig ott marad a szerencsétlen.

A metró olyan visszataszító (szemetes, összefirkált, piszkos), hogy amikor megláttam, hányingerem lett. A buszok meg rozogák és ízléstelen reklámmal cifrázottak voltak. Ez a híres Amerika? Nem ezt vártam!

Elmentem sétálni a magyar negyedbe is. Kíváncsi voltam arra, hogyan élnek ott a magyarok. Hát nem irigylem őket. Egy hazai ismerősöm rokona dolgozott az ottani EMKE étteremben, és őt keresgéltem. Közben megláttam egy Budapest feliratú éttermet, benyitok, ott ül egy nagydarab szőke nő. Kérdem magyarul, hogy hol van az EMKE. Erre megszólal németül, és hívja a konyhában mosogató magyar származású, kontyos, kicsi, összetöpörödött nénit. Üdvözöl, és kérdi tőlem: jöttem dolgozni? Nem, nem, mondom, hanem keresek valakit az EMKÉ-ben. Kijön velem az ajtóig, és rámutat az átellenben lévő épületre. Míg odaérek, arra gondolok: szegény kis töpörödött asszony, hát ezért érdemes volt kijönnie Amerikába, hogy egy német tulajdonú, magyar nevű, kis piti étterem sötét konyhájában mosogasson? Nagyon sajnáltam őt.

Átérek a túlsó oldalra, és benyitok az EMKÉ-be. Az is eléggé snassz étterem. Közlöm, hogy kit keresek, erre faggatnak, hogy mit akarok tőle. Már nem dolgozik itt, volt a válasz. Na, jól kinézek most, vihetem vissza az ajándékot. Megint faggatás, hogy én hogy kerülök oda, és nem munkát keresek-e. Elmeséltem, hogy egy társasutazáson vagyok itt, és mutatom a szállodám címét, amit mindig magammal vittem, ha netán eltévednék. Csodálkoztak azon, honnan van pénzem egy ilyen utazásra. Úgy, hogy spóroltam rá, és eszem ágában sincs itt maradni, mivel nekem már dolgoznom sem kell, mert nyugdíjas vagyok. Bolond is lennék, ha itt maradnék – válaszoltam.

Csodálkoztak ezeken a dolgokon, gondolom, tele voltak rémhírekkel a kommunizmusról.

Megkaptam a címet és a telefonszámukat is, és sikerült találkoznom velük. Mivel meghívtak ebédre egy alkalommal, megismerhettem egy úgynevezett alvó városrészt is. Hasonlóan épült faházak, igen mutatósak, egy kis bejárati gyepes előtérrel, amit hétvégén gondosan nyírnak, nehogy megszólják a szomszédok. Nagyon egyforma az életstílusuk, megvan az összkomfortos lakásuk, kocsijuk, reggelenként munkába menet köszönnek egymásnak a szomszédok, este úgyszintén, bevonulnak az otthonukba, tévét néznek, szóval úgy élnek, mint szerte a világon a kisemberek. A kedvemért elmentünk színházba, az Óh, Calcuttát megnézni, ezt is az én kedvemért, mert le akartak beszélni, hogy inkább a Hegedűs a háztetőn című darabot nézzük meg.

De mivel azt otthon láthatom, ragaszkodtam az Óh, Calcuttához. Tudniillik az egyik útitársunk már látta, és elmondta, hogy miről szól, és hogy a szereplők meztelenül is megjelennek. Ilyet én itthon nem láthatok, nálunk az erkölcstelen volt akkor Kádár idejében, a „kommunizmusban”, nem úgy, mint most, a nemzeti és keresztény világban, ahol megengedett a sok masszázsszalon és a kupleráj, az utcán a sok prostituált, na meg a sok szexhirdetés.

Szép kis keresztényi világ van most itt nálunk, meg erkölcsös, meg kábítós, meg robbantós. (Amerikai import.) Szóval én látni szerettem volna ezt a darabot, mert nem hittem el, hogy csakugyan pucérok a szereplők egy-egy jelenetben.

Az előadás több kisebb darabból állt, de mindegyik a szeretkezéssel kapcsolatban, a fiú hogyan veszi rá a lányt az izélésre, és ezt be is mutatják. A másik téma: a két házaspár hogyan cseréli a partnereket stb.

A végén én arra gondoltam, hogy ezek a színészek mire nem képesek a pénzért, a megélhetésért, és valahogy kezdtem megsajnálni őket. Nekünk akkor mennyivel nyugodtabb és szebb világunk volt 1977-ben.

Az egyik esős napon az ismerősömmel is körbejártuk kocsival a várost, közben betértünk egy igazi amerikai gyorsbüfébe. Ott ettem először hamburgert és sült krumplit. Ez igazi amerikai étel, amire én igazán kíváncsi voltam. Nekem nem ízlett. Annál inkább a vendéglátóm finom húslevese, a rántott csirkéje és a csokoládétortája, amit magyar szakácskönyvből készített a háziasszony.

Megnéztük a Metropolitan múzeumot, igen gazdag a gyűjteménye, rengeteg egyiptomi szarkofágával. Kaptam egy albumot a múzeumi anyagról, aminek nagyon örültem. Egyet a mai napig nagyon sajnálok, hogy ezen az utamon nem vettem részt a washingtoni kiránduláson. Reméltem, hogy majd az ismerősök elvisznek, de nem vittek, és így lemaradtam arról, hogy lássam Amerika fővárosát.

Igaz, hogy elmentem a magyar negyedbe másodszor is, és jól körülnéztem, de egy cseppet sem irigyeltem őket. Lehet, hogy a Horthy-korszakban ez ideális lett volna, de a Kádár-korszak áldásos változása, a munkanélküliség megszűnése a nyomornegyedekkel együtt, a jobb, szebb életkörülmények, amelyek 20 év alatt változtak nálunk, a mi oldalunkra billentették a mérleget. A rengeteg újonnan épült lakónegyed, a frizsider, a tévé és az összkomfortos munkáslakások, a falun a földszintes, vízzel, villannyal ellátott házak, az aszfaltozott utak, aki nem látta néhány évtized óta, az nem ismerne rá a falvakra, annyi minden változott, épült-szépült Magyarországon.

Tehát a magyar negyed, ahová elmentem, a 42. utcától a 90.-ig tartott, ez a Yorkville. Gyalog jártam be, mert csak így lehet jól megnézni mindent.

Betértem a híres Weiss-üzletbe, meg a Roet-ba is. Az előbbihez hasonló, mindent lehet kapni, ami magyaros: ruhát, kalocsai kézimunkát, konyhafelszerelési cikkeket, hagyományos gyúrótáblát, nyújtófát, na és élelmiszereket, téliszalámit, gyulai kolbászt, és ami nekem furcsa volt, zsákokba ömlesztett mákot, cukrot, lisztet, ami nálunk 1977-ben már másképp volt, hiszen így nem higiénikus. A Horthy-korszakban árusították így Magyarországon.

Elcsodálkoztam, hogy Amerikában ilyen is van, maradi és elavult, mint ahogy a hot dogot az utcán árulják, kétkerekű, tolható kézikocsin, mint gyermekkoromban az utcai fagylaltárus kocsija. Na és az árus, a gyászoló körmeivel, nem volt valami gusztusos.

Betértem egy utazási irodába, gondoltam, összeszedek egy-két prospektust. Meg sem szólaltam, amikor a tulajdonos odaköszön magyarul. Honnan tudta, hogy magyar vagyok? Nem volt a homlokomra írva!

Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, hogy Budapestről jövök, erre megkért, hogy vigyek el egy üzenetet Kellér Dezsőnek. Nagyon szívesen vállaltam, mert őt igen kedveltem, jó humora és emberi nézetei miatt. Az iroda falán sok magyar színész fotóját láttam, akiknek a kiutazását ez az iroda intézte. Beszélgetés közben felteszi a kérdést, hogy ő nem érti, mi tetszik a magyaroknak New Yorkban. Na, nekem nem tetszik, válaszoltam, és nem is tudnék itt élni semmi pénzért.

Az ott élő ismerőseim is visszatelepültek ’87-ben, mint nyugdíjasok hazajöttek.

New Yorkot csak hazafelé tartva, a repülőgépről láttam szépnek, amikor este ki volt világítva. Milliónyi apró, csillagszerű fénypont a város. A rendszerváltás óta megnőtt az amerikai import is, nagyon fogékonyak vagyunk a sok rosszra, ami onnét jött. Az emberi jogokra és a demokráciára hivatkozva átvettük az amerikai életformát, és a szabadságból szabadosság lett, mindent szabad csinálni, ami rossz. Ezt nemcsak mi vettük át, hanem egész Európa, ahelyett, hogy fordítva lenne, az európai kultúrának kellett volna átkerülnie oda. Sokkal szebb lenne a világ.

A sok krimi, thriller, horror, akciófilm, kalandfilm mind amerikai, a készítők mit sem törődnek azzal, hogy így a fiatalokat züllesztik. A pénzszerzés a fontos nekik mindenáron. Az is nyugatról jött. Sokat beszélnek mostanában az emberi jogokról, de az emberi kötelességről semmit, ez kiveszett a szótárból manapság.

Akiket szeretek és akiket nem

Azokat szeretem, akik a tévében és az újságban nem szidják a Kádár-rendszert. Tolnay Klárit, aki többszöri tévéinterjúban sem volt erre hajlandó, pedig egy fiatal riporter nagyon provokálta, szinte rá akarta venni, hogy mondjon valami sértőt. Antal Imrét, Koós Jánost, Hofi Gézát, akik szintén nem hazudnak. Szabó Sándort, aki ugyan disszidált, de hogy hazajött, nem ócsárolta a Kádár-korszakot. Sas Józsefet, aki szintén emberi. És mindazokat, akik nem hajlandók egy olyan korszakot szidni, ahol annyi sok jó és szép szerepük és nagy sikerük volt.

Nem szeretem Bessenyei Ferencet, aki a kommunistákat szidva, ócsárolva és a keresetével elégedetlenkedve, nagy hangon lamentált a tévében. De a vagyonát, a lovait honnét szerezte? Szégyellheti magát, hogy egy olyan korszakot szid, amelynek mindent köszönhet. És az a színész, aki az MDF győzelme után kijelentette, hogy neki egy munkáskormány ne dirigáljon? Hát az úri kormánnyal meg volt elégedve? Mert paraszt származású? Kapott elég szerepet. Sinkovits Imre MDF-es szövege sem tetszett, ki is ábrándultam belőle, pedig A tizedes és a többiek-ben nagyon imponálóan lépett fel.

Ki nem állhatom a neves színésznőt, a többször elmondott sztorijával, a nyugaton lenézett cseh

Nagyon utálom a hangsúlyozását, hogy ezáltal a Kádár-korszakban elszenvedett mártíromságát érzékeltesse. Megkapta a lehetőséget, hogy külföldön filmezzen, mindenféle szexfilmekben, jó pénzért. Inkább szégyellhetné magát ezért.

Vannak írók, akik a Kádár-korszakban sikeresek voltak, könyvük és színdarabjuk is megjelent, mégis ócsárolják a 40 évet. Undorodom tőlük, amikor a tévében beszélnek. És akiből csak a gyűlölet szól, de a balatonedericsi birtokát a Kádár-korszakban szerezte sok pénzért. A pártját hogy meri az igazságról elnevezni a maga kapzsi és konzervatív, horthysta világot visszakívánó nézeteivel?

Mostanában sokat hangoztatják a szabadságot és az emberi jogokat. Még a pápa is, amikor Kubában járt, azt nyilatkozta, hogy ott nincs szabadság. Már miért ne lenne? Csak hát nem a vallás dominál, ami egy pápának fontos lehet, de a népnek nem annyira.

Mert mit ér a vallás, ha a nép nyomorog, mint szerte Dél-Amerikában is, ahol erőszakkal térítették az indiánokat, és ölték őket a hívő, jó keresztény spanyol katonák, és a mai napig is nagyon szegények, de járhatnak a pompás, szép, csupa arany templomba?

Inkább azon lennének, hogy a szegényeken segítsenek, és ne Pazar és nagyon költséges templomokat építsenek a népnek. Ez nagyon nem krisztusi cselekedet, mert ő nem a pompát akarta, mint sokan a mostani papok közül, hanem az egyenlőséget és a jóságot hirdette, és nem a kapzsiságot és a harácsolást.

Nekem semmivel sincs több jogom most, mint volt a szocializmusban, sőt, több lehetőségem volt mindenkor, mint most van, ebben a kapitalista világban.

(A befejező rész következik)

 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?