Zöld Baloldal

1. Elérkezett az idő, hogy azok, akik a tőkés rendszer összes változatainak kimerülését észrevették, azok, akik a tűrhetetlen állapotokat nem a leggyöngébbek és legszegényebbek kiéheztetésével vagy agyonverésével óhajtják megváltoztatni, azok, akik nem érik be a reménytelenséggel, előlépjenek és jelet adjanak. Elérkezett az idő, hogy a a senki ember fiát és lányát ki nem záró, ki nem rekesztő, meg nem alázó testvéri közösség hívei fölhagyjanak a puszta hüledezéssel és fölháborodással; belebocsátkozzanak a politikai küzdelembe – akármennyire eszköztelenek, elszigeteltek és gyarlók máskülönben.

2. Elérkezett az idő, hogy kimondjuk: nem az egyetemes testvériség gondolata utópia, hanem a kapitalizmust támogató világnézetek utópikusak. Utópiának szokták nevezni azokat a gondolatokat, amelyek a hétköznapi tapasztalattól elszakadva vesznek tervbe ezt vagy azt, többnyire elvont morális célzattal. A polgári pártok, a hivatalos társadalomtudományok és a népszerű médiák a kapitalizmust a jólét, a szabadság, a rugalmasság, az egyéni autonómia, a fejlődés stb. zálogaként kezelik, mintha nem volna nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus által fölszabadított gazdasági, tudományos, technikai és kulturális energiák önmaguk és hordozóik ellen fordultak már régen, a tőkés modernség virágkora egybeesett a gyarmati genocídiumokkal, a haláltáborokkal, a világháborúkkal, a példátlan méretű kegyetlenséggel és elbutulással, ma is egymilliárd ember éhezik, és veszélybe került a legtöbb fajnak, köztük az emberiségnek, magának a bolygónak a puszta túlélése. A polgári demokrácia szánalmas maradványait Európa-szerte pusztulással fenyegeti a kiújult, korszerűsített fasizmus. Ezt nevezik a szabad világnak: szemben a napnál világosabb tapasztalati tényekkel.

3. Utópia a kapitalizmus abban a tekintetben is, hogy hitvallói – megint szemben az evidens tapasztalattal és a józan ésszel – úgy tüntetik föl, mintha a kapitalizmus megfelelne az emberi természetnek, s ezért örökkévaló lenne, mintha korábban nem léteztek volna másféle társadalmak, s mintha a kapitalizmus egyedül volna kivétel a történelmi változás főszabálya alól. A kapitalizmus keletkezett, és el fog múlni. Nem mindegy azonban, miként. Szétporladhat úgy, mint a Római Birodalom, amelynek a bukása után évszázadokig nem tudtunk rendes hidakat, utakat, vízvezetékeket építeni, mert megszűnt a tudás, amelyet csak további évszázadok szívós munkájával sikerült rekonstruálni. Évszázadokig írástudatlan, mosdatlan, babonás fejedelmek uralkodtak fölöttünk, Róma és Athén helyén kis falvak állottak. A lakosság fele – ha a betolakodókat nem számítjuk – éhenhalt. A gazdasági válság okozta egyetemes káosz, az üvegház-hatás, a fosszilis üzemanyagok és az uránérc-tartalékok kimerülése, a vízhiány, az El Niño-hatás miatt csökkenő élelmiszerhozamok, a népességrobbanás, a terjedő nukleáris fegyverkezés hasonló jövőt jósol a világnak (s benne földrészünknek), s a veszedelmen élősködő, vicsorgó bestiák már el is kezdték a gyöngék (a migránsok és az etnikai-felekezeti kisebbségek) elleni hajtóvadászatot minden kontinensen. Arasznyi a távolságunk a teljes barbárságtól.

4. De utópia a kapitalizmus nemcsak kihatásai, hanem saját „lényege” tekintetében is. Ezt a „lényeget” a kapitalizmus hívei és polgári bírálói (és ennél a polgári bírálatnál horgonyzott le a legtöbb hagyományos szocialista és kommunista is) a piaci versenyben vélték megtalálni. Utópia ez először is abban az értelemben, ahogyan a nagy magyar tudós, Polányi Károly leírta klasszikus művében: a szabad piac soha nem jellemezte a kapitalizmus által dominált világrendet, a legnagyobb modern gazdasági virágkorokban a gazdasági tranzakciók zöme nem piaci jellegű volt. A kapitalizmus virtuális örökkévalóságát avval is alá akarják támasztani, hogy föltételezik, a minden társadalomban meglévő csere elve mindig és mindenütt az „olcsón vásárolni, drágán eladni” volt: Marcel Mauss és Paul Veyne kutatásai kimutatták, hogy történetileg ez a cserének csak alárendelt, évezredekig jelentéktelen altípusa – és ma se kizárólagos. Karl Marx műveiből pedig azt tanulhattuk meg, hogy a profitszerzésre irányuló árucsere ugyan középponti eleme a modern kapitalizmusnak, de nem ok, hanem következmény, illetve kontextus: az teszi lehetővé, hogy a termelőeszköz- vagy tőketulajdonnal nem rendelkező termelők munkaideje, illetve ennek a munkaidőnek a meg nem fizetett részéből keletkező értéktöbblet elsajátítása nem jogi vagy fizikai kényszerrel, hanem szerződéses („piaci”) formában („a piacon”) történik meg. A termelők azért mennek bele ebbe, mert el vannak választva a termelőeszközöktől. Ez az elválasztás nemcsak piaci körülmények között történhet meg: az állami vagy testületi (prebendárius) tulajdon sem a termelők tulajdona, ezért a kapitalizmushoz nem föltétlenül szükséges (vagy elégséges) a fizikai személyek ún. magántulajdona és a piac centralitása. A „piac” és a „terv” (vagy: az „állam”) ellentéte volt a nagy csatatér mind a nyugati jóléti állam, mind a keleti tervgazdasági rendszer történetében. Egyik se lépett túl azonban a kizsákmányolás logikáján. A maga egészében, hosszú távon – és tisztán polgári, azaz egyenlőségi, igazságossági szemszögből – a jóléti-újraelosztó-tervező modell sikeresebbnek és humánusabbnak bizonyult a rá következő ultrapiaci, neokonzervatív modellnél. Itt nem részletezhető okokból megbukott, s vele bukott a polgári társadalom integrálásának, kohéziójának, átszellemiesítésének és humanizálásának elsősorban szociáldemokrata ábrándja. A második „laissez-faire” rezsim – szemben tizenkilencedik századi elődével – már puszta reakció volt, és nem teremtett, hanem rombolt. Ez a korszak ért most véget a jelenlegi iszonyatos válsággal. Tévedés (vagy hamisítás) azt állítani, hogy a kapitalizmus „mint olyan” egyenlő a piaccal, még kevésbé azonos a piac világméretű túlsúlyával. Amint azt Rosa Luxemburg bebizonyította az utóbbi időben egyre többet forgatott és egyre elismertebb könyvében a tőkefölhalmozásról, a tőkés világpiac csak úgy létezhet, hogy nem kapitalista gazdaságok is léteznek, amelyeket a tőke a piaci viszonyon kívül zsákmányol ki és fogyaszt el.

5. A piaci csere egyetemessége utópia (bizonyos esetekben visszafelé tekintő utópia), és „természetesnek” való föltüntetése még a kapitalizmuson belül is képtelenség.

6. A kapitalizmusnak legalább ennyire fontos, ám szintén utópikus aspektusa „a modern állam”, azaz a „jogállam”. Ezt a kifejezést nem azért tesszük idézőjelbe, mintha úgy vélnők, hogy az állam és a jog csak az osztályérdek álcája: ez ugyan sűrűn előfordul, de anomália, nem szabályszerűség. (Az ilyen reduktív bírálat idegen a valódi marxizmustól.) Az osztályelfogultságot és osztályönzést a klasszikus liberalizmus – amelynek a fő alakváltozata a kantiánus jog- és államelmélet – soha nem fogadta el, és harcolt ellene, bár ez a küzdelem részben illuzórikus volt. A „jogállam” a kapitalizmus tükörképe: ahogyan a tőke uralma nem vagy csak ritkán egyenlő a polgárság közvetlen osztályhatalmával (a tőke hatalma – legfontosabb vonatkozásaiban – személytelen és elvont), a jogállamban a jog uralma (amely ugyancsak személytelen és elvont) nem egyenlő a törvényhozók, a bírák, a kormány és a közigazgatás rendi hatalmával. A kapitalizmus nem szolgálja mindig a tőkések (mint korporáció) közvetlen érdekeit, a jogállam pedig a hatalom gyakorlóinak (mint korporációnak) a közvetlen érdekeit. Ebből azt a hamis következtetést lehetne levonni, hogy a tőkés rendszer és a polgári jogállam szolgálhatja a honpolgárok egyetemének általános érdekeit. Ez tévedés volna. A kapitalizmus – ha tetszik, politikai – lényege a termelőeszköz- és tőketulajdon nélküli termelők által előállított értéktöbblet elsajátítása (a piacon vagy rajta kívül), középpontjában a tulajdon eszméje áll, amely megakadályozza és tiltja a nem tulajdonos termelők kontrollját a munkaidő, a munka és az érték fölött. A kapitalizmusban a proletariátus – mint „változó tőke” – maga is a tőkelogika alárendeltje. A jogállamban szintúgy a tulajdon eszméje áll a középpontban. A tulajdon fölötti abszolút rendelkezés (a tőketulajdonosok föltétlen kontrollja tulajdonuk fölött) jogi fikción alapul: azon ugyanis, hogy a változó tőke (a munkaerő, voltaképpen a munkaidő) tulajdonosai rendszeres csereügyletre kötnek önkéntes szerződést az állandó tőke (a termelőeszközök) tulajdonosaival – ámde ez utóbbiak ideje (tehát az élete) áruvá válik, autonómiájuk megszűnik vagy létre se jön.

7. Mivel a tulajdon nélküli termelők megélhetése ettől az „önkéntes” szerződéskötéstől függ – a kapitalizmus és a polgári jogállam szemszögéből ezt jelenti a munka – , a termelőeszközök elkülönült tulajdona és az elkülönült állam (mindennemű lehetséges formájában) nem biztosítéka, hanem akadálya a szabadságnak, s ezen semmit se változtat az, hogy (szemben a régi társadalmakkal) nincs intézményes munkakényszer, bár a hanyatló kései kapitalizmusban (most) ennek az elemei is újra fölbukkannak. A valódi baloldal a tőke és az állam ellensége.

8. Külön kell választanunk azokat a problémákat, amelyek a kapitalizmus – minden történeti változáson túl – azonos (invariáns) lényegéből fakadnak, és azokat, amelyek a kapitalizmus és a polgári (liberális-demokratikus) állam hanyatlásából és válságából erednek. A rendszert bíráló számos baloldali csoport, irányzat az emberiséget végveszélybe sodró válság láttán – érthető rémületében – tulajdonképpen a kapitalizmus sikeresebb és humánusabb korszakához (általában a tervező-újraelosztó, a piacot ésszerűbben ellenőrző formájához) térne vissza. Ez azonban lehetetlen. Itt nem pusztán a képzelőerő hiányát kell fölrónunk a jószándékú, haladó, emberbaráti szellemű reformistáknak. Sőt: üdvözöljük azokat a reformötleteket, amelyek rövid távon valamicskét javíthatnak a gyászos helyzeten. Ezek azonban nem változatnak azokon a tényezőkön, amelyek a jóléti állam bukását okozták az 1970-es évektől az ezredfordulóig. Ezek a tényezők (a gyarmati rendszer megszűnése; a földművelő lakosság városba költözése; a munkaerő-szükséglet csökkenése az automatizálás és az informatika terjedése miatt; a munkásmozgalom teljes beépülése a rendszerbe; a globalizáció következményeképpen: az ipari központok szétszóródása, kitelepülése, kiszervezése, emiatt pedig relatív bércsökkenés, „flexibilizálás”, növekvő munkanélküliség, a tőke menekülése az alacsonyabb munkabér, a munkaerő menekülése a magasabb munkabér irányába, a migrációs gondok súlyosbodása; a volt gyarmati országok fokozódó kizsákmányolása, a volt szovjet tömb országainak gazdasági összeomlása; a nemzetállami funkciók összeszűkülése; a tőkés világgazdaság „monetizációja”, a befektetési alapoknak és általában a hitelüzletnek az elszakadása a termelés és fogyasztás viszonyaitól; a szociális rendszerek piacosítása, a konformista tömegkultúra, kultúraipar diadala, a régi polgárság, a régi ipari proletariátus, a régi „független” értelmiség korporatív, világnézeti, politikai, szokásrendi és települési önazonosságának szétzúzódása stb.) se technikailag, se gazdaságilag, se politikailag, se kulturálisan nem teszik lehetővé olyan állapotok rekonstrukcióját, amelyek ráadásul megismételhetetlen históriai körülményekhez kapcsolódtak.

9. Ezek a körülmények nagyrészt a második világháború által a világra kényszerített kompromisszumból származtak. A nyugat-európai forradalmi mozgalmakat leverte a fasizmus, a Szovjetunióban a hatalmat gyakorló kommunista párt pedig az iparosító-modernizáló nemzetállami parancsuralom (konzervatív és nacionalista) vezető intézménye lett. Az antifasiszta ellenállás azonban megmutatta, hogy a munkásosztálynak még van ereje. A nyugat-európai országokban létrejött a (szocialista vagy kommunista) munkáspártok és az antifasiszta keresztyén-konzervatív néppártok megosztott uralma, kondomíniuma, a kölcsönös nukleáris elrettentés alapzatán pedig a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság vezette „kommunista” tömb és az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezette polgári tömb egyensúlya, amelyek többnyire csak közvetve harcoltak egymással az ún. „harmadik világban”. Belül mindkét tömb instabil volt, mindkettőnek folyamatosan szembe kellett néznie a proletariátus lázadásaival. A tőke hatalma a mai viszonyokhoz képest hihetetlenül korlátozott volt, a „rendszerek” kölcsönös zsarolási potenciálja hatalmas, az osztályok politikai szembenállása éles, szervezettségük sok helyen elképzelhetetlenül erős (sokmilliós tömegpártok). Az osztályhovatartozás még primér identitás volt, a munkások külsejükben is különböztek a polgároktól, ugyanakkor példátlanul széleskörű és gyors volt a „függőleges” társadalmi mobilitás. Ez időben a családi struktúrák még érintetlenek voltak, fönnállt az általános hadkötelezettség, a hagyományosan fegyelmező iskola; a nők alárendelt szerepe érintetlen volt, a válás nehéz, a modern fogamzásgátlás alig elterjedt, az abortusz sok helyütt még tilos; a kultúra hierarchikus, a tekintélytisztelet súlya nagy. Az élet fizikai terheinek csökkenése, az életszínvonal emelkedése, az állami népjóléti és népművelési rendszerek bővülése még fölöttébb hagyományos, paternalista-patriarkális életösszefüggésbe illeszkedett bele. Minderre – és még mindezen kívül is sok mindenre – volt szükség ahhoz, hogy a tervező, újraelosztó, egyenlősítő állam működjék, s ezeknek a föltételeknek a töredéke sincs meg már.

10. A szocialista/kommunista munkásmozgalom legnagyobb történeti teljesítménye volt a jóléti állam, amelyet a munkásmozgalom mint a „változó tőke” társadalmi-politikai képviselete a kapitalizmusban nyomásgyakorlással, tömegének fenyegetésével és a proletár korporatív identitás fegyverré élesítésével ért el. Ez nem volt szocializmus, de nem csoda, hogy visszanézve a mai generációk „a gondoskodó államra” emlékeznek mint szocializmusra – annyiban jogosan, hogy ez volt a történelemben valamely alárendelt osztály legnagyobb sikere, és jótéteményeit annak ellenére se méltányos elfelejteni, hogy a hadigazdaság (tehát nacionalizmus és háború), valamint gyarmatosítás, majd neokolonializmus nélkül soha nem jöhetett volna létre nyugaton, és diktatúra nélkül keleten. Ettől eltekintve az európai munkásmozgalom története: tragédia. A szociáldemokrácia máig ki nem hevert árulása 1914 augusztusában, a sztálini rendszer (hogy csak két nevezetes példát említsünk) mutatja, hogy az emancipációs-radikális mozgalom egyesítése a területi állammal egyrészt gyilkos dinamikát kölcsönöz az államnak, a lázadás átalakítása elnyomássá pedig különösen pusztítóvá teszi az utóbbit. A kapitalizmus alapvető vonásainak fönnmaradása – a termelők elválasztása a termelőeszközöktől, a bérmunka, az árutermelés, a munkamegosztás, a hierarchia, a testi és szellemi munka elkülönülése – összeütközött a plebejus mozgalom egyenlőségi és igazságossági lendületével, amely utóbbit (a tőkelogika fönnmaradása mellett) csak az államhatalom mérhetetlen megnövelésével lehetett egyszerre fönntartani, kielégíteni és leszerelni. Mivel a háború utáni évek puritanizmusa és brutális munkakényszere a dolgozók ellenállásába ütközött, a fogyasztási színvonal emelését, a mobilitást csak hitelből lehetett finanszírozni. Amikor ez a profitráta süllyedéséhez és a kizsákmányolás növekedéséhez vezetett, elkezdték leépíteni az egyenlőség és a szociális biztonság fönntartását szolgáló intézményeket. A hagyományos ipari proletariátus demográfiai súlyának, politikai szervezettségének és a rendszerrel való radikális szembenállásának csökkenése pedig kilátástalanná tette a maradék ellenállását Nagy-Britanniában épp úgy, mint Lengyelországban. 1989 után a szociáldemokrata és kommunista pártok, a szakszervezetek világszerte kapituláltak, elhárultak a szociális leépítés előtti akadályok. A munkásosztály ellenhatalma és ellenkultúrája megszűnt. A munkásmozgalom és a „szociális” nemzetállam fatális szövetsége megbukott, s magával rántotta azt is, ami a kapitalizmuson túli perspektívából legalább világnézeti fönntartásként, „utópikus”, kommunista reziduumként fönnmaradt.

11. 1989 világtörténelmi fordulata nem kevés reménnyel kecsegtette az európai és latin-amerikai társadalmakat. A huszadik században háttérbe szorult, sok helyütt megszűnt liberalizmus föltámadt: ez volt az egyetlen világszemléleti nóvum. A klasszikus szabadelvűséghez képest korlátozott egalitarizmusa az „emberi jogokra” korlátozódott legkivált, de a spontaneitás, a világnézeti és életstílus-pluralizmus, a mindenkinek kijáró respektus, a kifejezési szabadság hagyományosan „progresszív”, de kiterjesztett ideológiája összeférni látszott a verseny, a „gazdagodjatok!”, a „vállalkozás” radikális antiegalitarizmusával. Kelet-Európában igen sokáig semmi se szegült ennek ellene határozottan, csak a nacionalizmus és az etnicizmus: ebben nem az egyenlők társadalmának terve, hanem az egyenlőtlenség ellenére, az osztálytársadalom korlátait áthágó „egység” játszott döntő ideológiai szerepet, amelyben a kisemmizettek ún. „érdekérvényesítése” puszta anyagi önzésnek, irigységnek számított, pontosan úgy, ahogyan a neokonzervatív-neoliberális nézetrendszerben is. Az elnyomorodással és kiszolgáltatottsággal való – békés és szerény – elégedetlenség a tehetségtelennek, ötlettelennek beállított „vesztesek” szánalmas dohogásának tetszett, a modern idők legnagyobb gazdasági és szociális katasztrófája (munkahelyek millióinak megszűnése, ipartalanítás, mindez a részvétlen gőg hivatalos, állami gesztusainak kíséretében) alig hagyott nyomot a nyilvánosságban, amelynek a „pluralizmusából” nyomtalanul eltűnt a nép kilenctizede.

12. A liberális illúziók semeddig se tartó epizódjának elmúltával – a dolgozó kisebbség fokozódó kizsákmányolása, a még a kizsákmányolásból, azaz a „munkaviszonyból” is kiszorultak tehetetlen vergődése mellett – a baloldal Európában (Németország és Csehország részleges kivételével) mindmáig képtelen volt megszervezni önmagát. A baloldal rutinja mindenütt nemzetállami rutin volt, a munkásosztály korporatív képviselőinek, a változó tőke reprezentánsainak, a szakszervezeteknek az állami tervezésből és „tervalkuból” való kiszorulása, hatalomvesztése végzetesnek bizonyult. Az elkülönült tulajdont garantáló állam elvont tőkelogikája addig tűrte a riválisokat, ameddig a riválisoknak erejük volt, képesek voltak megállítani a termelést, képesek voltak fölmondani az engedelmességet. A globalizáció a nemzetállamoknak mint gazdasági entitásoknak a hatalmát jórészt megszüntette (ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállamok mint területi erőszakszervezetek, konformitást kikényszerítő és igazoló intézmények hanyatlanának), ezért a sztrájkra nem sortűz és lovasroham a válasz, hanem a lázongó üzemek kiszervezése valamely koldusszegény déli vagy keleti országba. A nemzetközi dimenzióját elvesztett baloldal (amely a létező államba, tehát a nemzetállamba integrálódott mindenütt), kergetve az elmúlt jóléti, „etatista” modell kísértetét, egyre rosszabb alkupozíciójában elvesztette kezdeményező erejét, s egyre inkább „a múlt” megtestesítőjévé vált. Egyre halkabb panaszaira az uralkodó körök „utólagos antikommunizmusának” megvető gúnya volt a válasz: leninisták, kádáristák, titóisták, „szakik”… Magyarországon például, ahol a nemzeti össztermék zöme az ipari exportból származik, a „munkás” szó puszta kiejtése a csúfondáros humor gyakorlására alkalom. A sztálini és posztsztálini diktatúrát sztrájkjaival megrendítő magyarországi és lengyelországi munkásság mint henye és tunya, sörissza sztálinista vénemberek „nosztalgiája” jelenik meg a médiákban, akik hihetetlen felelőtlenséggel követelik az inflációval lépést tartó béremelést és elbocsátás esetén – hallatlan! – a munkanélküli-segélyt. Az „alsóbb néposztályok”, a plebejusok fönnhéjázó kifigurázása a tizenhetedik század óta soha nem volt ilyen pimasz, mint manapság. Mintha fölvilágosodás és klasszikus szabadelvűség soha nem lett volna, hogy a szocializmusról (mint „valóságos mozgalomról” [Marx], nem állapotról, rezsimről vagy utópiáról) ne is szóljunk. A hivatalos „baloldal” („gauche caviar”, F, „champagne socialists”, GB, „limousine liberals”, US) Magyarországon és Lengyelországban lépett a legmesszebb a hagyománytól.

13. Ma Kelet-Európában a neokonzervatívokat nevezik „baloldalnak”, ami nemcsak bosszantó, hanem azért magyarázatra is szorul. Nyugat-Európában vagy Indiában a jóléti állam hajótöröttei – az orvosok, a tanárok, a szociális munkások, a helyhatósági tisztviselők, a protestáns lelkészek – a maradék (néha kulturális okokból „kommunistának” nevezett) szociáldemokrácia szavazói és kliensei. Ezek a csoportok ma Közép- és Kelet-Európában a sovén-etnicista jobboldal választói. A munkásosztály passzív, hallgat. A „mélyszegénységbe” süllyedt „underclass” képviselet nélkül maradt (nem úgy, mint Latin-Amerikában, ahol mindkettőnek van némi politikai befolyása). Magyarországon és Ausztriában a „szocialista” párt, Lengyelországban és Romániában a „szociáldemokrácia” az ún. piaci reformok élharcosa volt és maradt, még most, a válság idején is. Ezek a szervezetek „állampártok” maradtak abban az értelemben, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években a maguk elitpozíciójából levezényelték a privatizációt, deregulációt, államtalanítást – megörökölve a régi „progressziótól” a korszellem iránti trendérzékenységet, a mindenkori „új” iránti fogékonyságot és lelkesedést, tekintet nélkül (dekadens fázisukban) az újdonság jellegére. Levetkőzvén a sztálinizmussal együtt „a szocialista előítéleteket” (mert hogy máig nem vették észre a nem szociáldemokrata és nem bolsevik szocializmus-kommunizmus-anarchizmus eretnek tradícióját, amely a maga kisebbségi pozíciójában csaknem másfél évszázada utasítja el a tőke és a nemzetállam „haladó” szintézisét: annak idején mint „szovjetellenes”, ma mint „kriptosztálinista” hagyományt ítélték-ítélik el, rágalmazzák az új baloldalt, gyakran ugyanazok), amelyek számukra a jóléti-bürokratikus államkapitalizmus iránti előszeretetet jelentik; s ezek a csoportok az államnak az állam általi kiüresítésében találták meg hivatásukat. Az államtalanítás nem volt kevésbé erőszakos, mint anno az államosítás. A különbség csak annyi, hogy az államosítást vissza lehetett csinálni, az ipartalanítással, a nemzetgazdaság elpusztításával együtt járó államtalanítást viszont nem. Az 1990-es évek elején voltak, akik el tudták képzelni, hogy egész országok megélhetnek abból, hogy tisztán fogyasztói piacok. Campanella napállama ehhez képest maga a pragmatikus, üzleti szimatú gazdaságpolitika. A huszonegyedik századi közép- és kelet-európai politikában a „bal” és a „jobb” szembenállása a tizenkilencedik századé: nacionalizmus és antinacionalizmus, klerikalizmus és antiklerikalizmus, jogegyenlőség vagy rendies-etnikai kirekesztés. Ebből a szembenállásból – amely a polgári pártok közötti, egyébként valóságos ellentét – teljesen hiányzik a szociális dimenzió. A kelet-európai hivatalos „baloldal” még kulturálisan is eltávolodott plebejus múltjától: elitista lett, és a legszerényebb egyenlőségi-igazságossági törekvést is „populistának” nevezi, és képes azt vágni a szűkölködő többség szemébe, hogy túl jól él, pazarol és költekezik. Nem csoda, hogy hívei elhagyják, ellenfelei pedig megvetik.

15. Természetesen bizonyos nehézséget okoz, ha valamely politikai kezdeményezés „kétszintes” programot alkot, kétféle stratégiát alkalmaz. Először is félreérthetik reménybeli támogatói, másodszor pedig maga is eltévesztheti az útirányt. A magyarországi Zöld Baloldal – amennyiben arra törekszik, hogy lehetőleg képviselőt juttasson az Európai Parlamentbe – nyilvánvalóan reformokat javasol, amelyek (bármilyen radikálisnak is látszanak a valódi baloldaltól elszokott közvéleménynek) megmaradnak a polgári társadalom keretei között. Másrészt azonban nem mondhat és nem is mond le a kapitalizmuson túlmutató perspektíváról, amelyhez reformötletei előkészítik az utat. Világosan meg kell mondanunk – a visszaélés lehetőségét kizárva – , hogy mennyiben vagyunk lojálisak a polgári demokrácia bizonyos alapelveihez és játékszabályaihoz, és mennyiben nem. Semmi közünk sincs a forradalmi zsarnokság bárminő ábrándjához. Másrészt azonban problematikusnak tekintjük a „képviselet” eszméjét (és nemcsak azért, mert visszaélnek vele), a politikai szubjektumok között szétszórt, kiosztott hatalom gondolatának hívei vagyunk, tehát végső soron mindennemű hatalom, így a demokratikus hatalomgyakorlás bírálói. Az Európai Parlamentbe törekszünk azért, hogy ott a jelenlegi európai rendszer engesztelhetetlen ellenfelei legyünk, s onnan segítsük mozgósítani az európai társadalmakat valódi fölszabadulásukra, önfölszabadításukra. Törekszünk az Európai Unió megváltoztatására az Európai Baloldallal és más antikapitalista mozgalmakkal együttműködve. Határozottan ellenezzük az európai alkotmányszerződést és a lisszaboni szerződést, amelyet a Magyar Köztársaság Országgyűlése szégyenszemre egyhangúlag és suttyomban fogadott el a magyar nép háta mögött. Úgy véljük, népszavazásra volna szükség a lisszaboni szerződésről, amely sem a magyar nép, sem a többi európai ország érdekeit nem szolgálja, s amely a tőkejavak, áruk, szolgáltatások szabad forgalmát teszi kötelezővé a szegényebb országok számára, miközben ennek a következményeitől megvédi a gazdagabb és erősebb tagállamokat. Mi az Európai Unióban az EGYENLŐSÉG és a BÉKE politikáját szeretnénk folytatni, ha erre alkalmunk nyílik, egyenlőséget követelünk az európai állampolgárok között, és egyenlőséget a nemzetek között. Fölháborítónak tartjuk, hogy még mindig korlátozzák a kelet-európai tagállamok állampolgárainak munkavállalását a nyugati országokban, szemben minden korábbi ígérettel. Az Európai Unió – fölfogásunk szerint – nem lehet az Európán kívüli országok elnyomásának és megfélemlítésének eszköze, az Európai Uniónak ne legyen semmiféle közös katonapolitikája. Javasoljuk a meghirdetett alapelveivel ellentétesen működő NATO föloszlatását, s addig is javasoljuk Magyarország haladéktalan kilépést a NATO-ból. A kollektív biztonság keretének tökéletesen alkalmas az EBESZ és az Európa Tanács, amelynek minden európai ország a tagja, nemcsak az EU és a megszüntetendő NATO eddigi tagállamai. Javasoljuk Európa atomfegyver-mentesítését Nagy-Britannia és Írország nyugati partjaitól az Ural-hegységig, az atomfegyverrel fölszerelt hadihajók kitiltását a Földközi- és a Fekete-tengerről. Meg kell szüntetni Európában minden katonai támaszpontot, és haza kell küldeni minden külországban állomásozó fegyveres erőt. Föl kell mondani a rakétapajzs-programot. Be kell tartani a nemzetközi jog alapelveit, ne kerülhessen többé sor rá, hogy titkos CIA-járatokon kínzókamrába szállítsanak jogellenesen őrizetbe vett foglyokat. Semmi szükség nincs NATO-radarokra magyar fölségterületen. Az Európai Unió vállaljon kötelezettséget, hogy földrészünkről nem indul ki többé támadó és hódító háború.

16. A lisszaboni szerződést többek között azért ellenezzük, mert alkotmányos szabállyal akarja kötelezővé tenni a válsághoz vezető neokonzervatív gazdaságpolitika folytatását. Lehetővé kell tenni az európai népeknek, hogy belátásuk szerint alakítsák gazdasági rendszerüket, lehetőleg egymással együttműködve. Egyenrangúságra van szükség az európai államok között, nem lehet eltűrni, hogy miközben a csődbe jutott pénzügyi rendszert nyugaton részleges államosításokkal konszolidálják, a kelet-európai új tagállamokra rákényszerítik a megszorításos, „egyensúlyi”, monetarista politikát. Ennek rettenetes belpolitikai folyományai vannak. A Reformszövetség minap előterjesztett javaslatai, amelyet befolyásos körök és parlamenti pártok támogatnak, bármelyik nyugat-európai országban ma fölháborodást vagy elképedést váltottak volna ki. A nyugati hitelüzlet állami támogatása és a kelet-európai valutákra nehezedő nyomás kiszivattyúzza a pénzt az összeomlás szélén tántorgó kelet-európai országokból, különösen az egészen rendkívülien rossz helyzetben lévő Magyarországról. Ennek az igazságtalanságát retorikailag a polgári, ellenzéki és kormánypártok vezetői is elismerik, de saját gazdaságpolitikai javaslataik alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Az egyenlőség alapkövetelményének elismerése megmenthetné hazánkat a legrosszabbaktól.

17. A munkáltatói szervezetek és más tőkés csoportok, a hozzájuk közel álló szakemberek s a velük rokonszenvező médiák nemzeti egységet és összefogást sürgetnek, áldozatvállalást kérnek a dolgozóktól, a nyugdíjasoktól és a munkanélküliektől. Nem pusztán a „versenyképességet”, azaz a profitabilitást óhajtják megőrizni, hanem a nagy jövedelmű alkalmazotti-menedzseri réteg fizetését is meg akarják kímélni az adózástól. A közös nemzeti érdekre való hivatkozásukat maguk cáfolják meg konkrét javaslataikban. Igazuk van. Mi is tagadjuk, hogy van egységes nemzeti érdek. Ugyanakkor mi is érdekegyesítést javasolunk. Az osztályérdek tagadhatatlan megléte cáfolja az egységes nemzeti érdekről szóló édeskés fejtegetéseket. Mi a termelőeszköz- és tőketulajdon nélküli osztályok mellett állunk a küzdelemben. Ugyanakkor érdekegyesítést indítványozunk. Mifélét? A még dolgozók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a diákok érdekegyesítését. Bármelyikük jövedelmi helyzetének relatív romlása rontja a többiek helyzetét is. A munkások közötti versengés mindig a reálbér csökkenéséhez vezet, tekintve a tulajdoni elv miatt az értéktöbblet és az újraberuházások fölötti kontroll egyoldalúságát. Az osztályharc erkölcsi küzdelem, mert az egyenlőségért és az emancipációért folyik. A jobban kereső nyugati proletárok közönye kelet-európai osztálytestvéreik kockázatos helyzete iránt, a bevándorlók és a vendégmunkások elleni megtévesztő propagandának való fölülés az ő reálbérüket fogja lenyomni és az ő munkahelyük elvesztéséhez vezet. A saját tőkés vállalataikhoz, a saját burzsoáziájukhoz és a saját polgári nemzetállamukhoz való hűség nekik is hátrányos.

18. A válsággal küszködő világban, így Európában is kétségbeesett harc folyik a szűkülő állami, költségvetési forrásokért. Ez szembeállít egymással társadalmi csoportokat, amelyeknek – ha élni akarnak – egységesen kellene szembeszállniuk a tőke diktátumával. A jobb érdekérvényesítő képességgel és politikai képviselettel rendelkező alkalmazotti középosztály – rövidlátó módon – belenyugszik a szociális segélyekből és más hasonló ellátásokból tengődő, a tőke-munka kontinuumból kiesett szubproletariátus kisemmizésébe, amelynek az egyre föltűnőbben társadalmon kívüli, normaszegő életvezetése káoszba taszítja a világ, s benne Európa társadalmait, a káoszra pedig, mióta a világ világ, mindig a szabadság súlyos korlátozása volt az osztálytársadalmak válasza. A diszkrimináció és az ipari összeomlás által okozott problémákat fokozott diszkriminációval és a jóléti rendszerek teljes kiüresítésével próbálja a jobboldal ellensúlyozni, abban a reményben, hogy a rá szavazó, őt támogató fiatal, aktív középosztály számára még fönntarthat némely, habár csökkent értékű szociális garanciákat. Ez illúzió. A szociális rendszerek csak úgy üzemeltethetők külön, a szegények kizárásával, hogy egyrészt (burkolt) diktatúrát kell bevezetni, másrészt nyílt diszkriminációval fölidézni az etnikai polgárháború – vagy legalábbis nyílt, erőszakos konfliktusok – veszedelmét, amelyre a legrosszabb a válasz: a zűrzavar és a hatósági/paramilitáris erőszak valamilyen kombinációja. Ez nemcsak Magyarországon, hanem majdnem mindenütt eleven probléma, nem véletlen, hogy a szélsőjobboldal által irányított Olaszországban intézményesítik a polgárőrséget, ami Magyarországon már régen megtörtént – csak Olaszországban még tüntetéseken védik a megmaradt demokraták az alkotmányos rendet, amely minden rendészeti szerv hivatásos, szakavatott jellegét és jogi ellenőrzését írja elő.

19. A fogyatkozó állami forrásokért folytatott verseny – amely, ne tévedjünk, az alkalmazotti középosztály részéről is indokolt és méltányos – ürügye és alkalma az európai politika szélsőjobboldali, posztfasiszta fordulatának, amely a nemzetállami és az európai honpolgári közösségből rendi logika szerint zárna ki etnikumokat, felekezeteket, kultúrákat, osztálytöredékeket. Evvel szemben erőtlen a humanista-liberális polgárság (amúgy jogos) erkölcsi fölháborodása mindaddig, ameddig a veszélyeztetett szegények megsegítése érdekében nem történik semmi, azaz nem kezdődik el a lerombolt népjóléti és infrastrukturális rendszer újjáépítése. A „segély helyett munkát” (milyen munkát?…) jelszavából csakhamar a „segély helyett börtönt” valósága lesz, ahogyan az már megtörtént az Egyesült Államokban és egyre inkább Európában is. A szociális ellátások munkához kötése ürügy, amelynek nem lehet más eredménye, mint a kirekesztettek társadalomellenes, kaotikus lázadása és e lázadások durva letörése a „bűnözés” elleni harc jegyében, amivel együtt jár – elég olvasni a még viszonylag mérsékeltnek számító, ám valójában hátborzongató jobboldali magyar sajtót – minden rebellis élet- és gondolatforma, minden eltérés, különbség, „másság”, minden eredetiség és szokatlanság kíméletlen elnyomása, amely még az eddigieknél is sötétebb formákat ölthet. A „lefelé” folytatott osztályharc oda vezet, hogy a kizsákmányoltak és elnyomottak egymással harcolnak, ami az erősebb tőkének és tőkés államnak kedvez, és a válság áldozatai lesznek a bűnbakok a válság okozói helyett. (Bár az sem igaz, hogy a tőkepénzesek szándékosan idézik elő a nekik is előnytelen válságot. Ne feledjük, hogy a tőke uralma személytelen, elvont, objektív uralom, a válságok pedig a kapitalizmus természetéhez tartoznak, tartoztak mindig is.)

20. Ebben az átkozottul nehéz pillanatban se feledhetjük el, hogy a munkanélküliség tragédiája – s a tömeges elbocsátások ellen lassacskán már csak a legsúlyosabban érintett Kelet-Európában nem tiltakoznak a dolgozók – csak az érem másik oldala: az az állapot, amelybe a részleges szociális reformok az adott rendszer keretein belül vissza akarják juttatni a munkarezsimből kizárt vagy kiesett dolgozókat, szintén tragikus. A tőkés munkamegosztáson belül végzett munka zömében lélektelen, monoton, az eddigieknél is kevésbé igényli a dolgozó intelligenciáját és kreativitását, ráadásul a munkaviszonyban még megmaradtak munkaideje hosszabbodik, kizsákmányoltsága fokozódik, reáljövedelme zsugorodik, kiszolgáltatottsága, fenyegetettsége, tehát függősége intenzívebbé válik, az életcélok a puszta megélhetésre, lakhatásra korlátozódnak, a rövidülő szabadidőt pedig gyarmatosítja a közlekedés, a bevásárlás, a testi egészség fönntartása, a maradékot pedig az egyre represszívebb és emberellenesebb kommerciális tömegkultúra. Ebben a helyzetben régi patológiák bukkannak föl újra: primitív babonák, gyűlölködő mítoszok, egyre nagyobb kegyetlenség a mindennapokban, az érintkezés és a hétköznapi „kultúra” fölismerhetően szadisztikus, regresszív és represszív stílusa és tónusa, amely a magaskultúrába is behatol. Ez az a világ, amelybe be kellene illeszkedniük mindazoknak, akiket túl szabadnak vagy szabálytalannak vél a konzervatív közszellem, ez az álom, amelyet a munkanélkülieknek, segélyezetteknek, rokkantaknak, egyedülálló anyáknak, sodródóknak és csellengőknek álmodniuk kellene. Mi a vonzó abban, aminek az elvesztésén ma sopánkodunk? Bizony nem sok. Bár elismerjük a munkanélküliség és a szociális ellátásoktól való függés destruktív, pusztító jellegét, a polgári „normalitás” alapesetében se találunk semmi fölemelőt. Mindkettő a lényegi szabadság hiányának verziója. A rendszeren belül legföljebb a kizsákmányolás valamivel szabályozottabb és fizikai értelemben biztonságosabb fajtáját ajánlják a dolgozóknak; a boldogság, a szabadság, a játék, a művészet, a menekülés és a vigasz kényszerétől fölszabadult szeretet viszont egyre távolabb kerül a nép életétől, hovatovább érthetetlenné, fölfoghatatlanná válik.

21. A kapitalizmus által okozott szenvedés nem az emberi állapot természetes velejárója, hanem történeti, mulandó jellegű, s arra kell törekednünk, hogy minél hamarabb elmúljék. Semmilyen apró javulást nem nézünk le, de semmilyen javítás nem volna lehetséges, ha a munkát nem inspirálná a fölszabadulás reménye, az árucsere és a csereérték dominanciáján túlnéző kilátás. Soha nem volt még egyértelműbb és világosabb a régen megfogalmazott alternatíva: SZOCIALIZMUS VAGY BARBÁRSÁG.