I. rész

Szabó Ervin széles értelemben vett munkásművelődési tevékenységének egyik legfontosabb területe és legnagyobb hatás formája a publicisztika volt. Ebből a szempontból elsősorban az MSZDP központi lapjában, a Népszavában kifejtett, tematikailag rendkívül gazdag munkássága érdemel különleges figyelmet[2].

Szabó Ervin munkásmozgalmi működésének kezdettől fogva fontos célja volt magának a munkásosztálynak a létfeltételeit, művelődési viszonyait oly módon feltárni, hogy az így nyert társadalmi-kulturális helyzetképet mozgósító erővel lehessen felhasználni a munkásmozgalom általános küzdelmeiben. Máig is kevéssé feldolgozott és értékelt jelentős publicisztikai teljesítményei vannak a századforduló korabeli magyarországi munkásosztály életviszonyainak tudományos színvonalú, osztályharcos szellemű ábrázolásában. Ilyen jellegű, jórészt névtelen és nem egy esetben még pontos azonosításra váró újság- és folyóiratcikkeinek összességéből teljes kép kerekedik ki a munkásosztály magyarországi helyzetéről. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy Szabó Ervin volt a magyar marxista munkásszociográfia, illetve szociológia egyik megteremtője. Jelen tanulmányunkban munkásszociográfiai jellegű írásainak csupán néhány jellegzetes gondolatát, megállapítását idézhetjük fel.

Szabó Ervin is hangoztatta, hogy „minden embernek joga van az élethez! De különösen azok követelhetnek tisztességes megélhetést, akik dolgoznak, és munkájukkal fönntartják a társadalmat[3]”. Ezzel szemben a korabeli valóság, a kizsákmányolás, az elszegényedés és a nyomor megrendítő képét tárja elénk. Statisztikai tanulmányokra alapozva mutatja ki, hogy a megélhetési viszonyok Magyarországon már 25 évvel azelőtt is rosszabbak voltak, mint Európa sok más államában. Összehasonlító adatokkal bizonyította, hogy Oroszországot és a balkáni államokat kivéve, Európában Magyarországon a legmagasabb a gyermekhalandóság, s ez döntő mértékben a szegényebb néposztályokat, elsősorban a munkásosztályt sújtotta[4]. Az egészségügyi viszonyokban és ennek szakirodalmában is jól tájékozott Szabó Ervin Korányi Sándort idézte[5], aki szerint Magyarországon évenként hatvanezer ember tüdőbajban hal meg, és a tüdőbaj oka nem más, mint a rossz táplálkozás, a rossz lakás és a túlságosan hosszú munkaidő. A munkások átlagos életkora 36 év, szemben a vagyonosok 57 évével[6]. Az újoncozások tapasztalataiból kiderült tények alapján vádlón figyelmeztetett a szomorú tényállásra: a 21–22 éves emberek 15–16 éveseknek látszanak. „Emberek, akik naponta 12–14 órán át bűzhödt pinceodúkban dolgoznak, előbb-utóbb vagy teljesen elpusztulnak, vagy elsatnyulnak[7].” Látóköréből éppúgy nem estek ki az egyéni és családi tragédiákat számokba sűrítő baleseti statisztikák, mint például a sok százezer kézi zálogról szóló zálogházi kimutatások. A nép, a munkásosztály szenvedéseit  mélyen átérezve állapította meg: „Hány szegény munkás vitte utolsó, még némileg jó karban levő ruhadarabját a zálogházba, hogy gyermekinek kenyeret vehessen? Hány szegény ember vált el könnyező szemekkel utolsó családi ereklyéjétől… hogy háziurát kielégíthesse? És hány ezer család van, mely irigykedve nézte a zálogházi közönséget, mert neki nem volt már mit elzálogosítani[8]?”

Vádak a mai társadalom ellen címmel szinte külön rovatot vezetett a századeleji Népszavában a korabeli ipari és földmunkásság életviszonyairól. E témájú cikkeiben számos alkalommal elemezte a tíz-, majd százezrekre menő kivándorlás tényeit és okait. A magyar marxista szociológusok között elsőként ismerte fel a társadalmi-nemzeti tragédia súlyosságát, messzire ható következményeit. Az új évszázad legelején a jövőbe is látva fogalmazta meg a szocialisták nevében: „Nem először beszélünk a tárgyról, és sajnos, de bizonyos, nem is utoljára… Nem sokan vannak, akik a hazát magukénak vallhatják… mind többen és többen szedik össze sátorfájukat s mennek új hazát keresni… Felső-Magyarország, Erdély és a Dunántúl, ezek szolgáltatták eddig a legtöbb kivándorlót. Óriási számokat közöltünk már ezen kivándorlás méreteiről… Az Alföldön is megindult nagy mértékben a kivándorlás… nemcsak Romániába, Amerikába, Németországba, Sziléziába[9]…” Egy későbbi, Az agrárkérdés Magyarországon című munkájában rámutatott a kivándorlás agrárszocializmus ellen ható és a kisbirtok fönnmaradását segítő következményeire: „A kilencvenes évek végétől kezdve Magyarország minden részéből özönlik a kivándorlók egyre hatalmasabb áradata… Ez a rendkívüli lakosságcsökkenés sajnos nem csupán hatalmas biztonsági szelepet jelent, amelyen át eltávozik az elégedetlenség és a véres kitöréssel fenyegető felháborodás jelentős része; ez egyszersmind nagy pénz- és hitelforrás a kisbirtok számára. A kivándorlók által 1905-től 1907-ig hazaküldött összeget évi 150-200 millió koronára becsülik. Ez magyarázza a kisbirtok további fennmaradását[10]”. Ugyanakkor felismerte a kivándorlás pozitív kulturális és politikai következményeit is: „A kivándorlás, bármilyen szomorú okokból is ered, egyike ama tényezőknek, amely előmozdítja az emberiség kulturális haladását[11]”. A kivándoroltak nagy része ugyanis megismerkedik az előrehaladottabb országok szokásaival és eszméivel; a magasabb munkabér emeli igényüket, a rövidebb munkaidő gondolkodásra ösztönzi őket, szellemi igényeik támadnak; egy részük érdeklődni kezd a munkásszervezetek iránt, és előbb-utóbb tagjainak sorába lép. Kulturális szempontból pedig – állapította meg Szabó Ervin – mindez igen nagy találmány.

Munkásszociográfiai-szociológiai érdeklődése és munkássága nem korlátozódott csupán pályakezdő életszakaszára, illetve korai Népszava-publicisztikájára. A munkásosztály élet- és munkaviszonyainak a problémáit és változásait az 1910-es években is lankadatlan figyelemmel kísérte, ám az vitathatatlan, hogy írásai, vizsgálódásai megritkultak, s érdeklődése mindinkább a munkakörülmények és munkateljesítmények felé fordult, és ilyen irányú kutatásai módszertanilag is elmélyültebbekké váltak. Egyik 1911-ből származó könyvismertetésében rendkívül lényeges, ma is időszerű kérdéseket vetett fel: „micsoda szellemi és lelki képességeket kíván a modern nagyipar munkásaitól?... Marx híres tételének: hogy a kapitalista gyár testileg és szellemileg egyaránt degenerálja a munkást – voltak és vannak fanatikus ismétlői és ellenzői… Hogy a gép fölöslegessé teszi a képzettséget: erre egyformán sok bizonyítékunk van – pro és contra. Vannak iparok, amelyekben a tanult munkások száma relatíve erősen csökkent… másokban… lényegesen emelkedett… A legellentmondóbb nézetek forognak a munkások „világnézete” és munkateljesítésük közti viszonyról… Nyilvánvaló… hogy a modern gyári munkás fizikai és pszichikai tulajdonságait valamelyes objektív érvényességgel megállapítani csak azzal a módszerrel lehet, amellyel más embercsoportok más életviszonyaira derít a tudomány világosságot: rendszeres tömegvizsgálattal[12]”. (Folytatjuk)