Széchy András: Vitatézisek • A magyar kommunista mozgalom a rendszerváltás után (1989–2006)

A szovjet és a kelet-európai szocialista építési kísérletek átmeneti veresége a 80-as, 90-es évek fordulóján kétségtelenül világméretekben visszavetette, de semmiképpen sem semmisítette meg a nemzetközi kommunista és a haladó népi szabadságmozgalmakat. Megújult, nemzetközi összehasonlításban is elismerten a leglendületesebb ütemben fejlődik az emberiség egyötödét magában foglaló, hatalmas tartalékokkal rendelkező Kínai Népköztársaság. Talpon maradt Ázsiában Vietnam, s még több szocializmust építő, s más antiimperialista, függetlenségét védelmező jelentős súlyú ország, köztük, mint legjelentősebb, India. (Megjegyezzük: India parlamentjének elnöke kommunista, erős frakciója működik a kommunistáknak a parlamenti és helyi igazgatásban).

Hasonlóképpen, igen nehéz körülmények között, Latin-Amerikában Kuba, s nyomába szegődve, sajátos utakon kezdte el a szocialista építést Venezuela, Nicaragua, s szabadságáért kemény harcokat víva több dél-amerikai ország. A fejlett tőkés országokban, magában az Amerikai Egyesült Államokban, s Európa több országában – nem utolsó sorban a kommunisták, a tudatos baloldali erők aktív részvételével – mindjobban szélesedő béke- és szociális mozgalmak bontakoznak ki az új imperializmus, azok modern háborús kezdeményezései, és zsarolásai, a globálkapitalizmus expanziói ellen.

A szocialista építés kelet-európai kísérlete úttörő történelmi eredményeinek megszakadásában számos tényező játszott közre. Mindenek előtt ide sorolhatók elsőként a második világháború után a tőkés nagyhatalmak, elsősorban az USA részéről elindított „hidegháború”, mely nem egy helyen „melegháborúba” is átcsapott, nem utolsósorban a szocialista világrendszer kifejlődésének és erősödésének gátlására. A mesterségesen gerjesztett „fegyverkezési verseny” nemkülönben súlyos tehertételekkel járt: hatalmas anyagi erőket vont el a békés szocialista építés, a néptömegek életkörülményei javítása, a szocialista integráció dinamikusabb fejlesztésétől. A modern transznacionális tőkés monopóliumok részéről ebben volt átgondolt tudatosság is: mindenekelőtt a Szovjetunió, a szocialista országok, s a gyarmati sorból felszabadult országok gazdasági-társadalmi fejlődésének akadályozása, „kivéreztetése”.

A kelet-európai országok – ahogy akkor megkülönböztetetten nevezték – „a szocialista közösség” országainak vereségében közrejátszottak más szubjektív eredetű hibák is. Így nem utolsósorban a marxi-lenini mozgalmi elvektől eltérő torzulások, különösen a párton belüli demokrácia, a kollektív vezetés, az állami életben a szocialista törvényesség megsértései több országban. De ide tartoztak a politikai irányvonalban jelentkező tévesnek bizonyult elhajlások: voluntarizmus a gazdaságpolitikában, a tervszerű, arányos, harmonikus fejlesztés törvényszerűségének szem elől tévesztése; a szocialista építés ütemének a realitásaitól eltávolodó „túlgyorsított” felfogása; a nemzetközi politikában átgondolatlan „túlvállalások”; a nemzeti-nemzetiségi kapcsolatokban az internacionalista egyenjogúság érvényesítésének következetlensége, amelyek összességükben rontották a dolgozó néptömegek bizalmát és támogatását. Különösen káros következményekkel járt a szovjet-kínai viszony megromlása, egyes országokban a regionális és nemzeti érdekek és sajátosságok téves túlhangsúlyozása. Ilyenek, mint a „birodalmi”, nagyhatalmi hegemonisztikus törekvések, „nemzeti kommunista”, „euro-kommunista” és más  újrevizionista áramlatok keletkezése, s egyéb nem kisebb jelentőségű hibák.

A RENDSZERVÁLTÁSHOZ VEZETŐ JELENSÉGEK MAGYARORSZÁGON

A népi demokratikus átalakulás, a szocialista építés elkezdése a magyar nép történelmében nagy eredményekkel járt. Földhöz juttatta a szegény- és kisparasztság millióit; a háborús pusztításokból gyors ütemben újjáépítette az országot; a nagyüzemek, bankok államosítása, az iparfejlesztés szélesítette a munkások sorait, a foglalkoztatottságot; a dolgozó családok életében nagy jelentőségű szociális és kulturális vívmányokat hozott létre. A „hidegháború”, új világháború kitörésének veszélye, az osztályharc nemzetközi és hazai éleződése azonban nagy nehézségeket okozott. Akadályozta az életszínvonal egyenletes növekedését, sajátosságainknak leginkább megfelelő gazdasági struktúra alakítását, „hiányokat” teremtett a gazdaság fejlődésében, elégedetlenséget keltett a demokrácia munkás- és dolgozói jellegű formálásában, s nem utolsósorban súlyos következményekkel jártak a politikai gyakorlatban keletkezett hibák kijavításában jelentkező késlekedések, jobb- és baloldali jellegű bizonytalanságok, amelyek több országban, így Magyarországon is már 1956-ban, restaurációs kísérlethez vezettek.

A Szovjetunió és a kelet-európai országok közösségének nehézségeit elmélyítette az 1973 után kibontakozott világgazdasági válság, a fegyverkezési verseny további fokozódása, mely „pangáshoz” vezetett a szocialista országok építésének civil szféráiban, nyugati tőkés „adósságcsapdába” kergette főleg a kisebb országokat, így hazánkat is. Megerősödtek – hazánkban történelmi hagyományai következtében még erőteljesebben – a munkásmozgalom forradalmi szárnyát bomlasztó „reformista” áramlatok, s a kívülről is támogatott polgári-kispolgári ellenzéki törekvések, mely végül is 1989/90-ben, s magában a Szovjetunióban is 1991-ben, rendszerváltozáshoz vezettek.

Hazánkban az 1989 októberére összehívott pártkongresszus, a többségbe került úgynevezett „reformkörök” mozgalmának fokozódó hatására, s a magát hirtelenjében „népi demokratikusnak” elnevezett csoport megtévesztő bevetésével, szociáldemokratizálta az annak idején marxista-leninista alapokon egyesült munkáspártot. E kongresszuson 159 küldött mondott ellent a párt marxista-kommunista jellege feladásának. A nevében is átkeresztelt Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakulása – mely dekraláltan is csatlakozott a Szocialista Internacionáléhoz –, továbbá a kormány „függetlenné” nyilvánítása felgyorsította a rendszer „békés”, tárgyalásos átadásának folyamatait. Végül az 1990 tavaszán lezajlott választásokon a polgári pártok hatalomra kerülésével a rendszer felbomlasztása közjogilag is megpecsételődött.

Ezt a folyamatot nagy, sőt – véleményem szerint – döntő mértékben segítette elő, hogy a Szovjetunióban Gorbacsov és csoportjának a kommunista pártban és az állami életben vezetésbe kerülése – amelyik titkos megállapodásokkal lemondott a kelet-európai szocialista közösség együttes védelméről – szabad utat adott a szövetséges országokban a rendszerváltás végbeviteléhez, s végül saját hazájában is elősegítette a szocialista rendszer felbomlását.

Magyarországon a szociáldemokratizálódást és a nyugati tőkés orientáció folyamatait elsősorban a külügyi és gazdaságpolitikai területen dolgozó pártmunkások, állami vezetők, társadalomtudósok nem jelentéktelen része érlelte, míg a polgári-kispolgári ellenzéki erők felzárkózásához az ideológiai-kulturális irányítóktól, a népfront csúcsán lévő egyes vezetőktől kaptak hathatós segítséget.

Mint másutt, a magyar kommunisták sem nyugodtak bele a marxi-lenini szocialista célok feladásába. Csepelen, Angyalföldön, Diósgyőrben, Kazincbarcikán, Dunaújvárosban, a Viharsarokban, Baranyában, Nógrád megyében és más helyeken, egy pillanatra se szüntette be – a ’89 kongresszus határozatait elutasítva – a marxista-kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt számos szervezete a tevékenységét. Súlyos hibának bizonyult, hogy amikor az MSZMP vezetésében lévő marxista-kommunisták előtt már világossá vált, hogy a „reformizálók” túlsúlyra jutnak, s amikor tudomásukra jutott, hogy Gorbacsov és csoportja lényegében szabad utat enged a szocializmus kelet-európai eredményei likvidálásának, nem szervezték meg a „visszavonulást”, a felkészülést az előállott, várható új fejleményekre. Noha voltak erők, amelyekre lehetett volna támaszkodni: mindenek előtt az üzemi, termelőszervezeti párttagság, a még mozgósítható szakszervezetek jelentős része, elsőnek a Münnich Társaság létrejötte és részvétele az ún. kerekasztal-tárgyalásokon, majd a „Marxista Egység”, az „Összefogás az MSZMP-ért” platformok, a kommunista értelmiség „Marx Társaságának” megalakulása és más egyéb szervezetek mozgósítása még ekkor nagyobb esélyt adhatott volna a kommunisták pozíciói  megerősítésére.

Grósz Károly főtitkár s a vele szorosabban, vagy lazábban együttműködő társai a párt és állami vezetésben azonban lényegében elmulasztották kellő időben ezt a lehetőséget. Sőt maga Grósz Károly, későbbi önkritikai visszaemlékezésében, elismerte, hogy súlyos hibát követett el magán a kongresszuson, akár a szakadást is vállalva, hogy azonnal nem szervezte meg a marxista-kommunista pártot. Azzal is hibázott, hogy a mozgalmi szabályzat szerint senki által fel nem mentett főtitkár ígéretet tett az újonnan megalakult MSZP elnökének, hogy az új pártba történő tagregisztráció lejárta előtt nem kezd hozzá az MSZMP újjászervezéséhez. A kommunisták mindezzel igen nagy késésbe kerültek, jelentős idő-, anyagi és infrastrukturális hátrányba jutottak hazánkban. Ez is  okozója lett, hogy nem tudtak olyan befolyási helyzetbe kerülni a kommunisták máig kihatóan, mint ahogyan ez annak idején például Csehszlovákiában, a volt NDK területén, vagy magában Oroszországban, s a FÁK államai jelentős részében bekövetkezett.

AZ MSZMP ÚJJÁSZERVEZÉSE

A marxista-kommunista MSZMP országos újjászervezéséhez, igaz megkésve s elég erőtlenül, több csoport is hozzákezdett. Puja Frigyes, egykori külügyminiszter elnöklésével az angyalföldi MSZMP-szervezetek székházában tartott nagygyűlésen „ideiglenes vezető testületet” alakítottak. Berecz János vezetésével, bár megfogyatkozva, de MSZMP képviselői csoport működött az országgyűlésben, s az ő befolyása alatt álló platformból ugyancsak „ideiglenes szervező bizottság” látott munkához. A Viharsarokban Magyar Munkáspárt néven kezdtek neki az újjászervezésnek, s a Münnich Társaság helyi szervezetei is kivették részüket a párt újjászervezése munkájából. November 7-én, az MSZMP kongresszusainak hagyományos helyén, az Építők Szakszervezete székházának zsúfolásig megtelt nagytermében, ezeknek a csoportoknak együttes hívására nem csak az Oroszországi Szocialista Forradalomról emlékeztek meg az ünnepi ülésen, de összehívták december 17-ére az MSZMP tevékenységét továbbvivő és megújító 14. kongresszusát is. A kongresszus előkészítésére Grósz Károly vezetésével közös bizottság alakult.

A kongresszus megnyitására, mely ugyancsak az Építők Szakszervezete székházában gyűlt össze, az egyesült munkáspárt folytonosságát is jelzően, Marosán Györgyöt kérték fel, akit különben a kongresszus a Központi Bizottság tiszteletbeli tagjává is választott, igazságot szolgáltatva a kritikai magatartásáért ért korábbi eltúlzott és valótlan elmarasztalásokért, a meghurcolásokért. Ehhez kapcsolódóan a kongresszus fontos elvi határozatot is hozott: miszerint „a megújuló MSZMP mozgalmi tevékenységében, működési rendjében, munkastílusában, véglegesen szakít az ilyen és hasonló, a marxi-lenini elvektől idegen módszerekkel. Erkölcsi és politikai elégtételt szolgáltat a méltatlanul megbántott elvtársainknak.”

A kongresszus megvitatta és jóváhagyta az előkészítő bizottság beszámolóját, melyet Grósz Károly, a még fel nem mentett főtitkár adott elő. A kongresszus új szervezeti szabályzatot fogadott el, s új elvek alapján választotta meg a párt központi tisztségviselőit: az elnököt, alelnököket, a Központi Bizottság egyharmadát, ezen belül az ügyvivői testületet. A KB többségének, mintegy kétharmadának a megválasztását viszont a kongresszus a megyei és a budapesti kerületek alapszervezeteinek hatáskörébe utalta, ezzel is növelve a párton belüli demokratizmus, a vezető testületeket ellenőrző funkciók érvényesítését. A részletesebb politikai nyilatkozattervezet elfogadását, az alapszervezetekben lefolytatott pártvitát követően, a kongresszus januárra kitűzött második szakaszára tette át.

Így is a kongresszus alapvető politikai irányelvek egész sorát fogalmazta meg. Kinyilvánította, hogy a pártot következetesen marxista elvek alapján kell újjászervezni, s képessé tenni, hogy „korszerű, mással nem pótolható tényezővé váljon a magyar társadalom közéletében”. Nem mondott le a Magyar Szocialista Munkáspárt távlati céljáról: a szocialista társadalom megteremtéséről, s elkötelezte magát, hogy fellép a fokozódó jobbratolódás, a keményedő külföldi tőkés diktátumok ellen, s hogy közvetlenül a munkásság, a parasztság, szellemi dolgozók, a saját munkájukból élő kistulajdonosok s ezek nyugdíjasai érdekeiért száll síkra. Tiltakozott az ellen, hogy a kormányzás a válság terheit egyoldalúan a dolgozókra, a nyugdíjasokra, a fiatalokra hárítsa. Elhatározta, hogy a dolgozók érdekeit legközvetlenebbül érintő gazdasági és szociális problémák megoldásának szorgalmazását a párt közvetlen fő tennivalójává teszi.

A kongresszus elhatárolta magát a szocializmus eszméit eltorzító hibáktól, a törvénysértésektől, a kiváltságok és a korrupció minden formájától. Új szervezeti szabályzatában rögzítette: a párt politikájának meghatározásában, a vezetők kiválasztásában a tagság szava a döntő, a vezetők és vezetőtestületek munkája fölött érvényesíteni kell a tagság ellenőrzését, s a jó politika kialakításának és gyakorlati megvalósításának, a cselekvési egybeforrottságnak elengedhetetlen része az elvszerű viták, a kritika szabadsága.

Az MSZMP ekkori kongresszusán a súlyos helyzetet reálisan értékelve arra a következtetésre jutott, hogy: „A haladás, a baloldal erőit ma a megosztottság és zavarodottság gyengíti. A helyzet súlyossága a szocializmus valamennyi hívétől, a baloldali erőktől, a nemzet sorsáért felelősséget érző minden embertől összefogást követel. Pártállástól függetlenül azt kell keresni, ami összeköt bennünket, ami lehetővé teszi és segíti a progresszív erők együttműködését, közös fellépést a sokasodó negatív társadalmi jelenségek ellen, a baloldal kibontakozásáért. Mindenekelőtt ez határozza meg viszonyunkat az MSZP-hez, a szakszervezeti és szövetkezeti mozgalomhoz, más haladó szervezetekhez.” 

A kongresszus szükségesnek tartotta, hogy új, tehetséges, népből jött vezetők álljanak a vezetés élére, de szükségesnek tartotta a tapasztalt vezetők részvételét is, a nemzedékek egységét a politikai döntésekben. Így választották meg, hosszantartó mérlegelések után, a párt elnökének: a reményteljesen induló Thürmer Gyulát, a Szovjetunióban tanult, sok nyelvet beszélő, a párt előző felső vezetői mellett főleg a külkapcsolatok intézésében gyakorlatot szerzett 36 éves, szakmáját tekintve diplomata pártmunkást. Alelnökökké választották: Koi Tibort, záhonyi vasutas-technikust, aki az MSZMP megelőző Központi Bizottságának már tagja volt, Nyírő Sándort, diósgyőri esztergályost, régi munkásmozgalmi dinasztia sarját, Pozsonyi Attilát, a tamási termelőszövetkezet elnökét. Az induló Központi Bizottság munkájában segítőként részt vettek a kommunista mozgalomhoz hű maradt idősebb tapasztalt pártvezetők is, mint a kipróbált életútú Marosán György, Berecz János, Grósz Károly, Puja Frigyes, Ribánszki Róbert (ez utóbbi csepeli párttitkár volt, pekingi nagykövet, az akkor felbomló Hazafias Népfront egyik országos titkára), Tóth Lajos vezérőrnagy, de részt vállaltak a Központi Bizottság munkájában más nagy tapasztalatú nagyüzemi párttitkárok, országos szakszervezeti és KISZ vezetők is. A párt irányító szerveit elméleti-tudományos elemzésekkel segítő Tanácsadó Testület elnökévé Wirth Ádám filozófust, a 89-ig működő Pártfőiskola tanszékvezető egyetemi tanárát választotta a kongresszus.

A párt számára az első nagy erőpróbát az 1990-es tavaszi parlamenti választások jelentették. A késői indulás, pénztelenség, a médiától való elzártság, a kommunistaellenes össztűz hatalmas nehézségeket jelentett. Ennek ellenére, Pest megye kivételével, a párt minden megyében és Budapesten is listát tudott állítani, 95 választókörzetben egyéni jelölteket is, s a választásokon több mint 180 000 szavazatot szerzett, - alig 0.3 tizeddel maradt el a parlamentbe jutás küszöbétől. Legjobb eredményt ért el a párt Nógrád megyében (több mint 10 %-ot). A küszöb felett szerepeltek Heves, Szolnok, Békés, Szabolcs, Borsod megyék és Budapest. A rendszerváltás óta a párt egyetlenegyszer sem ért el ilyen jó eredményt a választásokon, ekkor a legerősebb parlamenten kívüli párttá vált. Ha Pest megyében is sikerült volna listát állítani, a párt bizonyára bejutott volna a parlamentbe, s ez nagyobb lehetőségeket nyitott volna a későbbi választások számára is.

POLITIKAI ÉS VEZETÉSI VÁLSÁG

A nehéz körülmények között is reményteljesen útnak induló, újjászerveződő MSZMP fejlődése azonban a felső vezetés, elsősorban az elnök hibájából, a kezdetek után csakhamar nem a 14. kongresszuson meghatározottak szellemében működött. Az elnöknek a marxista mozgalmi szervezeti elveket sorozatosan megsértő gyakorlata miatt törés következett be a vezetésben, mely hosszan elhúzódó konfliktusokba, kölcsönös bizalmatlanságba csapott át, s a mozgalmat gyengítő lemondásokhoz, eltávolításokhoz is vezetett, megzavarta, bénította a Központi Bizottság egészséges irányú fejlődését.

A 14. kongresszust és a későbbi kongresszusokat követően is ismétlődően, a megválasztott operatív vezetők nagy részét megbízatásuk lejárta előtt lecserélték. Már az indulást követően is lavinaszerűen kikerültek az ügyvezető irányító testületből éppen a kulcsposztokon álló külügyi, belpolitikai, budapesti, a vidéki szervezők, a kultúrpolitikai titkárok, a gazdasági és az ifjúsági, önkormányzati, szakszervezeti felelősök. A változtatásokkal mind több terület (a nemzetközi kapcsolatok, belpolitikai és gazdasági ügyek) közvetlen irányítása az elnök kezébe összpontosult, s a lemondottak helyére manipuláltan az általa kiválasztott s javarészt ilyen vagy olyan módon tőle függő emberek kerültek. Néhány év alatt 5 alelnök, a budapesti vezetés 3 irányítója, a pártlap 5 szerkesztője, kéttucatnyi ügyvezető, illetve elnökségi tag távozott választott tisztségéből döntően politikai okokból.

Mindjárt kezdetben súlyos konfliktus keletkezett az ügyvezető testület és a budapesti koordinációs bizottság között, mely utóbbit a szervezeti szabályzattal ellentétesen feloszlatták. A párt újjászervezésében nagy szerepet játszó tapasztalt régi vezetők (Marosán, Grósz, Berecz, Puja, Koi alelnök, Tóth Lajos, Kárpáti Sándor és Nagymihály János szakszervezeti vezetők, a párt jeles értelmiségi személyiségei a tanácsadó testületből, és a párt mellett működő tudományos és szakmai munkaközösségeiből) egyet nem értésük, s mellőzésük miatt a rendellenességek, s hibás politika irányvétel miatt eltávolodtak a központi munka konkrét segítésétől. Végül olyan jelentős szerveket, mint a Tanácsadó Testület, szervező bizottság, szakszervezeti és agrár munkacsoport, pedagógus, egészségügyi aktíva, filozófus, történész és más munkaközösségeket elsorvasztották, majd megszüntették.

Nem csak a párt munkastílusa nem újult meg emiatt, de a jelenségek mélyén lényegbe vágó politikai nézetkülönbségek húzódtak meg. Utóbb, a titkos Gorbacsov-fond nyilvánosságra hozatala során, nyilvánosságra került, hogy az azelőtt munkatársként külügyi vonalon dolgozó elnököt már régebbről szoros szálak fűzték a nemzetközi kommunista mozgalmat hullámvölgybe taszító likvidátori újrevizionista csoporthoz. Thürmer kezdetben a gorbacsovi kapcsolataiból megpróbált személyes politikai tőkét kovácsolni, s a pártban ez ügyben annak idején kirobbant kritikai vitát mesterségesen akadályozni. Majd ezt ledolgozandóan, 1991 augusztusában, a pártvezetők jóváhagyása nélkül, sőt egyenesen óvása ellenére, meggondolatlanul, sietve üdvözölte a kudarcba fulladt ún. Janajev-féle akciót. Nyilatkozataival nem kis zavart okozott a párton belül, s különösképpen kárt okozott azzal, hogy a párt ellenségeinek antikommunista támadások fokozására adott új lehetőségeket.

Meggondolatlanságainak és kapkodásainak ellenhatásaként hatalmas nyomás nehezedett az MSZMP-re. Sorra érték provokációk a médiában,  szervezeteik helyiségeit, rendezvényeit szélsőjobboldaliak támadták meg Budapesten, Debrecenben s más vidéki helyeken. Az MDF-es képviselő, Dénes János törvényjavaslat benyújtását követelte a kormánytól az MSZMP betiltására. Salgótarjánban a Pofosz tüntetést szervezett a párt 15. kongresszusa megakadályozására. Majd Magyarországon a fasiszta önkényuralom jelképei mellé sorolták a munkásmozgalom szimbólumait: a vörös csillagot és a sarló-kalapácsot is, s az MDF vezette konzervatív koalíció javaslatára a parlament betiltotta ezek használatát hazánkban, ami ekkor Európában szinte egyedülálló lépés volt. Eltávolították a Duna-partról Marx és Engels szobrát, s a „kitelepített” munkásmozgalmi „szobor-gettóba” internálták. Megfagyott az amúgy is nehezen alakuló viszony az MSZP-vel, a szakszervezetekkel, a potenciális szövetségesekkel. Későbbiekben, máig tartó, újra és újra megújuló, le nem zárt hajsza indult a vörös csillag mellett tüntetően kiálló ifjúsági vezető, majd pártalelnökké választott Vajnai Attilával szemben. Bátorságát és következetességét a párttagság rokonszenve kísérte, akadtak azonban a vezetésben, az elnök hallgatólagos belegyezésével, például Karacs Lajosné, (különben a pártvezetésen belül a tőkésedők pártolója, maga is „nomenklatúrás” kapitalista), akik hevesen ellenezték, sőt elítélték a példát mutató, elvszerű kiállást.

A párttagságban, a Központi Bizottságban egyre sűrűsödő kritikák süket fülekre találtak. Fél évvel a 15. kongresszus után a kilenctagú elnökségen belül hatan – köztük részben újonnan választott alelnökök is – szembekerültek az elnökkel, aki fenyegetőzésekkel zsarolva kilátásba helyezte lemondását. Az ügy a Központi Bizottság elé került, ahol az elnökségi tagok feltárták bírálatukat, az elnök azonban visszavonta lemondási szándékát. A helyzet pártszakadással fenyegetett, amit elkerülendő a Központi Bizottság úgy határozott, hogy a párt érdekében a vita lefolytatását nyugodtabb légkörben, későbbre halasztják. Az elnök azonban visszaélt ezzel a helyzettel, s tovább fokozta különböző módszerekkel bírálói kiszorítását a vezetésből.

Ebben a helyzetben, hogy ne tévesszék össze a közelgő választásokon az MSZP-t az MSZMP-vel, a párt neve 1993-ban Munkáspártra rövidült. A névváltoztatás ilyen szempontból nem volt indokolatlan. Megjegyzendő, hogy a párttagságnak egy kisebb része, külön pártban maradva, megőrizte a párt eredeti nevét, s egyben megelégelve a thürmeri újításokat, szembefordult antimarxista eltéréseivel.

Abban kétségtelenül volt igazság, hogy a Thürmer köré tömörülő, már-már szervezetté váló csoport „újítás” címén lépésről-lépésre a lenini szervezeti normákat, de a marxista-leninista politikát is elkezdte tudatosan felcserélni. Ennek egyik lépése volt a „kritika-önkritika” elvének elavult dogmává nyilvánítása az elnök részéről. Majd ennél merészebben továbblépve, egy budapesti angol nyelvű (a Budapest Week nevű) lapnak adott interjújában „mi nem vagyunk egy jó kapitalizmus ellen”, „másképpen szólok öreg elvtársainkhoz”, „a médiát zsidók foglalták el”, „zsidó miniszterek a Horn-kormányban”, s más hasonló kitételeket engedett meg magának. Mikor erről kérdőre vonták a Központi Bizottságban, akkor erre felelet helyett ellentámadással válaszolt: „aki az elnököt támadja, a Munkáspártot akarja tönkre tenni.”

Amikor a 17. kongresszus előtt, a pártrendet félredobva, erőszakkal kikényszerítette az elnök és alelnökök megválasztásának polgári módszerét, a KB 29 tagja, egyharmada, megelégelte a dolgot. A Központi Bizottsághoz intézett levelükben tiltakoztak a kommunista módszerekkel ellentétes móddal szemben. Követelték, hogy a párttagság figyelmét ne vonják el a párt politikájának érdemleges, elsődleges ügyeitől; személyi vetélkedésekkel ne osszák meg a pártot; ne adjanak újabb fegyvert a polgári erőknek a párt támadására. A válasz erre az volt az elnök részéről: „a pártban idegen test van, rákos daganat, onnan ki kell vágni.”

Igaztalan lenne elhallgatni, hogy a számos politikai nehézségeket okozó hiba mellett, mindenekelőtt az egészséges osztályérzékét megőrző párttagság odaadásával, több sikeres akciót hajtott végre a magyar kommunista mozgalom. Mindenekelőtt kiállt az új imperializmus, a NATO-hoz való csatlakozás, a népellenes háborúk ellen. Ugyancsak ilyen volt, hogy szociális érzékenységgel népszavazást kezdeményezett a népegészségügy védelmében. Ezt azonban már lerontotta Thürmer Gyula odaállása a jobboldali Patrubány és Orbán mellé, a népszavazáshoz hozzácsatolt nacionalista javaslat, a ravaszul és provokatívan megfogalmazott ún. „kettős állampolgárság ügyében, melyhez nem kapott felhatalmazást, s rengeteget ártott a határokon túl élő magyar kisebbségek ügyének is.

Az ellentmondásos belső huzavonák súlyosan megbosszulták magukat: nem fejlődött a pártépítés, a szakszervezetekben és a társadalmi szervezetekben folyó tömegbefolyást erősítő aprómunka. Hol a szektás akadékoskodás, hol a polgári, sőt szélsőjobboldali erőknek tett engedmény jelentkezett a pártvezetésben, aminek az lett az eredménye, hogy aggasztóan mélypontra jutott a hazai kommunista mozgalom tömegkapcsolata. Az 1994-es választásokon 1990-hez képest a párt már 10 000-rel kevesebb szavazatott kapott, ami azért is fájdalmasabb volt, mert a küszöböt 1%-kal, 5 %-ra emelték fel, s így még kisebb lett a párt politikai súlya tömeghatásában. A küszöböt most már csak Nógrádban és Békés megyében lépték túl. Amikor a Fidesz kormányrajutásakor, s amikor az újfasiszta MIÉP először előzte meg a Munkáspártot a választásokon, s parlamenti párttá vált, bár relatíve ekkor érte el a thürmeri vezetés is a legmagasabb eredményét százalékosan az 1998-as választásokon, akkor is alatta maradt abszolút számban a párt támogatottsága a szavazók körében az 1990-eshez képest. Nem feledhető, hogy többek között emiatt is, a demokratikus progresszív erők összefogásának hiánya juttatta Orbánékat a kormányzáshoz.

Amikor a sok politikai kacskaringózás után Thürmer a közvélemény előtt nevetségesen, nagy önbizalmi hóborttal miniszterelnöki jelöltté léptette elő önmagát, s már jobboldali összejátszásokkal próbálkozott, 2002-ben ez a szavazati támogatottság már 80 000-rel süllyedt alá, s a 2004-es európai parlamenti választásokon már csupán 56 000 szavazatra zuhant a pártra szavazók száma. Nem segített ebben már a legutóbbi „ultrabalos” fordulat sem, s a jobboldali pártokkal és szervezetekkel a titkos és nyílt együttműködés: a Thürmer-párt szavazati aránya 2006-ban már fél százalék alá merült, s elveszett számára az állami párttámogatás is. Fontos mutatónak könyvelhetjük el, hogy a választásokon frissen induló Magyarországi Munkáspárt 2006 már több polgármestert tudhat magának, mint a Thürmer-párt, s okos helyi politikával megvan az eshetőség, hogy dinamikusabban törhet előre, jelenleg főleg a helyi önkormányzati testületekben.

MIÉRT VÁLT ELKERÜLHETETLENNÉ A SZAKÍTÁS?

E veszélyes folyamatok láttán már a 90-es évek második felében a magyar kommunista mozgalom 86 veteránja nyílt levélben fordult a pártvezetéshez és a párt tagjaihoz. Levelükben többek között szóvá tették: „nem hallgathatjuk el aggodalmainkat, amikor azt tapasztalhatjuk, hogy a párt nem erősödik, hanem a szövetségi politika hibái miatt elszigetelődik. Nem növeli a párt vonzerejét, nem segíti az, hogy a párt életében újra kezdik felütni fejüket olyan jelenségek, amelyekért súlyos árat kellett fizetnünk már a múltban is: a bizalmatlanság légkörének kialakulása, a vita akadályozása és elfojtása, érvek helyett a vitapartner megbélyegzése, antidemokratikus módszerek elterjedése. Mindez kísértetiesen emlékeztet azokra az eljárásokra, amelyek a múltban oly súlyos politikai és morális károkat okoztak a pártnak. Mi, akik a múlt keserű tapasztalatainak – hol mint áldozatok, hol mint hiszékeny résztvevők – elszenvedői voltunk, felemeljük szavunkat az ilyen módszerek ellen. Arra hívjuk fel a Központi Bizottságot, állítsa meg a jelenlegi negatív folyamatokat, amíg nem késő.”

A nyílt levelet elsőnek írta alá a spanyolországi polgárháborúban harcolt legendás hírű Sebes-testvérek közül akkor még élő utolsó, Sebes Sándor, továbbá  a háború alatt a szakszervezetekben dolgozó kommunisták felelőse, a pártvezetés egyik titkára, Turai József, s Kovács István – 1927 óta párttag, 10 évet ült Horthy börtönében – a kommunista mozgalom felső vezetésének a háború előtt és után egyik tagja, Hazai Jenő, a háború alatti illegális KISZ titkára, Prieszol Olga, az egyik legnagyobb szakszervezet országos titkára és még többen mások.

Sajnos ennek a felhívásnak sem lett foganatja. A felelőtlen vezetés, a tagság bizalmával visszaélve, kalandorkodások egész sorába bocsátkozott. Rosszul felmérve a hazai és a tőkés országokban lévő helyzetet, nem úgy, amint azt a hasonló helyzetben harcoló testvérpártok teszik, hogy széles szövetségi politika kiépítésére törekednek a demokratikus vívmányok védelmére és továbbfejlesztésére a jobboldallal, újfasizmussal szemben álló erőkkel, hanem célirányt tévesztve, rombolták a szocialistákkal, a szakszervezetekkel, baloldali civil szervezetekkel való együttműködés napirenden lévő konkrét akcióinak vállalását, a jobboldali veszély elhárítását. „Álbaloldaliaskodással” az elnök a vezetésben híveivel összefogva kikényszerítette például az önkormányzatokban az MSZP-vel, a demokratikus koalíciós erőkkel való együttműködés felmondását. Cserháti elvtárs annak idején, az önkormányzatok területén talán legsikeresebb eredményeket elért salgótarjáni kommunista alpolgármester, aki az elnökségben az önkormányzati munka összefogásának felelőse volt, a realitás talaján állva, nem volt hajlandó ezt az „öngyilkos” presztízspolitikát követni.

Majd ellenkező végletbe esve, az elnök nemsokára rá erőszakkal forszírozta a párt „eurobal” párttá átalakítását. A párttagság megkérdezése nélkül új név jelent meg a párt honlapján az interneten: „Szociális Európa Pártja – Munkáspárt”, kék színnel és az Európai Unió csillagjainak emblémájával. Ma, amikor 180 fokos fordulattal, demagóg populizmussal a tőke elleni frontális támadás időszerűségét propagálja, szeretné elfelejtetni, hogy alig néhány éve még a tőkés Európával való konvergencia üdvözítő voltáról akarta meggyőzni a pártot.

Nem szabad elhallgatni, hogy ma az európai kommunista pártok között élénk elvi, de a politikai gyakorlatot is közvetlenül érintő vita folyik arról: a „népfront-politikát” félreértelmezve szabad-e egy Baloldali Pártban feloldani, más kispolgári pártokkal összemosni a marxista pártok önálló, szuverén jellegét. A többség azon a véleményen van, hogy ez politikai hiba lenne, ugyanakkor nem látja akadályát annak, hogy a baloldali pártokkal együttműködjenek közös akciókban az európai parlamentben az ún. „baloldali-zöld” frakcióban. Meg kell jegyeznünk, hogy most legutóbb, amikor felvette a Thürmer vezette párt a Kommunista Munkáspárt nevet, rendre-sorra elhallgatja az elnök közölni a párttagsággal és a kommunista és munkáspártok nemzetközi értekezletein, hogy ma is, a párttagság megszavaztatása nélkül, Magyarországról ő az Európai Baloldali Párt legfelsőbb vezető testületének a tagja.

Ezeknek a jelenségeknek a hosszú vitáiban álltak ellen Vásárhelyi és Zinner elvtársaink, az akkori elnökség tagjai, akiknek szintén az eltávolítás lett a sorsuk. A Munkáspárt vezetését megszálló klikk az Új Baloldallal való halva született vegyeskereskedésbe is bele akart szállni, míg az, Szűröstől-bőröstől, el nem bukott. Fratanolo és Vajnai elvtársaink se tűrhették szó nélkül, hogy Thürmer Gyula és társai, a tagság háta mögött a szélsőjobboldali pártokkal, szervezetekkel, Orbánnal fraternizáljanak, amikor a jobboldal radikalizálódik, azt hirdessék, hogy „nincs újfasiszta veszély!”, s hogy például Thürmer a Fidesz nacionalista petícióját önkényesen aláírta a párt felhatalmazása nélkül.

Ehhez, ha a magyar kommunista munkásmozgalom marxista-leninista tisztaságát meg akarjuk őrizni, a nemzetközi kommunista mozgalom hazai osztagát újjá akarjuk éleszteni, már elhalaszthatatlanul lépni kellett. Ezt végezte el átmeneti nevén a Magyarországi Munkáspárt 2006 a 21., s vitte tovább új viszonyainknak megfelelően ma, a párt 22. kongresszusa. A már 88 éve sok-sok viszontagságon és áldozaton keresztül létező magyarországi marxista-kommunista munkásmozgalom folytonosságát nem hagyhatjuk odaveszni. Tudatában kell lennünk, hogy a mi létünk nem öncélú, mi nem egyszerűen önmagunkért vagyunk. Korunk helyzetének bonyolultságaiból is adódik, hogy a kommunista nemzetközi mozgalom tanácskozásainak véleménycseréin és egyeztetésein, főleg a tőkés országokból, nem csak egy kommunista párt jelenik meg például Olaszországból, Spanyolországból, Indiából, Oroszországból s a világ számos országából. Realitás korunk problémáinak sokrétű összetettségéből következően, hogy a kommunista mozgalomban, a megközelítésekben, az új keresésében árnyalati különbözőségek, eldöntetlen viták sokasága létezik. Így van ez Magyarországon is.

A most újjászerveződő kommunista Magyarországi Munkáspárt vezetői és vezető testületei többszörösen megismételve kinyilvánították, hogy nekünk nem a Magyar Kommunista Munkáspárt vagy a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjaival, a Marx Társasággal, vagy a magyarországi baloldali mozgalom más kisebb-nagyobb csoportosulásaival van komolyabb nézeteltérésünk. Közösen keressük az utat, nem ritkán tévedünk, féligazságok rabjai vagyunk, de zsákutcákba, hamis utakra vezettetni magunkat senki részéről nem hagyhatjuk. Meg vagyunk győződve arról, hogyha sikeresen akarunk előre haladni, akkor valahol és valamikor találkoznunk, egyesülni kell és fogunk. Nemrégiben a 22. kongresszuson szolidaritásunkról biztosítottuk a nemzetközi kommunista és munkáspártok nagy családját. Csak együtt lehetünk erősek, s a tudományos szocializmus elméletével felfegyverkezve, azt alkotóan továbbfejlesztve, s saját viszonyainkra alkalmazva, képesek vagyunk megtalálni a helyzetünknek jobban megfelelő stratégiánkat és taktikánkat.