Én megpróbálok rövid lenni, hogyha ti meg megpróbáltok csendben maradni. Én sajnálom, hogy most ment ki miniszterelnök úr, mert egy olyan dologról szeretnék beszélni, amit ő a kongresszuson vetett föl, és szerintem komoly jelentősége van. Ő azt mondta akkor ott, hogy kétfajta alapvető reformra van szükség. Egyrészt egy államreformra, másrészt egy társadalmi kulturális szemléleti reformra. És én erről a másik oldalról szeretnék nagyon röviden beszélni, mert természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy ezt kikkel tudjuk megcsinálni. És ez egy alapvetően lényegi kérdés, hogy hol van az a bázis, akivel mi ezeket a gondolatokat meg tudjuk értetni, aki partnerünk lesz ősszel az önkormányzati választásokon, és kitart még majd a következő időszakban. Ezért mondom azt, hogy muszáj, hogy beszéljünk néhány szót a vidékről.

Nem tudom, hogy pontosan hányan tudjátok, hogy 1692 település ma ezer fő alatti. Azt jelenti, hogy a népességnek a nagy része ezeken a településeken ott van, és őket érinteni fogja nemcsak a szociális reform, hanem érinteni fogja őket például az önkormányzati reformnak is egy nagyon fontos része. És én ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne csináljuk meg azt, amit vázoltatok, mert az fontos, és az rettenetesen szükséges is. Hanem azt mondom, hogy ha mi ebben az önkormányzati reformban, ahol hozzá fogunk nyúlni a testületekhez, ahol hozzá fogunk nyúlni a helyi közigazgatáshoz; hogyha nem fogunk olyan üzeneteket megfogalmazni, hogy most ezekhez hozzányúlunk, de meg tudjuk mondani, hogy mi az alternatíva, miért érdemes ehhez nyúlni, kikkel akarunk ott helyben dolgozni, és ezt nem tudjuk most őszig megfogalmazni, akkor a következő hat év után létrejön egy olyan helyi önkormányzás, ahol a szemléletformálók bent fognak ülni a testületekben, és legrosszabb esetben ellenünk fognak dolgozni.

Ezt én azért tartottam fontosnak itt most elmondani, mert azt gondolom, hogy amikor beszélünk a helyi közigazgatás reformjáról, amikor beszélünk arról, hogy a településeken nem kell klasszikus hivatal, akkor el kell mondanunk azt, hogy mi van helyette. Mert kinek fontos az, kit akarunk most utolérni. Biztosítani akarjuk azt, hogy helyben mindenütt ezen az 1692 településen is, amely ezer fő alatti, az emberek számára megmarad az esély. Mert ugye mi most ezt csináltuk, ezt hitette el Gyurcsány Feri a kampányban, hogy nekünk olyan jövőképünk és olyan országképünk van, ahol minimálisan ezt az esélyt meg tudjuk teremteni. És ennek az esélynek éppen az előző ciklusban és éppen az orbáni retorika szerint az az egyetlen formája van, hogy majd megbízunk abban, hogy fölülről ezt helyettünk el fogják intézni. És ma nem így van. Abban a szervezési időszakban vagyunk, amikor őszre a következő kétéves európai uniós referenciakeretekben meghatározódik az, hogy milyen fejlesztések lesznek azok, amelyek a vidék, az ott élők érdekeit is szolgálják. Ha ebbe nem tudjuk bevonni az ott élőket, ha ebbe nem tudjuk bevonni a helyi szereplőket, a helyi szemléletformálókat, a helyi testületeknek az embereit, akkor elveszítettük ezt a két évet. És elveszítettük vele ezt a teljes bázist. Ezért én azt gondolom, hogy amikor beszélünk erről a helyi reformról, akkor sokkal fontosabb alternatívát kell mutatnunk.

Mert amikor ti ténylegesen, azt gondolom, hogy a mi támogatásunkkal, bizalmunkkal és felhatalmazásunkkal meghatároztatok egy szintet – de mi sem értünk mindent –, gondoljatok bele abba, hogy lent helyben azt fogják mondani, azt fogjuk mi mondani, hogy megváltoztatjuk a helyzetet. Kevesebb lesz a testület, nem lesz hivatal, s akkor azt fogja gondolni ott lent az ott élő falusi, vidéki ember, hogy és akkor nekem hol lesz ebben a helyem. Ki fog tervezni helyettem. Azok a helyiek, akiket ebben meg tudunk nyerni. Tehát én azt gondolom, hogy a kistérségi reform, amiről itt beszéltünk, aminek igenis vannak jóféle alternatívái – de erről sokkal részletesebben, alternatívát… fontos alternatívát megmutatva kell kijönnünk a kommunikációban – amikor azt tudjuk mondani, hogy te helyben ezt és ezt az alapszolgáltatást meg fogod kapni, és a másikat pedig nem úgy kapod meg, amitől mindenki fél, hogy a… helyből elvisszük a pénzt, és a kistérségben ebből hivatalt építenek – hanem azt mondod, hogy amit nem tudsz helyben megkapni: többfunkciós közösségi térben, helyi értelmiségi támasszal – azt a szakértői szinten meg fogod kapni fönt. De erről ennél sokkal többet kell beszélnünk, mint most, és még ősz előtt. Hogy az őszi választásokon ne csak az legyen a kérdés, amit megintcsak Feri mondott, hogy lehet, hogy most rosszabb állapotban vagy rosszabb arányban veszítjük el az őszi választásokat, de az a stáb, 2010-ben, az a stáb, aki ott lesz, aki ősszel most az önkormányzatokban helyzetbe kerül, aki irányítani fogja a helyi jövőképeket, aki dolgozni fog a Nemzeti Fejlesztési Terv következő ciklusában, az ősszel a mi mostani kommunikációnk szerint, a mi mostani hitelünk szerint fog megválasztódni. Tehát számukra én úgy gondolom, hogy nagyon… ennél részletesebb üzenetek kellenek, és én azt gondolom, hogy ezen nagyon sokat kell dolgozni. Magyarul a vidékpolitikáról többet kell mondani még.

Lendvai: Kökény Misi után Vitányi Iván. Azt nyilván észrevettétek, hogy nem akarunk szünetet tartani, úgyis kirohan az, akinek muszáj, de ha lehet, beszélgetni is menjetek ki. Tehát az nagyon nem jó, hogy ha ottan hátul társalgási csoportok alakulnak ki, mert nagyon rosszul hallani.

Kedves barátaim, miniszterelnök úr. Elhihetitek, hogy megtapasztaltam már néhány elkezdett és végig nem vitt egészségügyi reformot. Mindenekelőtt azt kívánom magunknak, és azt kérem magunktól, hogy most legyen végre bátorságunk végigvinni azt, amit végiggondolunk. Tehát ne gyávuljunk el, ez az első.

A másik: gondolkodtam azon, hogy hagyományos értékekkel tevékenykedünk az egészségpolitikában. Széles ellátási csomag, hozzáférhetőség és így tovább. Hogy szükséges valami újnak a bekapcsolása, mert ezek a hagyományos értékek sajnos csak egymásnak a rovására maximalizálhatók. Tehát mi van, ha például azt mondjuk, hogy a környezetpolitikából kölcsönözzük a fenntarthatóságot mint értéket az egészségpolitikába. Azt gondolom, hogyha ezt értéknek tekintjük, meg tudjuk fogalmazni, hogy mit értünk alatta – és higgyétek el, nem most akarom elkezdeni itt a részleteket és a kiképzést, hogy keveset tudunk persze mi valamennyien politikusok a szakpolitikusok kivételével az egészségügyről –, de ezen érdemes majd gondolkodni.

Én azt is kérem, és azt is várnám, hogy a kormány és mi valamennyien a liberális minisztertől megköveteljük, hogy nem csupán az egészségbiztosítási modellválasztás kérdése az, ami az egészségpolitika. Nagyon sok minden más is van, amire figyelni kell, ami nélkül nem lehet felépíteni egy jó célmodellt. Mert itt van a szerkezetváltás, a szerkezeti átalakítás, amihez persze kell invesztíció. Gondoljatok csak arra, hogy Budapesten, Budapest környékén, ha nem leszünk képesek arra, hogy a kapacitások egy jelentős részét az ápolás szolgálatába állítsuk, akkor bizony nagy gondunk lesz. És ehhez szükség lesz uniós forrásokra is.

Vagy itt van az egyéni felelősségnek a kérdése. Hogy hogyan tudjuk ezt ösztönözni. Jó-e az, hogy esetleg valami bonus-malus rendszerben gondolkozunk. Vagy legalább az önkéntes kiegészítő biztosítási rendszer terjedése elől a gátakat egy kicsit megpróbáljuk lebontani. Ha a nyugdíjrendszerben tudtuk az előtakarékosságot ösztönözni, akkor az egészségbiztosítás önkéntes ágában miért nem tudjuk. Vagy mi mindent kell tenni a gyógyszerpolitikában, és még sorolhatnám.

Én egyetértek azzal, miniszterelnök úr, hogy vizsgáljuk a receptdíj, vizitdíj kérdését is. Még akkor is, ha ez egy nehéz, fájdalmas döntés, és vannak még tapasztalataink az 1995-ös, százforintos mentősdíjról. De ha úgy fogunk hozzá, hogy például az a receptdíj, ami majd esetleg lesz, vagy vizitdíj, az az egészségügyi dolgozók legális adóköteles jövedelme lehet, mint ahogy például a szlovákoknál van, akkor lehetséges, hogy szövetségeseket tudunk szerezni. És talán ez a legfontosabb. Nézzük meg az ágazatban és az ágazaton kívül is, hogy kik a szövetségesek. Kiknek áll érdekében a változás. Nyilvánvalóan ha jól kommunikálunk, ha betegcsoportokat tudunk megszerezni szövetségesnek, ha megnézzük, hogy a fiatal orvosok előmenetelét a mai közalkalmazotti rendszer milyen mértékben nehezíti; ha megnézzük, hogy melyek azok a reformszigetek, amelyeket sajnos előítéleteink, szabályozási hiányosságok miatt mi magunk blokkoltunk annak idején, nem olyan régen – gondoljatok csak az irányított betegellátásra és még sorolhatnám – akkor összeállítható egy potenciális szövetségesi lista. Borzasztó fontos.

Azt mondtam, hogy fenntarthatóság. Mit jelent ez. Szerintem két dolgot jelent. Az egyik az egészségügyi rendszer alkalmazkodóképességének a fokozása. Hogy feleljen meg az egészségügy a megváltozott elvárásoknak, igényeknek, a megváltozott szükségleteknek. És hogy végre, végre ne a kínálat diktálja a keresletet. Hát gondoljatok csak arra, hogy egyedül Budapesten több urológiai kapacitás van, mint Párizsban és Londonban együttvéve. Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan. A másik: a közgondolkodás átalakítása, hogy összhangba tudjuk-e hozni az egészségüggyel kapcsolatos elvárásokat, valamint a közösségi és egyéni tehervállalást. Ezek igazán nemcsak szakpolitikai, hanem nagyon komoly politikai kérdések, mert hogyha ezekre nem fogunk tudni jó választ adni, akkor bizony, és én nem az Ótestamentumot idézem most, hanem Mark Twaint, hogy hiába haladunk a jó úton, a megfelelő irányba, attól még elgázolhatnak. Köszönöm szépen.

Lendvai: Köszönjük a biztatást.

Kedves barátaim, egykor elvtársaim. Én azt hiszem, mindnyájan tudjuk, én legalábbis mindnyájan tudom, hogy ezek a lépések elkerülhetetlenek. Lehet vitatkozni egyik vagy másik részletén, de ha élni akarunk, ha Magyarország élni akar, s ha mi élni akarunk, akkor ezt valahogy meg kell tenni. Ez a kiindulópont. Nem vagyok azonban megelégedve a kommunikációval. Attól félek, hogy avval, amit elmondott Gál Zoli, abból az következik, hogy mi a kommunikációs szövegeinkkel azt a statisztikai átlagot fogjuk megcélozni, amely azt mondja, mit tudom én, 37 százalékban, már direkt örülni fog a sanyargatásoknak, alig várja, hogy már bekövetkezzen. Azért tudnunk kell, hogy nem egészen ugyanúgy kell beszélni mondjuk ha Demján Sándorral akarunk egyezséget kötni, és mint ha az én Rigó Lajos barátommal, Sárospatak egykori legjobb cigányprímásának ma Csereháton élő unokájával, akivel a Szelényi Iván kutatásában találkoztunk. És más érdeket kell vagy más szöveggel kell előhozakodni, ha Romsics Ignáccal beszélünk, és mással, hogyha faluban. Meglehet, hogy egyik helyen azt kell mondanunk, mondjuk, már elkezdtem felírni, hogy hogy lehet ezt előadni: hogy a kelet- és közép-európai ökonómiai fejlődés célperifériás viszonyainak és avarganikus voltának paraméterei miatt a helyzetünket szignifikánsan jellemzi az officiális szektorok dominanciája. Másutt ezt úgy mondjuk, hogy baszd meg, túl nagy a demo… bürokrácia. Most tudni kell, hogy mikor melyiket kell elővenni, mert lehet, hogy ha a másik módon  beszélünk, volna olyan kör, amelyik ezt illetlennek tartaná.

De mégis arról van szó, hogy meg kell találni a kommunikációt – nem is jó szó ez a kommunikáció, mert abban már eleve egy csalárdság van benne, hogy el akarjuk adni. Az őszinte beszéd, mondta valaki. Csakhogy azt kell tudni, hogy az őszinte beszéd nem csak annyiból áll, hogy ki teszi ki a lelkét az asztalra. Az őszinte beszéd, az tudomány. Az tudomány, mert nemcsak az van, hogy elmondjuk, ami éppen bántja, mert akkor elmondom, hogy a gyomromban egy kicsit mostan nem tett jót az ebéd. De nem ez a lényeg. Hanem az a lényeg az őszinte beszédben, hogy lehetőleg a dolognak a teljességét tudjuk elmondani. És azt hiszem, hogy most belekerülhetünk egy olyan zsákutcába, amelyben csak a sanyargatásról van szó. És ez nem volna helyes.

Én úgy látom, hogy hiányzik egy pár dimenzió abból, amit tehát meg kellene tanulnunk, hogy hogy kell ilyen helyzetben, történelmi helyzetben beszélni, és hiányoznak dimenziók. Egyik dimenzió, rögtön kezdem a gazdasági dimenzióval. Nincs szó arról, egyetlen egyszer a szocialista párt valamelyik kongresszusának, az elmúlt évek számtalan kongresszusának egyikén, hogy a Gyurcsány Feri szépen előadta, hogy nemcsak az, hogy mire költjük a pénzt, meg mivel sanyargatjuk, ja, akkor még ez nem volt szó, hanem hogy miből szedünk össze a pénzt. A termálvíztől a logisztikai centrumig. Hogy vannak terveink, hogy miből fogunk meggazdagodni. Hogy nemcsak arra készülünk, hogy hogy építsük le ezt, hogy építsük le azt, hanem hogy tudjuk megszervezni azt, hogy Magyarország tényleg előremenjen. Ezt a dimenziót nem volna szabad teljesen elfelejteni, talán még most. A második dimenzió a nemzetközi pénzügyek. Benzináraktól vagy gázáraktól elkezdve sok minden másig, EU körüli dolgokig. Erről sem szabad megfeledkezni. Harmadik dimenzió a társadalmi dimenzió. Most már az egész társadalmi programból mai napon más nem hallatszott el, mint a gyermekszegénységgel való kérdés. Nem mehetünk el amellett, hogy a társadalom fele olyan állapotban van, amit nem lehet megtartani. Tehát arra… arról is tudni kell beszélni, hogy mindezek a dolgok hogy fognak segíteni abban, hogy a társadalom valóban felemelkedjen. Nem egy absztrakció a társadalom felemelkedése: azt jelenti, hogy a magyar társadalom szerkezete olyan, hogy a gazdagok gazdagabbak, mint azelőtt voltak, de a szegények szegényebbek, és a szegények száma nem lesz kevesebb, mint 15 évvel ezelőtt.

Következő a történelmi dimenzió; ezt csak félve mondom, mert Ferinek már mondtam. Erre a kongresszuson azt mondta, hogy ne itt beszéljünk a történelemről. Szerintem nem lehet elkerülni a történelmet, már bocsánat, most azt mondta, hogy mondjuk az elmúlt 15 év igen, az egyik kérdés az elmúlt 15 év. Hogy mindazt, amiről most beszélünk, azt tudtuk 15 évvel ezelőtt is. Ki nem tudta 15 évvel ezelőtt, hogy az egészségügynek ezt a szervezetét, a borravalóra épített álságos rendszerét fel kellene váltani egy jobbal. Miért nem tette meg 15 év alatt egyik kormány sem. Tudtuk-e vagy nem tudtuk, hogy a bürokrácia nagy. Hát azzal az egész hogyhívják, az egész ellenzék, az egész rendszerváltás azt mondta, hogy a Kádár-rendszer eszméletlen bürokráciát épített. Kisebb ma a bürokrácia vagy hivatali szervezet, vagy nagyobb? Nagyobb. Ki építette ezt? Minden kormány építette. Tehát saját magunkkal kell szembenézni a történelemben. Itt aztán elmehetünk egy messzebb történelemhez is, hogy hogy jött ez létre; valóban, a félperifériális fejlődés.

És végül ne feledkezzünk meg a jövő dimenziójáról. Nem tartom jónak, ha csak annyit mondunk, hogy gyerekek, bírjatok ki másfél évet, aztán jó lesz. Hanem azt is kellene mondani, hogy ez részét jelenti egy komoly magyar felemelkedési programnak, amelynek minden részében dolgozunk: a társadalmi felemelkedésen, a cigányság helyzetén, a falun élők helyzetén, a termálvíz megteremtésén, az értelmiség helyzetén, az oktatás helyzetén. Ez egy nagy program, amely nem fél évig fog tartani, ez egy másik, nem tudom, mennyi idő. Most jó helyben vagyunk, hátszelünk van az euróban, azért akarjuk csinálni. Tehát azt javaslom, hogy tanuljunk meg egy nagy leckét, nem öt mondatot tanuljunk meg, amit el kell mondani, hanem tanuljunk meg egy nagy leckét, és ezt úgy tudjuk alkalmazni, aszerint, amilyen körben vagyunk, aszerint, amilyen módon, amilyen, hogy mondjam, problémákkal kerülünk szembe, hogy mindig a szemünk előtt legyen az egész.

A magyarok többsége 16 év óta vár arra, ami most tulajdonképpen a Magyar Szocialista Párt és a koalíció előtt áll, hogy tudunk, meg tudjuk-e csinálni azt a nyugatias országot, amiről korábban szó volt. A kérdés minden feladatnál: mit, milyen mélységben, mikor és hogyan csináljuk meg. Én megmondom őszintén: a helyzet, úgy érzem, orvos lévén, radikális megoldást kíván, tehát nem konzervatív kezelést, ami 16 éven át a négy évenkénti kormányváltások miatt törvényszerűen bekövetkezett, azt várják, hanem azt, hogy bizony operációra van szükség, ha azt szeretnénk, hogy a beteg nagy valószínűséggel és minél hamarabb felgyógyuljon. Ha radikális műtét kell, ahhoz viszont nagyon biztos ítélőképességű vezetőkre, tartókra és olyanokra van szükség, akik pontosan tudják, hogy mi a felelősségük.

A köztisztviselői karra. Én megértem Vastagh Pált is, viszont végigkísértük a 16 év alatt egy olyan kontraszelekció ment végbe, és nagyon jól tudjuk, hogy hány reform halt el pontosan a középszerű köztisztviselői kar miatt. Tehát nekem az a véleményem, hogy ugyan a legkényesebb kérdés a mit és hogyan, hiszen nekik kell kimondjuk a saj… kimondják a saját halálos ítéletüket, idézőjelbe. Mégis én úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ezeket a nagy lépéseket, amit nem is nulláról indulva kell megcsinálni, hanem mínuszba, mert nagyon jól tudjuk, hogy tizenhat év alatt egy csomó minden egészen ellenkező előjelbe fordult át, és sokkal rosszabb, mint 90-ben például a mentalitásban volt. Tehát a köztisztviselőknél én a radikalizmus híve vagyok. Na most 16 év alatt azért kialakult minden politikai pártnak a maga szakmapolitikai elitje, tehát ez nem úgy van, mint 16 évvel ezelőtt. Én az egészségpénztár ellenőrző főorvosaként - minden évben új főigazgató volt, és tudjuk, hogy minden évben egyre gyengébb és gyengébb eresztés jött. És látjuk, hogy ugye hogy áll az egészségügy, ráadásul ott két bürokrácia is koptatta a reformokat; egyrészt a minisztérium, másrészt pedig az országos egészségpénztár, az úgynevezett régi, megbízható tb-dolgozók.

Az egészségügy. Csak annyit mondanék, amit 90-ben is elmulasztott az akkori társadalombiztosítási főigazgatóság. Ezt a 35 ezer orvost, aki eldönti ennek a nagyon-nagyon sok milliárdnak a sorsát azzal, hogy rokkantnyugdíjba vesz, táppénzre vesz, gyógyszert ír és műtét. Ha nem tudja a kormányzat valamilyen módon partnerré tenni, ahogy ezt megtette sajnos a gyógyszergyártók, gyógyszerforgalmazók, akkor sokkal nehezebb dolga lesz a kormánynak, és nekünk is.

Még egy utolsó. Tehát az egyén felelősségét én nagyon hangsúlyoznám. Tehát van egy alkalmazotti lét, és van egy egyéni felelősség, ami egy demokráciában mit jelent. És amit én a kommunikációra még talán javasolnék – lehet, hogy felmerült -, hogy bárki lett volna most kormányon, ezeket a lépéseket meg kellene tennie. Tehát ezt ki kellene a kommunikációban használni, hogy hiába mond a Fidesz bármit, ha ők kerültek volna hatalomra, nekik is meg kellene lépniük. Az egy más kérdés, hogy erre csak a Magyar Szocialista Párt képes a koalícióval.

Rövid leszek. Egy kérdésem lenne és kettő javaslatom. A kérdésem konkrétan, miniszterelnök úr, hogy készül-e a kormány arra, hogy egyetlenegy kétharmados törvényt nem fog elfogadni a Ház – és akkor mi van. Mert a reformot akkor is meg kell csinálnunk, és én a mai Magyar Nemzet Gyurcsány hallgat a megszorításokról, vagy a tegnapi kommunikációról, ami a ötpártiról kijött, és Orbán Viktorról beszélek, szkeptikus vagyok. Egyetlenegy kétharmados törvényt nem fognak elfogadni, mert új helyzet van ahhoz képest, ami négy évvel ezelőtt volt. Most előjött az ellenzék vezére, és egy éve van jövő tavaszig – már annyi sincs -, és akkor eldől, hogy eltűnik-e a politikai süllyesztőben, vagy a jobboldalt össze tudja fogni hosszú távon. Mindent tagadni fog, mindent demagóg módon fog elutasítani. Szeretném tehát ezért megkérdezni, hogy készülünk arra az eshetőségre, hogy mi van akkor, ha mindenünket elgáncsolja az ellenzék.

Gyurcsány: Minden kétharmados előterjesztés úgy készül, hogy van egy B verzió, hogy ha nemet mondanak, akkor mit lehet megvalósítani és milyen technikával, feles törvénnyel. Minden így készül.

Földesi: Köszönöm szépen, ez már fontos válasz volt számomra és azt hiszem, valamennyiünk számára. Amit szeretnék javasolni: az előbbi gondolatmenetből szeretnék emlékeztetni rá, hogy a két forduló között a Fidesz elárasztotta az országot azzal a plakáttal, és kommunikálták is, hogy most csak Magyarország számít. Én is szeretném mondani, bár hiszem, és biztos, hogy nagyon jók azok a számok, amelyeket hallottunk, és most ez tendencia is, ezt érzékeljük a közvéleményből. De kell, hogy emlékeztessük a Parlamentben már az első ülésen, hogy uraim, ha önöknek csak ez az ország számít, akkor partnerek ezekben az ügyekben, mert hát előttem is sokan elmondták, hogy miről is van szó. Többek között arról, hogy le tudjuk-e 2007. január elsejétől hét éven keresztül azt a sok forrást hozni az Unióból. És végső dolog, amit szeretnék én javaslatként elmondani. Miniszterelnök úr. Programunk sikere ebben a négy évben az őszinte beszéden, az elszánáson, sok mindenen múlik. De még egy dolog biztos, hogy kell hozzá. Nagyon egyetértek azzal, hogy rajtunk, magunkon kell ezt valamilyen módon legalább gesztusértékkel kezdeni a dolgot. De azon is múlik ez a dolog, hogy a társadalom valóban azt látja-e rajtunk, hogy az igazságosság irányába visszük-e ezt a társadalmat. Arató Gergő szóba hozta már a bankokat és a pénzintézeteket. Tegnap nem volt ügyetlen mondat, amit Semjén Zsolt mondott, hogy a multik is, meg a bankrendszer is járuljon valamivel hozzá ehhez a dologhoz. Nehogy kifogják ezt a vitorlánkból, próbáljunk meg ebben a dologban valamit mi is lépni vagy kezdeményezni. És még szeretnék ehhez valamit mondani. Abban a tartós állami vagyonban, ami még a rendelkezésünkre áll az állami vállalatoknál, nagyon szeretném kérni; nagyon összefügg az emberek igazságérzetével és ennek a programnak a hitelével. Hogy magas, milliós, soktízmilliós végkielégítésekkel ne szervezzük át az állami vállalatokat, mert kiveri a biztosítékot a társadalom minden egyes elemében. Ha ott is tudunk valamit az igazságosság irányába, a korrektség irányába vinni, akkor ez a program végigér, és nagyon keményen megharcolva, de sikeres lesz ez a négy év. Köszönöm.

Én azt gondolom, hogy nincs alternatívánk, tehát ami itt elhangzott, azokat meg kell csinálni. Egyrészt olyan az ország állapota, és van egyfajta elvárás velünk szemben meg elszánás, tehát ez, azt gondolom, hogy nem kérdés az egyik. Három dolgot akartam felvetni, abból Zoli az egyiket elmondta, ez a kétharmad. Én még azt is akartam kérdezni, hogy a kétharmados törvények nélkül aztán ez a rendszer, amit létrehozunk, koherens lesz-e. De hát akkor azt gondolom, hogy erre már a választ meghallottuk.

Ezt a választást nem az nyerte, aki a legtöbbet ígérte, hanem aki a leghitelesebben mondta, hogy mit akar csinálni. És a hitelesség kapcsán amit nagyon sokáig meg kell őriznünk, egy elemet szeretnék felvetni korábbi tapasztalatok alapján. Lehet a legtisztességesebb és leghasznosabb célunk, eszközeink és jogszabályaink, ha alkotmányos dolgokon meg megbukunk, és az Alkotmánybíróság valamiért elmeszeli azt a jogszabályt, amit mi a legjobb szándékkal alkottunk. Ez én azt gondolom, hogy rendkívül fontos folyamatos szűrőt és ellenőrzést igényel, hiszen nemcsak az vele a probléma, hogy nem születik meg a szabályozás, hanem az is, hogy rettentő módon a hitelességünket rontja. És végül egyetlenegy szempont, ez kérdés is. Hogy van-e a köztársasági elnökkel valamiféle egyeztetés, mert hogy nagyon jelentős, az önkormányzati választásokat érintő változtatásokról beszéltél, mi meg azt a hírt halljuk, hogy a köztársasági elnök október elsejei választáskiírásokra készül. Most már május vége van, mire ezt a jogszabályt megalkotjuk, az jó július lesz, és egész egyszerűen hogyan fogjuk tudni lebonyolítani az önkormányzati választásokat. Van-e ezzel kapcsolatban valamiféle egyeztetés, mi az, ami várható – vagy ez egy ilyen rapid menet lesz, mert ez meg egy politikai feladat, és erre a rendszerünket és a szervezetünket fel kell készíteni. Hogy tudjuk akkor felkészíteni a szervezetet arra, hogy más módon, másképpen zajlanak majd az önkormányzati választások – választókerületek, egyebek, de gondolom, értitek.

Nem nagyon kívántam szólni, mert azt gondolom, hogy sokkal fontosabb dolgok vannak, például a gazdaságpolitika vagy társadalompolitika. De akkor, amikor láttam, hogy a felszólalók közül nagyon kevesen említik meg, hogy vannak itt Magyarországon romák is, akkor azt mondtam, hogy mindenképpen megteszem, hogy szólni fogok, mert hiányolom Kósáné Kovács Magdát, aki egy frakcióülésen nagyon sokszor vehemensen kiállt azért, amit nagyon sokszor én azt gondolom, hogy jogosan tette, és annak örülök kimondottan, hogy Vitányi Iván viszont felállt, és elmondotta, hogy vannak itt olyan szegény emberek, akik nemcsak a szegénységből fakadóan hátrányos helyzetűek, hanem azért, mert egy kisebbséghez tartoznak, és ez a kisebbség nagyon sokszor a bőrszíne miatt halmozottan hátrányos helyzetbe kerülhet. Azt gondolom, fontos az a reform, amiről Zoli beszélt, miniszterelnök úr beszélt, viszont fontos megemlíteni azt, hogy a reformok kapcsán elfelejtjük-e azt, hogy vannak Magyarországon olyan emberek, akik saját maguk érdekeit nem tudják képviselni. Még csak alapszinten sem, alaphangon sem. Persze biztos a válasz az, hogy igen, vannak, és kell, hogy legyenek, de én azt látom, hogy az a tűz, ami öt évvel ezelőtt a pártban volt, azt nem látom romaügyben megtestesülni. És igen, hiányolom azt, hogy sokkal többet és sokkal jobban és hatékonyabban kellene megfogalmazni azt, hogy mit akarunk a romakérdéssel. Mert ha lehet azt mondani, hogy általános kérdésként kezeljük a romaügyet, a foglalkoztatáspolitikába vonjuk bele, az oktatáspolitikába vonjuk bele, a szociálpolitikába vonjuk bele, ezzel mind egyetértek. Viszont akkor még mindig ott van az a kérdés, hogy az a diszkrimináció, ami Magyarországon van, vagy Közép-Kelet-Európában, azt hogy lehet kezelni. Azt nem lehet egyszerűen csak oktatáspolitikában kezelni, hanem igenis kellenek célzott programok is, mert ha nem lesznek célzott programok, abban az esetben nem lehet tovább lépni ebben a kérdésben. És persze: oktatáspolitikában és foglalkoztatáspolitikában nagyon sok mindent meg lehet oldani, de miniszterelnök úr. Ma egy jogász, aki egyébként egy minisztériumban dolgozik, roma származású jogász, elsírta magát azzal, hogy albérletet keres Budapesten, mert a munkájához kell, és a bőre színe miatt nem kap albérletet. Ezek nem arról szólnak, hogy szegénység kérdése; nem arról szólnak, hogy esetleg nem tanult az illető, hanem ez azért van, mert ez a diszkrimináció ma jelen van Magyarországon. Hogy hogy lehet megakadályozni? Azt gondolom, hogy az a reform, amiről szó van, az nagyon fontos. És kezdjük ott, hogy a családsegítő központokban, ott, ahol állami pénzeket egyébként finanszírozunk meg a munkaügyi központokban, béreket, ott diszkriminálnak a legjobban. És ott közösítenek ki legjobban embereket. Tisztelet a kivételnek. Ezeket a reformokat, azt gondolom, meg kell élnünk, és el kell érnünk ahhoz, hogy igazi társadalompolitikai képzése legyen a magyarországi romáknak a kérdése. Mert ha ezt nem tesszük meg, akkor higgyék el nekem, higgyétek el nekem, továbbra is eltartottak fogunk lenni ebben az országban, és soha nem leszünk adózó állampolgárok. Tehát a reformokat, én azt gondolom, úgy lehet csak elképzelni, ahogy mondta Vitányi Iván és Kapolyi László is, aki elsőként szólalt fel, nem is roma összefüggésben – hogy ha van luxuskérdés, akkor legyen a legszegényebbek kérdésének is a kielemzése, és az elemzésnél pedig odatenni azt a programot, amely igazán meg tudja – nem meg tudja, bocsánat – kezelni tudja ezt a kérdést. Mert ha ezt nem tesszük, akkor, azt gondolom, hogy tíz-húsz éven belül sem érjük el azt az eredményt, amit az elmúlt öt évben láthattunk. Mert eredményekről számtalanokról lehet beszámolni. Ezeket az eredményeket tovább kell folytatni, és tovább kell úgy vinni, hogy látható, fenntartható fejlődés legyen a magyarországi cigányság, és egyre többször kell talán visszahozni azt, amit hiányoltam, hogy igen. A romaüggyel, ha kell, akkor célzottan, ha pedig nem lehet célzottan, akkor pedig általános kérdésként kezelni kell ezt a kérdést. Köszönöm figyelmüket.

Kedves barátaim, szokásommal ellentétben igyekszem rövid lenni. Két dolog. Az egyik tulajdonképpen az a tiszta beszéd, amiről többen szóltak. Arató Gergő ugye azt mondta, hogy azt úgy nem nagyon értik az emberek, és el kéne nekik magyarázni, hogy hogy van az, hogy a gazdaság dübörög, a költségvetés meg bajban van. Ezt lehet másképp is fogalmazni. (kazettacsere) Ez ott van a közalkalmazotti fizetésükben, ez ott van a csökkentett adókban, ez ott van a családtámogatásban, sok minden egyébben, nem akarja tőlük senki visszavenni, csak tudomásul kéne venni, hogy ennek a dinamikának most egy kicsit gátat kell szabni, mert tovább a dolog nem megy. Itt a bot vége, nem állsz tovább, mondták annak idején a bolondokházában.

A másik, hogy amit itt a Feri az elején elmondott, szóval ez elég kockázatos. Ez kétségtelen tény. Ebbe bele lehet bukni. Bele lehet bukni 2010-ben. Én csak azt szeretném, hogyha szembenéznénk azzal a sokszor hangoztatott, de szerintem nem igaz kijelentésünkkel, hogy végre egyszer ezen a választáson Magyarország népe nem valami ellen, hanem valami mellett szavazott. Magyarország népe ezen a választáson is valami ellen szavazott. Az ellen szavazott, hogy Orbán Viktor újra kezébe kapja a hatalmat. Azt gondolom, hogy nem annyira a mi elmúlt négy éves érdemeink, mint inkább Orbán Viktor hibái voltak azok, amiért megnyertük, és én azt szeretném, ha 2010-ben a saját érdemünkből tudnók újra megnyerni a választást. Igen, kockázatos a dolog, el lehet veszíteni, de ha nem csinálunk semmit, és őszre a nemzetközi pénztőke kirúgja a forint alól a sámlit, akkor tuti, hogy elveszítjük a 2010-es választást. És ha aközött kell választani – remélem, nem eközött kell -, de ha történetesen aközött kell választani, hogy azért bukunk 2010-ben, mert nem csináltunk semmit, vagy azért bukunk 2010-ben, mert megpróbáltuk jobbá tenni az ország helyzetét, én az utóbbit választanám.

Én azt szeretném mondani, hogy három verzióval állunk szemben az Új Magyarország kapcsán. Van az első, A verzió van, igen, az averzió az, hogy averzió van. Hihetetlen, hogy averzió van azzal szemben, amit szeretnénk megcsinálni. Hihetetlen érdekeket fogunk sérteni. Sokkal egyszerűbb benne maradni a kijáró politizálásban. Ezt már megszoktuk, megszerettük, néha utáljuk is, de ezt ismerjük. Ehhez nyom bennünket egy csomó olyan inercia, ami felé, hát, amivel szemben nem lesz megküzdeni. De ezt tudomásul kell venni, tulajdonképpen maradunk a Balkán peremén, ott fogunk tovább egyensúlyozni, és hozzá szeretném tenni, ezenközben nagy sikereket fogunk elérni, mert azt a pénzt fel fogjuk használni az Európai Unióból, egyedi sikeres projekteket megvalósítunk. Csak éppen az ország nem lépett ki abból az állapotából, amiben évszázadokon keresztül szoktunk nyekeregni, hogy a kompország nem jött át a nyugat-európai térfélre.

Van egy második verzió, amire azért szeretném felhívni a figyelmet, mert nem nagyon szoktunk róla gondolkodni. Ez is egy új Magyarország, barátaim. Csak éppen, ha úgy tetszik, alapvetően a tőke logikája mentén. A vitákban elég sokszor el szoktuk mondani, hogy van egy versenyképességi kritérium. Igen, van. De ezt lehet szűken értelmezni. És ha ezt túlságosan szűken értelmezzük, akkor a dübörgő gazdaságból növekvő profit lesz. Akinek van munkája – és hatszor aláhúzom, akinek van munkája –, annak növekvő munkajövedelme lesz, csak éppen az ország dübörgő gazdasága egyre több vendégmunkással fog működni. És ugyanakkor a leszakadó térségekben elindul egy gettósodás, és a leszakadó térség lehet a kilencedik kerület kellős közepén is. És ezzel is számolnunk kell. És erre is van egy inercia, és ezt is tudomásul kell venni, amikor politizálunk.

És van egy harmadik, nagyon nehéz új Magyarország, amelyikről most beszéltünk, amelyik arról szól, hogy ez az ország, ez az egyéni felelősségre épít. Képessé teszi önmagát, hogy folyamatosan tud változni, alkalmazkodni a külső kihívásokhoz, és képes még valamire. Képes megindítani a belső erőforrásainak a hatékony hasznosítását. Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb minőségi váltás akkor történhet meg, ha a kistérségekben lévő erőforrásokat végre tényleg megismerjük, és tényleg tudjuk használni. Ma nem ez a helyzet. A mai szabályozás nem ebbe az irányba nyom bennünket. És van még sok más olyan lépés, ami ezt a harmadik Magyarországot lehetővé teszi. Ez egyébként arról szól, hogy az Európai Unióból bejövő pénzek kétszer, háromszor, ötször több magánpénzt fognak megforgatni. Mert nekünk nem az a kérdés, hogy elköltjük-e a huszonkétmilliárd eurót. Úgy elköltjük, mint a hiss. Az a kérdés, hogy ebből mi marad itt. Csak valamiféle utak maradnak itt, vagy pedig megváltozik a mentalitás, megváltozik a gazdaság működése, és egy egészen másképpen működő ország, és egy főleg másképpen gondolkodó emberek lesznek itt. Na, ez az a nagy kérdés, aminek a politikai felelősségéről most dönteni kell.

Egyébként már nem nagyon van döntési helyzetünk. Ha őszinték akarunk lenni, akkor 1990 után 2004. május elsején eldöntöttük a dolgot. Mert amikor aláírtuk azt a bizonyos csatlakozási szerződést, azt mondtuk, hogy megcsináljuk az euróra való áttérést. Ennek pedig olyan kemény feltételei vannak, amiket művészi módon sikerült eddig elhozni, és ezért, azt hiszem, csak köszönet illeti mindazokat, akik ezt a művészi-diplomáciai trükköt eljátszották az elmúlt két évben. De azt hiszem, azzal tisztában kell lennünk, hogy ez év szeptemberében Gyurcsány Feri legügyesebb trükkjeire is azt fogják mondani, hogy no way. Nincs tovább, barátaim. Vagy hitelesen bemutatjátok, hogy hogy fogtok áttérni az euróra, vagy, és a legrosszabb eset az, hogy veletek statuálunk példát, és leállítjuk a támogatásoknak a folyósítását. Na, azt nem kívánom magunknak. Valószínű, hogy ez a véglet nem következik be, de tulajdonképpen amikor az alternatívákról beszélünk, tudnunk kell, hogy igazából most a következő három hónapban, amikor majd a Veres Janinak ki kell dolgoznia a konvergenciaelméletét a gyakorlatban, a konvergenciaprogram gyakorlatában, akkor – és ne haragudjatok, erre kérlek, hogy figyeljetek oda –, el fog dőlni, barátaim, el fog dőlni, hogy a három elmondott forgatókönyv közül melyik valósul meg. Nincs külön konvergenciaprogram, nincs külön második nemzeti fejlesztési terv, és nincs külön Új Magyarország program. Egy egységes, világos program van, és ahogyan most döntünk, és ahogyan most csináljuk az első lépéseket, na, attól függ, hogy tíz év múlva lesz-e új Magyarország vagy nem. Én azt gondolom, hogy ezt az ütközést kell fölvállalnunk, és azt gondolom, hogy ezt a fajta kommunikációt kellene azzal a fantasztikus sokszínűséggel, amit a Vitányi Iván beszélt, eljuttatni mindenkihez. És a következő hetek erről szólnak, a következő két hét pedig különösen erről kellene hogy szóljon. Én azt gondolom, hogy nagyon sokan vannak, akik már fenik a fogukat. Akik az első vagy második forgatókönyvben érdekeltek. Nem azt fogják mondani, hogy nem kellenek változások, csak éppen szépen csendesen elkezdik azokat kisiklatni. És hallottam már olyat, hogy ugyan már, gyerekek. Másfél év múlva ugyanúgy le lesztek váltva, mint az elődötök volt. És ezt nagyon világosan és tudatosan mondták el, mert mások az ő érdekeik. És nagyon sokan vannak, akiknek más az érdeke. És a nagy kérdés az, amiről szintén volt már szó: meg tudjuk-e csinálni azt, hogy az MSZP elkezd valóban átalakulni, politikai hátteret teremt mindehhez a folyamathoz, és képessé válik arra, hogy minden egyes ügyletben más-más összetételű körrel más-más tartalmú kompromisszumot tud megkötni. Na, ez az a művészi politizálás, ami előtt állunk. És ha képesekké válunk arra, hogy nem nagy blokkokban akarunk megállapodásokat kötni – mert ebben a világban egyre kevésbé lehet ilyeneket kötni –, hanem ügyletenként más-más összetételű megállapodásokat tudunk kötni, ami időben változni fog, akkor ezt a hihetetlen teljesítményt meg tudjuk csinálni. Sok szerencsét magunknak. Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Lendvai (nem a mikrofonba): … a megszólalás közben nem fogsz elaludni. (A mikrofonba:) Török Zsolt után Veres Jani.

Bátorság, biztonság, igazságosság – hangzott a jelszó sokszor. Én az utóbbiról szeretnék egy pár mondatot, nemcsak a saját nevemben, hanem többgyermekes családokkal folytatott konzultáció, civil szervezetekkel folytatott beszélgetések alapján elmondani. Ez pedig a sajtóban napvilágot látott hírekre reagálás, és én inkább azt gondolom, hogy inkább csak finomhangolás. Finomhangolás, bár ezen sok minden múlhat. Nemcsak kommunikációs szempontból, hanem kormányzásunk hitelessége szempontjából is.

Emlékszünk arra, amikor a családi pótlék duplájára emeléséről beszéltünk, és mutattak családokat, akik többmilliós jövedelemmel rendelkezett, és nemhogy csökkent volna a családtámogatás össszege, hanem növekedett mondjuk négy-nyolcezer forinttal – már havi többmillió forintos jövedelemmel rendelkezett, és növekedett a család támogatása, miközben egyébként nem túl gazdag, sőt inkább a középosztályba, vagy annak alsó harmadába tartozó családok közül nagyon sokat tudtak úgy bemutatni, hogy csökkent az ő családtámogatásuk összege. Ez pedig – és itt még egyszer a többgyermekes családoknak az egyesülete, nagycsaládosoknak az egyesülete és többgyermekes elmondott véleményét is közvetítem, amikor elmondom. Minden egyes esetben, amikor rászorultságnál figyelembe vesszük, hogy kinek adunk valamilyen támogatást: a gázár, a villanyár támogatásnál, vagy éppen a különböző kedvezmények, legyen az adókedvezmény, vagy más kedvezmény igénybevételénél az egy főre eső fogyasztás, vagy az egy főre eső jövedelem legyen a mértékadó, s ne az egy-egy keresőnek a jövedelme, vagy egy háztartásnak a fogyasztása. Nem kell magyaráznom, hogy három-négy generáció ha együtt él, akkor óriási a gázfogyasztás egy ekkora épületben, viszont az egy főre eső az nagyon alacsony. Ugyanígy hogyha egykeresős családnál gyes mellett vagy éppen tanulás mellett több gyermeket nevelnek, két felnőtt – nem akarok a részletekbe belemenni –, mégis nagyon alacsony egy főre eső jövedelem jöhet ki, mégis adókedvezményektől, támogatásoktól, mindentől el tud esni az a család.

Ez lett volna az egyik, amire szerettem volna felhívni a figyelmet, és egyben továbbítani ezt a véleményt. A másik pedig egy, az önkormányzati választásokra vonatkozó figyelemfelhívás, amit szintén nemcsak saját kútfőből, hanem másoktól kapott ötletekből vezérelve mondok el. Ez pedig a megyei jogú városoknak a helyzete és a szerepe. Decentralizált, dekoncentrált hivatalokban is érinthet létszámleépítés sok családot. A távfűtés esetleges nem túl megköszönhető kompenzált áremelése is érinthet sok családot. A közalkalmazotti esetleges létszámleépítés is nagyon sok családot érinthet, ami egy-egy faluban nem nagyon jelentős, hiszen nem szokott ott lenni FVM-hivatal, vagy több olyan, a kormány kihelyezett hivatala, amely a köztisztviselői kart jelentős mértékben érintené; kórházak is kevés számban, vagy nagy iskolák is kis számban szoktak ilyen településeken lenni. Míg a megyei jogú városoknál elég nagy számban kritikus tömeget elérheti az a létszám, akiket érinthetnek ezek az intézkedések, amit természetesen meg kell tenni, de ezeknek a településeknek vagy településtípusoknak segítségére kellene lennünk, ez nem szakmai kérdés szerintem, hanem tisztán pártpolitikai kérdés. De természetesen valószínűleg a kormányzattal karöltve kell ezt megoldani.

(Folytatjuk)