Kedves Mária! Remélem, levelem javuló egészségben talál, s azóta a hízás útjára léptél ismét.

Tegnap este kirúgtam a hámból. Körülbelül fél 8-kor befejeztem a munkát, és a Marx térnél elengedve a kocsit, a Nagykörúton gyalog elmentem a Híradó moziba. Egy félórai ácsorgás után bejutottam, fél 11-re lett vége a műsornak – egész jó volt –, akkor mentem haza villamoson.

Ma délután nagy örömben és egy ritka szép élményben volt részem: a Dej Hajógyárban vízre engedtünk egy tengerjáró hajót. Örülni azért örültem, mert ez sok munka árán született meg, látványnak pedig páratlan. Képzelj el egy 1100 tonnás hatalmas hajótestet, amint egy körülbelül 40-50 méteres lejtős Duna-partszakaszon fagerendás csúsztatópályán, oldalt megindul, és mind gyorsabban csúszva hatalmas csobbanással a Dunába zuhan.

Onnan visszamentem a kerületbe, majd fél 8-kor elmentem a Feriékhez vacsorázni.

Végre erről is írhatok valami jót. Csak a Juci volt otthon, aki örömmel elújságolta, hogy a Ferit tegnap délelőtt 11-re behívták, és már holnap – szerda – reggel a régi helyén, a szabadsághegyi iskolában kezd ismét dolgozni[1].

Mutatta a Juci azt az írást is, melyben értesítik a Ferit, hogy a gyermekére vonatkozó kérését teljesítik, és az Istenhegyi úti óvodában kell majd a gyerekkel jelentkeznie.

Közben Feri is hazajött a Julikával[2]. A Pistáéknál voltak. A Feri – miközben mutatta századosi igazolványát – elmesélte, hogy tegnap körülbelül abban az időben, amikor őt, a Pistát is hívatták. A Pista dolga is elintéződött. Ha jól emlékszem a Feri szavaira, akkor őrmesteri fokozattal végre állományba vették őt is[3].

Úgy emlékszem, reggeli telefonbeszélgetésünk során említettem neked, hogy tegnap reggel 9 óra körül felhívott engem Piros László[4], és közölte velem (válaszként arra a bizonyos levélre), hogy rokonaimmal kapcsolatos kérdést rendezték. Gondolom, mivel én Pirosnak minden teketória nélkül megmondtam, hogy ez nem egészen felel meg a valóságnak, ezért volt azután, hogy kb. két órával később Pistát is, Ferit is hívatták, és rendezték dolgukat. Ebből gondolom, hogy a Juci munkája is rövidesen meg lesz oldva[5].

Ebben a pillanatban, hogy írok, ötlik az eszembe, hogy nem innen ered-e az is, hogy a Minisztertanács titkársága is olyan sürgősen kéri a te életrajzodat. Bár lehet az is, hogy ettől a hétfő reggeli telefontól ez teljesen független[6].

Mindegy is az, a fő, hogy rendeződjenek ezek a dolgok is.

Magam is örülök, de még jobban örültem volna – és nem magam, hanem a BM miatt –, ha mindez az én ominózus levelem nélkül jött volna rendbe.

Feriéknek egyébként megmondtam a Piros telefonálását, anélkül, hogy egyéb előzményekről bármit is szóltam volna.

A lakásügyben egyébként a szombati helyzethez képest semmi változás nincs. Remélem, hogy végre ezen a héten a Szabó elvtárssal mégis sikerül végre lezárni ezt a berendezkedési dolgot.

A hétre egyébként a következő terveim vannak:

Csütörtök reggel munka előtt elmegyek a szabóhoz próbálni, és az Irénhez is. Ami kész lesz, azt hazaviszem. (Talán meglesz a sportnadrág és az a külön barna nadrág, az Irénnél pedig a cipők tágítása.)

Csütörtök este a Pongrácz[7] elvtársékhoz vagyok meghíva vacsorára. A Feriékhez csak szombat délután megyek ismét, és ott vacsorázok.

A vasárnapot úgy képzelem el, hogy délelőtt 10–12 között meglesz a gyűlés, utána a Feriéknél gyorsan megebédelek, azután 2 órára kimegyek az osztrák–magyar meccsre, este pedig be akarok ugrani a Pistáékhoz.

Téged pedig kérlek, hogy pénteken vagy szombaton mondd fel azt a kórházat, és hétfőn, ahogy mondtad, feltétlen gyere haza.

Nagyon várlak.

Igazán mondom, hogy nyugodt lelkiismerettel ajánlom ezt neked. Én elhiszem, hogy jó ott a Kékestetőn a levegő, mégis az a gyanúm, hogy ez az egész odaküldésed egy félreértés vagy hibás elgondolás a Kútvölgyi Kórház orvosai részéről. Meggyőződésem az, hogy jobb lett volna, ha ehelyett itthon, vagy akár a Kútvölgyi Kórházban lettél volna két hétig.

De ezen kár most már elmélkedni. Ha így van, valóban a legjobb kihasználnod azt, amit Kékestető adhat neked. Sétálj sokat, és ha lehet, próbálj hízni is.

Még most is dühös vagyok, hogy az a vasárnapi látogatásom nálad ilyen kellemetlen bosszankodással megzavarodott. Bánt, hogy ki hagytam hozni magam a sodromból. De te tudod-e azt, hogyha én néha jobban el is vesztem a béketűrésemet, mint azt szabadna, ez mindig csak akkor történik velem, hogyha tényleg alávalóságba ütközöm. Ezekben tapasztalom, hogy sajnos ma már kevésbé tudom türtőztetni magam, mikor disznóságot látok, mint ahogy arra régebben képes voltam. De az is lehet, hogy az a jó. Miért az én gyomrom lyukadjon ki, inkább törje a nyavalya a csirkefogókat. Nem igaz?

Gyógyulj, siess haza! Szeretettel csókollak, a viszontlátásig: János