A Kádár János Baráti Kör küldöttközgyűlése 2000. december 6-án

A Kádár János Baráti Kör 2000. december 6-án a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházának tanácstermében megtartotta a távozó évezredben első és egyben utolsó küldöttközgyűlését.

Az elnökség megbízásából Tuza István ügyvezető alelnök áttekintést adott a Baráti Kör 1997. május 26-i megalakulásától eltelt időszakról. Az alapszabály szerint ha a taglétszám meghaladja a háromszázat, nem közgyűlést, hanem küldöttközgyűlést kell összehívni. A fővárosban és környékén a Körnek mintegy száz tagja van, a 12 területi szervezetben mintegy négyszázan tevékenykednek. Így az ötszáz főt megközelítő tagságot a gyűlésen 54 küldött képviseli.

Még az alakuló közgyűlésen elhatározták, hogy a névadó születésnapjáról minden évben megemlékeznek. 1998-ban Csepelen, 1999-ben Angyalföldön, 2000-ben a vasasok székházában tartottak emlékünnepséget. Rendszeresek a Körklub rendezvényei, amelyeken nemcsak a Baráti Kör tagjai, hanem szimpatizánsok, támogatók is részt vesznek. A területi szervezetek öntevékenyen dolgoznak, van köztük száz, de nyolcfős szervezet is. Mindegyik fontos tevékenységet végez. Néhány kezdeményezésről külön is érdemes szólni. Kazincbarcikán vetélkedőt szerveztek, amely országos visszhangot keltett. A törökszentmiklósi szervezet zászlót adományozott a Baráti Körnek. Pápán felavatták Kádár János kisalakú mellszobrát, amelyet a röszkei Gandhia Köztársaság elnökének, Almásy Istvánnak a közbenjárására Farkas Krisztina 20 éves szegedi művész adományozott a Körnek. Néhány tévéműsorban helyet kapott a Baráti Kör (tv3, tv2, Napkelte).

A Baráti Kör működéséről folytaott tájékozódás tapasztalatait dr. Takács József, az ellenőrző bizottság elnöke ismertette. Megállapította, hogy a Kör gazdaságilag is megfelel a törvényesség követelményeinek. Javaslatot tett a tagnyilvántartási nyomtatvány egységesítésére és a tagdíjfizetési fegyelem erősítésére.

A két beszámolóhoz hozzászólt: Nagy Imre, dr. Makai Mária, Takács István, Berecz Bálint, Benedikt Szvetlána, Turányi Hajnalka, Kárpáti Sándor, Csaba Elemér, Tóth Lajos. A beszámolókat és az előadók válaszait a küldöttközgyűlés egyhangú szavazással elfogadta. Megbízták a Baráti Kör elnökségét, készítse elő, szervezze meg, indítsa el a gyűjtést Kádár János emlékművének megalkotásához.

A jelölőbizottság nevében dr. Hegedűs Sándor javaslatot tett a Baráti Kör elnökségének kiegészítésére. A küldöttközgyűlés az elnökséget az alábbi személyi összetételben választotta meg:

Tuza István elnök

Kriskó Károly ügyvezető alelnök

Morva József társadalmi alelnök

Szabó Lajos gazdasági alelnök

Márton Jánosné titkár

Fórizs Józsefné elnökségi tag

Gál Jánosné elnökségi tag

Kárpáti Sándor elnökségi tag

Rausch Lajos elnökségi tag

Varga János: Gyár állott, most kőhalom

Szeged város szélén a nagy körtöltéstől körülölelve állt egy gyár, egy szocialista nagyüzem, amely a szocializmus építésének időszakában több mint négyezer dolgozónak nyújtott biztos megélhetést, kenyeret.

Az utas, aki Baja-Mórahalom felől érkezik a városba, csak néma, csendben álló falakat lát. Az útra néző leányszálló ablakai vakon merednek a semmiségbe, talán tűnődnek a múló idő változásain. Hajdanában ezek az ablakok fényesen csillogtak, a hófehér csipkefüggönyök mögül a tanulólányok vidám kacagása halltszott. Ezek a falak otthont adtak a Kubai Köztársaságból érkezett leányoknak is, akik itt sajátították el a szakma csínját-bínját, hogy visszatérve hazájukba tudásukat, tapasztalataikat hasznosítsák. A sötét ablakok, a lepusztult hatalmas gépcsarnokok – a lányok már nem szövik tovább a szövőnők álmait – vádolnak is. Vádolják azt az esztelen rombolást, ami a szocialista nagyüzemeket sújtotta a rendszerváltó urak akaratából. A rombolással egyidőben megkezdődött az ország szellemi és anyagi tőkéjének eltékozlása, kiárusítása. A nagyüzemek szétverése, felszámolása a dolgozók ezreinek életvitelét is átformálta, befolyásolta az emberi sorsokat, és nehéz helyzetbe hozta a családokat. A létbiztonságot létbizonytalanság, a reményt reménytelenség váltotta fel. A tőkésnek nem öntudatos munkásokra, hanem bérrabszolgákra van szüksége. Olyanokra, akiket kordában tud tartani, akik nem lázadnak a kizsákmányolás ellen.

De kissé nézzünk vissza a múltba, hogy jobban megértsük a jelent.

A helyi sajtó 1949. április 23-án arról számolt be, hogy kijelölték a szegedi új fonóüzem telephelyét. Történelmi jelentőségű volt 1949. május 1.: megtörtént az alapkőletétel.

Elérkezett a nagy nap, 1950. január 1., amikor elkészült a 30 720 orsóval rendelkező fonócsarnok. Az eseményről a korabeli sajtó az alábbiakat írta: „A Szegedi Textilkombinát fonóüzemét, a magyar ipar új, hatalmas alkotását szombaton délben avatták fel. Az ünnepségre az üzem dolgozói zászlódíszbe öltöztették a hatalmas fonótermet. Ünnepi beszédet Marosán György mondott.”

A népgazdaságnak több pamutfonalra, több nyerspamutszövetre volt szüksége. Az újabb beruházások lehetővé tették, hogy a Textilművek Európa egyik legmodernebb fonó-szövőgyárává alakuljon át. A cél érdekében angol, szovjet, kínai, NSZK-beli, csehszlovák, magyar gépeket szereztek be. A dolgozók létszáma a beruházások után 1137 főről 3446-ra emelkedett.

A „Mindent az emberért, az ember javára” jelszó élő valóság volt, bizonyította ezt a gyár szocialista létesítményeinek egész sora. Már az 50-es évek kezdetén megnyitották a bölcsődét, 80 férőhelyes leányotthon készült, biztosítva a vidékről jött ipari tanulók elhelyezését. Az üzem 306 fős munkásnő-otthont működtetett. A fürdő-öltöző rendszer a gyár minden dolgozójának higiénikus tisztálkodási lehetőséget nyújtott. A gyári konyha kétezer adag ízletes ebéd elkészítését tette lehetővé. A szociális ellátottságnak egyik mércéje az orvosi rendelő volt, amely magába foglalta a belgyógyászati, fogászati, nőgyógyászati, állandó rendelést, külön helyet biztosítva a balesetek ellátásának.

Már az 50-es években megalakult a népi tánccsoport, valamint a színjátszó csoport. A gyár dolgozóinak irodalmi igényét az 5500 kötetes könyvtár elégítette ki, nemcsak szépirodalmi, hanem műszaki könyvekkel is.

Gondoskodtak a dolgozók sportolási lehetőségeiről. A gyárban asztalitenisz, labdarúgó, természetjáró, lövész, kézilabda szakosztályok működtek. A hatvanas években a focicsapat NB II-es kategóriába tartozott.

A lakásgondokon kívánt a gyár segíteni, amikor 1967-ben támogatási alapot hozott létre, amelyből a dolgozók 200 ezer forintos kamatmentes hitelt kaptak. Szűcs Istvánné, aki 34 évig dolgozott a gyárban, így emlékszik vissza:

„Amikor a férjemmel összeházasodtunk, csak szerény albérletbe tudtunk költözni, ami egy háromszor négy méteres egyetlen kis szobából állt. Ebben neveltük a kisfiunkat, nem éppen rózsás körülmények között. Segítségért fordultunk az üzemi párt- és szakszervezeti bizottságához. 1975 tavaszán Szeged-Dorozsmán az új lakótelepen beköltözhettünk a kétszobás, összkomfortos lakásba.”

A Szegedi Textilművek a dolgozók pihenéséről is gondoskodott. Évente 260 felnőttnek és 130 gyermeknek biztosított üdülési lehetőséget. A vállalat által bérelt üdülőszobákban évenként 75-en önköltségi áron pihenhettek. A dolgozók kellemes hétvégéket tölthettek a Tisza-parton felépült partfürdő házaiban. Tíz év alatt 41 esküvőt, 170 névadó ünnepséget tartottak az üzemben. A gyár nem feledkezett meg a nyugdíjasairól sem. Évenként rendszeresen megtartották a nyugdíjasok találkozóját, ahol a régi dolgozókat megvendégelték, megjutalmazták. Az üzem szakszervezeti bizottsága értékes ajándékokkal lepte meg az ifjú házasokat és a kismamákat.

Üssük fel az üzem vendégkönyvét. Az akkori társadalmi élet vezető személyiségei közül a gyárban üdvözölhették Kádár Jánost, Nagy Józsefnét, Erdei Ferencet, Komócsin Zoltánt, Pullai Árpádot, Apró Antalt és még sokan másokat.

1964. február 6-án az új üzemcsarnok felavatása alkalmával a Csongrád megyei látogatáson lévő Kádár János felkereste a Szegedi Textilműveket, hogy a dolgozókkal együtt ünnepelje a szocialista nagyüzem fejlődésének újabb állomását. Elkísérték Szeged város párt- és állami vezetői. Móczán Lajos igazgató és Reseterits Sándorné pártbizottsági titkár fogadták az üzembe érkező Kádár Jánost, aki az előcsarnokban elbeszélgetett az tevékenykedő takarító nénivel.

Az igazgató tájékoztatta a vendéget a gyár alakulása óta megtett útról, az eredményekről és a soron következő feladatokról. Kádár János a dolgozó nők élet- és munkakörülményeiről érdeklődött, és elégedetten nyugtázta a hallottakat. Érdeklődött az üzemi pártszervezet munkájáról, és ezzel kapcsolatban az alábbiakat mondotta: „A kommunistáknak nem kell másnak lenniük, mint a többi dolgozó, nem kell különlegesnek lenniük, csak embernek a szó igazi értelmében. Mégis van egy nagyon lényeges különbség a kommunisták és az önző emberek között, az tudniillik, hogy a kommunista csak úgy tud boldog lenni, ha minden dolgozó emberrel együtt lesz boldog. Most önök boldogok, mert a szocializmus építésében kimagasló eredményeket értek el, mert munkájukkal előrevitték a szocializmus ügyét, hozzájárultak a dolgozó nép életszívonalának emelkedéséhez. Ez a kérdés lényege!”

A tájékoztatás után Kádár János megtekintette az üzemet, hosszan elbeszélgetett a dolgozókkal, érdeklődött az életkörülményeikről, munkájukról, emléksorokat írt a kitüntetett szocialista brigád naplójába. Sokaknak még most is fülükben csengenek örök érvényű szavai, amelyeket búcsúzóul mondott: „Nem azért vagyunk felelős poszton, legyen az bármilyen beosztás, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk, és a nép érdekében cselekedjünk.”

Az 1980-as évek végére az üzem munkájában megtorpanás, majd lassú pangás következett be. Gyuris Ferenc egykori művezető így emlékszik vissza: „A piac egyre jobban beszűkült, a termékeinkre csökkent a kereslet, a nyersanyagellátás akadozott, amit kaptunk, annak a minősége sok esetben nem volt megfelelő. Ennek következtében fokozatos létszámleépítések történtek. A fokozatos bevételcsökkenés miatt elmaradt a géppark rekonstrukciója, olcsó, korszerűtlen gépeket tudtunk csak vásárolni, a kiváló szovjet gyapot helyett innen-onnan összeszedett anyaggal kellett dolgozni. Mindezek ellenére a textilművek felszámolása elhibázott lépés volt.”

A rendszerváltás megpecsételte a textilművek sorsát. Az egykor büszke szocialista nagyüzemet kikezdte az enyészet, gépeit leszerelték, üzemcsarnokaiban nem fürge léptű lányok hangja csendül, hanem csak a kósza szél bolyong, lepusztult tetejéről az eső lassan csordogál a málladozó falakra. Dolgozói szétszéledtek, máshol próbálták megtalálni a boldogulásukat, vagy ették a munkanélküliek keserű kenyerét. A dzsentrivilágot visszasíró, munkásgyűlölő urak első ténykedése volt – a demokrácia jegyében – a dolgozók szociális juttatásainak felszámolása, és ma már ott tartunk, hogy a betegállományba kényszerült dolgozót kitehetik az utcára, a szülő nőt nem veszik vissza a munkahelyére, vagy családos anyát egyszerűen nem alkalmaznak.

„Sokat álmodok az üzemről, megyek a zakatoló gépek között, befűzöm a fonalat, pereg az orsó, dolgozom, újra fiatal vagyok, mint egykor a gyár – mondja egy volt fonónő –, de sajnos ez már csak egy álom.” Mert: gyár állott, most kőhalom.

Nem hagyjuk kialudni az emlékezés lángját!

Ünnepség Kádár János születésének 89. évfordulóján

Kádár János születésének 89. évfordulója alkalmából a róla elnevezett Baráti Kör a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházának dísztermében 2001. május 25-én, pénteken délelőtt 11 órakor ünnepséget tartott.

A Himnusz elhangzása után Móni Ottó előadta József Attila Mondd, mit érlel… és Baranyi Ferenc A kérdések folytatása című versét. Az elnöklő Tuza István, a Kádár János Baráti Kör elnöke üdvözölte a résztvevőket, bemutatta az ünnepség elnöségében helyet foglalókat:

Szőke Károlyt, a Vasas Szakszervezeti Szövetség elnökét;

Fülöp Ilonát, a KJBK törökszentmiklósi szervezetének alelnökét;

Roska Istvánt, nyugalmazott külügyminiszter-helyettest, a KJBK alapító tagját;

Kárpáti Sándort, a KJBK elnökségének tagját, az egyesület első elnökét;

Barta Istvánnét, az MSZMP KB Irodájának három évtizeden át munkatársát, egyben Kádár János titkárnőjét és tolmácsát;

Dr. Sulin Józsefet, a Dolgozók Népi Demokratikus Szövetségének elnökét, a hetvenes években Kádár János orvosát, a KJBK alapító tagját;

Majercsik Jánost, a Munkáspárt zuglói szervezetének elnökét a KJBK ellenőrző bizottságának tagját;

Bányász Rezsőt, a Magyar Népköztársaság kormányának első szóvivőjét, a KJBK tagját, egy időszakban elnökét;

Horváth Albertet, a Magyar Cigányok Békepártjának és Antifasiszta Szövetségének elnökét, a KJBK alapító tagját;

Gál Jánosnét, a KJBK elnökségének tagját, az egyesület szolnoki szervezetének elnökét;

az első sorban helyet foglaló Gáspár Sándort, a Kádár-korszak kiemelkedő politikusát, a munkásmozgalom régi harcosát.

A vendéglátók nevében Szőke Károly mondott köszöntőt. Felszólalt Roska István. László Mária előadta Baranyi Ferenc: Üzenet a Golgotáról című versét és Pogonyi Lajos: Nézzenek bennünket embernek! című írását. Felszólalt Fülöp Ilona. A kiskundorozsmai területi szervezet képviselői átnyújtották Simon Ferenc Kádár Jánost ábrázoló festményét. Felszólalt Kárpáti Sándor. József Attila: Szocialisták című versét László Mária adta elő. Egyperces néma főhajtással emlékeztek meg a résztvevők az elhunyt Fock Jenőről, a régi munkásmozgalmi hacosról, a Kádár-korszak kiemelkedő politikusáról. Az ünnepség az Internacionálé hangjaival zárult.

Szőke Károly

Kedves barátaim, nagy tisztelettel köszöntöm az ünnepség résztvevőit, a Kádár János Baráti Kör megjelent tagjait a munka templomában. Igen, széházunk nagyterme a munka temploma, ezzel is kifejezve meggyőződésünket, hogy ma sem tagadjuk meg munkás mivoltunkat. Számunkra Kádár János először is több mint fél évszázadig szakszervezetünk tagja. Másodszor, a rendszerváltás után elvégzett közvéleménykutatás alapján Szent István és Mátyás király mellett hazánk ezeréves történetének harmadik legnagyobb alakja.

Semmilyen politikai kurzus nem tagadhatja meg és nem hamisíthatja meg a kádárizmusnak nevezett korszak tényeit, mert a tények makacs dolgok. Minden politikai hatalom téved, ha úgy gondolja, letagadható a negyven év eredménye, a létbiztonság, a teljes foglalkoztatottság, a szerény, de évről évre növekvő jövedelem, az oktatás, a kultúra fejlődése, az emberek átlagos élettartamának növekedése. Nem lehet megtagadni, hogy abban az időszakban szélesedtek ki jelentős mértékben a szakszervezeti jogok. Gyermek- és oktatási intézmények mellett művelődési házak sokasága épült, a népesedéspolitika, a gyes, a gyed megszületése, amelyet Európa-szerte irigyeltek, erre az időszakra datálható. Nem tudom, más családban hogy volt, de az én szüleim hét gyermek nevelése mellett hetente moziba, havonta színházba jártak, jutott könyvre, jutott élelmezésünkre, jutott a nyári táborozásunkra. Élt a szolidaritás, amikor gyári munkásként hetente kalákában segítettünk társaink otthonteremtésében.

Volt hitünk, és nem féltünk a munkahelyünkön. Nyugat-Európához viszonytva szerényen, de jólétben éltünk. Nem ismertük a kilakoltatást, a gyermekek nem ájultak el az éhezéstől az iskolában. Egy több évtizedes veszteséget okozó világháború után újjáépült az ország. Tudom, ez közös munkánk eredménye volt, de tagadhatatlan benne Kádár János szerepe.

Kedves barátaim, e gondolatok jegyében köszöntöm önöket.

Roska István

Kedves elvtársak, tisztelt barátaink!

A Kádár János Baráti Kör hagyományos rendezvényére gyűltünk ma össze itt a Vasas-székházban, hogy Kádár Jánosra emlékezzünk születésének 89. évfordulóján. Tisztelettel köszöntöm emlékülésünk valamennyi résztvevőjét.

A KJBK 1997 tavaszán azzal a céllal alakult, hogy megőrizze, megóvja és ápolja Kádár János emlékét. Abból indultunk ki, hogy Kádár János egész életútjával, maradandó eredményeivel, emberségével, eszmei állhatatosságával kiemelkedő és meghatározó személyisége volt hazánk XX. századbeli történelmének. E tény kétségbevonása, tagadása és eltorzítása elfogadhatatlan mindazoknak, akik átélték Kádár János korát, akik józanul mérlegelnek és gondolkodnak, és az igazság pártján állnak. A KJBK ehhez kíván segítséget nyújtani azzal, hogy védelmezi és ébren tartja Kádár János emlékét.

Amint tapasztaljuk, e tevékenységre szükség van. Vannak olyan körök, amelyek igyekeznek akadályozni a KJBK működését, és vannak gyűlölködők is. Mások abban reménykednek, hogy a nép előbb-utóbb elfeledkezik Kádár Jánosról és koráról. Az ilyen várakozások azonban megalapozatlanok. Az eltelt 10-11 év tapasztalatai mást tanúsítanak. Az eltelt időben ugyanis inkább erősödik az az igény és várakozás, hogy az emberek minél teljesebb, ferdtésektől mentes, valósághű képet kapjanak Kádár Jánosról és koráról, arról a nagyjából négy évtizedről, amikor népünk még békében, létbiztonságban élt és dolgozott.

A mostani politikusok jelentős része nemcsak a feledés erejében bízik, hanem mindenre kiterjedő rágalomhadjáratot is folytat az úgymond Kádár-rendszer ellen. Többek kedvenc törekvése, annak sulykolása, hogy a mostani időszámítás 1989–90-nel vette kezdetét. Ezzel együtt erőnek erejével ki akarják törölni a magyar nép történelmének „nagykönyvéből” azt a négy és fél évtizedet, amely 1945–1990 között telt el. Senki sem hiheti komolyan, hogy ezt a négy és fél évtizedet gondjaival, áldozatos munkájával és vitathatatlan vívmányaival együtt csak úgy egyszerűen el lehet „sinkófálni”.

Az utánunk jövő nemzedékek elkerülhetetlenül szembekerülnek majd azzal a fogas kérdéssel: mégis mit csinált ebben az országban az a tízmilliónyi magyar négy és fél évtizeden át, ha még arra sem lett méltó, hogy része legyen a magyar történelemnek? Magától értetődően rájönnek majd arra, hogy ennek az időszaknak is megvolt a amga történelme. Akkor is éltek itt emberek, akik a második világháború vérzivataros pusztításából felépítettek egy országot. Mégpedig egy olyan országot, amely méltó nemzetközi elismertséget és tekintélyt szerzett magának. Olyan országot, amely mezőgazdaságának eredményei elérték, itt-ott meghaladták az európai színvonalat. Olyan országot, amely képes volt 15 év alatt 1 milliónyi lakást felépíteni. Olyan országot, ahol volt létbiztonság, volt munka, és anyagilag is gyarapodtak a családok.

A kádári korszak értékei letagadásának, az új időszámítás sulykolásának hátterében persze szerepet játszik az is, hogy a „rendszerváltók” el akarják kerülni a szembesülést az általuk „leváltott rendszerrel”. A jelenlegi politika is szeretne fejlődést felmutatni. Ehhez azonban az alacsonyabb bázis a legjobb kiinduló pont. Ez azonban nem az előző rendszerben található meg, hanem a rendszerváltás kezdetén, a válság mélypontján alakult ki. Az így kimutatható fejlődés „szebb” adatokat produkál, azonban az így megjelenített kép hamis.

Az ilyen manipulációk közben a hatalom urainak azt is szem előtt kellene tartani, hogy minden új rendszer legfőbb tulajdonsága, hogy előbb-utóbb régi lesz. Egy évtized alatt kiüresedett az „átkos múlt”-ról szóló szónoki érvelés. Előbb-utóbb hiába mutogatnak visszafelé, mert ott jobbára csak magukat találják el.

Nem szeretném önöket terhelni, de kérem, most viseljenek el néhány számot. A lakosság egy főre jutó fogyasztásáról beszélnék. Vegyük az egy főre jutó húsfogyasztást: 1989-ben 78.2 kg jutott egy főre. 1997-re az analóg adat 61.6 kg. A húsfogyasztás drasztikus csökkenésének nem az az oka, hogy a magyarok leszoknak a húsevésről, és divatőrületről sincs szó. Az igazi ok az, hogy a lakosság igen jelentős része egyszerűen nem vehet húst, mert nincs rá pénze. A motani árak mellett tovább csökken az amúgy sem magas fizetőképes kereslet, még kevesebb húst fogyasztunk.

Nagyjából ugyanez a helyzet a tej- és tejtermékek fogyasztásánál is. 1987-ben 199 kg/fő; 1988-ban 195.6 kg/fő a fogyasztási index. A rendszerváltás hatodik évére az egy főre jutó tejfogyasztás 138 kg/főre esett vissza. Ebben az esetben is a fizetőképes kereslet radikális visszaesése az igazi ok.

A most felsorolt adatok mögött fájdalmas társadalmi gondok húzódnak meg, amelyekkel a kormányoknak kell megbirkózniuk. Egyelőre azonban kevés a kilátás arra, hogy érdemi változások következzenek be. Úgy tűnik, a kormányköröket nem zavarja különösebben, hogy az élelmiszerárak az égbe szöknek, a hentesüzletek konganak a vásárlók hiányától; és az éhesen iskolába menő kisgyerekek korgó gyomra sem zavar senkit. Manapság kezd oszladozni a lila köd a rendszerváltás körül. Polgárjogot kezd nyerni a mondás: anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Engedjék meg, hogy néhány szót ejtsek a történészekről, tágabb értelemben a történelemtudomány általános követelményeiről. Meggyőződésem, hogy a magyar történészek meghatározó szerepet játszhatnak abban, hogy objektív, ferdítésektől mentes kép alakuljon ki társadalmunkban közelmúltunkról, benne Kádár Jánosról és koráról. Azt hiszem, történészeink nagy része kész is ebben szerepet vállalni, de a feladat nem könnyű. Először is meg kell küzdeniük azzal, hogy még kevés idő telt el a megítélni szándékozott kortól. Ahogy mondani szokták, nincs még „történelmi távlat” az objektív tudományos munkához. Másodszor, a társadalom jelentős része maga is átélte a szóban forgó korszakot. Az embereknek élő, maradandó emlékei, tapasztalatai vannak, és azokra építenek, amikor a közelmúlt történéseit megítélik. Harmadszor, az objektivitásra törekvő történészek hangját nagymértékben elnyomja a „történelemhamisítók” siserahada. Ezek száma mintha szaporodott volna. Dömpingje van a Kádár Jánosról szóló könyveknek. Ennek örülhetnénk. Csakhogy a megjelenő könyvek tendenciózus, az objektivitást nélkülöző, hamis képet tárnak elénk. A háttérben az a politikai szándék áll, hogy diszkreditálják az elmúlt négy és fél évtizedet. Ezért fizetik a szerzőket.

Szeretnék szólni még két jelenségről, amely a tv-ben és a nyomtatott sajtóban fedezhető fel. Politikusok megnyilvánulásairól van szó. Ezek közül a köpönyegforgatók, mondhatnám doyenjét választottam ki magamnak. Közismert férfiú egyik tv-interjúja indított erre. A nyilatkozó lételeme a politika volt, üstökösnek indult és hullócsillaggá vált a rendszerváltás forgószínpadán. Volt kulturális miniszterhelyettes, művelődési miniszter, népfrontfőtitkár és magasrangú pártfunkcionárius is.

Nem túl régen meghallgattam a tv egyik éjszakai adásában a vele készített interjút. Megkérdezték tőle: miylen volt az ön személyes kapcsolata Kádár Jánossal? A válasz: tartózkodó, hűvös. Értik, ugye? Legfelsőbb körökhöz akkoriban legkönnyebben a „tartózkodó, hűvös” kapcsolat útján lehetett eljutni. Szerinteme zt még a nyilatkozó sem hihette el. Ezért magyarázatot fűzött hozzá. Szerinte Kádár János „mindig a paraszti sorból jött értelmiséget látta bennem”, Kádár Jánosban pedig „élt egy olyan mítosz, hogy csak a munkás igazi figurája az igazi vezető egyéniség”. Ez, úgy, ahogy van, egyszerűen badarság. Az ilyesmi semmiképpen nem fért bele Kádár János gondolatvilágába. Az interjúalany továbbment. Nem tudom, mi indíthatta arra, hogy minden alapot nélkülöző rágalmakat szórjon Kádár János fejére. Az interjúban kijelentette: „velem kapcsolatban, ami érdekes, valószínű felismerte bennem a szuverenitásomat, hogy nagy félelem nélkül tudok vele tárgyalni. Hisz még a legszűkebb ruhatárába tartozók is fogvacogva mentek be hozzá, én meg emelt fővel, és tárgyaltam. Velem soha nem volt goromba, abban a brutális értelemben, ahogy a legközvetlenebb embereivel bánt. Néha úgy hittem, hogy kapcarongynak tekinti őket. Itt a nyilvános adásban nem idézhetem, milyen kifejezéseket használt velük szemben. Velem ilyet soha nem tett. A távolságtartás valami kölcsönös tiszteletet is jelentett. Hiszen azt én soha nem hallgattam el, hogy talán a nyolcvanas évek elejéig a magyar történelem nagy alakjának tartottam. 1980-tól ellentétünk nyílttá vált.

A tv-interjú után érdeklődtem Kádár János néhány volt közeli munkatársától, mi az igaz a szóban forgó interjú állításaiból, ami a fogvacogást és a kapcarongyságot illeti. Dühödt válaszokat kaptam az interjúalany rovására: ez hülye, szemérmetlenül hazudik, önmaga „nagyságát” igyekszik propagálni (lásd: „Velem ilyet soha nem tett”). Egyébként munkám következtében elég sokat voltam együtt Kádár Jánossal, és bennem a megértő vezető képe él. Figyelmessége munkatársaihoz közismert volt. Az interjúalany szerint 1980-tól ellentétük nyílttá vált. Érdekes, én akkor nem is vettem észre. Lehet, hogy azok az ellentétek nem voltak érzékelhetőek, vagy elfedte az egyre nagyobb hatáskörrel bíró posztok odaítélése az érintett személyiségnek.

Szeretnék néhány szót szólni még a mai politikusokról is, annak tükrében, milyen a viszonyuk Kádár Jánoshoz és a nevével összeforrott korszakhoz. A napokban megjelent egy cikk a Népszabadságban, A Fidesz és a Kádár-rendszer címmel. A szerző egy SZDSZ-es parlamenti képviselő. Meglepő, bosszantó és helyenként mulatságos megállapítások olvashatók az írásban. Ami a cikknek azt az állítását illeti, hogy „a Fidesz gyakorlati politikájával a Kádár-rendszert restaurálja Magyarországon”, nem lehet mellette szó nélkül elmenni. Azzal természetesen egyetértek, hogy a Fidesz restaurációs politikát folytat, méghozzá meglehetősen erőszakos eszközökkel, de nem a Kádár-rendszert, hanema Horthy-rendszert akarja restaurálni a keresztény kurzussal, a jobboldalisággal együtt.

Kedves elvtársak, barátaink!

Most, amikor Kádár János 89. születésnapjára emlékezünk, nagyon örülnénk, ha itt lenne közöttünk. Mivel ez már lehetetlen, ezt mindannyian tudjuk, arra vállalkozunk, hogy szívünkben megőrizzük emlékét, és nem hagyjuk kialudni az emlékezés lángját.

Ennek szellemében örömmel üdvözlöm a Kádár János Baráti Kör kezdeményezését Kádár János emlékművének létrehozására. Nagyszerű tett lenne, ha az emlékművet sikerülne felavatni Kádár János 90. születésnapján.

Fülöp Ilona

Kedves elvtársak, tisztelt barátaim! Örömmel tölt el, hogy itt lehetek egy kiváló elvtársunk születési évfordulóján, ünnepelni az ő 89. születésnapját. Nagy tisztelettel tudok róla megemlékezni, mert én megismertem a múltat, a nélkülözést. Én a Horthy-korszakban születtem, igaz, hogy akkor még gyermekfejjel mit sem sejtettem a politikáról, csak annyit, hogy nélkülözünk, mert a szüleimnek nincs munka, nincs rendes lakás. Törökszentmiklóson sok egyszobás kis házban éltek nagy családok, két-három generáció együtt, nyomorogva, napszámból tengették az életüket. Mint a család elsőszülött gyermeke, 12-14 évesen én is munkát vállaltam, nyárom a mezőgazdaságban dolgoztam.

A Kádár-korszak beköszöntése után Törökszentmiklóson is, mint szerte az országban, épültek, bővültek a munkahelyek, megalakultak a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, megnagyobbodtak azok a gyárak, amelyek addig csak kis műhelyként működtek. Az ekegyár hatalmas mezőgazdasági gépgyárrá fejlődött, épült hűtőgépgyár, finommechanikai, üvegtechnikai gyár és még sorolhatnám, hogy mi minden. Kiszélesedett a baromfifeldolgozó vállalat, amit már egész éven át elláttak a tsz-ek hibrid vágóbaromfival. Mindenki talált munkát, épültek a két-, három-, négyszobás szép családi házak, fürdőszobával, amit régebben a szegény emberek, a szegényparaszt-gyerekek nem ismerhettek.

A szocialista rendszerben annyi ház felépült, mint amennyi addig volt Törökszentmiklóson, vagy talán még több is. A hatvanas években szinte kinőttek a földből a lakótelepek, ami azelőtt Törökszentmiklóson egyáltalán nem létezett. Ezernél is több család költözött be az összkomfortos, fürdőszobás lakásokba, amit mindenki nagyra értékelt, nagyra becsülte érte Kádár Jánost és a nevével fémjelzett korszakot.

Igaz, én fiatalon elkerültem Budapestre, mert az ötvenes évek elején Törökszentmiklóson nem volt még állandó munkalehetőség. A fővárosban telepedtem meg, dolgoztam a Ganz Kapcsológyárban, onnan átkerültem az Erőtakarmánygyárba. Támogatással szakmát szereztem, elvégeztem a középiskolát. A rendszer, a kormány, a vállalat minden segítséget megadott, hogy önálló otthonhoz juthassak. Mint sokan mások, kamatmentes kölcsönt kaptam. A mi Kádár-kormányunk elrendelte, hogy a vállalatok C-menetlevéllel fillérekért szállítsák ki dolgozóiknak az építőanyagot az építkezés helyére. Így alapoztuk meg az életünket Pest megyében, ahol sokan telepedtek le a Csepel Autógyár környékére, szép családi házat építve. A két közeli munkahelyen, a Pestvidéki Gépgyárban és a Csepeli Autógyárban városnyi ember, 60-65 ezer munkás dolgozott.

Szeretnék néhány szót szólni a politikai pályafutásomról. Nem dicsekvésképpen mondom, de nem is szégyellem a múltam. 1951-től voltam szakszervezeti tag, majd vállalaton belüli szakszervezeti vezető, később KISZ-titkár, majd párttitkár. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy ezzel is elismerték a munkámat. Szót tudtam érteni a fiatalsággal, sok KISZ-műszakot, kommunista műszakot szerveztem. Mindezt örömmel tettük, mert tudtuk, hogy az országnak segítünk, az ország szekerét lendítjük előre vele. Mindig jókedvvel mentünk be a munkahelyre, egyetlen szomorú arcot nem láttam se munkába menet, se munkából hazajövet. Az én korosztályom olyan lelkes volt, hogy egy órával előbb is beértünk a munkahelyre, leültünk az általunk telepített virágoskertbe, és énekelgettünk, beszélgettünk. Így éltük meg a „diktatúrát”, a Kádár-korszakot, ami miatt Kádár Jánost örökké a szívünkbe zártuk. Jó lenne, ha még köztünk lenne. Ez lehetetlen, de nem feledjük azt a rendszert, soha, és amíg ez a korosztály él, ő mindig élni fog az emberek szívében, nem hagyjuk elfeledni.

A rendszerváltás után elmentem nyugdíjba, és pár év múlva nekem is fel kellett adnom a családi otthonomat, mert már nem tudtuk fenntartani, annyira elértéktelenedett a nyugdíjunk. Tehát a nyugdíjasoknak ezért kellett menekülni saját otthonukból, az aktív dolgozóknak azért, mert eltűnt a munkahelyük.

Jött a rendszerváltás, és az Antall-kormánynak az volt az első ténykedése, hogy a munkahelyeket felszámolja, kihúzza a dolgozók alól. Kezdetben még kijárt a településre a miáltalunk úgynevezett kék busz, a BKV járata, azt is elvették, hogy ha valaki még Pesten találna munkát, nehogy olcsón tudjon utazni, hanem olyan bérlettel, amire a minimálbér fele is elmenne.

Visszatértem Törökszentmiklósra. Ötven év távlatában, elég hosszú idő után a régi barátok eltűntek, vagy elkerültek más településre. Egy-kettővel ugyan találkoztam, mikor hazamentem, akik rövidesen meghívtak a Munkáspártba. Szívesen csatlakoztam hozzájuk, jól éreztem magam köztük. A szervezésükben eljöttünk Budapestre, Kádár János elvtárs sírjához, koszorúzni, ott került a kezembe a Hírkörlevél, ott tudtam meg először, hogy létezik ilyen, hogy Kádár János Baráti Kör. Felcsillant a szemem erre a névre, mert ezt a nevet nagyon szeretem hallani, mert énvelem és a sokmillió munkással nagyon jót tett. Említettem is akkor a közeli barátaimnak, hogy jó lenne megalakítani a Kört. Akkor rögtön nem, hanem később mégis megalakultunk, negyvenkét fővel, megválasztottuk a vezetőséget, és azóta már száz fölött van a létszámunk.

Férfiasan bevallom, hogy a létszámépítésben nekem nem nagy szerepem volt, hiányozván a helyi ismeretek, hanem a régi barátoknak, akik kezdettől Törökszentmiklóson élnek. Kiemelném Berecz Bálintot, az elnökünket, aki nagyon lelkesen gyűjti, szervezi, gyarapítja a Baráti Kör tagságát. El kell mondanom, hogy mi helyet nem kaptunk az önkormányzattól, ahol összejöhetnénk. Mi az elnök házánál tartunk vezetőségi üléseket, ott tárgyaljuk meg, mik a következő teendőink. Találkozókat, kirándulásokat szervezünk, és jól összekovácsolódott csoportban élünk. Legutóbb író-olvasó találkozón vettünk részt, amikor is Kárpáti Sándor elvtárs volt szíves eljönni hozzánk és értékes előadást tartani, és minden kérdésre kimerítő választ adni.

Az elkövetkező időszakban, július 7-én jövünk majd Kádár János elvtárs sírjának koszorúzására, azt követően kétnapos kirándulásra indulunk. Ez évben is megrendezzük a mindenki névnapját, ahová a barátainkat családostul szoktuk meghívni, műsorán ünnepi beszéddel, vacsorával, zenével és tánccal.

Így élünk mi, így él a Kádár János Baráti Kör törökszentmiklósi szervezete. Köszönöm, hogy itt lehettem, hogy elmondhattam, amit szerettem volna.

Kárpáti Sándor

Tisztelt barátaim, kedves elvtársak! Apollóniai Diogenész, az ókori görög bölcs mondta: „Ha bárki bármi beszédbe kezd, azt gondolom, hogy határozott bevezetést kell adnia, egyszerű és méltóságos stílust.”

Megpróbálom.

Éljen szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!

Nem szóbotlásról van szó – tudom, hogy köztársaság a jelenlegi államformánk –, hanem tudatos emlékidézésről. Kádár János ugyanis a legtöbb beszédét – különösen az ünnepieket – ezzel a felkiáltójeles mondattal fejezte be. Az idősebbek még emlékezhetnek rá: ezt senki sem tudta úgy, és annyi szeretettel, belső átéléssel mondani, mint ő. Mert szerette hazáját, mert magyar volt és kommunista!

Úgy tűnik, Kopátsy Sándor is ismeri Diogenész ajánlatát, mert ő is meghökkentően kezdte előadását azon a mesterkurzuson (ahol sem kérdezni, sem hozzászólni nem lehetett), amelyet a Rubicon című történeti folyóirat szervezett Kádár János életéről és koráról az ELTE jogi karán. Az ismert közgazdász – Pozsgay Imre, Huszár Tibor, Földes György, Romány Pál, Gyarmati György, Berecz János után és Lengyel László előtt – így indította mondandóját: Én ugyan a reformkommunistákhoz kötődtem, de nem találkoztam, mert nem akartam találkozni Kádárral. 1956. november 4-én megfogadtam, hogy gyűlölni fogom, és a Szovjetunió felé nem lépem át a magyar határt.

Ilyen kezdés után a következőképpen folytatta: Most, hogy sokan szidják, azt kell nézni, mit csinált, hogyan mentek a dolgok az országban az ő vezetése alatt. S miután elemzően végigtekintett a Kádár-korszak értékein és névadójának erényein, érdemein, így összegezte véleményét: Kádár csinált egy élhető országot. Nem véletlenül mondták a nyugati országok vezetői: szerencsések vagytok ti Kádárral. Jobb, mint a kelet-európai vezetők, jobb, mint bármely magyar vezető. Antall, Horn, Orbán nem is álmodhat ilyen népszerűségről. Kádár János elég bölcs volt ahhoz, hogy megengedte azt, amire a nép vágyott. Úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb politikusa.

Idézhetnék a mesterkurzus többi előadójától is, de itt és most csak néhány megfigyelésemre szorítkozom. Érdekes volt, hogy az egyetem ihallgatókból, történelemtanárokból és meghívott vendégekből álló nagyszámú hallgatóság minden előadót megtapsolt. Gyarmati Györgyöt is, aki Kádár bűneiről beszélt, és Berecz Jánost is, aki jóval árnyaltabban és pozitívabban szólt a szóban forgó témakörről. Kitűnt az is, hogy az említett szereplők gyakran önmaguknak is ellentmondtak. Mindegyikben voltak elismerések és elmarasztalások, a különbség abban állt, ki mire tette a hangsúlyt. Ez azonban nem meglepő, hiszen elég ránézni az előadók névsorára, máris sejthetjük, hogy ki miről és hogyan beszélt.

Így vagyunk egyébként másokkal is, akik mostanában könyveket jelentetnek meg a Kádár-korszakról és annak főszereplőjéről, vagy cikkeket, publicisztikákat, színműveket írnak és nyilatkoznak a sajtóban, a médiában. Ezek a vélemények, megnyilatkozások nem függetleníthetők attól a korszellemtől, társadalmi, politikai valóságtól, amely körülvesz bennünket. Megváltozott világban élünk, amerikai dominanciával, a nemzetközi tőke mindent behálózó uralmával, ideológiai válsággal, a rendszerváltás utáni Magyarország jobboldali kormányával, kapitalista életviszonyok közepette. Ez a felülkerekedett jelen határozza meg a közelmúlt értékelését, a vesztesek megítélését. Ez állítja ki a Kádár-rendszer mai, hivatalos bizonyítványát is.

Ezek szerint vannak olyanok, akik – ugyan Kádár János bokájáig sem érnek fel, de – véreskezű gyilkosként becsmérlik, hazafiatlan árulóként gyalázzák, és diktatúrának nevezik rendszerét. A mérsékeltebbek „csak” gyávának, ellentmondásos, félművelt, hatalomvágyó, meggyőződés nélküli embernek titulálják. És vannak természetesen olyanok – a többség –, akiknek a serpenyőjében jóval több a jó, mint a rossz. Ezek általában a baloldali érzelmű emberek, ám a baloldalon is megoszlanak a vélemények. Sajnos, találunk elgondolkodtató, negatív példákat is. Ideje lenne például, ha – a történelmi hűségnek megfelelően – az MSZP is tisztázná viszonyát ahhoz a korszakhoz, rendszerhez, amelyből kinőtt.

Többszólamúak tehát azok a válaszok, amelyek e két kérdésre érkeznek: ki volt Kádár János, milyen volt valójában a Kádár-rendszer? A jelen jobboldali folyamatában, s a szélsőjobb ágaskodásának idején szembetűnően felerősödött a kommunista- és szocialistaellenesség. A megfélemlítés, az elrettentés minden eszközével, széles fronton, erőteljes támadásokkal, rafinált manipulációval, a médiák és a könyvkiadás segítségével folyik a történelem átírása, az agymosás a szocialista múlt befeketítésére, ahogy ezt a hírhedt Kommunizmus fekete könyve is szimbolizálja.

Mivel Kádár János személye megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, a Kádár-rendszer a magyar történelem jelentős, kitörölhetetlen korszakává vált, offenzív támadás zajlik hatásainak ellensúlyozására, lejáratására, az iránta megnyilvánuló nosztalgia lerombolására. Ezért Kádár Jánost a legérzékenyebb, legkényesebbnek vélt, leginkább sebezhetőnek gondolt pontjain támadják. Ilyenek: az 1933-ban, fiatal KIMSZ-vezetőként történt letartóztatása és rendőrségi vallomása; 1943-ban a KMP átkeresztelése Békepárttá; a Rajk-perben játszott szerepe; 1956; és életének utolsó évei.

A Kádár-korszak ellenfelei és ellenségei – közöttük történészek, filozófusok, politikusok, újságírók és mások – ezeket az egyébként vitatható, gyenge pontokat – kiragadják az egészből, és felnagíítják azokat. Mintha csak ebből állna az életmű, ez lenne a legjellemzőbb a hosszú, eseményekben gazdag kádári életútra. Olyan ez, mintha a tétényi szobortemető bejáratán a rozsdásodó acéllemezre vésett Illyés-vers, az Egy mondat a zsarnokságról. Mostanában mindenütt ezt az egy verset közlik-szavalják, mintha a XX. század egyik legnagyobb írója, költője, szellemi életének kiemelkedő alakja nem alkotott volna mást, e költeménynél sokkal értékesebb műveket.

Az ellenérdekű felek – éppen a Kádár-korszak reneszánszától való félelmükben – szeretik diktatúrára egyszerűsíteni a szocializmus építésének – hibákkal, tévedésekkel, mulasztásokkal is tarkított – időszakát. Szándékosan elfeledkeznek az akkori idők társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális állapotáról, a hazai erőviszonyokról és a nemzetközi körülményekről. Az amnéziában szenvedők figyelmen kívül hagyják, hogy a felszabadulást követő 45 évet megelőzte a második világháború pusztítása, a Horthy-rendszer öröksége, és egy gyökeresen más, új társadalmi formáció született összes kínjával-bajával, de hősies munkával létrehozott fénylő eredményeivel együtt.

Ellenlábasaink, de sokan mások sem értik – sem logikailag, sem érzelmileg –, hogy miként maradhatott Kádár János azután is kommunista, a szocializmus élharcosa, miután elvtársai 1951 és 1954 között bebörtönözték. Pedig a válasz viszonylag egyszerű: azért, mert volt meggyőződése, voltak elvei, hitt az eszmében, s ehhez akkor is, azután is, élete végéig hű maradt.

Természetesen tudjuk, hogy a történeti kutatásban milyen nagy szerepe van a dokumentumoknak, a levéltári anyagoknak. Az utóbbi időben a mi – Kádár-korszakra vonatkozó – ismereteink is bővültek általuk. Mi azonban nemcsak a levéltári anyagokból merítjük ismereteinket és alakítjuk véleményünket. Hanem mindenekelőtt a megélt valóságból, saját tapasztalatainkból. Nekünk a szocializmus építésének időszaka, benne a 33 évig tartó kádári idők egyet jelentenek egész felnőtt életünkkel, életpályánkkal, személyes élettörténetünkkel, kitörölhetetlen élményeinkkel. Önmagunkat tagadnánk meg, ha szembefordulnánk vele, s nem állnánk ki védhető, megőrzésre érdemes értékei mellett. Ezért is alakítottuk meg a Kádár János Baráti Kört, és dolgozunk erősítéséért.

Tisztelt ünnepi gyűlés, kedves barátaim!

Sütő Andrástól olvastam, hogy „önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött”. Rendszerváltó uraim, figyelem! A vállalkozások Magyarországon – több más dologhoz hasonlóan – nem az Antall-kormánnyal kezdődtek. A hetvenes években már volt háztáji, kisüzem, ipari szolgáltató tevékenység a szövetkezetekben. A kádári politika nem csupán megengedte, de bátorította is a vállalkozói szellemet. Szakértőkre bízta az agráriumot, nem olyan dilettánsokra, akik a búzát nem tudták megkülönböztetni az árpától. A szövetkezetek fejlődtek, a falvak szépültek, gazdagodtak, volt mellékjövedelem is, kertes házak, víkendházak épültek. Romány Pál emlékeztet rá, hogy 1975-ben eljött hozzánk az amerikai mezőgazdasági miniszter megnézni, mi a magyar mezőgazdaság fejlődésének a titka? Most is jönnek persze amerikai személyiségek hozzánk, de leginkább a multik és a katonai vezetők Taszárra, a légi támaszpontra.

A szocialista korszakban soha nem tapasztalt mértékben kerültek az egyetemekre, főiskolákra munkások és parasztok gyermekei. És hányan költöztek akkor új lakásba, mennyien üdülhettek szakszervezeti és vállalati üdülőkben? Volt közbiztonság és létbiztonság. Nem csoda tehát, hogy a televíziós szavazáson 82 a 18-hoz szavaztak az emberek arra, hogy a Kádár-korszakban jobban éltek, mint ma. Ez egyébként így van a többi volt szocialista országban is – amint erről Tamás Gáspár Miklós újabban már többször is beszélt.

Így és ezért vált Kádár János a szocialista tábor legélhetőbb viszonyait megteremtő, az önálló magyar modellt létrehozó ország elismert, felelős vezetőjévé, kimagasló államférfiújává, a magyar történelem legnagyobb munkáspolitikusává. A többi között azért, mert vallotta: a marxizmus nem arra való, hogy kísérletezzünk a társadalommal, hanem arra: segítséget nyújtsunk az emberek jobb életéhez. Azt vallotta, hogy Magyarországon nem engedhető meg a jegyrendszer. Az, hogy az emberek sorba álljanak az élelemért.

Kádár János realista volt. Nem lelkesedett azért, hogy egyes baráti országok előreszaladva már szocialistának nevezték magukat. Berzenkedett a „fejlett szocializmus” korai megjelöléséért is, mert érezte, messze vagyunk még ettől. Pragmatikus volt, gyakorlatias. Tudott a dolgozó ember szemével látni, fejével gondolkodni és szívével érezni. Sajátos hanghordozásával, egyéni stílusával, világos beszédével meg tudta szólítani az embereket, érzékelte gondjaikat. Képes volt arra, hogy egyszerre juttassa kifejezésre a nemzeti önérzetet és az emberi méltóságot. Igaz, tudott nagyokat hallgatni és titkokat őrizni. A humort is kedvelő, karakteres politikusként él bennünk, pedig körülötte nem működött Országimázs Központ, mint jelenleg. Nagyobb mozgásteret vívott ki a Szovjetunió vezette országközösségben, mint a maiak az amerikai és a nyugat-európai országokhoz fűződő kapcsolataikban, pedig akkor szorosabb volt az ölelés.

Emberi ember volt; szerény, puritán. Jártam a lakásán, láttam, hogyan élt. Ha akkor lett volna vagyonnyilatkozat, nem tudott volna mit beleírni, mert amit ajándékba kapott, azt is szétosztotta az úttörő- és ifjúsági házaknak. Mint az ország első embere nem járt olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságok döntőire – legfeljebb a Vasas Fáy utcai pályájára, és nem fordult meg egyszer sem Thaiföldön, mint a kisgazdák „utazó nagykövetei”, Torgyán és Szabadi (négy alkalommal).

Az egykori első titkár és főtitkár nem tartott minden szerdán reggel – öndicsérő – sajtóbeszélgetést sem a rádióban, mégis tisztelték és szerették. S bár ötvenhat után gyűlölt ember volt, hazánk és a szocialista országok legnépszerűbb, legtekintélyesebb vezetője lett, akinek a véleményére odafigfyelta nyugati világ is. Baráti körünk legutolsó klubdélutánján mesélte éppen Barta Istvánné Nágya – aki 29 évig dolgozott mellette titkárnőként és tolmácsként –, hogy Bruno Kreisky így fejezte ki elismerését Kádár János iránt: „Milyen kár, hogy ön kommunista!” De jó kapcsolata volt Willy Brandttal, Helmut Schmidttel, Olof Palméval, a finn Urho Kekkonennel, az olasz és francia szocialista, szociáldemokrata vezetőkkel is.

Bányász Rezső a napokban mutatta meg nekem a most készülő legújabb, Diplomatanegyed című könyvének azon fejezetét, amely Kádár Jánosról szól. Ez az anyagrész tartalmazza Kádár János és Margaret Thatcher 1984-es budapesti és 1985-ös londoni találkozását. Mi több, megvan annak a nagyívű pohárköszöntő-beszédnek a teljes, szó szerinti szövege, amelyet a brit miniszterelnök mondott el a magas rangú vendég tiszteletére adott fogadáson a Downing Street 10-ben. Ez a dokumentum beszédes bizonyítéka annak, hogy a konzervatív Vaslady milyen kellemes emlékeket őriz magyarországi látogatásáról, mennyire szívélyesen fogadta a magyar küldöttséget, s milyen elismeréssel szólt Kádár Jánosnak a magyar bel- és külpolitikában betöltött meghatározó szerepéről.

Tizenkét év telt el azóta, hogy Kádár elvtárs örökre elment a felhők fölé. Ám élénken él még bennünk minden arcvonása, mozdulata, hangja, szomorúsága és derűje, jóízű nevetése annak az embernek, aki a legmélyebbről a legmagasabbra jutott ebben az országban. Születésnapjának évfordulóján megújítjuk elhatározásunkat abban, hogy becsülettel őrizzük emlékét, ápoljuk politikai, szellemi hagyatékát, s átadjuk mindezt gyermekeinknek, unokáinknak is.

Ilyen tájban magam is sokat gondolok rá, mert – bár én is kaptam sebeket, égtem én is takaréklángon, megízleltem a mellőzöttség érzetét –, de mégis mindent a Kádár-korszaknak köszönhetek. Ha a Margit-hídon megyek át Pestről Budára, akkor gyakran felpillantok rózsadombi volt lakóházára, ha Budáról villamosozok Pestre, akkor pedig odanézek a „Fehér Ház” első emeletének sarokszobáinak ablakaira, amelyik mögött naponta dolgozott. Ilyenkor eszembe jut, hogy a rendszerváltás óta ez a szoba a kormányzópártok elnökeié, illletve frakcióvezetőié. Most például Kövér Lászlóé vagy Pokorni Zoltáné. Micsoda különbség a dolgozószoba lakói között!?

De nagyot fordult a világ!

1961-ben még az volt a jelszó, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Most meg azt halljuk az „egészpályás letámadás” narancsos fiaitól, a kommunistákat agyagba döngölőktől, hogy „aki nincs velünk, az nincs”. Gyakran hallunk egy másik kedvelt szót is a Fidesz-retorikából: az álom. Mármint hogy a Fidesznek is van egy nagy álma: a polgári Magyarország egysége.

Szeretném közölni ezen az ünnepélyes összejövetelen, hogy nekünk is van egy álmunk – hiszen annyira azért még nem vagyunk magunk alatt, hogy álmatlanságban szenvednénk. A mi álmunk: egy emberibb, élhetőbb világ. Két szóval: népi Magyarország! Egy szóval: szocializmus!

Közmegbecsülés,

amit valaki építeni, valaki rombolni, másvalaki csak megérteni akar

(Részlet Berecz János előadásából, amely a Rubicon és az ELTE tanfolyamán hangzott el)

A mögöttünk lévő két hétben négy kötet jelent meg Kádár Jánosról, újságcikkek foglalkoztak személyével.

Nem tisztem, de nem is vállalom fel, hogy értékeljem ezt az irodalmat. Két dolog azért szemet szúrt. Az egyik: Varga László széleskörűen híresztelt véleménye, mely szerint Kádár „meggyőződés nélküli ember volt”. Kerestem az érveit, a tényeket, de csak ilyesmit találtam: „Aczél György később pletykálta… törvénytelenül fogant… nem kétséges… elemi érdek volt… nyilván felmérte… elhitte, egyre inkább élte úgy… a magánzárkájában mindent végiggondolt”. Igazán döbbentes az, amikor a horthysta rendőrség vallatása során a „gyáva” viselkedést kéri számon. Szerinte Kádár „vallott is meg nem is, összevissza hazudozott, vagánykodott, majd vissza is vonta beismerő vallomását”. Esetleg azt sajnálja a szerző, hogy Kádár nem került Sallai, Fürst, Schönherz, Rózsa, Kulin, Ságvári sorsára, tehát nem verette, illetve nem lövette agyon magát. Kemény lesz a megállapításom: ha valaki hat éven át szolgált az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében, és Aczél György famulusa volt, ha mindezt meggyőződés nélküliként tette, azt ne vetítse ki Kádárra!

A másik, ami igen feltűnt: miért Kádár bűneiről, hibáiról, életútjáról stb. írnak nagy előszeretettel, és nem másokról?

Azért áll Kádár János a tanulmányozás, az érdeklődés középpontjában, mert hatalmas, szélsőséges utat járt be. Így értékelése is végletes. Hiszen a lehető legalacsonyabbról, „törvénytelenül fogant” helyzetből a legmagasabbra jutott, 32 éven át volt Magyarország első embere. Gyűlölt emberből tisztelt, megbecsült vezetővé fejlődött. Átkozták az 1956–58-as években, majd 1964 novemberében imádkoztak érte, nehogy leváltsák, mint Hruscsovot. Kezdetben a külföldi politikusok szóba nem álltak vele, elkerülték, majd a 60-as évektől keresték a társaságát, élvezettel tárgyaltak vele, és közvetítésekre kérték meg. Arról már nem is akartam szólni, hogy a közvélemény mai emlékezete szerint a XX. század legnagyobb magyarja volt. Megérthető tehát, hogy valaki építeni, valaki rombolni, másvalaki csak megérteni akarja a nimbuszát.

Az a feladatom, hogy emberi mivoltáról beszéljek. Az egyik szerzőtársam szerint nincs még itt az ideje a Kádár-történeteknek. Én pedig csak a személyes élményekre építhetek. Ugyanis mondhatom, hogy jó, rossz, kiváló, bátor, gyáva, nagy, kicsi stb. ember volt. Na és? Ezek csak szubjektíve kimondott jelzők. Az állításaim igazát csakis az emberi történetek támaszthatják alá.

A konkrét embert nem az jellemzi igazán, amit egy másik ember állít róla, hanem az, ahogyan viselkedik, munkáját végzi, amilyen a viszonya a környezetéhez, államférfi esetében a nemzethez is! Ezt lehetséges szavakkal is kifejezni, de az igazi értékelést az eseményekhez való viszonyában, a tevékenységében, az emberekkel kialakított kapcsolatában lehet tetten érni.

Híre szerint legendásan puritán és szerény életet élt. Ma már ezt is megkérdőjelezik egyesek, mondván, az is csak álca, csak máz volt. Nevetséges. Az illető urak nem ismerik életútját és életelveit. Gyerekkora meghatározó élményeket jelentett számára. Amikor 1986. február elején autóbalesetben meghalt a feleségem (ő vezetett), akkor kb. tíz napon át minden délben meglátogatott a munkaszobámban. Nyílt beszélgetés zajlott közöttünk, munkáról szó sem lehetett. Emberi dolgok körül forgott a beszéd. Különösen érdekelte: a gyerekeim hogyan élik meg a helyzetet. Alkalomadtán megkérdeztem, mivel híre járta, hogy a keze nem bírja a karórát, ezért van zsebórája? Elmondta, hogy a bérmálása alkalmából az édesanyja egy kisiparost kért fel keresztapának, aki egy cilinder zsebórát ajándékozott ezen alkalomból. Azóta hiába kapott sok tíz karórát ajándékba, ő maradt a zsebóránál.

A másik kérdés a kakastartás volt. Ugyanis, bárhol lakott, mindig mindenütt volt kakasa. Több alkalommal élvezettel mesélte, hogy a szomszédja, a népi Illyés Gyula panaszkodik, hogy az ő kakasa korán ébreszti. Kérdésemre, mi ez a kakasfóbia, azt válaszolta: amikor gyerekként a Dohány utca környékén lakott, olyan egyedül volt, hogy egy kakassal, madzagpórázon tartva, sétálgatott. A gyerekkor nyomai később is hatottak.

Egész életmódjából a természetesség áradt. Balatonaligán, a Club Aliga üdülőben ma is mutogatják a „4-es” villát, amely az ő pihenését szolgálta. Sokan, főleg a külföldiek elképedve látják, hogy semmi fényűzés nincs benne, bútorzata egyszerű és így lakályos. Nem csak azt vallotta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, hanem mindenben a valóságot képviselte. Váltig mondogatta nekünk, munkatársainak: „Az a maguk baja, hogy amikor dolgozni kell, akkor pihengetnek, amikor pedig pihenni kellene, akkor dolgozgatnak.”

Példák sokaságát tudnám felidézni az előbbi megállapításra, de megmaradok kettőnél. A Kubai Kommunista Párt I. Kongresszusán vettünk részt 1975 decemberében. A harmadik naptól már csak Kádár ült egyedül a külföldiek közül az elnökségben. Már Fidel Castro is kezdte sajnálni a helytállásáért, ezért javasolta, hogy menjen el kacsára vadászni. A válasza egyértelmű volt: „Engem a kongresszusra küldtek, ezért itt vagyok, de ha eljövök kacsázni, akkor semmi hivatalos dologra nem tud rávenni.”

A másik eset ’87 augusztusában történt. Kádár János Balatonaligán töltötte éppen a szabadságát. Egyik napon küldött rohant hozzám, hogy a Kádár-kabinetben megcsörrent a különleges telefon, oroszul szóltak bele, de nincs, aki értené. Lerohantam. A megszólalás során felismertem Leonyid Brezsnyev tanácsadójának, Blatovnak a hangját. Ő is üdvözölt, Jánosként. Brezsnyev azonnal kiragadta a kezéből a kagylót, és Kádárnak hívén, üdvözölt. Felvilágosítottam, hogy én János vagyok, de nem Kádár, ő üdül. Akkor kapcsoljon – követelte. Mondtam, hogy ez lehetetlen, mert ott nincs telefon. Ezen nagyon elképedt, hiszen nála, az üdülőben legalább 16 különböző színű készülék volt. Határozottan közölte, hogy moszkvai idő szerint 18 órakor ismét telefonál.

Azonnal megszerveztem a szükséges telefon telepítését. Jellemző, hogy Kádár még ezen is felháborodott, csak a munkatársamat volt hajlandó tolmácsként fogadni. A beszélgetés befejeztével határozottan kérte a munkatársamat, hogy ő maga vigye el a készüléket, nehogy még egyszer megszólaljon. Mellesleg Brezsnyev tájékoztatta Kádárt, hogy miről tárgyalt Ceausescuval a Krímben. Semmi érdemleges nem volt benne, csak a figyelmesség. De tükrözte, hogy még ilyen szintű megkeresés is zavarta a pihenésében.

Egyébként a Külügyi Szálló nevet viselő pártintéményben étkezett, hétköznap vacsorázott, szombat-vasárnap pedig ebédelt is a feleségével. Kellemes kis protokollszoba volt ott, de azt nem volt hajlandó igénybevenni. Ott étkezett, ahol a „pórnép”, és mindenkit figyelemmel köszöntött. A külföldi vendégek hangsúlyozták, ha nem látnák, nem is hinnék el.

A Kádár János Baráti Kör eddig megalakult, öntevékeny területi szervezetei

Budakalász • elnök: Szikszai Pál

Csepel • elnök: Rausch Lajos

Kazincbarcika • elnök: Takács István

Kiskundorozsma • elnök: Cserfalvi Ibolya

Miskolc • elnök: Zsargó József

Nyíregyháza • elnök: dr. Horváth Endre

Orosháza