(Részlet Puja Frigyes beszédéből, amely a Kádár János Baráti Kör alakuló közgyűlésén, 1997. május 26-án hangzott el)

Kádár János vitathatatlanul történelmünk egyik legnagyobb alakja. Vezetésével alakult ki történelmünk leghaladóbb s legtermékenyebb szakasza. S ami talán még ennél is lényegesebb, soha a történelmünk folyamán nem érezhették annyira a dolgozók, az egyszerű emberek nagy tömegei, hogy vezetőik az ő érdekükben fáradoznak, hogy életüket szebbé, boldogabbá, könnyebbé tegyék. A magyar nép döntő többsége magasra értékeli a Kádár-korszakban kialakított létbiztonságot, a teljes foglalkoztatottságot, a szerény, de évről évre növekedő jövedelmet, a gyarapodást, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a sport fejlődését.

Említsünk meg néhány területet, amelyen igazán nagyot alkotott a kádári vezetés, a kádári politika:

a) szólhatunk az ország gazdasági teljesítőképességének fokozásáról, az ipar és más népgazdasági ágak fejlesztéséről;

b) beszélhetünk a mezőgazdaság szocialista átszervezésének - mondhatni - világszínvonalat eredményező tettéről;

c) eszünkbe juthat a megteremtett társadalmi és vallási béke, a különböző dolgozó osztályok és rétegek érdekeinek egyeztetése;

d) ne feledjük el a kapcsolatok rendezését, építését a szocialista országokkal a proletár internacionalizmus, a tőkés országokkal a békés egymás mellett élés elve alapján.

A mostani csupaész kommentátorok, akik harminc évig versenyt dicsérték a magyar külpolitikát, visszatértek a régi szólamhoz, mondván, hogy Kádár alatt a magyar külpolitika nem volt független, hiszen mindent Moszkvában döntöttek el. Ezek az rak is jól tudják, hogy Moszkvában nem kellett eldönteni semmit, hiszen hazai és nemzetközi céljaink azonosak voltak, országunkban a szocialista társadalom felépítésére, nemzetközi téren pedig a szocializmus világméretű győzelmének az elősegítésére törekedtünk. Módszerbeli különbségek persze voltak. Az érdekes az, hogy a vádakat most olyanok hangoztatják, akik elvtelenül, majdnem hason csúszva, arcpirítóan szolgai módon könyörögnek a nyugati országok barátságáért. És ennek nincs semmilyen elvi tartalma; azért fontos most országunk elképzelt biztonságának a létrehozása, hogy semmi nemkívánatos ne történjék az országban, eszébe se jusson senkinek, hogy a bűnös módon elkótyavetyélt nemzeti vagyont visszavegye, az összeharácsolt, a dolgozóktól elrabolt gyárakat és más, a nép tulajdonából kiszakított vagyont újra a nép kezébe adja.

Nem kis feladatból vállal részt a Kádár János Baráti Kör: lemosni azt a sok mocskot és szennyet, amelyet a jobboldali és a magukat liberálisnak, netán szocialistának nevező, de a kapitalizmus híveiként lepleződött urak és hölgyek Kádár János nevére, tevékenységére és művére kentek. A magyarok emlékezetébe mélyen bevésődött a Kádár-korszak. Jól emlékeznek vívmányaira, az életkörülményeket javító, jobbító intézkedéseire, s ezt az érzést, ezt a tapasztalatot a mai, nagyrészben külföldi kapitalista kézben álló sajtó, de a televízió erőlködései, az elhíresült magyar politikusok, politológusok, szociológusok és mások nem irthatják ki a nép szívéből.

Nagy Richárd beszéde

Kedves elvtársak, barátaim!

A lehető legnehezebb és a lehető legkönnyebb helyzetben vagyok az emlékezést illetően. Nehézben azért, mert itt nagyon sokan nálamnál jobban ismerik a Kádár-korszakot, magának Kádár Jánosnak az életét, munkáját, tevékenységét, eredményeit, és netán a minden ember által elkövethető, úgy általa sem elkerült hibákat is. S ugyanakkor könnyű a dolgom, mert minden megtörténhetett és megtörtént.

Azt kell mondanom, hogy a nemrég lezajlott választásokból, akár a négy évvel vagy nyolc évvel ezelőttiekből is, kimaradt egy jelentős számú, 3-4 millió apró magyar, akinek nem volt mire szavaznia. Arra nem tudott, erre nem akart. És mi történik? Hivatalos helyről is kénytelenek elismerni, nagyon halkan, nagyon záradékosan, hogy a Kádár-korszak sajnos - az ő számukra sajnos - nem tűnt el olyan gyorsan, mint ahogy remélték. Mire szavazhatott volna az állampolgár a mai politikai kínálatokon kívül? Csak arra, amire emlékszik, arra, hogy milyen nyugalom volt, arra, hogy bárhogyan is bizonygatják az ellenkezőjét, milyen szabadon lehetett beszélni.

Amikor a BBC-elnök eljött Magyarországra, és a kocsinkban ülve rendőrviccet hallott az igazoltató hatóságtól, azt kérdezte: „Milyen vicc volt ez?” Mondom, rendőrvicc. „Ezt itt lehet mondani?” Mondom, lehet. „Nem értem, a BBC Híradó egészen mást állít rólatok.” Mondom, az a híradó pillanatnyilag nem tartozik hozzánk, talán majd egyszer.

Bizonyos modern filmekben érdekes módon viszontláthatunk olyan történeteket, amilyeneket mi magunk megéltünk. Azt állítják, micsoda nagy találmány, holott ha kicsit is ismernék, amin keresztülment Magyarország, azt mondanák, innen merítettük a témát. Ettől még lehet zseni a rendező, de akik ismerik az életünket, utunkat, azok tudják, hogy a valóság állandóan, újra és újra való igenlése volt az egyetlen lehetőség Kádár János számára, hogy a népet, a pártot meg tudja óvni. Életútja, ha nem tévedek, 1929-1930 körül indult el aktívan, hogy tevékenysége olyan kegyetlen korszakon húzódjon végig, amelyben csak nagyon kevesen tudtak stabilan megmaradni mellette. Nem egy esetben kényszerült váltólépésre, amely a túlélés esélyét adta. Az itt ülők közül jónéhányan talán még jobban tudják, hogy mit jelentett túlélni, nem is annyira saját hibánk miatt, hanem külső okok miatt. Kádár János valóságismeretét, humanizmusát, rugalmasságát szeretném hangsúlyozni abban, hogy a másokhoz képest relatív nyugalmi periódusunk hosszan, több évtizedig fennmaradhatott.

Vannak olyan történetek, amiket nem tudok kihagyni, jóllehet csak azért mondhatom el, mert alapjuk a vele való találkozás, beszélgetés. Például amikor a televízió elnöke lettem. Igaz, Győri Imre mondta, hogy a tévéhez kellene mennem, de akkor azzal váltunk el, hogy majd gondolkodom rajta. El is felejtettem. Egyszer szól Szakaliné, hogy gyere be a főnökhöz. Most? Minek? Nem tudta. Morfondíroztam magamban: loptam, csaltam, pénzt aláírtam, nem írtam, mi lehet? Tíz óra előtt pár perccel megjelenik az ajtóban, odalép, és hátbavág: „Na, győjjön, maga vén csavargó; Julika, konyakot és kávét!” Ilyesféle italt ő csak akkor kért, ha valami kitüntetés… de engem miért tüntetnének ki? Hallgatok, leülünk, rágyújt a Symphoniára. „Igen, pilótacigaretta!” - jegyzem meg. Azt mondja: „úgy örülök neki, hogy elvállalta”. Mi a csudát vállaltam én el? Percekig beszél a feladat fontosságáról, azt hiszi, tudom, miről van szó. Győri bizonyára úgy tájékoztatta. Mi lehet az? Azt mondja: „mert tudja, a televízió…” Ó, világosul meg előttem. „Igen, de hát én nem értek hozzá” - szólalok meg. Most nem is az a fontos, lényeg, hogy jó az idegrendszerem. „Az számít?” - kérdezem. És akkor felsorolja, Pécsi Ferenctől visszamenőleg, hányan kaptak idegösszeroppanást. Elvállalom. Nincs szívem elmondani a hiányos előzményeket, mikor látom, hogy örül. „És mennyi időre?” - érdeklődöm. „Három évre”. Tíz lett belőle.

Amikor végiggondolom, milyen sok nehézségen ment keresztül, egy dologra nagyon emlékszem, arra, hogy pihenésre alig maradt ideje. Amit tudtunk, hogy valamikor augusztusban néhány hétre a Balatonnál meg fog jelenni. Egy ilyen alkalommal úgy alakult, hogy együtt horgásztunk, a sildes sapkában ott ült a széken. Ketten maradtunk, mert a többiek elmentek ebédelni, és mi vigyáztuk a rengeteg botot. S egyszer csak lenézek, oldalt fordítja a cipőjét, lukat látok rajta. Mondom: „főnök, a cipője lukas”. Azt feleli: „tudom”. Nem úgy, hogy most felfedeztem valamit, hanem hogy „és akkor mi van”? Nyilván a megszokott, kedvenc horgászlábbelije volt. Többet semmilyen megjegyzést nem tettem.

De a legérdekesebb, hogy volt tíz tyúkja, egy kakasa. Tíztől kilenc, nyolc, de inkább tíz tojás jött. Én ilyenkor mondom, hogy az ember itt kezdődik, amikor képes valamiért örülni, egy olyan kicsiségért, ami valóban nem sok. Egyszer Illyés Gyulánál vagyok, mert szóvá tette, hogy a tévé nem foglalkozik úgy az irodalommal, a költészettel, mint ahogy kellene. Azt mondja, más témára érve: „mert a Jánosnak a kakasa állandóan fölkelti az itt lakókat!” Pedig egy saroktelek húzódott köztük. Kérdem tőle: „Gyula bácsi, hát olyankor maga még nem fel?” „Én már fönn vagyok, nem engem zavar.” „Akkor kicsodát?” Azt mondja: „kérdezd meg a többieket”! Senki nem szól egy szót se. Kádár elvtárs viszont a panaszkodás hallatán megjegyzi: „mert az ő kutyái járkálnak itt, és a kakas arra reagál”. Hát nem aranyos ez a jószomszédi zsörtölődés?

Jöttek könnyebb, nehezebb időszakok, de egy mindig bennem maradt: nyugodtan élhetett volna még tisztességgel nagyon jól tíz évet. Keveset mondok, igaz, de hát a mai világban örülünk, hogyha tízet mondhatunk.

Tudom, hogy a világ sokfelé indulhat, ezredfordulóra várunk. De egy biztos, hogy amit ő marxista elven és módon megpróbált és sikerrel tudott teljesíteni, azt senki soha eltagadni nem tudja, akiben van tisztesség. Ezért én azt kérem magunktól, másoktól, mindenkitől, öntsön belénk erőt, hogy volt olyan ember, aki mindent vállalt ennek az országnak és népének az életben maradásáért, jobb sorsáért. Próbáljunk meg mi is megmaradni, és ki meddig tudja, segítse ezt a gondolatvilágot, s ha lehet, ha képesek vagyunk rá, ne engedjük olyan irányokba elmenni, amelyek már messze nem a mi életünkhöz valók.

Bányász Rezső beszéde

A Láng Kulturális Központban a Kádár János Baráti Kör elnöksége május 26-án, a névadó születésének 87. évfordulóján ünnepi megemlékezést rendezett. Beszédet mondott Bányász Rezső nyugalmazott nagykövet, a Magyar Népköztársaság egykori, első kormányszóvivője.

Kádár János elvtárs, akinek 87. születési évfordulójára emlékezünk, a 20. század legsikeresebb magyar államférfiúja, a magyar dolgozó nép leghűségesebb szolgálója, a magyarországi szocializmus kimagasló tehetségű vezetője volt. Minél inkább igyekeznek a mai politikai niemandok sárral beszórni az ő - és vele együtt a nép minden odaadó, nemzetépítő fáradozásának - az emlékét, annál inkább föléjük magasodik…

De mielőtt még Kádár Jánosról, az államférfiról szólnék kissé bővebben, itt a hely szelleme arra kötelez, hogy visszaemlékezzek a vele folytatott első telefonbeszélgetésre… 1957 elején jártunk, s mint a Népszava fiatal munkatársa tudósítást készítettem Kádár János elvtársnak az egyik Váci úti gyárban - lehet, hogy éppen a Láng Gépgyárban - tett látogatásáról. Másnap délelőtt csöngött a szerkesztőségi telefon, s a vonal végén személyesen az ő, már akkor is kissé rekedtes, de szerény hangja szólalt meg:

- Szeretném megköszönni, hogy pontosan beszámolt a látogatásról. Ez a számomra nagyon fontos volt, hogy hogyan fogadnak ott, a Váci úton a munkások… De ha nem haragszik, a jövőre vonatkozóan lenne egy kérésem is. Az írásban legalább ötször szerepel az én nevem. Ha lehet, a jövőben inkább azoknak a nevét jegyezze fel, akik velem beszélgettek, akiknek valami mondanivalójuk volt a számomra… Tudja - tette még hozzá egy kis kuncogással - az én nevem úgyis többször szerepel a lapokban itthon és külföldön mint ahogy szeretném… No, még egyszer minden jót kívánok…”

Ez az apró, személyes figyelemfelkeltés, ez a merőben új politikai hang velem rögtön megértette, hogy a nagy sakkjátékos hírében álló Kádár János politikai sakktábláján a nép nem a bábuk - a parasztok - szerepét játssza. Később persze egyre többen értették meg, hogy a „gulyáskommunizmus” létrehozására, az egyes emberek, a családok jólétének növelésére, a hétvégi ház és a „Trabant-szocializmus” megalapozására irányuló kádári törekvések valódiak voltak. Nem valamiféle „szent, nemzeti elvektől való megfeledkeztetés” céljait szolgálták, mint azt az ellenforradalmi elit ma oly nagy hévvel magyarázza.

Az államférfi mozgástere mindig a maga korának szükségletei és lehetőségei között húzódik. Ahogy a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor is mondotta: „Nem lehet mindig megtenni azt, amit meg kellene tenni, de mindig meg kell tenni azt, amit meg lehet…” Kádár János élete, munkája, szocialista szolgálata ezzel a mércével mérve volt kimagasló. Mert senki utólag nem törölheti el, hogy az általa vezetett, szocializmust építő Magyarországon

- mindenkinek volt munkája és a munka után biztosított megélhetése;

- a magyar ipar számos kimagasló terméket produkált, és világszínvonalra emelkedett a mezőgazdaságunk;

- közel hárommillió új lakás épült;

- mindenki továbbtanulhatott, és minden igazi szellemi alkotás megbecsülést váltott ki.

És - mint diplomata is - tanúsíthatom, hogy a kádári Magyarországnak tekintélye és megbecsülése volt Keleten és Nyugaton egyaránt. Jó érzés volt egy anyagiakban és szellemiekben egyaránt emelkedő országot képviselni. Kádár Jánossal a legnagyobb tisztelettel tárgyaltak nemcsak a szomszédos országok vezetői, hanem a nemzetközi szociáldemokrácia legnagyobbjai: Olof Palme, Willy Brandt, Bruno Kreisky, Helmut Schmidt. Jelen voltam, amikor Giscard d' Estaing francia köztársasági elnök 1978 novemberében úgy üdvözölte őt Párizsban, mint „a magyar nemzet legmagasabb rangú képviselőjét, aki az Árpád-házi királyok óta oda érkezett”. S kell-e emlékeztetni arra, milyen jelentős volt Kádár János személyes találkozója II. Pál pápával vagy a „Vasladyvel”, Mrs. Thatcherrel? Szükséges emlékeztetnünk arra, hogy még az amerikai kormányzat is a kádári Magyarországnak adta vissza Szent István koronáját?

A kádári életmű, a szocialista Magyarország bírja az összehasonlítást minden területen a rendszerváltás utáni viszonyokkal. Nem kell lehajtott fejjel járnunk! Gondoljuk csak el:

- 10 év után sem Magyarország össznemzeti termelése, sem a lakosság életszínvonala - egyetlen nemzetközi felmérés szerint sem - érte még el a rendszerváltás előtti szintet;

- ami azelőtt ismeretlen volt, tömegessé vált a nemzeti nyomor. A társadalom végletesen kettészakadt. Hat- hat és fél millió ember a szegénységi küszöb alá került. A rendszerváltás haszonélvezői - kb. kétszázezer ember - hihetetlen, milliomos és milliárdos gazdagságra tettek szert;

- a magyar ipar és mezőgazdaság szét van verve, külföldi gyarmatosítók kezére van adva.

Az országot vezető politikai elit néha nyíltan megmutatja, hogy ő csak a külföldiek „lobbystája”, néha nemzetiszínű szalagokkal takargatja azt, hogy politikája - a lényegét tekintve - a magyar nép alapérdekei ellen való.

Alapvetően a magyar nép, a magyar nemzet egészének érdekei ellen hat, történelmi fennmaradásunkat is veszélyezteti ez az ún. euro-atlanti külpolitikai irányvonal, a NATO-tagság. Hosszú évek óta mondjuk, hogy a NATO-hoz való kötődés szembeállít bennünket a szomszédainkkal, barátainkkal. Most, amikor a mi nevünkben is a kőkorszakba akarják visszabombázni a NATO-gépek Jugoszlávia gyönyörű városait, falvait, baráti népét, a legvilágosabb képet kaphatja mindenki arról; hová vittek bennünket… Kérem, emlékezzenek rá, Kádár János számára a Jugoszláviához és egykori elnökéhez, az antifasiszta háború nagy hőséhez, Tito marsallhoz fűződött barátság kimagasló jelentőségű volt.

Azóta, hogy most már több mint két hónapja folyik ez a mélységesen elítélendő pusztítás Jugoszláviában, gyakran gondolkodom: miért nem sikerül a béke, az emberiesség, a magyar semlegesség híveinek határozottabban, tömegesebben fellépniök, hallatniuk a hangjukat. S talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a munkahely, a megélhetés féltése, sok személyes kiábrándulás, a lehengerlő NATO-barát propaganda hatása mellett alapvető problémának a baloldal súlyos megosztottsága jelölhető meg.

Ha élne - meggyőződésem szerint - ezért korholna a leginkább mindnyájunkat Kádár elvtárs is. Manapság, amikor a mindenféle színezetű jobboldali pártok és csoportocskák teljes összekovácsolódására, s ezáltal a „polgári” kormányzat végleges bebetonozódására történik sokoldalú kísérlet, még inkább megengedhetetlen, hogy korábbi vagy mai, vélt vagy valóságos sérelmek, sértődések miatt a baloldal erői gyakran még beszélő viszonyban sincsenek egymással.

Én sem hiszem, hogy valaha helyük lenne a baloldal soraiban azoknak, akik beleverték a magyar népet a NATO-ba, vagy akik egy-egy nagyvállalat elprivatizálásával mutatták meg igazi énjüket, vagy akiket a nemzetközi nagytőke jutalmazott egy-egy busás banki állással. De a magyar baloldal nem belőlük áll! Továbbra is elsősorban a magyar szakszervezetekre, a legkülönbözőbb civil szervezetekre lehet építeni. A Magyar Szocialista Pártban, a Munkáspártban, a szociáldemokrata, szocialista elnevezésű pártokban, szervezetekben kiváló baloldali emberek tízezrei küzdenek. Ha nagyobb lenne a baloldali egység, lényegesen nagyobb lenne a baloldal vonzása is a nép körében.

Jó lenne, ha Kádár János szellemében valamennyien ennek a baloldali egységnek a kovácsai lennénk…