Jánoskám, ne und meg folytonos leveleimet. Nézd, időm van, és mégiscsak azt akarom, tudd, mi a fene van velem. Nincs igazam? Elég soká volt az a helyzet, hogy ezt nem engedhettük meg magunknak, mármint a levélben való érintkezést sem. Nem mintha az elmúltakból valamit be akarnék pótolni, úgyis tudom, azt nem lehet, sajnos. De éppen az elmúlt esztendők adják nekem azt az érzést, hogy nekünk igenis sokkal intenzívebben kell közölnünk egymással problémáinkat, legyenek azok látszólag tán aprók is. Valahogy mi sokáig úgy éltünk – hogy csupa tapintatból, vagy azért, mert arra gondoltunk, talán a másik félnek (neked vagy nekem), ez nem is érthető – nemigen közöltük problémáinkat. Véleményem szerint ez nem volt jó. Örömmel tapasztalom, ezen a téren sokat javítottunk, mindketten. Így hát, Édes Gyerekem, én most panaszkodom neked kiadósan. A csoda tudja, valahogy még az is jó.

Kis Fiam, holnap megint írok, de elolvasd, amit írok, mert kikérdezlek ám! Sokszor és szeretettel csókol: Mária