Milyen volt a Kádár-rendszer, és mi várható politikai örököseitől (MKMP, MMP 2006, MSZMP)?
Menük
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hányadika is van?
2025. Május
HKSCPSV
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
<<   >>
 
A pontos idő most éppen:
 
Kádár János Baráti Kör
Kádár János Baráti Kör : Berecz-beszéd Kádár születésének 94. évfordulóján, 2006. május

Berecz-beszéd Kádár születésének 94. évfordulóján, 2006. május

  2007.04.04. 16:42

Van-e értelme, hogy évről-évre megrendezzük ezt a megemlékezést? Akkor azt válaszoltam: határozottan igen! Már akkor is, ha mi együtt jól érezzük magunkat, közösen Kádárra emlékezve.

2006. május 27.  Berecz János: KÁDÁR JÁNOS – Történelem és politika

Tisztelt Barátaim! Kedves Elvtársak! Honfitársaim!

Pár évvel ezelőtt arról szóltam egy ilyen alkalommal, hogy amikor megkaptam a meghívót, elgondolkodtam. Van-e értelme, hogy évről-évre megrendezzük ezt a megemlékezést? Akkor azt válaszoltam: határozottan igen! Már akkor is, ha mi együtt jól érezzük magunkat, közösen Kádárra emlékezve. Ennél többet jelent – mondtam –, hogy korának és tetteinek újabb és újabb értékeit, jellemzőit szedjük csokorba. De mindennél gazdagabbá és fontosabbá teszi megemlékezésünket, hogy egyre elmélyültebben, történelmi távlatban értékelhetjük a Kádár-korszak eredményeit, gyengeségeit, tapasztalatait, és főleg népünk sorsának alakulását Kádár vezetése alatt, szigorúan körülhatárolt nemzetközi feltételek közepette.

Akkor reménykedve azzal számoltunk, talán bíztunk is benne, hogy a Kádár-korszak értékelése egyre inkább a történelem, a történészek feladata lesz. De elszámítottuk magunkat. Ugyan is a kádári politika, a Kádár-rendszer létének az eredményei és  mélyebb gyökereket eresztettek,  sokkal nagyobb hatást váltottak ki, hogy a napi politika napirendre térhetne felettük. Nem teszi, nem tud szabadulni a következményeitől.

Az értékelő összegzéshez pedig hozzá sem láttunk.

A Heti Válasz folyóiratban olvastam: „az ’56-hoz való viszony még ma sem csupán történelmi probléma, hanem aktuálpolitikai kérdés is.” (Heti Válasz, 2006. Máj. 11. 40. old.) Ez a megállapítás teljesen igaz, de az 50. évfordulóval összefüggésben egyre több a sajnálkozó, sőt vádoló állítás.

A „Hétköznapi élet Kádár János korában” című könyv szerzője írja  Bevezetésében: „’Figyeljenek a kezemre, mert csalok’- mondta  Rodolfo, a kiváló bűvész, előadásainak kezdetén. Valóban, a látszat csal: a mindennapok történelmének sokféle arca és sokféle emlékezete volt, van, és sokféle illúzió kötődik hozzá, különösen a Kádár-korszakhoz. Napjainkban sokak emlékezete szerint ez olyan kor volt, amelyben mindenki jól élt vagy legalábbis megélt. Olyan kor volt, amikor a második világháború befejeződését követő, a katasztrofális hiánnyal és sok-sok  nélkülözéssel jellemezhető egy-másfél évtizedet követően már majdnem mindent lehetett kapni a boltokban, és amikor majdnem mindenki úgy élt, ahogy akart. Majdnem – ez a kulcsszó a korszak megértéséhez. Látszat és illúzió – talán a Kádár–korszak mindennapjainak legfontosabb jellemzői.” (Corvina Kiadó Kft. 2006. 5. old.)

Ezek finom megállapítások a választási vereség miatt elkeseredett jobbos politikusok és publicisták durva vádaskodásai mellett. Elmarasztalják Kádár népét, mentegetik a „félrevezetett” panelprolit, átkozzák a Kádár-érához kötődő nosztalgiát, stb. Az igazán elkeseredettek nem ismernek határt a gyűlölködésben. Ilyesmiket írnak: „Kádár János a forradalom árulója, majd véreskezű hóhér”; „Rákosi Mátyást, Kádár Jánost s az őket pártkatonáként szolgáló elvtársakat ma erkölcstelennek, gyilkosnak, hazaárulónak nevezhetjük”. Aztán folytatódik: „a maguk választotta úton, vezették az országot a szakadék felé demokratának átöltözött álcázott, maszkírozott volt kommunista pártmunkások”, és így tovább. Már az az állítás is elhangozhatott, hogy a szovjet titkosszolgálat irtotta a magyar párt reformer vezetőit a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, Nem folytatom, bár lehetne. Ebből ennyi is elég illusztrációként.

Szóra érdemes-e mindez? Lényegében nem, hiszen mindig vannak és lesznek is meghasonlott diplomások, egyéb módon ki nem elégített írástudók, pl. színikritikusok, akik szélsőséges értékeléseikkel akarnak kitűnni. Közöttük vannak olyanok, akik valóban szenvedtek a hátrányos megkülönböztetés miatt, netán üldöztetésnek voltak kitéve, amit ők jogtalannak értékeltek. Úgy érzik, most fizetnek. De sokan mások Kádár köpönyege alatt sütkérezve élvezték az előnyöket, többek pedig büszkén szolgáltak, miközben búvó-patakként csörgedeztek új mezők felé. Én még az önigazolást is képes vagyok tudomásul venni. A visszafelé mutogatás azonban már fölöttébb elfogathatatlan. Sokan gondolkodunk ehhez hasonlóan.

Miért veszélyes ez a magatartásféle, illetve írásgyakorlás, némelyek esetében a saját múlt megtagadásával is? Mert példaként, sőt biztatásként szolgál a fogékony szellemű fiatal szakembereknek. Tapasztalhatjuk, hogy kezdő történészek, politológusok, újságíró gyakornokok, személyes tapasztalat nélkül, a kötelező kutatást mellőzve szuverén bátorsággal vesznek részt a jelzők versenyében a Kádár-korszakról szóló, azt elmarasztaló, vagy arra csak utaló írásaikban. Ez az igazán ártalmas jelenség.

Mi pedig? Mi, a kortársak, a résztvevők, a tanuk pedig még nem végeztük el a számadást. Kísérletek történtek, egyedi megnyilatkozások vannak. De az értékelése annak a milliónyi ténynek, eseménynek, gazdag tapasztalatnak, amit megéltünk, még zömében rejtve maradt. Hallgattunk arról, hogy mire vagyunk büszkék és mire emlékezünk szégyenkezve abból a korból. Igen, mindent együtt kell vállalni. Mozgalmunk újjászületni csak ezen a bázison képes.

Egy ember ennek a követelménynek képtelen eleget tenni. Minden, múltját meg nem tagadó, tollat ragadni vagy mikrofont használni képes volt felelős ember nyilatkozzék meg. A Kádár János Baráti Kör lehet a gazdája, gondozója e kezdeményezésnek. Nem önvallomás kell, hanem a kor értékelése. Éppen ezért én sem hivatkozom nevekre. A közös munka megindításához kívánok én most hozzájárulni egy vázlat felrajzolásával. Egyetlen megállapításom sem végleges. Nem is lehet. De szeretnék igényt gerjeszteni, hogy sokan értékeljék a Kádár-korszak egészét, vagy egyes részeit, eredményeit és gyengeségeit. Elsősorban azokat szólítom meg, akik döntési helyzetben voltak akkoron, akik közelről képesek elemezni, értékelni a történéseket.

Természetesnek kérem tudomásul venni, hogy nálam Kádár János lesz az emlékezés/értékelés középpontjában. Hiszen a Kádár-kor fő, meghatározó személyisége ő volt. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden akkori eredmény az ő sikere, vagy bármiféle melléfogás, hiba, (a tabutémák elhallgatása), az elkövetett bűn (a túlzott megtorlás), mind az ő lelkén száradna. Sokan megtettük akkor a magunkét.

Számomra az értékelés főbb szempontjai: Kádár János magyar kommunista volt, tehát hazafi és internacionalista ember; a kétfrontos politizálás hirdetője és gyakorlója; a kompromisszumok robotosa; valamint elvi meggyőződésére építve reálpolitikus.

Ezek a tételek vezettek a vázlat felrajzolása során. Természetesen együtt, egységben szemlélem ezeket a jellemzőket, és nem részletezem.

A népfelkelés és Kádár

Az első lépés egy törvény felidézése. Az Országgyűlés 1991. évi VIII. Törvénye szerint: „Október 23. az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának a napja.” Nemzeti ünnep. Elfogadtuk. De a megemlékezésekben a köztársaság kikiáltásáról már elfelejtkeznek. Másrészt a törvénnyel egy fontos szabályt léptek át. Ugyanis az esemény emlékét és nem a jellegét kell törvénybe iktatni. A törvényi meghatározás vitathatatlan, a tudománynak is csak az lehet az álláspontja. Aki másként élte meg és annak hangot ad, büntethető. (Elvileg!) Igaz viszont: a Kádár-korszakban, törvényi kinyilatkoztatás nélkül, nem lehetett mást hirdetni csak azt, hogy „teljes egészében ellenforradalom volt”.

 Márpedig egy történelmi eseménynek rengeteg része van, sokféle történésből tevődik össze. A frontok mindig többoldalúak, mint ahogy az átélések, az élmények is. De ne sopánkodjunk, foglalkozzunk a témánkkal, ami elég bonyolult és igen sokszínű volt.

Induljunk ki a legszélsőségesebb, minden bizonnyal történelmi vakságban szenvedő jobbos közíró álláspontjából: „… 1956-ban egy Kádár János nevű hazaáruló, szovjet tankok fedezetével, visszasompolygott a hatalomba, és felakasztatta Magyarország törvényes miniszterelnökét, a kommunista Nagy Imrét.” Azért idéztem ezt, mert mutatja, hogy mi a széljobb irányvonala az 50. évfordulóra. Ezzel kell számolnunk.

Nekünk a korabeli történelmi feltételeket, a hazai és nemzetközi körülményeket figyelembe véve kell megalkotni az ítéletünket.

Tény: 1956. október 23-án lelkes, a szocializmus emberi mértékű megvalósítását akaró egyetemisták békés, fegyelmezett felvonulása mögött, éjfél felé kibontakozott egy fegyveres felkelés. Az események egyszerre viselték magukon a spontán jelleget és a szervezett előkészületeket. Mind a kettő igazolható.

A spontán népharag mögött a Rákosi uralom tettei álltak. Annak az időszaknak az eredményei elismerendő: a második világháború szörnyű pusztításának a felszámolása, az újjáépítés 3 éves terve és a pénzügyi konszolidáció; a feudálkapitalista rendszer megszüntetése; a forradalmi jellegű földreform; valamint az oktatási rendszer megnyitása a munkás-paraszt fiatalok tömegei előtt, az új népi értelmiség létrejötte.  Történelmünkre ható intézkedések voltak. De a rendszer egyre inkább elfajult. A hatalommániákus Rákosi és szűkebb klikkje, a kebelberátai a hatalmi eszközök alkalmazásában, a represszióban látták a hatalom megtartásának a biztosítékait.

Megkezdték az ellenség keresését először a párt, a mozgalom soraiban. Élvezte az ellenfél: a kommunisták irtják egymást. De sokkal több kárt okozott a dolgozók elleni represszió. Az adminisztratív módszerek túltengését bizonyítja, hogy 1951. és 1953.  május 1. között, két év és négy hónap alatt a rendőrség, mint kihágási bíróság, 850 ezer esetben szabott ki büntetést. A bíróságok 1950. és 1953 között, három és egynegyed év alatt 650 ezer személy ügyével foglalkoztak, és 387 ezer ember ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Még egy jellemző adat: 1952 és 1955 között – tehát négy év folyamán – 1 millió 136 és félezer ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. Elítéltek 516 ezer 708 személyt. A tragédiát fokozta, hogy zömükben egyszerű parasztemberekről volt szó, akik nem voltak képesek az elviselhetetlenül megnövelt beszolgáltatási követelményeknek eleget tenni úgy sem, hogy a családjuk sínylette meg az elvonást. Arról alig van adat, hogy szabotázs címén hány földművelőt végeztetett ki Rákosi vérbírósága, okulásul, példamutatásként. Sajnos jócskán volt erre példa, mert elég volt egy rosszindulatú szomszéd áskálódása. Éppen ezért volt felemelő élmény, hogy az ’56-os események idején éppen a parasztság volt a legnyugodtabb, mert el kellett végezni az őszi vetést, hogy legyen majd kenyér jövőre is! Mennyire nem ismerte az „imádott” Rákosi a magyar népet. 

A másik tény, az a bizonytalan, semmit meg nem oldó politika, ami 1956 nyarát és őszét jellemezte. Ezt tetőzte be Gerő Ernő szerencsétlen beszéde a Kossuth Rádióban október 23-án este 20 órakor. Még semmi nem bontakozott ki igazán, ő már arról beszélt, hogy „ellenforradalmi csőcselék” támadt a Népköztársaság rendje ellen. A rádiók az ablakokban voltak. A tüntetők ebből értesültek, hogyan minősítik őket. Súlyos melléfogás volt ez egy tehetetlen vezető részéről. A vezetés teljes csődje a következőkben fejeződött ki: a helyzet megoldásának az egyetlen kulcsát abban látták, hogy a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok avatkozzanak be és tegyenek rendet. Ezzel elszabadult a pokol.

Aztán a valóság döbbenetes volt. A fegyveres harc széleskörűvé vált. Az uralkodó párt, a nyolcszázezres Magyar Dolgozók Pártja gyorsan összeomlott, cselekvésképtelenné lett. Ugyanúgy, mint a Gerő-féle vezetés. Az államapparátus szertefoszlott. A Néphadsereg lábhoz tett fegyverrel állt, vagy akcióképtelen volt, néhány egységet kivéve. Azok sem kaptak támogatást, elismerést. Gerőék csak a szovjet csapatokban bíztak. Az átmeneti vereség elkerülhetetlen volt. Bekövetkezett. A kétségtelen kommunista Nagy Imre vezette kormány versenyt futott az eseményekkel. Nem fékezni, megelőzni akarta a folyamatokat.

Kádár János november elsején indult el sorsdöntő útjára. Münnich Ferenc kereste meg délután, hogy a szovjetek megoldást keresnek a magyar válságra. Este érkeztek Tökölre, ahonnan tovább vitték őket, minden tényező szerint, Moszkvába. Milyen tapasztalatokkal, élményekkel kelt útra Kádár? Fontos ezt tudni, hiszen meghatározó volt a döntésében.

Október 29-én este felkereste politikai barátját a Köztársaság téren, a Budapesti Pártbizottság székházában, Mező Imrét. Megvitatták a helyzetet és a kibontakozás lehetőségét. Másnap, október 30-án délelőtt, magukat becsületes felkelőknek nevező fegyveresek körülzárták és megtámadták a pártházat védelmező karhatalmi egységet és a fegyvertfogó pártmunkásokat. Többórás tűzpárbaj  után, a túlerő és a kilátástalan harc láttán, Mező Imre a megadás mellett döntött. Fehér zászlóval a kezében lépett ki az épületből, de azonnal gyomorlövést kapott. A korábban több országban harcoló antifasiszta személyiség ebbe belehalt. Az igazán felkavaró, megdöbbentő esemény a felemelt kézzel, magukat megadó, a belügyi karhatalomhoz besorolt munkás-paraszt fiatal katonákat hátulról lemészároló akció volt. Két honvéd alezredest pedig lábbal felakasztva megcsonkítottak, meggyaláztak.

A szervezők átgondoltan jártak el. Aznap életbe lépett a Nagy-kormány által kihirdetett tűzszünet. A szovjet csapatok pedig megkezdték Budapest kiürítését, a főváros központját már elhagyták. A pártház ostromának rejtőzködő irányítói bíztak abban, hogy politikai döntés már nem születhet a visszafordításukra, s így nem nyújtanak segítséget a pártház védőinek. Számoltak a Nagy-kormány tehetetlenségével is. Igazuk lett. A gyilkos leszámolást azóta is igazolni próbálják az őrség provokációjával, titkos kazamatákba rejtett foglyokkal, akiket aztán hiába keresték napokon át buldózerekkel. Ezek után fokozódtak a lincselések, meghatározott épületek elleni támadások országszerte. A jel megtette hatását.

A magyar fegyveres harc és a lengyel forrongások okait látva, a Szovjet Kormány nyilatkozatra kényszerült. Október 30-án kinyilatkozta, hogy súlyos egyoldalúságok voltak a Szovjetunió és a népi demokratikus országok kapcsolataiban, az utóbbiak rovására. A szovjet fél korábban ilyen mélységű önkritikára képtelen volt. Javaslatot is tettek az egyenjogú kapcsolatok kialakítására tárgyalások útján. A lengyel kormány élt a lehetőséggel. Wladyslaw Gomulka a tárgyalások során jelentős eredményeket ért el a szovjeteknél, s ezzel megnyugtatóan hatott a lázongó lengyel közvéleményre. Persze belpolitikai reformprogramja is támogatást váltott ki.

Kádár János is tett egy rendkívüli nyilatkozatot. Október 31-én felvett és november elsején sugárzott rádióbeszédében ezt mondta: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs és nem is lehet szocializmus”. Egyebek mellett így figyelmeztetett: „A nép felkelése válaszút eléérkezett. Vagy lesz elég erejük a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembe kerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások, parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és a gyárakat, a parasztságtól a földet. Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom,  a reakció tűzfészkét”.

Nagy Imre nem értette meg az üzeneteket, nem tudott élni a lehetőséggel. Környezetének hatására előre menekült. November elsején, az előírt konzultáció mellőzésével, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, és kinyilvánította az ország „örökös semlegességét”. Ezzel Keleten betelt a pohár. De a nyugati propaganda sem volt elégedett vele. A Szabad Európa Rádió további harcra bíztatta a szabadságharcosokat és a magyarnyelvű adás főszerkesztője „a magyar történelem legnagyobb árulójának” nevezte.

Belső tárgyalás volt a Fehér Házban, de a SZER emberei értesülhettek a következőkről: November 1-jén reggel Eisenhower elnök dolgozószobájában jóváhagyták Allen Dulles előterjesztését: „Magyarországon jelenleg az a helyzet, hogy a lázadóknál hiányzik egy erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők a visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér.”

Azonnal megjelent Budapesten a falakon a jelszó: Le Nagy Imrével! Előre Mindszentyvel! És még mondják, hogy nem volt nyugati beavatkozás.

Kádárt politikai válaszút elé állították Moszkvában. Ismertették vele a szovjet vezetés döntését:  a nemzetközi erőegyensúly nem bontható meg, ezért véget vetnek Magyarországon a fegyveres harcnak Ehhez új kormány kell, és őt jelölik annak vezetésére. Közben tudta, hogy a szomszéd szobában tevékenykedik Rákosi néhány famulusával, várva a visszatérésre az alkalmat. Ez irtózattal töltötte el. (Ezt a kifejezést velem beszélgetve használta.)

Kádár számára azt is világossá tették, hogy a két szuperhatalom egyetértésben döntött Magyarország további sorsáról. Ma már közismert, hogy az Egyesült Államok kormányzata október 28-án és 29-én Nehru és Tito által üzenetet juttatott el a szovjet vezetőkhöz, mely szerint semmiféle érdekük nem fűződik a kelet-európai változásokhoz. Az USA ENSZ-képviselője is nyilatkozott, hogy nem áll szándékukban beavatkozni a magyar eseményekbe. Sorsunkról a két nagyhatalom döntött, Miközben a nyugati propagandában a felelőtlen buzdítás a harc folytatására tovább tartott.

Kína is beleszólt a döntésbe. Liu Sao-csi vezetésével kínai küldöttség tárgyalt Moszkvában már napok óta és Mao elnök útmutatására hivatkozva követelte „a magyar ellenforradalmi reakció megfékezését”. Korábbi pozitív kínai benyomásai miatt ez nagyobb súlyt jelentett a latban Kádár döntésénél, mint az USA állásfoglalása.

Hatást gyakorolt Kádárra a szomszéd országok egyre inkább kifejeződő vágya, hogy büntetni kell a rebellis magyarokat. Ma már tudjuk, különösen román forrásokból, hogy az újabb területszerzés szándéka sem állt messze a szomszédoktól. Egyedül Tito jugoszláv elnök tiltakozott határozottan más országok csapatainak a bevetése ellen, ’szükséges rosszként’ támogatva a szovjet katonai akciót. Minden más jelölttel szemben Kádár miniszterelnöksége mellett állt ki. Így is történt.

Kádár János felismerte: a fegyveres ellenállás folytatása mérhetetlen vérontáshoz vezet. Ezért feladta annak folytatását. A nem elvakult antikommunistákat kivéve, minden értelmes ember szerint igaza volt. Kádárnak három nagyhatalom akarata, sőt döntése ellen kellett volna vállalni a fegyveres harc folytatását. A mai mindenre elszánt ’hősök’ a végsőkig, az utolsó magyar életig tartó ellenállást kérik számon Kádártól. Ezzel szemben történelmi küldetést teljesített, hogy az új feladatot vállalta, és nem a nemzet „hősi ellenállásban” való pusztulását. Mennél távolabb haladunk az események idejétől, annál hangosabbak azok, akik árulásnak minősítik ezt a keserves döntést. Azzal számolnak, hogy a mai nemzedék már nem ismeri, és nem fogja fel az akkori világhelyzet kényszerítő valóságát és így elfogadja a Kádárt elmarasztaló vádakat.

A következő állítást pedig egyenesen nevetségesnek tartom: „Kádár behívta a szovjet csapatokat!” Azok bent voltak, hívás nélkül! Akcióba léptek volna más neve mögött is. Ő vállalta a döntést, több feltétellel. Kettőre hivatkozom. Az egyik, hogy a Rákosi-Gerő klikk politikai, elnyomó tevékenységét el kell ítélni, és attól elhatárolódni, s a csoportnak nem lehet semmiféle szerepe a magyar politikában. Ez a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének legalább a felét személyesen is érintette, mert Rákosi támogatói voltak. Kádár nem engedett. A különböző hivatalos megnyilatkozásokban elhatárolódtak attól a klikktől. A másik: vállalja az új kormány vezetését, de: „Ez a kormány ne legyen bábkormány, és tevékenységéhez szükség van a munkások támogatására”.

Kádár vállára vette a súlyos terhet, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány élére állt. Ekkor már tudatosan döntött. Erről később így nyilatkozott már Budapesten. Funkciója gyakorlása során, külföldi újságíróknak mondta, hogy Magyarország sorsa mellett figyelmét Szuezre, az Egyiptom elleni agresszióra fordította. „Elsősorban az foglalkoztatott, hogy nem hiányzik a világnak, de főleg Európának, hogy a magyar helyzet és az egyiptomi konfliktus következtében összeütközzön a két nagy világhatalom fegyveres ereje. Ezen túl borzasztó lett volna a számomra, ha ez az ütközés Magyarország területén következik be”.

A szubjektív átéléséről két vallomás. 1957. május 11-én: „Meg kell őszintén mondanom, hogy a vezetésnek ez a része azokban a nehéz napokban súlyos zavarban volt. Legalábbis én, a magam nevében mondhatom, hogy az események sodrában nem volt egyszerű dolog megérteni, hogy mi történt. És a következő lépés, hogy mit kell tenni, még nehezebb volt”.

Ezt megelőzően, 1957. január 26-án nyilvánosan elhangzott igazi kádári megnyilatkozás: „Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúkkal fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam, de meg voltam róla győződve igazságunkról és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk”.

Mindazok az elvakult közírók, akik ennek a tettnek a helyességét vitatják, a főszereplőjét hazaárulónak minősítik, lényegében egy nemzet öngyilkosságát kívánták. Kádár János megmentette a magyarságot a kivéreztetéstől, a Rákosi-féle repressziós kormányzástól.  De mit tett utána?

Eredményes konszolidáció és a megtorlás

Kádár Jánosnak igaza lett, nem fogadták Magyarországon diadalkapuval. Az elégedetlenség, néha ellenállás eléggé széleskörűen kifejeződött. A Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezése lassan haladt, kevésbé volt hatékony, aktivitása fokozatosan növekedett. A kormány törekvése az volt, hogy a törvényes rend fenntartását minél gyorsabban a magyar fegyveres erő, a Karhatalom vegye kézbe. Ez gyorsabban haladt, mint a politikai rendteremtés. Már november folyamán megalakult 3 „forradalmi karhatalmi ezred”, honvédtisztekből, kiképzett tartalékosokból, akik a rend helyreállítását szolgálták. Néhány helységben, pl. Salgótarján, Eger, Csepel, Miskolc, sortűzzel oszlatták szét a háborgó tömegeket, ami sok áldozattal járt.

A konszolidáció folyamata 1957. tavaszán felgyorsult. A „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) bukásával világossá vált, hogy a lakosság semmiféle nagyobb ütközetet, fegyveres harcot pedig kifejezetten nem akar újra kezdeni. A Május elsejei, közel egymilliós demonstráció Budapesten pedig bizonyította, hogy az emberek nyugalomban, békés körülmények között akarnak élni, dolgozni, azaz megélni. Ebbéli reményeiket, bizalmukat táplálták azok az intézkedések, amelyeket a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hozott a felkelést megelőző követelések teljesítésére. Kádár János programszerűen fogalmazta meg: „A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása”.

A legfontosabb intézkedések: Az ipari munkások, bányászok és a pedagógusok bérét, november 10-től 10-30%-al, átlagosan 18%-al emelték. 1957 első felében bevezették a nyereségrészesedést, majd a teljesítménybérezést. Eltörölték a gyermektelenségi adót. Csökkentették a kisiparosok és kiskereskedők terheit. Már akkor ’gebinbe’, bérbe lehetett venni kisebb állami boltokat és vendéglátó-ipari egységeket.

Jelentős döntéseket hoztak a parasztság sérelmeinek az orvoslására. Megszűnt a mezőgazdasági termények és termékek kötelező beadása már novemberben. Ez nagyon nagy terhet vett le a parasztság válláról. A következő évben növekedtek a felvásárlási árak. A termelés biztonsága érdekében bevezették az állam és a termelők közötti szerződések rendszerét. Ezzel az állam befolyásolta a termékszerkezetet, a termelő pedig biztos piacot tudhatott a termékeinek. Külön szabályozták a termelőszövetkezetekből való kilépést, a szövetkezet feloszlatásának a rendjét. Véget vetettek a sok bajt okozó tagosításnak. 

Megnyugtatóan hatott a munkástanácsok üzemi szerepének a meghatározása, valamint a forradalmi bizottságok tanácsadó szervként való működtetése. De ezek átmeneti lépések lettek, mert az új hatalom nem sokáig tűrte meg a tevékenységüket.

Intézkedések történtek a nemzeti jelleg erősítésére és a nemzeti szimbólumok valóságos megbecsülésére is.

A megtorlás mértéke lényegében tabu téma volt a mi időnkben. Néhány ’illetékest’ kivéve, összefoglaló jelentést nem is lehetett megismerni. Kell vele foglalkozni, mert történelmünk része, és vannak, akik úgy fogalmaznak, hogy ez játszott döntő szerepet a konszolidációban. Nyilván valóban hatást gyakorolt a társadalom jó részének a magatartására, de meghatározó a politika volt.

El kell ismernünk, hogy a lakosság körében a legnagyobb megdöbbenést Nagy Imre és társainak a kivégzése váltotta ki. Az érvelést sem értékelték eléggé megindokoltnak, de a személyes szimpátia okán kegyelmi eljárást vártak volna el széles körben. A politikai megfontolás több ítéletnél szerepet játszott, Nagy Imre esetében ez tagadhatatlan. Ebben az esetben Kádár János szerepét nem lehet mentegetni. Élete végén ez gyötörte is őt. A tanulságot én így fogalmaznám meg: A magyar szocializmus sorsára tragikus hatással volt az a tény, hogy Kádár János és Nagy Imre nem talált egymásra.

Ami pedig a megtorlást illeti, az végig kíséri az emberiség történelmét. Mindem rebelliót megtorlás követett, mert a győztes mindig „igazságot osztott”. Első István királyunk korszerű célja elérése, a magyarság fennmaradásának biztosítása érdekében, az akkori magyar lakosság mintegy harmadát irtotta ki. Egy jelentős magyar vezért, Koppányt, felnégyeltetett. Őt mindezért szentté avatták, mert nemzeti érdeket szolgált. A paraszt lázadó Dózsa György tüzes trónon végezte. Az ellenreformáció százával adta el gályarabnak a protestáns lelkészeket. Az inkvizíció, a boszorkányüldözés tízezrek életét oltotta ki. A labancok, valamint Haynau cselekedetei. Sorolhatnánk tovább. Persze ezek a példák nem mentik a mi dolgainkat, de érthetőbbé teszik. A mértékéről pedig vitatkozni sem ildomos, mivel egyetlen élet kioltása, bármiféle szenvedés okozása elfogadhatatlan, bármelyik oldalon esett is meg. A sebek nehezen gyógyulnak, különösen, ha oktalanul is osztogatták. Kulturált országokban ezért az intelligens politikai erők kiegyezéssel, megbékéléssel zárják le hazájuk múltját. Még köztársasági elnöknek is képesek megválasztani egy volt halálos ellenséget. (Dél-afrikai Köztársaság, Nicaragua, Olaszország.)

Nálunk ebben az időszakban alakult ki az a III/III-as ügynökhálózat is, amely nem nevezhető dicső tettnek, inkább szemlesütve valljuk be. Persze minden rendszer védekezik. A mi eleink alaposan megtanulták ezt Horthy uralma alatt. Napjainkban tapasztalhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban 2 milliárd, az elnök által általában engedélyezett telefonlehallgatást rögzítő szalagot archiváltak. Mennyi állampolgár lehet érintve ebben?! A Német Szövetségi Köztársaságban éppen a napokban robbant ki, hogy a titkosszolgálat által megfizetett újságírók készítettek jelentéseket újságírókról.

A csúnya cselekedetek nem teszik meg nem történtté egymást, de magyarázzák. A jellegük és a megítélésük ettől még nem változik.

A Kádár-féle szocialista/szövetkezeti mezőgazdaság

Ez is egy olyan téma, amelyről manapság a tényeket semmibe véve, elemzés nélkül szokás megnyilatkozni bizonyos körökben. Idézek egy bájos megállapítást: „Kimondok egy otthonos, lágy tavaszi fogalmat: Kert-Magyarország, amelyet meg lehetett volna teremteni, de utána  gyorsan az erőszakos téeszesítésre kell gondolnom, amellyel tönkreverték a több száz éves magyar parasztságot”. 

Ifjúkorunk nagy álma a kertészttel és szőlészettel foglalkozó mezőgazdálkodás volt. Ehelyett napszámosok, részes munkások voltunk, a testvérink pedig cselédek, agrárproletárok módjára keresték a kenyerüket. Nagyon sokan másfél-két hold föld művelésével tengették életüket. Ugyanakkor piacunk sem nagyon volt. Még a nagyon ízes szabolcsi almának is alig találtunk külpiacot. Ezt változtatta meg a téeszesítés: szétverte a cselédsorsot, a zsellérkedést, amit kár visszasírni.

Olvasom az egyik, neves publicistánk odavetett megjegyzését, hogy „a paraszttól idegen kollektivitást kényszerített rá a téesz”. Ez az ember nemcsak falun nem járt, de fogalma sem volt a falu összetartásáról. Még a szövetkezetesítés előtt nőttem közöttük. A kaláka szó a közös munka, az összefogás, a segítőkészség kifejezése volt. Közösen hárították el a veszedelmet, ingyen segítettek építkezni, ’bandában’ arattak, dolgoztak a cséplőgépeknél. Tapasztalni kellett, hogyan látják el étellel, sorba beosztva egymást, a barátok, az ismerősök a gyermekágyas asszonyt és családját. A téeszek erre építettek a szakcsoportok alakításával.

Egy másik fogalmazó szerint a szövetkezetek „nyomorba döntötték a parasztokat”. Na ez azért már abszolút túlzás. Nem mondom, hogy a rokonaim dalolva mentek be a téesz-be. Volt agitáció, lelki gyötrés, némelyeknél még pofon is elcsattanhatott. Soha nem tudjuk meg mennyi. De minisztert váltottak le, funkcionáriusokat zártak ki a pártból, mert bizonyítottan törvényt sértettek az átszervezésnél. 

Foglalkozzunk inkább a lényeggel: a hatvanas évek végére kifejlődött egy nemzetközileg méltatott fejlett magyar mezőgazdaság. Néhány termék hozama szerint Európa első négy gazdasága között foglalt helyet. Másfél évtizeden át évi 2,6%-al nőtt a termelése. Ellátta élelmiszerrel az országot és jelentős volt az exportja. Ezzel arattuk a legtöbb dicséretet külföldi államférfiaktól. Melyek voltak az eredmények forrásai?

Először is az, hogy a szövetkezeti nagyüzem ura volt önmagának. Választotta a vezetőséget, az elnököt és a brigádvezetőket. A járási bizottság kezdetben mindenbe beleszólt, de megszűntek a járások. A termelési technológia modernizálása, a gépesítés, a paraszti akarat érvényesülése és az agrárértelmiség, mérnökök és agronómusok számának ugrásszerű növekedése, mindezek összehangolt hatásának eredménye volt a nagyszabású fejlődés. Ennek köszönhető, hogy a nagyüzemi földművelés, a háztáji kisgazdaságok és a melléküzemágak összhangja alakult ki. Méregetni kezdték: melyik mennyi terméket ad piacra. Nevetséges volt, hiszen a háztáji nagyobb munkáit, (szántás, vetőmagbiztosítás, betakarítás, eladás) a közös intézte. Szóval igen hatékony rendszer alakult ki.

De az igazán megnyugtató a javadalmazás és a szociális ellátás rendszerének az átfogó kialakítása volt. A földművelő mindig attól tartott, ha idő előtt elhagyományoz, akkor az örökösök sanyarú körülmények között tartják majd öreg korában. Látott több példát is erre. Most a Kádár-rendszer megoldotta a gondját. Már 1957 decemberében törvényerejű rendelet intézkedett a termelőszövetkezeti tagok nyugdíjbiztosításáról. E szerint megillette őket az öregségi, a rokkantsági, az özvegyi nyugdíj és a haláleseti segély. Gondoskodtak az árvaellátásról és a szülői nyugdíjról is. A hatás meghatározó volt a magatartásukra. Egy nagy gondjuk megoldódott.

A másik is azzal, hogy a teljesítmény alapján havi jövedelemre tettek szert, évi két bevétel helyett. Végül igen nagy hatása volt az ingyenes egészségügyi ellátásnak is. A földművelő nem nagyon látogatta az orvost. Nem mintha nem lett volna beteg, de nagy bajnak kellett történnie, ha orvosért szaladt. Ha fájt a foga, rajta tartotta a nyelvét. Ha nagyon fájt, akkor a kovács a megfelelő fogóval kiráncigálta. Ha elvágta a kezét vagy a lábát, akkor kapart rá meszet a falról, vagy pókhálót a szoba sarkából. Az új helyzetben elszántan vette igénybe a doktor úr szolgálatait.

Mindezzel azt akartam illusztrálni, hogy a termelőszövetkezetek milyen minőségi javulást, fejlődést hoztak a magyar parasztság életébe. Akik hozzájárultak ezen életképes termelő egységek szétveréséhez a rendszerváltás hajnalán, alkalmas program nélkül, ideológiai alapon, azok mentegetik ártalmas tettüket a szövetkezeti mozgalom rágalmazásával.

Aki nincs ellenünk . . .

A hatvanas években jött el Kádár János ideje. Természetesen az addigiakat is vállalta, de azok a körülmények által kikényszerítve, részben terhesek voltak a számára. Most már létrejöttek azok a feltételek, amelyekben az énjének megfelelő céljait valósíthatta meg: a megbékélés és a közmegegyezés nemzeti politikáját, miközben hűségéről biztosította a Szovjetuniót.

Néhány a feltételek közül: Helyreállt a közbiztonság, a bűnözést jelentősen visszaszorították. Az 1959-63 között érvénybe lépett három amnesztia az ’56-os eseményekben való részvétel miatt elítéltek szabadon bocsátására, ami jelentős társadalmi megkönnyebbülést eredményezett. De azért néhány száz embert még börtönben tartottak. Ők később szabadultak.

Minden munkavállalónak volt munkája, az értelmiségi munkanélküliségnek híre sem volt. A létbiztonság általános elismerést váltott ki. A lakásépítés felgyorsult, a falvak házai is gazdagodtak. Az úgynevezett társadalmi szervezetek széleskörű tevékenységet folytattak. Mondhatjuk: a legkülönbözőbb társadalmi rétegek tértek magukhoz, ismerték fel a társadalmi realitást. Fokozatosan oldódott a feszültség az állam és az egyházak kapcsolataiban. Nemzetközi viszonylataink normalizálódtak. A fejlődés jeleit szinte mindenki észlelte és értékelte. A közhangulat is bizakodóvá vált.

Kádár János számára rendkívül fontos volt, hogy politikai és társadalmi bázisa kiterebélyesedett, megerősödött. Ő elsősorban a Magyar Szocialista Munkáspárt támogatására épített. Valljuk be, kicsit szégyen-szemre, hogy ez elsősorban a függetlenített pártmunkásoktól függött. Azok többsége korábban a Rákosi-érában tanulta a politikát. Zömmel szerette is a hatalmat, főleg gyakorolni.  A kádári politika következtében egy részük lemorzsolódott, más részük pedig fejlődőképesen felfogta az új követelményeket. A megtorlás során azért még érvényesültek e régi beidegződések.

Az alkotó értelmiség, amely hosszú ideig nehezítette a konszolidációt, egyre-másra felismerte, hogy a kádári politika a reális ebben a nemzetközi környezetben. Tartózkodóan, de fokozatosan vállalta társadalmi szerepének teljesítését. A korábbi szembenállást feledve, megnyílt előtte a tér.

Kádár, élve a lehetőséggel, három megnyilatkozást tett. Először ismét megerősítette, hogy Rákosi és klikkje volt a válság és a fegyveres felkelés fő oka Magyarországon. Az események értékelése 1960-ig tolódott ’balra’, és a Rákosi-Gerő klikk csoporttá szelídült, csendes megértéssel kezelték tűrhetetlen elnyomó politikáját. Ennek vetett véget Kádár. A Pravdában, tehát nyomatékos helyen, 1961. december 26-án jelent meg határozott álláspontja: „De azért, hogy ezt mindenki, akit illet, értse, most arra kell különös nyomatékkal rámutatni: ha Magyarországon nem lett volna személyi kultusz, ha Rákosi és klikkje dogmatikus, szektás politikájával, az általuk alkalmazott önkénnyel nem ásták volna alá pártunk erejét és tömegkapcsolatait, nem rendítették volna meg rendszerünk erejét, akkor Nagy Imre és áruló revizionista csoportja, az ellenforradalmi magyar burzsoá körök és a nemzetközi imperializmus külön-külön és együtt is a fejük tetejére állhattak volna, mégsem tudtak volna ellenforradalmi felkelést kirobbantani hazánkban”.

Bár fájdalmas, de itt kell elismernem, hogy Kádár, e nagy lépés ellenére történelmi alkalmat mulasztott el: megragadt ’Nagy Imre és áruló csoportja’ elítélése mellett. Akkor már fogalmazhatott volna ’felmentő’ tartalommal. Ettől kezdve nem volt képes ezen túllépni. Megszenvedte. Írásaimban abban az évtizedben én még túl is teljesítettem az elítélésben. A mai megbánás csak gyógyír lehet.

Kádár második lépése: Ugyanebben a hónapban fogalmazta meg politikájának egyik meglepetést kiváltó, vitatott, de széleskörű megértést is kivívó alapelvét: Aki nincs ellenünk, az velünk van! A párton belül még jelentős volt a berzenkedés ezen nyitás ellen, de érvényesülését már senki nem tudta megakadályozni. Ugyanis az állampolgárok tömegei fogadták ezt nyitott szívvel. Ezzel összhangban jelentette ki, hogy a vallásos embereket nem szabad lelkiismereti válságba szorítani. Az állam azt értékelje, hogyan dolgoznak, teljesítik állampolgári kötelmeiket. A vallásosság személyes ügyük. Ekkor törölték el a származási kategorizálást is az egyetemi felvételeknél.

A harmadik meghatározó lépés: A párt Központi Bizottsága 1962 augusztusában elvégezte a közelmúlt egy tragikus jellemzőjének, a munkásmozgalmi személyek elleni törvénytelenségek és koncepciós perek okainak a feltárását, elítélését és lezárását. A határozat szerint: „A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak; a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól, a néptömegektől.” A tények felsorolása súlyos vádakat fogalmaz meg a klikk ártalmas tevékenységéről. Az állásfoglalásnak személyi konzekvenciái is voltak. Sajnos, nem lehetett elég következetesség a klikk tagjai bűneinek a megbüntetésében. Persze elképzelhetetlen volt a Horthy-uralom két Rákosi-pere után egy harmadikat rendezni a szocializmusban. Vannak történelmi kényszerek még akkor is, ha azok nehezen elfogathatók.

Két lépés előre, egy hátra

A kádári szellem és alkotó kedv nekiindult. Deklarálta, hogy hazánkban ideológiai pluralizmus létezik, ami természetes állapot, ezért lemond a szocialista ideológia monopóliumáról, de törekszik érvényesíteni a marxizmus hegemóniáját. Neki kezdtek a tudományos műhelyek a szabadság ízlelésének. Aztán jött a figyelmeztetés: 1973. áprilisában az uralkodó párt Kultúrpolitikai Munkaközössége állást foglalt ’néhány antimarxista’ társadalomkutató írásairól. Munkájukat korlátozták, de külföldön sokra vitték. Lényegében marxisták maradtak.

Az alcímben jelzett folyamat (két lépés előre, egy hátra) leginkább a gazdasági mechanizmus reformjában valósult meg. Már a megnevezés is kompromisszum, mert azt, hogy a népgazdaság egészének a megreformálására törekszünk, a szövetségesek, de leginkább a szovjet vezetés nem viselte volna el. Ezért az álcázás.

A reform abból indult ki, hogy a nagyra nőtt magyar nemzeti ipar szigorú kézbentartása, mely szerint a központi terv mindent előír a termelő vállalat számára, a hatékonyság visszafogója. A mezőgazdasági termelés  irányításában eredményes volt a közgazdasági eszközök alkalmazása. Ezért az előírások, a szabályok a terv és a piac összhangjának a megteremtésére törekedtek az iparban is. Ugyanakkor számolt az érdekek pluralizmusával: egyeztetni kívánta az állami, a termelési kollektíva és az egyéni munkavállaló érdekeit.  A piac, valamint az érdekek pluralizmusa fogalmak viszont vörös posztó volt jó néhány szovjet befolyásos közgazdász számára. Annak ellenére, hogy hatékony volt a reform, némi, kiigazítást igénylő szabály ellenére, a hazai vezetésben ’osztályjellegű’ vita bontakozott ki. A szovjet vezetés is interveniált. Haladtunk, de a fékezés miatt nem annyit, mint lehetett volna.

Hasonlóan alakult a gyakorlat más területeken is. A mechanizmus reformja követelte az érdekvédelem átgondolását. Mivel jelentősen megnőtt az ipari termelő üzemek vezetőinek az önállósága, biztosítani kellett a munkások érdekeinek a védelmét. Az új döntések előírták, hogy az érdekvédelmi szervezetek vétójoggal bírnak a szociális és a munkafeltételek témáiról szóló döntésekben, valamint résztvesznek a vállalati stratégia kialakításában. Sztrájkjog viszont továbbra sem volt.

A politikai intézmények fejlesztése is napirendre került. A szabályok a parlamenti választások során lehetővé tették a többes jelölést. Ez kezdetben nem nagyon hozott változást, legfeljebb 20-30 kettős jelölésre került sor. A funkcionáriusok úgy féltek ettől, mint a tűztől. Egyébként is az Országgyűlés kirakati jellege mit sem változott, annak ellenére, hogy sok okos javaslat született tevékenységének a fejlesztésére. Pedig mind a rendszer érdekeinek sokszínű érvényesítését szolgálta. Végül az 1985-ös választásokon mindenütt kötelező volt a többes jelölés. Ez élezte a politikai küzdelmet, de áttörés nem következett be.

A tudomány területén a szabályok lehetővé tették, előírták a kutatási szabadság biztosítását, de nem engedték meg a publikálás szabadságát. Más területeken megindult a felvirágzás, bizonyos megterheléssel. A színházi élet fejlődéséhez adottak voltak az agyagi-tárgyi feltételek. Jelentős alkotások, bemutatók születtek. A színészek nem tobzódtak, de biztonságban léteztek. Ma már nosztalgiával emlékeznek arra az időszakra, bár nem kedvelték az akkor érvényesített kézi vezérlést.

A filmművészeink nemzetközi hírnevet, elismerést vívtak ki emlékezetes alkotásaikkal. Ma is emlegetik a magyar film aranykorát. Akkor minden anyagi feltétel adva volt az alkotáshoz. Igaz, volt közvetlen beleszólás a vezetés részéről, és dobozban maradt pár film. Azt hiszem, azt a gyakorlatot sokan ma is vállalnák, csak kielégítő lenne a támogatás.

Bonyolultabban alakult a helyzet az irodalommal. Az írók sem szűkölködtek: honoráriumok jelentős volt, a művek példányszáma többszöröse a mainak, és alkotóházakban pihenhettek, írhattak. Társadalmi megbecsülésük általános volt. Másrészt ütközhettek a kormányzattal. Néha szilencium sújtott egyeseket, represszió ért egy-két folyóiratot. De a fordulat után nem nagyon kerültek elő jelentős művek a fiókokból. Ma pedig hol van már az írók akkori tekintélye, anyagi biztonsága és főleg társadalmi súlya? Politikai vitáik, néha marakodásuk, a sokféle írószervezet szembenállása jelenti ma a hírnevet.

Szóval haladtunk, de néha erős volt a fékezés.

Külpolitika és nemzeti érdek

Nem akartam ezzel a témával foglalkozni, de a napokban hallottam azt a megnyilatkozást, mely szerint a Szovjetunióval ’szolgalelkű’ volt a viszonyunk. Állította ezt az, aki hosszú éveken át képviselője, majd irányítója volt ezen kapcsolatoknak. Ezzel vezeti félre a mai fiatalokat, mert hitelesnek tartják.

Nem foglalkozom a kádári külpolitika egészével, csak azon tényeket szedem csokorba, amelyek azt bizonyítják, hogy Kádár János mélységesen tisztelte a szovjet népet, a barátságot komolyan vette, de szenvedett az objektív alávetettségtől és minden alkalmat megragadott, hogy önállóságunkat, magyar érdekeinket érvényesítse. Csak néhány jellemző példára telik most.

Mint idéztem, már az ’56. november 2-3-iki tárgyalásokon feltételül szabta, hogy kormánya nem lehet bábkormány. Tudomásul vették, de december folyamán Budapesten tartózkodott a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnökségének közel fele. Igyekeztek mindenbe beleszólni.  Amikor közzétették, hogy magyar nők tüntetnek majd december 4-én a Hősök terén, Hruscsov a következőt mondta Kádárnak: úgy döntöttünk, hogy a mi katonai erőink ezt megakadályozzák és ettől kezdve ilyen gondjuk nem lesz a magyar szerveknek. Kádár azt válaszolta: erről szó sem lehet, a magyar nőkhöz senki hozzá nem érhet, ha ez bekövetkezne, akkor ő lemond. Hruscsov közölte a ’fél’ elnökséggel, hogy János nem akarja ezt az akciót. A nőtüntetés békésen lezajlott.

Minden kísérlet ellenére megakadályozta, hogy a Rákosi-klikkből bárki is tényezőként térjen vissza Magyarországra. Révai József hazatérhetett, mert becsülték képzettsége okán. Ő viszont 1957. márciustól elég sok zavart okozott állásfoglalásival. Nem lett belőle a vezetőség tagja.

Éppen márciustól Kádár ragaszkodott ahhoz, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok semmilyen formában ne avatkozzanak be belügyeinkbe és minden mozgásukat előre jelentsék be.

Mindezek és más tényezők hatására, a politikai függőség ellenére, a diktálásra való törekvés megszűnt a szovjet fél részéről. Próbálkozások voltak, de azokat Kádár a maga módján kezelte. Néhány példa.

Ismeretes, hogy 1968 folyamán minden erőfeszítést megtett, többször ellentmondott a szovjet vezetőknek, hogy már a tavasz végén katonai eszközökkel vessenek véget a csehszlovák reformfolyamatnak. Nem rajta múlott, hogy olyan megoldás született augusztusban, amiért évek múltán államunknak is bocsánatot kellett kérni.

A hetvenes évek legelején szovjet részről élesen bírálták a magyar gazdasági reformot. Különösen zavarta őket, hogy a szovjet kolhozok csődje mellett a magyar szövetkezetek virágoznak és termelékenyek. Szinte ultimátum szerint követelték néhány magyar vezető eltávolítását a vezetésből. Meghallgatta és évekig annyi. Majd előkészítve a váltást, 1974-75-ben, a XI. pártkongresszussal összefüggésben hajtotta azt végre úgy, hogy az érintett személyek tapasztalatai érvényesülhessenek.

A hetvenes évek végén újra növekedett a nemzetközi feszültség elsősorban Európában. Ennek oka a rövid-hatósugarú amerikai rakéták telepítése Nyugat-Európában, valamint Afganisztán szovjet megszállása volt. A kapcsolatok visszafogottá váltak és részleges bojkott-intézkedések történtek. A kádári külpolitika, a szovjet ellenzés ellenére, fokozta a személyes tárgyalásokat a nyugat-európai országok vezetőivel. Az volt ugyanis az álláspontunk, hogy a „tárgyalások alapjai nem rombolódhatnak le” még háború esetén sem. Most pedig így lehet feloldani a keletkezett feszültséget.

Közismert, hogy hazánk a nyolcvanas évek elején fokozta kapcsolatait a tőkés világgal. Ennek markáns megnyilvánulása volt a belépés a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Ez pedig valóban nem élvezte a szövetségesek helyeslését.

Kádár János búcsúja

Az MSZMP Központi Bizottsága ülést tartott 1989. április 12-én. A  vezetőtársak ellenzése és az orvosok tiltása ellenére, a tanácskozásra elment a nagybeteg Kádár János. Az én rendszerváltásom  című könyvem 235-239. oldalain részletesen foglalkozom a szereplésével. Nem akarom ismételni, csak annyit: Leírhatatlan az az élmény, amikor egy évtizedeken keresztül látott/tapasztalt, logikusan és világos fejjel gondolkodó kiváló embert új helyzetben látsz. Kádár János nem volt túliskolázott ember, de intelligenciája, józan magyaros esze és munkás habitusa minden állásfoglalásában, fellépésében kitűnt, bebizonyosodott. Nagy nemzetközi tekintélyt vívott ki. A dicstelen hatalomra kerülés után néhány évvel nemzetközi elismerés, majdnem dicsfény vette körül. Elismerő szavakkal beszéltek róla kiemelkedő nyugati vezetők is. Ez a kiváló, a hazában és nemzetközileg is becsült államférfi egyszer csak ott áll melletted és összefüggéstelenül, de furcsa logikával, beszél. Nehezen érthető, amit mond, s így a szellemi összeomlás, a fizikai kimerülés, a lelki meghasonlás teljes mértékig feltárul előtted. Ezt nem lehet megrendülés nélkül túlélni. A Központi Bizottság is nehezen viselte el ezt a hatást.

Kádár János elbúcsúzott az övéitől.

(Az értekezés elhangzott a Kádár János Baráti Kör emlékülésén Kádár János születésének 94. évfordulója alkalmából)

 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!    *****    A horoszkóp elemzésed utáni érdeklõdés, nem kíváncsiság hanem intelligencia. Rendeld meg és nem fogod megbánni. Katt!!!    *****    Cikksorozatba kezdtem a PlayStation történelmérõl. Miért indult nehezen a Sony karrierje a konzoliparban?