A sajóvelezdi baloldali Lenin-kocsma

Mai Nap, 1993. október 19. Szerző: Murányi Marcell

A rablánc a lábon nehéz volt, de széttörte büszkén a nép,

Mert példája volt, aki érte feláldozta hű életét.

Lenin! A hős, ki csak népének élt.

A béklyó a porba lehullott, s az ember a napfénybe néz.

A zászlót emeld fel az égig, s ő járjon előtted, míg élsz.

Lenin! Ő járjon előtted, míg élsz.

(Magyarra fordított Lenin-dal az átkosból)

Ez a dal zuborog bennem, amikor belépek a sajóvelezdi Lenin-kocsmába. Kérdezhetik: hol is van ez a Sajóvelezd. Nem messze a szlovák határtól, a Sajó mellett. Rendes út nem is vezet oda, csak olyan huppanós, gidres-gödrös, amit a térképeken üres sávval szoktak jelölni. Ezer lélek lakik itt, és majdnem mind református. Pártoskodás nincs. Néhány öreg erőlteti csak a kisgazdákat. Na, Horváth úr itt nyitotta meg kocsmáját 1993 januárjában. Az ötven négyzetméternyi „létező szocializmus” törvénykönyvében egyetlen igazán komoly jogszabály van, mutat rá, mégpedig az, hogy tilos az előző rendszert szidni. A mostanit lehet, mosolyodik el. Aztán ínsorvadásos kezével néhány korsó Borsodi világost csapol.

***

Kívülről igazán impozáns ez a kocsma. Az ajtó felett ezüstözött Lenin-fej, mellette a felirat. Bent nemcsak a padok, hanem a kármentő is vörösre van mázolva. De ez még semmi, vagy nyolc Lenin-kép függ a falakról, a nagy gondolkodó a Szmolnijban ücsörög, beszédet mond a szovjetek második összoroszországi kongresszusán, a többi képen meg csak néz komolyan, elmélázva, büszkén és egy kicsit törődötten, talán nem érti, miért raknak ide Lucky Strike- meg Pepsi-hirdetést. Nem baj, van itt még működő vaskályha, megvalósult légyfogó, létező piros-sárga-kék csillár, meg néhány hazai sajátosság: lopótök és pingált tányér. Jellemző módon kaja nincs. Igaz, nem az ellátási nehézségek miatt, hanem csak azért, mert az ÁNTSZ-re keresztelt Köjál nem adott rá engedélyt.

***

A vécé az udvaron van. Nézelődjünk tovább. A kármentő mögötti polc úgy tele van aggatva jelvényekkel, mint Rokosszovszkij marsall vagy a híres Bugyonnij zubbonya. Néhány ilyen bigyón, ha nagyon szőrözősek vagyunk, még a betiltott jelképet, az ötágú vörös csillagot is észrevehetjük. Hú! Szigorúan tesszük szóvá ezt a törvénysértést.

– Ugyan – mosolyodik el Horváth úr. – Kit zavarna? A rendőrt sem. Bejön. Köszön. Iszik valamit. Megy tovább. Még hogy zavarná a vörös csillag…

– Mondja, amikor megnyitotta ezt a kocsmát, nem félt, hogy agyonverik?

– Engem…? – kerekedik ki a szeme. – Miért?

És olyan ártatlan arcot vág, hogy azt le sem lehet írni.

***

Na, úgy hat óra felé már annyian vannak itt, mint az oroszok.

– Nem zavarta magukat, hogy ilyen kocsmát nyitottak a faluban?

Végigmér egy égő szemű, bajszos atyafi:

– Mér’, zavar engem, hogy te szemüveges vagy, meg szakállad van?

Hatásszünet. Körbenéz, elvigyorodik.

– Hát mér’ zavarna? – tárja szét a kezét, de úgy, mintha ez teljesen magától értetődő dolog lenne.

– Nagyon hamar elfogadta a falu, még az öregek is – mondja két korty között egy svájcisapkás férfi. – Csak azt mondom az asszonynak, hogy megyek a Leninbe, és jól van.

De nincs jól, mert már itt is az asszony, s ahogy ez – rendszertől függetlenül – lenni szokott, pörölni kezd vele, hogy ugyan rakja már le a korsót. Kicsit sisteregnek, aztán az asszony kimegy. Néhány lépésre az ajtótól megáll. Összehúzza magán a kendőt. A közjáték senkit sem zavar, szépen sorolni kezdik az emberek, hogy mi a jó itt: ez a legolcsóbb kocsma, harminc forint a korsó, harminc az üveg.

– Hol kapsz ma huszonötért egy féldecit? – lapogatja meg valaki a vállam.

– Vodkát tartok, de Unicum nincs – kiabál közbe a kocsmáros –, merthogy az kapitalista csökevény.

Horváth úr volt már minden: raktáros, segédmunkás, sőt még csövezett is Pesten, ám KISZ-, vagy párttagságig sohasem vitte. Legutoljára az áfész büféjét bérelte vagy három évig, míg aztán eszébe jutott, hogy saját kocsmát kellene nyitni. Akkor már vagy két éve volt egy igazi Lenin-képe. Elvolt a kép a raktárban egy darabig, porosodott, öregedett, aztán ki tudja, milyen isteni sugallatra Horváth úr gyűjteni kezdte a Lenin-képeket, a jelvényeket, és ha bement Miskolcra, nem hagyta ki egyszer sem a piacot. Úgy belejött, hogy nem is tudja abbahagyni. A raktárban, a hűtőládák között, mellett, alatt Lenin-képek, a ládákon papírdobozok, tele mindenféle tiltott-elfeledett jelvénnyel. Ki se számolta, hogy eddig mennyit költött rá.

***

Hét óra felé a helyzet fokozódni kezd.

– Harminchat évet és százhetvenhat napot dolgoztam Ózdon, a vasműben – mondja a svájcisapkás. – MI lett vele? Bezárták. Azt mondom, jobb volt régen. Tudta az ember, hogy ha rendesen dolgozik… Ezek kiárusították az országot, tönkretették az ipart meg a mezőgazdaságot.

Nyomatékul felhörpinti sörét, és kér még egy korsóval.

– Tudod, bánya van, ott még van munka. Más nincs. A föld. Az van.

(Új ház utoljára hat-hét éve épült a faluban. Az is baráti segítséggel.)

– Amióta beállt ez az új bóvli, nem épült semmi.

– De – mosolyodik el csöndesen egy férfi. – Felépült a híd.

Na, ez nagy téma lehet, mert többen is magyarázni kezdik, alig tudom kapkodni a fejem.

– Berogyott a régi híd, aztán másfél évig csináltak egy ilyen semmi hidat.

– De milyet? Figyelj, a régi híd két nyomsávos volt, és volt mellette egy külön kerékpárút.

– Ez meg négysávos. Pedig olyan széles, mint a régi. Kerékpárút nincs. Kétoldalt padka van, de olyan magas, hogy nem lehet azon menni.

(Való igaz, úgy néz ki a híd, mintha kétsávos lenne. Mi is majdnem nekiszaladtunk az orvul odarakott padkának.)

– És a hídavatásra lejött Rajkai államtitkár egy Mercivel, meg két hatalmas testőr. És ingyensör volt, meg ingyenpogácsa.

– Már akiknek kellett.

– Tudod, aki rajzolta a hidat, tökrészeg volt.

Ilyeneket beszélnek a Lenin-kocsmában. Mit lehetne erre mondani? Talán azt, hogy a híd kicsit furcsa, kicsit keskeny. De a miénk!

***

– Sajóvelezd, tövig ereszd! – töri meg a duruzsolást a helybéli focicsapat egyik erőssége. A vasárnapi meccsekre egy korsó áráért lehet bemenni. Ha „idegenben” játszik a csapat, akkor busszal mennek a szurkolók, és ötven forintot kell befizetni.

A faluban művház is van. De minek. A kocsmai népek szerint tíz-tizenöt, vagyishogy három-négy éve, vagy mióta, nem járt erre senki. Régen meg énekelt itt a Balázs–Korda duó is.

– Úgy képzeld el, hogy itt színházbérletek is voltak.

– Az semmi, most nyáron kihoztak nőket a kocsma elé. Talán pestiek voltak. Levetkőztek a nők meztelenre, aztán nagy fotózás volt. Utána lementek a Sajó-partra.

– A kertből néztem, hogy mit csinálnak – vigyorog egy surdasapkás ember.

– Az asszony meg fejbe vert téged a sulyokkal.

***

– Na – mondja a svájcisapkás, és int asszonyának, hogy most már tényleg mindjárt –, megyek társadalmi őrségbe a határba. Tegnap is fogtunk egy trabantost. Telerakta káposztával a kocsiját. Minden este kimegyek. Ősszel vagy hét ilyen csoportot csíptünk meg. És nem lehet velük mit csinálni.

– Ilyen nem volt régen.

– Meg olyan sem, hogy elloptak volna negyven liter benzint a tűzoltószertárból.

A svájcisapkás még vár vagy húsz percig, bocsánat, két korsóig, és csak azután megy el.

***

– Lenin még csak-csak rendben van – forszírozzuk –, de hát a vörös csillagot betiltották.

– Bizony – bólogat egy koma. – Egy sorban van a horogkereszttel.

– Jól nézünk ki – morog egy harcsabajszos férfi. – Hát a képviselőknek mi van a diplomáján, milyen csillag? És ilyen törvényt hoznak? Meg a saját fizetésüket emelgetik? Meg azt szervezgetik, hogy hova mennek, ha nem választják meg őket?!

– Hozzák el hozzám a képviselőket – dörög egy szakállas kéjesen. – Hozzák el őket ide dolgozni.

– Régen évente két-háromszor is kijött ide a képviselő, pedig akkor társadalmi munkában csinálta. A mostani nem volt itt egyszer sem.

– Biztos?

Nagy bólogatások.

Horváth úr meg csak csapol, ki-kikönyököl a pultra, aztán jól elvan reggel héttől este kilencig.

***

Lassan-lassan szedelőzködünk. De előtte még innánk egy kávét.

– Nincs – somolyog Horváth úr –, mert az is kapitalista dolog. De a Lenin-összesből már van vagy öt kötet.

Cigiket, zacskó szotyolákat tukmál ránk, velem pedig megitat egy pohár sört.

– Építhettem volna szebbet is, de akkor nem jön be senki. De most meg fogom nagyobbítani.

– November 7-én mit csinálsz?

– Mit, mit? Ha tudok szerezni egy Lenin-szobrot, ünnepélyesen felállítom a kocsma udvarán. De köztéri szobor kell – vakarja meg a fejét.

Hiába, Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, legalábbis Sajóvelezden, mert Horváth úr leteszi a nagyesküt, hogy amíg mocorogni tud, Lenin lesz ennek a kocsmának a neve.

Elköszönünk. Kikönyököl a pultra. Somolyog.

– Tudod, ha ezt a rendszert komolyan vennéd, megbolondulnál.