Körhírlevél • A Kádár János Baráti Kör országos kiadványa, 2005. december

Bízunk benne, hogy harmadszor is sikerül

A magyar társadalom életében igencsak bonyolult, nehéz hónapok következnek. Ezek a hónapok napjainktól a 2006. évi tavaszi választásokig beleszólnak mindennapjainkba. A küzdőtéren, a politikai ringben a konzervatív – Magyarországon a jobboldali – és az egyetemes emberi haladás erői – Magyarországon hagyományosan a baloldal erői mérkőznek. A tét igen nagy: hazánk sorsa, jövője. Ilyenné alakultak sajnos a belső viszonyaink.

Régebb óta foglalkoztat a kérdés: miért nem készítenek számvetést a társadalom számára a magyar történettudomány elismert s páratlan szaktekintélyei: történészek, társadalomtudósok, politikai elemzők a magyarországi jobb- és baloldal – mondjuk úgy – egy évszázados tevékenységéről, magatartásáról, a nemzet iránti felelősségéről. Az „ŐK” és „MI” felfogásában kellene a baloldali és a baloldallal szimpatizáló értelmiségieknek perdöntő módon bemutatni: ki kicsoda? Hol helyezkedett el, mikor, miben, mit képviselt a monarchiában az ébredő, alakuló bal, és a mai napig társutasként velünk élő konzervatív jobboldal az évtizedek folyamán. Például a jobbágyfelszabadítás, az ipari forradalom, a magyar függetlenség, a feudális rend, a társadalmi haladás tekintetében; 1848-49 vagy az első világháborút illetően. Kik mondták, hogy „éljen a háború!”, s mit képviselt a magyar szociáldemokrácia. Kik fogtak fegyvert a trianoni diktátum nyomán ránk törő, hazánkat eltiporni kész hadak ellen. S folytatni lehet a két világháború közötti időszakban folytatott politika elemzésével, a jobb- és a baloldal „hozzáállásával” a belpolitikai folyamatokhoz, a király nélküli királyság, a hazánkat a világtól elzáró Horthy-rendszernek a magyarság milliót meghaladó emberveszteségével, a gyilkos vérgőzös nyilasterrorral kapcsolatban. Sajnálatosan sok s konkrét példa a „két oldal” folyamatos küzdelmét illetően. A baloldalnak nincs szégyellnivalója!

S most itt vagyunk napjainkban, egy sorsdöntő választás előtt. A kérdés a régi: „ŐK” vagy „MI”. A konzervatív jobboldal a három évtizedes „Kádár-korszakot” következetesen összemossa a Rákosi-időszakkal – ebben a korszakban  Kádár és számos társa a rendszer börtönben ült –, s a Kádár-rendszert „átkosnak” titulálják, holott a lakosság tömeges véleménye szerint Horthy hárommilliós koldus országa volt az átkos rendszer. Eközben valamennyi közvélemény-kutatás azt bizonyítja, hogy a magyar nép a mai napig tiszteli Kádár Jánost, s pozitívnak minősíti sok-sok vonatkozásban, például a létbiztonság és a foglalkoztatottság vonatkoztatásában az 1957-1990 közötti időszakot.

Mi mint a magyar baloldal egyik osztaga, mindent megteszünk, hogy a jobboldal, hátán a szélsőjobboldallal, 2006-ben se kerüljön kormányzati pozícióba. Ez egybeesik a magyar nép többségének akaratával. Megerősíthet hitünkben, hogy 1990 óta a történelemben először lett a népesség akaratából két ízben is – a fetisizált szabad választásokon – nemzetvezető erővé a baloldal. Bízunk benne, hogy harmadszor is sikerül. (Dr. Lakatos Ernő)

Beszámoló a KJBK 2004. évi tevékenységéről

Moravcsik Attila, a KJBK elnöke beszámolója a küldöttközgyűlésnek, 2005. április 23.

Kedves barátaim! Kedves elvtársak!

A 2004. április 3-án tartott közgyűlésen a KJBK akkori elnöksége számolt be az előző év munkájáról. Tuza István elnök súlyos betegsége miatt szükségessé vált egy új elnök választása, mely személyemben meg is történt.

Tuza elvtárs tevékenységének hiánya ugyan gátolta a Kör működését, de az elnökség tagjai, főleg Kriskó Károly, Szabó Lajos és Morva József változatlanul végezték a korábban eltervezett feladatokat. Külön ki kell emelni a Kádár János-síremlék előkészítésében, annak anyagi és technikai feltételeinek biztosításában Berecz Jánost és Berecz Bálintot, a törökszentmiklósi területi szervezetünk elnökét.

A Kör klubfoglalkozásai is folytatódtak. Többek között megemlékezést tartott Simó Endre a kádári szövetségi politikáról, Róbert László a kádári egyházpolitikáról, Kovács László, a bányász szakszervezet volt elnöke a szakszervezet szerepéről a Kádár-rendszerben, Lakatos Ernő tájékoztatója a Kádár-rendszer működéséről. Kárpáti Sándor az „Ezüsthajú nemzedék” című könyvéről tartott ismertetőt. Kiemelkedő volt Németh Károlynak, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa volt elnökének előadása a Kádár-rendszerről.

Elnökségünk tagjai számos vidéki szervezetünknél is résztvettek rendezvényeinken, tartottak előadásokat. Néhány konkrét példa: 2004 februárjában Rausch Lajos elnökségi tag és Szabó Lajos alelnök Kazincbarcikán, Pápán, Törökszentmiklóson voltak jelen. Berecz János szintén sok rendezvényen tartott előadást, könyvismertetőt. Vidéki szervezeteink, de budapesti, kerületi szerveink is jeleskedtek az önálló akciók szervezésében. Kiemelkedett ezek közül is Kazincbarcika, Pápa, Törökszentmiklós, a budapesti XII. és XV. kerület.

Nagyszabású akció volt ifj. Kerecsényi Zoltán pápai szervezőnk „Első Országos Baloldali Piknik” nevű rendezvénye, ahol a kubai nagykövet és más szervezetek képviselői, mint a BET, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, Bányász Rezső nyugalmazott nagykövet volt jelen.

Törökszentmiklóson Berecz Bálinték az éves munkaértekezletet egybekötötték egy érdekes kezdeményezéssel, az úgynevezett „Mindenki névnapja” nevű köszöntéssel. (Ők az egyetlenek, akik a KJBK akcióit az internetre is felvitték.) Jelentős személyiségeket hívtak meg ismertetők megtartására, mint pl. Pápán Lázár György, Farkas Bertalan, Bányász Rezső.

Elnökké történt megválasztásom után első dolgom volt megszerezni azokat az iratokat, amelyek Tuza István otthonában maradtak. Elnökségünk tagjai tudják, hogy ezt Tuza fia nem könnyítette meg, s a mai napig vannak dolgok, amelyeket nem kaptunk meg. Pl. emlékkönyv, hang- és videofelvételek, a Szovjet Déli Hadseregcsoport teljes bekötött sajtópéldánya stb.

Az anyagok átvizsgálásakor és a személyemben történt megválasztást követő bírósági bejelentés után derült ki, hogy Tuza István sajnálatos módon nem figyelt eléggé a Kör adminisztrációs és pénzügyi nyilvántartása feltételeinek biztosítására. Sem a bíróságon, sem az APEH-nél nem lettek átvezetve a korábbi változások. Így a Kör székhelye, az elnök személye, a szervezeti szabályzat módosítása. A bíróság ezért visszadobta az általam benyújtott módosításokat. Az pedig, mivel az eredeti bírósági végzésben politikai szervezetként lettünk jóváhagyva, nem voltunk jogosultak az adózók által befizetett 1 százalékra. Ugyanis pártoknak és politikai szervezeteknek ezt a törvény tiltja.

Gondok voltak a pénzkezelési szabályzat hiányával, a számviteli törvény betartásával, a megfelelő nyilvántartások vezetésével. Azt meg kell említeni, hogy nem a pénzzel volt gond, hanem a kezelésével. Ezt rendeztük, de a pénzügyi ellenőrzési bizottság erről úgyis beszámol.

Ugyanígy gondok voltak a Kör tagnyilvántartásával is. A fellelhető belépési nyilatkozatok, valamint egyéb nyilvántartások alapján budapesti és területi bontásban számítógépen feldolgoztam a létszámot. Ennek alapján a taglétszám 718 fő volt. Az adatokat szétküldtem a területi szervezetek vezetőinek egyeztetés és frissítés céljából. Az eddig visszaérkezett adatok sajnálatosak. Jelenleg 554 főre csökkent tagságunk. A miértet most vizsgáljuk. Örvendetes ugyanakkor, hogy vannak új területi szerveződések, mint pl. Kecskemét, Komárom, Salgótarján. Meg kell említeni, hogy ebben a Munkáspárt helyi szervezeteinek tagjai is sokat segítenek.

Új és érdekes, hogy a Szlovák Kommunista Párt komárnói szervezetével történt kapcsolatfelvétel alkalmából felvetődött, hogy ők is megalakítanák a Kádár János Baráti Kört, mivel nagy tisztelői voltak Kádárnak.

A központi rendezvényeinkről azért nem beszélek részletesen, mert hisz majdnem mindenki részt vett ezeken. Ilyen volt a síremlékavatás; a Vasas Székházban tartott születésnapi megemlékezés; a koszorúzások a szovjet hősi emlékműnél.

Április 4-e alkalmából a MEASZ nemzetközi konferenciát szervezett a parlamentben 16 ország diplomáciai képviseleteinek és Szili Katalin házelnök részvételével, amelyre mi is meghívást kaptunk. A gellérthegyi Szabadság-szobornál a konferenciát követően koszorúztunk.

Köszönetet kell mondani tagságunk nagy részének, akik a havi 50 forintos tagdíj felett fizették be adományaikat. Sajnálatos viszont, hogy a szervezeti szabályzat szerint a szervezetek által beszedett tagdíjak 50 százalékát be kell fizetni a központi alapba, ez nem valósult meg. A tavaly ősszel megjelentetett Körhírlevél terjesztése is lehetett volna hatékonyabb.

Végezetül terveinkről, programjainkról:

A közeljövőben, vagyis április 28-án a Körklub keretében előadást tart Dobszay Károly, a Petőfi Nemzeti Néppárt elnöke. Előadásának témája: Népi írók (Veres Péter, Erdei Ferenc) közéleti tevékenysége a szocializmusban (a rendezvény azóta megtartásra került).

Állandó rendezvényeink:

• küldöttközgyűlés,

• május 1. a Városligetben,

• megemlékezés Kádár János születésének 93. évfordulójáról,

• Kádár János halálának temetői megemlékezése,

• Körklub-foglalkozások havi szervezése,

• koszorúzások,

• elnökségi ülések havonta, illetve szükség szerint.

Előkészített, de alkalmi feladataink:

• részvétel a vidéki szervezeteink rendezvényein,

• részvétel baloldali szervezetek által tartott tanácskozásokon mint pl. BET, Civil Fórum, Marx Károly Társaság, Május 1. Társaság, TÉT; Munkáspárt, Szlovák Kommunista Párt,

• országjárás toborzással egybekötve,

• kihelyezett elnökségi ülés Komárom-Esztergom megyében az ott megalakuló KJBK alkalmából,

• körhírlevél megjelentetése.

A felsorolt feladatok maradéktalan elvégzéséhez az elnökség önmagában kevés, ezért kérem a tagságot, hogy segítsenek terveink megvalósításában. Tisztelet jár mindenkinek, aki erejét nem kímélve ingyen végzi ezt a mai politikának nem éppen kedves feladatot.

Még egy dologról kell beszélnem. Tuza elvtárs anyagainak átvételekor sok kitöltött, névre szóló, de át nem adott tagsági könyvet találtam. Felolvasnám, és aki ismer az elhangzott nevek közül valakit, szóljon, és ha tudja, vigye el neki. Köszönöm a figyelmet.

A baloldali ember tízparancsolata 2002-ben

1. Ne félj, ne hagyd magad, fogj össze társaiddal, sohase add fel a reményt! Legyenek céljaid, élj tudatosan, meggyőződésed és lehetőségeid szerint!

2. Emlékezz és emlékeztess a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavára!

3. Ne törődj bele a lét- és a közbiztonság hiányába, a munkanélküliségbe, ne békélj meg a hajléktalansággal, ne tűrd el az elnyomást, a kizsákmányolást, a megaláztatást!

4. Legyél emberséges ember, szociálisan érzékeny, segítsd az elesetteket, a gyengéket, a szegényeket, a nyomorultakat, a rászoruló nincsteleneket, a beteg, fogyatékos embereket!

5. Hirdesd, képviseld a társadalmi igazságosságot, a demokráciát, az esélyek egyenlőségét; legyen zászlód a teljesítmény és a minőség, a szolidaritás és az emberi méltóság!

6. Legyél szerény, becsületes és tisztességes! Szeresd a hazádat, családodat, gondoskodj gyermekeidről, tiszteld és segítsd az időseket!

7. Mutass példát a mindennapi kultúrában, a közösségi gondolkodásban, a közéleti aktivitásban, az áldozat- és felelősségvállalásban!

8. Tanulj mindig, mindenből és mindenkitől – életed végéig. Légy türelmes mások felfogása, nézetei, véleményei iránt! Utasítsd el a gyűlöletbeszédet, a cigányellenességet, az antiszemitizmust, küzdj a nacionalizmus, az idegengyűlölet ellen, ítéld el a fanatizmust!

9. Védd, gyarapítsd, őrizd a kulturális, művészeti és természeti értékeket!

10. Ítélj el minden rablóháborút, harcolj a békéért, a népek barátságáért, legyél nyitott a világra! (Kárpáti Sándor)

Moravcsik Attila: Emlékezés Kádár János 93. születésnapja alkalmából rendezett emlékünnepségen, 2005. május 28.

Tisztelt barátaim! Kedves elvtársak!

A Kádár János Baráti Kör 1997. évi megalakulása óta számos születésnapját ünnepeltük meg Kádár Jánosnak. Ezen alkalmakkor megemlékeztünk és elemeztük a szocializmus építésének időszakát, az 56-os népfelkelésnek induló ellenforradalmat, a rendszerváltást, a rablókapitalizmus módszereit, a rendszerváltó elit tevékenységét, a történelemhamisításaikat.

Úgy gondolom, hogy ma a Kádár János 93. születésnapja alkalmából rendezett emlékünnepségünkön Kádár János saját gondolatait idézném, úgy, ahogy azt ő tette, amikor munkatársai születésnapján köszöntötték.

***

„Most valahogy a légkör olyan, hogy megengedhetem magamnak, hogy egyszerűen és nem hivatalosan, úgy, mint egy baráti társaságban, valamit én is mondjak. Az illendőség szerint is kell szólnom valamit, bár nem nagyon egyszerű ilyenkor beszélni. Meg szeretném mondani először azt, hogy az életkörülményeim olyanok voltak, hogy a családban, ahol nevelkedtem, nem volt szokás sem házassági évfordulót, sem születésnapot, sem névnapot ünnepelni. Én így nőttem fel. Az utóbbi tíz-húsz évben találkoztam először azzal – hivatalosan és nem hivatalosan – hogy az ilyesmit illik megünnepelni. Meg szeretném jegyezni, hogy helyes az, ha megünneplik a családi élet nagy eseményeit. De nekem ebben nem volt részem, ezt én nem szoktam meg, és mostanában kezdek hozzászokni. Ezt azért mondom, hogy értsék meg az elvtársak, engem feszélyez ez az évforduló és ezek a rendezvények, zavar az is, és én is zavarban vagyok. Ezt figyelembe véve – és kérem, hogy vegyék is figyelembe –, szeretnék azért egy pár szót szólni.

A születésnapi megemlékezés, mint családi ügy, helyes és jó dolog, hagyományos is a mi népünknél. Sajnálom, hogy nekem nem volt ebben részem, abban a korban, amikor felnő, és amikor úgymond fizikailag és lelkileg is felépül az ember. ezt én hiányosságnak érzem, de már nem tudok rajta változtatni. Más dolog, amikor egy ilyen családi esemény, mondjuk, születésnap, közüggyé és politikává alakul át.

Amikor születésnap van, és ráadásul a családi ünnepből politika is lesz, az ember óhatatlanul rákényszerül arra, hogy mérleget készítsen. Ami a mérleget illeti, megmondom őszintén, örülök annak, hogy munkásember, társadalmi munkás és kommunista is lettem. Nehéz körülmények között nevelkedtem, éltem, később a régi világgal szembesültem, és viseltem annak minden következményét.

A jelenlevők tudják, hogy a felszabadulás után sem volt olyan egészen egyszerű és sima az egyéni utam. Azt mondhatom önöknek: egész tudatos életemben a meggyőződésem szerint éltem és cselekedtem. Ha valami nem a meggyőződésem szerint volt, akkor azt nem tettem meg, és vállaltam érte a konzekvenciát.

Mint tanú, állíthatom, az ember ezeket a tulajdonságokat, amelyek a társadalom számára hasznosíthatók, csak a párttól, aki párttag, a munkásosztálytól, aki munkásember, a néptől kaphatja meg. Az én esetemben a párt a munkásmozgalom, a dolgozó tömegek formálták olyanná az embert, amilyen.

A Központi Bizottság levelében említették az utolsó másfél évtizedet, ami természetesen egy meghatározó szakasza a mi fejlődésünknek, és ahol persze én is cselekvően jelen vagyok.

1956-ban súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára, és az egyes emberek számára is. Úttévesztés történt, és ebből nemzeti tragédia jött létre. És ha most ezen túlvagyunk – ezt nyugodtan mondhatjuk – ez egy nagyon szép dolog.

1931 óta dolgozom mint szervezett kommunista, s már azelőtt is egy-két évet résztvettem a munkásmozgalomban. Azóta is dolgozom, mert a szabály az, hogy dolgozni kell. Így filozofálgat az ember, és elmereng. Mint egyénnek a magánéletében sok mindenről le kellett mondani ez alatt a negyven esztendő alatt. Egyet és mást ki is kellett állni. A felszabadulás előtt fizikailag is, ami azután volt, az lelki probléma volt, a többi nem számít. Lelki probléma, amikor az vetődik fel, mint az én esetemben, hogy az ember tisztességes ember-e vagy nem. Ez lelki probléma. Itt nem számít az, hogy egy hétig ül valaki vagy öt évig, a döntő nem az. Hanem az, hogy ő nem becsületes ember, holott egész életében az volt.

Két feltétellel helyeslem ezt, és értem az eszemmel, azzal, hogy az ízlés megfelelő határáig, és akkor, ha nem rólam van szó. Akkor nagyon helyeslem. Ha rólam van szó, akkor megerősítem, amit már mondtam, hogy engem feszélyez, zavarba hoz, zavar, egyszerűen nem szoktam hozzá.

Most én – itt van előttem az asztalon egy szám is – hatvanéves vagyok, a papírok szerint, tehát biztosan így is van. Ez még a legmodernebb számítás szerint is már olyan kornak számít, amikor azt mondja az ember, hogy valamiféle életbölcsességet már össze kellett volna gyűjteni. Ha életbölcsességről van szó, azt hiszem, a Központi Bizottság levele jobban kifejezte, mint amit én tudnék erről mondani. De azért egy-két személyes megjegyzést szeretnék tenni.

Milyen az ember életútja? A Központi Bizottság levelében szó volt életútról, érdemről velem kapcsolatban. Szeretném megjegyezni, hogy csak bizonyos dolgokat lehet az egyén érdemének tulajdonítani. Mondjuk azt – s én ezt tartom valamiféle érdemnek –, hogy ha valaki felismeri élete megfelelő szakaszában, hogy ő nem leopárd vagy tigris, nem güzü, tehát ha élni akar, akkor tisztességes módon, a dolgozó emberekkel együtt kell élnie, és ha jobban akar élni, velük együtt kell jobban élnie. Én szerencsésnek tartom magam olyan szempontból, hogy az élet kritikus szakaszában, tizenhét-tizennyolc éves koromban megértettem, hogy az ember egyedül nem lehet sem ember, sem boldog. És talán nem értenek félre – ez nem dicsekvés részemről –; az életemnek kritikus szakaszában, nem önerőből, de eljutottam oda, hogy megértettem: ha ember akarok lenni, boldog és szabad, lélekben szabad ember, akkor egyedül nem lehetek az. A munkásosztállyal, osztályos társaimmal együtt lehetek csak az, csak akkor, ha ezt a megismerést, eszmét és gondolatvilágot minél jobban megismerni törekszem, és minél inkább aszerint élek. Ez az, ami az egyén érdeme. Az összes többi, szeretném hangsúlyozni, más dolgoktól függ, és nem az egyén elhatározásától.

Az ember egyénként és társadalmi lényként eszme, ideál nélkül emberi életet nem élhet. Élnek emberek eszmék és ideálok nélkül is, de az nem emberi élet. Legalábbis szerintem. Én marxista vagyok, és kommunistának vallom magam, de azt is megértem, ha valaki nem marxista és nem kommunista, föltéve, hogy van valami általános emberi eszméje, ami őt a cselekvésben vezeti, ami őt valamiképp a közösség szolgálatára készteti.

Vannak szituációk, amikor olyat kell cselekedni, amit az adott pillanatban kevés ember ért meg. Mégis meg kell tenni abban a reményben, hogy később meg fogják érteni. Boldognak tartom magam abban az értelemben is, hogy nagyon sokan, százezrek és milliók megértették azt, amit nekünk egyik vagy másik helyzetben tenni kellett, és amit akkor kevesen értettek meg. Örülök annak, hogy ez nem erőszakkal, nem presszióval, hanem vitával, gondolati ráhatással történt. A Központi Bizottságnak is, magamnak is azt kívánom, hogy ebben a szellemben folytassuk a munkát, és ne sajnáljuk se a fáradságot, se a türelmet, ha a meggyőző munkáról van szó. Néha meg kell állni, vitatkozni kell, türelemmel meghallgatni a másik felet. Az is egy életbölcsesség, ha úgy tetszik, hogy nemcsak a magunk nótáját kell fújni, hanem meg kell másokat is hallgatni, és utána gondolkodni, hogy mit mondtak, és miért? Össze kell hozni a véleményeket, és ebből kell kijönni annak, amit mindannyiunknak tenni kell.

Én már nem fogok megváltozni. A múlt héten is ugyanaz voltam, aki vagyok, és még a jövő héten, és azután is ugyanaz leszek, aki eddig voltam. Ha az elvtársak szavait szabad úgy értenem – és most nem csak a Központi Bizottság tagjaira gondolok, hanem minden jelenlevőre –, hogy nem változik semmit az a közös elhatározásunk, ami minket eddig is vezetett, és ami ennél az asztalnál is összehozott bennünket, és ugyanazért a célért, ugyanabban a szellemben és fáradhatatlanul fogunk együtt dolgozni, akkor azt mondhatom, hogy boldog születésnapom volt.”

***

Kádár János ezt a beszédét 1972-ben, a hatvanadik születésnapja tiszteletére tartott bensőséges ünneplésen mondta el. Gondolom, az elhangzottak tükrözték személyiségét, emberségét, kommunista elvhűségét. Köszönöm figyelmüket.

Lázár György levele a pápai KJBK-nak

Kedves elvtársak!

Őszintén sajnálom, hogy mint Kádár János tisztelője, és mint akit a soraik közé fogadtak, nem lehetek együtt önökkel, amikor megemlékeznek a Kádár János Baráti Kör pápai szervezete megalakulásának ötödik évfordulójáról.

Tisztelet és elismerés illeti a kezdeményezőket, és azokat – önöket –, akik az elsők között hallották meg a hívó szót, nyíltan vállalták és vállalják a „kádári örökséget”, tagjai az emlékét őrző baráti körnek.

A hatalom közelmúlt és mai képviselői, köztük olyanok is, akik egykor a „kegyeit” keresték, most egymással versengve azon igyekeznek, hogy befeketítsék, elvitassák Kádár János kivételes emberi és politikusi nagyságát. E „percemberkék” álságos kísérlete azonban kudarcra van ítélve.

Kádár Jánost – aki mint igaz kommunista és igaz hazafi, a Magyar Szocialista Munkáspárt élén oly sokat tett az egykori úri Magyarország kiszolgáltatottjainak felemelkedéséért, hazánk jó hírnevének öregbítéséért – a nép nem felejti, emlékét a történelem nagyjainak sorában híven megőrzi, és nemzedékről nemzedékre átörökíti.

Végül: én, aki közelről ismerhettem Kádár elvtársat, hadd idézzem emlékezetükbe: semmi sem volt idegenebb tőle, mint a szerepjátszó magamutogatás. Távol tartva magától a törleszkedőket, azok szavára figyelt, azokat becsülte, akik – bármilyen posztra állította is őket a sors – odaadással és tisztességgel végezték munkájukat.

Kádár János, a nemzetközileg ismert és nagyrabecsült vezető közvetlen és egyszerű ember maradt, olyan, mint azok, akik közül jött. Kövessük példáját, hogy méltó képviselői lehessünk az ügynek, amelyet szolgált.

Az évforduló alkalmából ezeknek a gondolatoknak a jegyében küldöm szívélyes üdvözletemet, és kívánok további sikereket a Kádár János Baráti Kör pápai szervezete tagjainak és vezetőinek.

Budapest, 2005. május 10. (Lázár György)

Németh Károly: Egy életút tükrében

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa nyugalmazott elnökének a Körklub keretében tartott előadásának részletei

Mielőtt részletesebben is szólok a kádári időkről, Kádár Jánost méltatnám. Hazánk és népünk szerencséje, hogy történelmünk nehéz időszakában ő állt a párt és a kormány élén. Nagy szolgálatot tett annak a rendszernek a létrehozásáért és működtetéséért, amely méltán viseli a nevét. Megszületett a legnagyobb vívmány, létbiztonságban érezhette magát a dolgozó ember. Megszabadultunk a munkanélküliség rémétől. Volt munkájuk a dolgozóknak, s reményteljes jövője hazánknak. A létbiztonság, a magas színvonalú szociális ellátás biztos támasza volt a gyermekes szülőknek. Se azelőtt, se azóta nem épült annyi gyermek- és szociális intézmény, mint akkor, széleskörű társadalmi összefogással. A tények bizonyítják, hogy a Kádár-rendszer az igazi szociális és jóléti állam útján járt.

Mindenképpen idekívánkozik két példa. A Népszava, az RTL Klub és a Matáv-Origó szavazást rendezett 2000 év magyarja címmel. Három fordulóban összesen több mint 90 ezer szavazat érkezett be. A végeredmény minden normálisan, elfogultságtól mentesen gondolkodó ember számára közéleti barométernek számít: a tömeges véleménynyilvánítás során az évezred magyarja címet István királyunk, az államalapító kapta. A sorrendben a második Széchenyi István, a harmadik pedig Kádár János lett.

Maguk a felmérés elindítói is elismerték, hogy meglepte őket a felmérés végeredménye. Ez a számomra nem váratlan végeredmény azt is jelzi, hogy a lakosság nagy része nem sikerként élte meg a rendszerváltozást. Ezt még az MSZP is elismeri egy vitairatában, amikor megállapítja, idézem: „A rendszerváltás inkább a leszakadást, mint a felemelkedést jelentette honfitársaink közül igen sokaknak”.

Akkor vajon mit is ünnepeltek az úgynevezett rendszerváltás évfordulóján? A lakosság nem tudja feledni, hogy nem népszavazás, hanem politikai alku során született meg a változás, amelynek legkevésbé a dolgozó emberek a haszonélvezői; ők inkább a kárvallottjai. A személyes helyzetét tekintve túl sok a vesztes, így még szembetűnőbb sokak kirívó gazdagsága. A másik példa napjainkból való. Az egyik televíziós műsorban feltették a kérdést szavazásra, hogy mikor élt jobban a lakosság: a jelenlegi vagy a korábbi rendszerben. A pártatlanságot eleve kizárja, hogy hangadó politikusok folyamatosan, szitkok közepette emlegetik az úgynevezett Kádár-korszakot, az 1960-as, 70-es és a 80-as éveket. A gyalázkodókat bizonyára meglepte, hogy a válaszadók 80 százaléka az előző rendszer időszakát részesítette előnyben a jelenlegivel szemben. Vagyis tömegesen úgy érzik, hogy jobban éltek a korábbi esztendőkben, mint jelenleg.

A Népszabadság 2004. február 28-án megjelent számát lapozva szemembe ötlött egy felirat, amely így hangzott: „A kormányfő és a Kádár-rendszer iránti nosztalgia”. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, volt kormányfő erről egy interjú kapcsán beszélt a Magyar Rádióban, azt mondta: „Van alapja annak, hogy idősebb és középkorú emberek pozitív érzéssel gondolnak vissza a Kádár-rendszerre.” Hozzátette: „Az emberek nem is úgy értik, hogy akkor jobban éltek, vagy magasabb lett volna az életszínvonal, hanem hogy simábban, egyszerűbben, biztosabban éltek. Én ezzel nem vitatkozok, de úgy hiszem, ha valaki nosztalgiával gondol a múltra, annak valami hiányzik, ami akkor volt, a jelenre viszont nem jellemző; ez a létbiztonság.”

Természetesen mindenkinek joga van véleményt formálni egy adott társadalmi rendszerről. Én nem haragudhatok meg azért, mert valaki másként gondolkodik a Kádár-rendszerről, mint én. Már csak azért se, mert az sem volt hiba nélkül való. De az nem véletlen, hogy számos tőkés országban is felfigyeltek az itteni szociálpolitikára, és tanulmányozták azt Budapesten is, ahol valóságos társadalmi mozgalommá vált a gyermek- és szociális intézmények fejlesztése, ami a létbiztonságnak is alappillére. Akkor a népvagyon a dolgozók javát szolgálta, ami azóta ki tudja, hova lett. Miközben a 2003. év végén hárommillió honfitársunk élt a létminimum alatt.

A kádári politika a mezőgazdaságban is kedvező utat nyitott az alkotó kezdeményezéseknek, támogatta azok megvalósítását. Nem véletlen, hogy ezekben az időszakban születtek a magyar mezőgazdaság kimagasló, nemzetközi elismerést is kiváltó eredményei. A bábolnai, nádudvari teljesítmények, a különböző termelési rendszerek kialakítása, meghonosítása mind ennek az eredményei.

Az agrárpolitika a belterjes gazdálkodás útjait követte. Jelentősen nőtt az öntözött terület aránya, ami a legmagasabb volt mezőgazdaságunk történetében. A korszerűen berendezett terület nagysága az 1950-es évek közepén meghaladta a félmillió katasztrális holdat. Ki tudja, miért, ezt is szétrombolták. Akik ezt tették, akarva-akaratlanul gátat emeltek a korszerű mezőgazdálkodás útjába.

Életutam során meggyőződhettem arról, hogy milyen fontos a más tapasztalataira is figyelni, és okulni belőle. Saját megélt tapasztalataim jelentőségét ez nem kisebbíti. Közülük most talán a legfontosabbakat adom közre, ami bizonyára mások tapasztalataival is megegyezik. „Az igaz jó barát nem a funkcióddal, hanem a viselőjével van őszinte barátságban.” Örülök annak, hogy miután nyugdíjba küldtek „fél pénzen”, a barátaim velem maradtak. Nem volt, aki csak a funkcióm barátja lett volna. Ezt hálásan köszönöm, és nem felejtem el, ki az igaz barát.

Mint ahogy a társadalmi rendszerek általában, így a Kádár-rendszer sem volt mentes hibáktól, tévedésektől. De ami a legfontosabb, ami elvitathatatlan volt tőle, az a haza, a dolgozó nép odaadó szolgálata. Ez történelmi tény, és az is marad, hazánk történelmének része. Vannak, akik ezt másként gondolják, ami személyes joguk. Mint ahogy nekem is jogom kinyilvánítani, hogy nem kevés honfitársammal együtt elkötelezettje voltam, vagyok és maradok egy olyan megélt társadalmi rendszernek, amely a dolgozó emberekkel és értük volt, és méltán viseli Kádár János nevét.

Amit a Kádár-rendszerről és névadójáról elmondtam, őszinte szívvel tettem. Örülök, hogy tapasztalataimról a Kádár János Baráti Körben szólhattam, ahol méltó módon képviselik azt a szellemiséget, amelyet Kádár János életútja hazánknak és népünknek tett önzetlen szolgálata példáz.