Megjelent: A Szabadság, 2004. július 2. Szerző Gáti Sándor

– Kérem, beszéljen életútjáról, arról, hogy miként lett egy falusi iparosember fiából Magyarország első űrhajósa!

– 1949. augusztus 2-án Gyulaházán, egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis faluban születtem. Középiskolába a kisvárdai Bessenyei Gimnáziumba jártam. Harmadikosok voltunk, amikor toborzó tisztek jöttek az iskolába. Volt egy padtársam, aki nagyon vadászpilóta akart lenni. Ő állandóan ezzel foglalkozott. Nekem ez eszembe sem volt, de aztán mégis jelentkeztem. Addig repülőgépet csak fényképről meg levegőben láttam. A Nyíregyházi MHSZ Klubban – orvosi vizsgák és elméleti előkészítő után – kezdtem el repülni. A békéscsabai hathetes repülőtáborban folytattuk a felkészülést, de már azzal a feltétellel, hogy ha minden sikerül, jelentkezem majd a Kilián György Repülő Műszaki Főoskola hajózó tagozatára. 1967-ben érettségiztem, és utána elvégeztem a Kilián kétéves repülő előkészítő szakát. 1969–72-ben Krasznodarban, a Szovjetunió repülő Főiskoláját végeztem, ott kaptam diplomát.

– Mit csinált itthon egy friss diplomás hajózó tiszt?

– A Pápai Repülőezredhez kerültem, ott szolgáltam 1972-től ’78-ig. Repülő harckiképzés, lövészetek, gyakorlatok. Jó csapat volt ott. 1976-ban a pápai repülőtéren volt egy olyan rendezvény, ahol a Magyar Néphadsereg akkori összes meglévő haditechnikai eszközeiből egy-egy mintapéldányt bemutattak az ország vezetői – közöttük a legfelsőbbek – különböző csoportjainak. Az ezredből én voltam az egyik, aki repülés közben bemutatta a technikát. Ekkor találkoztam először személyesen Kádár Jánossal. Ő akkor ott közvetlen szavakkal és őszinte elismeréssel köszönte meg a munkánkat.

– Hogyan lett egy „egyszerű” beosztott repülőgép-vezetőből űrhajós?

– 1977-ben megkezdődött itthon az űrhajósok kiválogatása, és örömmel vettem, hogy én is benne vagyok az első több mint száz fős keretben. Ez a keret aztán szűkült, és ’77 decemberében a megmaradt hét fő közül a szovjetek kiválasztották azt a négyet, akiket dr. Hideg János orvos ezredes vezetésével kivittek a Csillagvárosba. Az egy csodálatos világ, de a jelöltekre kemény munka várt. Megkezdődött az egy évre tervezett, de végül – a bolgár-szovjet sikertelen űrkísérlet miatt (nem tudták összekapcsolni az űrhajót) – két éves kiképzés. 1980. május 26-án startoltunk, és június 3-án értünk vissza a Földre. Ami odafönt történt, annak könyvtárnyi irodalma van, én is beszéltem róla talán többezerszer is, ezért ezt most elhagynám.

– Mit csinál manapság az űrhajós?

– 1981-ben beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, és azt 1986-ban elvégeztem. Úgy véltem, hogy a műszaki ismereteim magasabb foka teljesebbé teszi majd az újabb űrrepülésre való felkészülést. Nekem ugyanis olyan gondolataim voltak, hogy még egyszer részt veszek egy űrrepülésen. Ebbe a politika beleszólt, a 80-as évek végén már látszott, hogy ebből nem lesz semmi, ez az egész program így nem folytatódhat. Az Interkozmosz-program befejeződött, és a további programba belekapcsolódtak az angolok, franciák, japánok és mások is. A szovjetek is más alapokra helyezték az űrrepüléseket. Előtte ugyanis a szocialista országok űrhajósai a szovjetek felajánlása alapján „térítésmentesen” repültek.

– Konkrétan napjainkban mit csinál?

– Többirányú tevékenységet folytatok. 1997 decembere óta nyugdíjas dandártábornok vagyok. Részt veszek a Nemzetközi Űrhajós Szövetség munkájában. Ebbe egyelőre csak a repült űrhajósok léphetnek be. Minden évben találkozunk, kicseréljük tapasztalatainkat azokkal, akik azóta űrrepülésen vettek részt. Tiszteljük és megbecsüljük egymást. Ezenkívül tanulok egy speciális program keretében a Nemzetvédelmi Egyetemen. Környezet- és természetvédelemmel foglalkozom. Ez egy nagyon fontos és egyre növekvő jelentőségű területe az életünknek, és igen sok pénz kell(ene) rá. Nagyon sok meghívást kapok napjainkban is, különböző egyetemektől és művelődési házaktól. A fiatalok különösen érdeklődőek. Ezenkívül – maradva a repülésnél – részt veszek egy légifuvarozással foglalkozó vállalat munkájában. Valamiből ugyanis élni kell, havi 102 ezer forint nyugdíjat kapok, és ez kevés lenne egy ilyen nagy család eltartásához.

– Ha már a család szóba került, mondjon néhány szót róla!

– 1974-ben Pápán nősültem. 1977-ben született a lányunk, ő dolgozik, és egyúttal a második diplomája megszerzésén szorgoskodik. 1981-ben és ’84-ben születtek a fiaink, az egyik jövőre fejezi be, a másik pedig most kezdte el az egyetemet. Feleségem most szintén tanul, szóval mi egy ilyen „tanulós” család vagyunk.

– Mondjon valamit a régiekkel való kapcsolatáról! (A pápaiak, Magyari Béla és főleg akivel együtt repült: Valerij Nyikolajevics Kubaszov.)

– Különböző ügyekben elég gyakran járok Moszkvába. Ott sok régi ismerőssel is összefutok. Kubaszovval inkább az űrhajós összejöveteleken találkozom. Magyari Bélával is változatlanul jó a viszony, ha 24 év alatt nem vesztünk össze, miért tennénk ezt most. Ha Pápára megyek, találkozom a régiekkel, megöleljük egymást, és az idő függvényében jókat beszélgetünk.

– Paár Ferkóval (így hívják őt a régiek, ő a Pápai Ezred parancsnoka volt, korábban ő „csapott rá” a kunmadarasi piacra) szokott-e találkozni?

– Külön nem szoktam, de ha különböző repülős összejöveteleken találkozunk, üdvözöljük egymást, és beszélgetünk úgy, mint a többiekkel.

– Még egy magánszférába tartozó kérdés. Látom, alakját megőrizte, mit sportol?

– Mint majdnem mindenki, szeretek focizni, és ha alkalmam van rá, minden labdajátékban részt veszek, és megtanítottak teniszezni is. Ha egy horgászversenyre elhívnak, oda is szívesen elmegyek.

– Van-e arra remény, hogy a közeljövőben ismét magyar űrhajós menjen a világűrbe?

– Nincs. Ennek anyagi konzekvenciáját a magyar gazdaság most nem bírná el.

– Kérem, beszéljen Kádár Jánosról, a vele való kapcsolatáról!

– Mint a beszélgetés elején már mondottam, személyesen vele először Pápán találkoztam. A második a Kossuth téren volt, amikor az űrrepülés után hazaérkeztünk, és az ország vezetői: Kádár János, Lázár György és Losonczi Pál ott fogadtak bennünket. Nem tudom, hogy másnak mit szimbolizál a Kossuth tér, de nekem az életem felejthetetlen élménye. Utána a Parlamentben a kitüntetési ünnepségen és este volt egy igen szűkkörű vacsora. Az egy nagyon emberi, jó hangulatú, mondhatni baráti találkozás volt, sok mindenről esett szó. Ott elhangzott részéről egy mondat, szó szerint idézem, mert emlékszem rá: „Farkas elvtárs, ön egy nemzeti érdek, ezzel nekünk tudni kell gazdálkodni.”. Ott volt a honvédelmi miniszter is – gondolom, ő is értette a finom célzást, és a repülésről – mármint olyanról, amikor én vezetek repülőgépet – letiltottak. Én ezt akkor megértettem, bár őszintén bevallom, később kissé bántott. (Gagarin repülőkatasztrófája már korábban megtörtént.) Aki a repülési dolgokban otthon van, az tudja, hogy a repülés egy olyan „műfaj”, hogy vagy ott van valaki minden tekintetben, vagy meg se közelítse a repülőgépet.

– Ez volt a második találkozás. És a többi?

– Nagyon-nagyon sokszor találkoztunk. Számszerűsíteni – hiába firtatja – nem tudom. Ez a különböző rendezvényeken és fogadásokon is gyakran megtörtént. Soha nem ment el úgy mellettem, hogy kezet ne fogott volna velem, gyakran megállt velem beszélgetni, és ha a feleségem ott volt, vele is. Érdeklődött a gyerekek és más, velem kapcsolatos dolgok iránt. Ha bejelentkeztem hozzá – volt ilyen is többször –, mindig fogadott. Ez általában a repüléssel – akkor még a második űrrepülés is tervben volt – és más közügyekkel volt kapcsolatban.

– Szívesen hallanánk egy úgymond érdekes sztorit e találkozások közül.

– Van ilyen sok, egy olyat mondok el, ami tökéletesen jellemzi az ő szerénységét. Ők a feleségével Aligán üdültek, mi a családdal Tihanyban. Egyik nap reggel jött az üdülővezető, hogy Kádár elvtárs érdeklődik, mi a délutáni programunk, mert szeretne velünk találkozni. Mondtam, hogy természetesen szívesen átmegyünk, ha ő ezt úgy kívánja. Közölték, hogy nem erről van szó, ha nem zavarnak bennünket, ők szeretnének meglátogatni. Át is jöttek Mária nénivel, és kialakult egy teljesen protokollmentes, családias légkörű találkozás, ami a tervezettnél jóval hosszabb ideig tartott, késő este mentek vissza.

– Hogyan gondol ön napjainkban Kádár Jánosra?

– Amikor a Szovjetunióban voltam, tapasztalhattam, hogy milyen tisztelettel beszélnek róla, és rajta keresztül sok mindenről, ami magyar. Az itthoni mezőgazdaság akkori sikerei elkápráztatták az embereket. Én ma is a lehető legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel gondolok rá. Számomra – éppen úgy, mint sok más ember számára – ő személyesíti meg a tisztességet, a szerénységet, az emberséget, és szerintem száz év múlva is sokat fognak róla így beszélni. Nagyszerű ember volt.

***