Thürmer: Elég volt a hét szűk esztendőből!

Tisztelt barátaim! Kedves elvtársak!

Hetedik éve jövünk el minden júliusban Kádár János sírjához. Kegyeletünket rójuk le a munkásból lett államférfi, a pártvezér, az ember előtt. Július 6-a nem állami ünnep, s ha egyszer a Munkáspárt kormányzó erő lesz, akkor sem tesszük állami protokollünneppé. Ide nem kötelező eljönni, nincs rá se parancs, se törvény. Ide az jön, akit lelkiismerete, tisztessége hoz ide. Aki Kádár Jánosra emlékezik, az azt értékteremtő munkát, a tisztességet, a becsületességet ünnepli.

S az emberek jönnek. Évről évre többen. Évről évre újabb és újabb arcok jelennek meg. Emlékszem: ’90-ben, a zuhogó esőben szinte csak azok voltak itt, akik ismerték, szerették Kádár Jánost. Jöttek közvetlen munkatársai, egykori pártjának hűséges tagjai.

Aztán az idő előrehaladtával mind több lett a vidéki busz, feltűntek a markáns falusi paraszti arcok. A beszédet ízes tájszólással kommentálták az egykori tsz-parasztok, akik a nagy gazdagodás közepette föld nélkül maradtak. A parasztok, akik hiába nevelik a hízót, eladni nem tudják. Parasztemberek, akiket kisemmizett az MDF-kormány, de nem kaptak igazságot az MSZP-kormánytól sem. Itt vannak ma is, s igazságukért kiáltanak.

Gyakran kérdezik tőlem: hol vannak a magyar munkások? Tessék, nézzenek körül! Itt vannak! Kevesebben, mint szeretnénk, és kevesebben, mint kellene. De itt vannak. A gyárakból kiebrudalt kétkezi munkások, akik nem kellettek az Antall-kormánynak sem, és csak nyűgöt jelentenek a Horn-kormánynak is.

Mellettük ma már itt vannak az értelmiségiek, az alkalmazottak. Az értelmiségiek, akik közül sokan elhitték 1989-ben, hogy egy új világ építői. Értelmiségiek, akik hamar rájöttek, hogy azoknak, akik számára kikaparták a gesztenyét, ők, az értelmiségiek, tanárok, orvosok, költők és írók, már nem kellenek, feleslegesek.

Egy hete a városban megállított egy értelmiségi házaspár. Hogy lehet maga értelmes ember létére a kommunistákkal? Hogyan ünnepelheti velük együtt Kádárt? – kérdezték. Hogy hihet a „véres” Kádár-rendszerben, a diktatúrában? Maga miből él? – kérdeztem én a 45 körüli férjet. „30 évig a Magyar Néphadseregben szolgáltam, majd egyik napról a másikra kitettek az utcára. Vállalkozni próbálkozok, de abból nem lehet megélni.”

Akkor pedig hagyja a jelszavakat, mondom neki, nem áll ez jól önnek! Inkább azon gondolkodjon: lesz-e miből iskoláztatni a gyereket? Mikor mehet a felesége nyugdíjba? S ha majd nyugdíjba megy, meg tud-e majd élni belőle? Mi lesz magukkal, ha megroppan az egészségük? Mint katona, mint magyar, gondolkodjon el: jó-e, hogy amerikaiak parancsolnak Magyarországon? Ha pedig ez a gond, akkor ne a múltról, ne elvont elméletekről vitatkozzunk, hanem arról, ami van. Élnünk ma kell, és most!

Nézzetek körül, barátaim! Milyen sokan jöttek el az idősebb korosztályokból. Sokan közülük nem azért nem jöttek el, mert meleg van, vagy egy gyűlés is megpróbáltatás számukra. Nem jönnek, mert szégyellik magukat, szégyellik szegénységüket, viseltes ruhájukat. Szégyellik, hogy szegény gyerekként kezdték az életüket, s egy munkás élet után nem tudnak mit felmutatni. Szegényként kezdték, s szegényként élik le utolsó éveiket. Azt mondom, barátaim, ne szégyelljétek magatokat! Legyetek büszkék gyerekeitekre, akiket becsülettel felneveltetek, legyetek büszkék arra az országra, amit ti építettetek. A szégyen nem a tiétek. Szégyenkezniük azoknak kell, akik idejuttattak benneteket.

Köszönöm, hogy eljöttek a középgenerációk is, méghozzá szép számban. Ez az én nemzedékem. Nekünk nem lehet bemesélni, hogy ma jobb, mint Kádár János idején volt. Nem csupán arról van szó, hogy akkor kiszámíthatóbb volt az élet. Mi már tudjuk, hogy akkor világosabb voltak az értékek. Azt is tudjuk, hogy a kádári időkben voltak párttitkárok, tanácselnökök, akik visszaéltek a nép bizalmával. Mondjuk ki őszintén: voltak, akik loptak, s nem is kevesen. De mekkorát fordult azóta a világ! Az akkori tolvajok kiscserkészek lehetnek a mai vezetők mellett.

Kádár János idején bűn volt, ha egy PB-tag vagy egy miniszter házat épített, nyaralót, esetleg kocsit is vett a gyerekének. Ma milliókat és milliárdokat lehet ellopni. Ráadásul úgy, hogy ma a lopás fölött szemet huny a rendszer, vagy egyszerűen törvényesíti a törvénytelent.

Öröm körbenézni: itt vannak a fiatalok. Ők már nem emlékezhetnek arra, milyen volt „hegyek között, völgyek között” zakatolni. De nem is ezért jönnek ide. Azért jönnek ide, mert veszélyben érzik létüket. Már rájöttek, hogy a mai rendszerben a legfőbb érték nem az ember, hanem a pénz. Lehetsz tehetséges, okos, de ha nincs pénzed, sehova se jutsz. A fiatalnak kinyílik a bicska a zsebében, ha a mai közéletet nézi. Jelentéktelen, szürke senkik ülnek vezetői székekben, és irányítják az országot. Fiatal barátaim! Ha ezt látjátok, ne forduljatok el a politikától! Ha ti elmentek, a senkik még maradnak. Zavarjátok el őket, és ti, a tehetségesek, az okosak üljetek a helyükre!

Eljön a nap, amikor már nem férünk el itt, a temetőben. Eljön az a nap, mert a sor egyre gyarapszik. A magyarok világkongresszusán Horn Gyulát kifütyülték. Jobboldali ellenfelei azzal vádolták meg, hogy a kormánynak nincs nemzetstratégiája. Tévednek, uraim! A Horn-kormánynak van nemzetstratégiája, nem is akármilyen!

A Horn-kormány nemzetstratégiája világos: nekik csak az a magyar kell, aki feltalálja magát a zavarosban. Nekik csak az a magyar, aki gazdag, vagy legalább a felső középosztályba tartozik. De kérdezem én: a beteg, elesett ember nem magyar? Az öreg, szegény nem a magyar nemzet része? A pályakezdő fiatal nem a magyar társadalom egyenjogú tagja? Ők nem érdemlik meg a kormány figyelmét és gondoskodását?

De álljunk csak meg egy percre, uraim! Önök kik? Önök a magyar nép választott vezetői vagy amerikai és német barátaik magyarországi helytartói? Ha a Horn-kormány az ország választott vezetőinek tekinti magát, akkor gondoskodjék a szegényről is, az elesettről is, a betegről is, a gyengéről is. Nem fogadjuk el azt a politikát, hogy a kormány büntetlenül emelje tovább az árakat, hátha belepusztul az is, aki eddig bírta valahogyan! Nem fogadjuk el, hogy tízezerrel kevesebb kórházi ágy legyen, és legfeljebb előbb hal meg az, aki szerintük nem erre a világra való. Nem fogadjuk el, hogy a kormánypolitika miatt iskolákat zárjanak be, pedagógusokat rakjanak ki az utcára. Nem fogadjuk el, hogy a szegény gyereknek ne lehessenek reális, megvalósítható álmai. Nem fogadjuk el azt a szemléletet, hogy a cipész maradjon a kaptafánál, és parasztgyerek ne akarjon űrhajós lenni.

Minden évben ezért vagyunk itt egyre többen és többen. Minden évben ezért tűnnek fel új arcok. Már nem jövünk sötét ruhában, a gyász ideje elmúlt. Július 6-a új értelmet kapott. Ide azok jönnek, akik nyugodt lelkiismerettel nézhetnek tükörbe. Ők nem csaltak, nem loptak, csak dolgoztak. Aki ma eljön ide, már nem csupán Kádár Jánoshoz jön. Aki ma eljön, a Munkáspárthoz is jön. A Munkáspárthoz jönnek, mert hiszik: lehet másként is csinálni. Lehet jobb, tisztességesebb jövőt teremteni hazánknak.

Mi, a Munkáspárt, példát veszünk egy emberről, aki ilyen volt, aki így élt, aki így cselekedett. Kádár János emlékét nem kell törvényben rögzíteni. Kádár Jánosnak a mai pénzszűkös időkben nem kell szobrot állítani. Kádár János emléke élt, él és élni fog a tisztességes emberek emlékezetében.

Kedves hallgatóim! A kormányt, bárki is legyen éppen a miniszterelnök, látszólag nem nagyon zavarja, hogy mi minden évben eljövünk. Hetedik éve mondja a szemünkbe nevetve: csináljatok csak, amit akartok, mi úgyis mindent megtehetünk. Hetedik éve ajánlja fel nekünk, hogy járjunk csak ki Kádár János sírjához, látogassunk nyugodtan a Szoborparkba, emlékezzünk meg akár mindennap Marxról, Engelsről, sőt bárkiről. A „polgári demokráciába” – úgymond – ez is belefér. Úgyis ők döntik el, mit mutat a televízió, mit írnak az újságok.

Csakhogy, tisztelt szocialista és liberális urak, nem erről van ám szó! A hét szűk esztendőből elegünk van! A kormány gondolhatja, hogy hét szűk esztendő után megérdemeljük a nyolcadikat, utána pedig a kilencediket is, hiszen azért vagyunk itt az ő országában.

Uraim, ott a parlamentben! Letelt a hazugságok hét bő esztendeje is! Ma már senki nem hiszi, hogy ti nagy történelmi küldetést hajtotok végre, s mindaz, amit tesztek, jó és szép. Nincsenek többé titkok: ti ott a parlamentben hét pártba csoportosulva versenyeztek egymással.

Abban versenyeztek, hogy kinek jut nagyobb falat a privatizált vagyonból, abban versenyeztek, hogy kinek a rokonai kerülnek vezető állásba, abban versenyeztek, ki tud szebbet mondani az amerikai nagybácsinak. Ezt ma már az emberek többsége is felismerte, sőt, ki is mondja.

Mit tettetek hét esztendő alatt? Az Antall-rezsim idején a kárpótlással tönkretettétek a mezőgazdaságot, a privatizációval a munkahelyeket, ennek következtében az ipart, a pénz utáni hajsza, a korrupció elindításával a viszonylagos közbiztonságot. Horn Gyula irányításával szétvertétek az egészségügyi ellátás és az oktatás intézményeit, és a ciklus hátralevő részében az energiaipar privatizációjával készültök elvenni lakásainkból a fűtést és a világítást is. Az élethez való jog hovatovább csak a többszörös gyilkosokat illeti meg.

Uraim a parlamentben! Azt hiszitek, megválasztunk benneteket még egyszer? Nem, bizonyára nem hiszitek. Bizonyára ezért olyan sürgős a pénz mértéktelen harácsolása. Ezért létfontosságú számotokra Magyarország belépése a NATO-ba, de legalábbis a NATO beléptetése Magyarország területére. Ennek érdekében még arra is készek voltatok, hogy semmibe vegyétek 142 ezer állampolgár akaratát, felrúgjátok az alkotmányt, s ne írjatok ki népszavazást.

Tisztelt honfitársaim! Tévednek az urak odafönt, ha már dörzsölgetik a kezüket, hogy a Munkáspárt mártírszerepre fog ajánlkozni. Nem! Ebben a harcban nem elégszünk meg a hősi halál dicsőségével. Mi ezt a harcot meg fogjuk nyerni. Kivárjuk az idejét, s mi fogjuk temetni őket, nem fordítva.

Nem áldozzuk fel tömegeinket, hanem átmentjük a jövőbe. A következő választáson is indulunk, és emberközpontú, normális, tisztességes és megvalósítható alternatívát kínálunk! Túléltünk minden anyagi és politikai megpróbáltatást, és reális eséllyel készülünk 1998-ra, amikor reméljük: mi is elfoglalhatjuk régen megérdemelt helyünket a magyar parlamentben. Az emberek többsége meg fogja érteni, hogy bármit mondanak is a tévében a parlamenti politikusok, semmiféle nemzetközi kényszer nem diktálja Magyarország elnyomorodását, van lehetőség olyan politika választására, amely értelmet ad a jelen megpróbáltatásainak, mert egy szebb jövőt szolgál!

Kádár János unokáinak tartjuk magunkat, de – ahogyan ez a családok életében is van – tudjuk: a múlthoz nem lehet és nem akarunk visszatérni, sikereket csak a fejlődés új útjain lehet elérni.

Programunk egyszerű és megvalósítható. Teremtsünk törvényes, demokratikus rendet Magyarországon! A törvény legyen törvény mindenki számára, s az igazságszolgáltatás – tekintet nélkül a személyre – sújtson le a törvénysértőkre. A demokrácia legyen közvetlen, az emberek közvetlenül döntsenek, ne elszenvedői, hanem alakítói legyenek a történelemnek!

Olyan társadalmat teremtsünk, ahol az ember valóban érték! Ahol ismerik és elismerik a benne lévő lehetőségeket. Olyan társadalmat teremtsünk, ahol az emberek egyenlők! Az emberek egyenlősége a baloldali politika legszebb vonása, egyúttal az az elem, amely összeköt bennünket a történelem és a mai kor humanista értékeivel.

Indítsuk el a termelés fellendítését! Legyen munkájuk, jövedelmük az embereknek! Ha lesz munkájuk és jövedelmük, fellendül a belső piac. Ne vegyük el a kórházaktól és az iskoláktól a pénzt! A jövő évezredbe egészséges, jól képzett nemzedékkel kell lépnünk, ha állni akarjuk a versenyt a Nyugattal. Végezetül mondjuk meg a Nyugatnak: kölcsöneit már többszörösen visszafizettük, többet nem fizetünk. Küldjük haza az amerikai katonákat, s kiáltsuk ki Magyarország örökös semlegességét!

Kedves barátaim! Ne csüggedjenek! Ez a program megvalósítható, és még sok minden az életünkben jobbra fordítható. A választás az emberek kezében van. Azokéban, akik ma zsörtölődnek, elégedetlenkednek. Értsétek meg, barátaim: programunk megvalósítható. De programunkból annyi valósul meg, amennyit ti akartok. Ha nem ránk szavaztok, nem valósul meg a program. Ha bejuttattok a parlamentbe, már több az esélyünk. Ha valóságos hatalmi tényezővé tesztek bennünket, jobb jövőre számíthattok!

Tegyetek félre minden előítéletet! Emlékezzetek Kádár Jánosra, emlékezzetek fiatalságotokra, s akkor tudni fogjátok: a Munkáspárt, a mi Munkáspártunk, valamennyiünk Munkáspártja az ország utolsó reménye.

Újítsuk meg a pártot! Kovács Sándorné beszédéből

Én a kádári korszakot fiatalként, gyermekfejjel éltem át. Nem politizáltam, tanultam és éltem az ifjúság gondtalan, derűs életét. Családom, rokonságom, ismerőseim, iskolatársaim sorsán át láttam és éltem meg Somogy megye és Kaposvár fejlődését.

Láttam és észleltem, hogy minden embernek volt munkája, megélhetése. Láttam és észleltem, hogy az iskolába a gyermekek, a fiatalok örömmel, jóllakottan jártak. Láttam és észleltem, hogy a fiatalság kipirult arccal, énekelve ment nyári táborozásra. Láttam és észleltem, hogyan fejlődött a megye és Kaposvár. Láttam és észleltem, hogy milyen eredményeket ért el a magyar mezőgazdaság, milyen volt az oktatás, a művelődés, a szórakozás, milyen volt az ingyenes orvosi ellátás.

Akik ma azt állítják, hogy a 40 év, a kádári korszak tönkretette az országot, gondoljanak arra, hogy nekik is az a korszak adta meg a tanulást, a megélhetést, neki köszönhetik, hogy ma bársonyszékben ülhetnek, és jól fizető állásokban vannak.

Vessék egybe a múlt emlékeit a mai élettel, a jelen állapotokkal. A jelennel, amely egyre növekvő inflációt, munkanélküliséget, létbizonytalanságot és romló életszínvonalat eredményezett.

Nincs közbiztonság. A politikai hatalom élvezői vegyenek példát a kádári korszakról, vegyenek példát Kádár Jánosról.

Fiatal barátaim! Hozzátok is szeretnék szólni. Ez évben találtam rá a pártra a nővérem közreműködésével. Először csak külső szemlélőként vettem részt a dolgokban.

A március 15-iki koszorúzással kezdődött, ahol egyébként is minden évben megjelentünk. Aztán következett május elseje, amely szabadtéri rendezvény volt, jól szervezett programmal. Itt összetartó, jókedvű társaságot ismertem meg, akikkel jól éreztem magam. Következő találkozásunk az anyák napja volt, ahol gyermekeink köszöntötték az édesanyákat és azok édesanyját.

Ekkor döntöttem el, hogy én is ide, ezek közé az emberek közé szeretnék tartozni, és többet akarok találkozni velük. Titeket is erre szeretnélek buzdítani, hogy keressetek és találjatok magatoknak egy ilyen közösséget, mint én.

Próbáljunk meg együtt valamit tenni azért, hogy sorsunk, jövőnk és megélhetésünk biztosítva legyen. Mindenkinek legyen munkája, a tanulás ne legyen elérhetetlen, mert nincs rá pénz. Szüleink, nagyszüleink ne a mindennapi megélhetés gondjaival küszködjenek, és nekünk se okozzon gondot, ha a gyermekünknek szüksége lenne egy új cipőre, és meg kellene vennünk. Mert egyelőre sajnos itt tartunk!

Vállaljunk szerepet a pártban, és ahol csak lehet, legyünk jelen! Újítsuk meg a pártot, és küzdjünk azért, ami fontos nekünk, mert mi vagyunk a jövő, és a mi céljaink a jövő céljai.

Köszönet a színművésznek

Koncz Gáborral – nem öncélúan említve – ugyanazon évfolyamon tanultam Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnáziumban. Azóta bár ritkán, de több alkalommal találkoztam, társalogtam vele, részéről mindig közvetlenséget, szívélyességet tapasztalva, s gratuláltam kiváló művészi szerepléseihez. Legutóbb ez év július 6-án délelőtt hallottam, illetve hallottuk őt sokezren, közöttük több százan borsodiak, miskolciak is. Kádár János halálának évfordulója alkalmából Budapesten a Kerepesi temetőben rendezett megemlékezésen József Attila: Ars poetica című versét mondta el. A tőle megszokott művészi színvonalon értelemre és érzelemre mélyen hatóan tolmácsolta a költő gondolatait. Az említett rendezvényen nem volt alkalmam arra, hogy személyesen gratuláljak neki. E sorok leírásával pótolom azt, úgy gondolom, bátran tehetem mások nevében is.

Tisztelt Gábor! Köszönjük, hogy kiálltál a nagy létszámú résztvevő elé, amivel nemes ügyet szolgáltál. Népszerűségedet növelte, hogy az ott lévő közönséghez, az egyszerű munkás- és parasztemberek, valamint más társadalmi rétegekhez tartozók sokságához szívhez szólóan szóltál. Hálásan és elismeréssel nyugtázzuk szereplésedet. Egyben további sikereket és jó egészséget kívánunk neked! (Dr. Emődi Gyula, Miskolc)

Életképek

Majdnem süppedékbe szaladt a cipőm sarka július 6-án délelőtt a Kerepesi úti temetőben. Szerencsére piros jelzést adott egy fiatal apuka, aki a Munkásmozgalmi Panteon előtt, s a lombos fákkal szegélyezett út két oldalán hosszan, s nagy kiterjedésben álldogáló tábori székeken vagy a zöld gyepen üldögélő „unokák” között kisgyermekét nyakába ültetve hallgatta az immár hetedszer sorra kerülő megemlékezés és demonstráció szavait, sőt ez alkalommal Kádár János 1985-ben a rádióban is elhangzódott beszédének részleteit.

Többször megfordultam errefelé. Néhány évvel ezelőtt itt vettünk búcsút egykori – Bérc utcai – iskolám igazgatójától, Komját Iréntől is. De hogyan is emlékezhetnék az egyforma márvány borítólapok közötti távolságra.

– Kinek a sírja volt? – kérdeztem halkan a ballépéstől megóvótól.

– József Attiláé – mondta, és többen is bólogattak. Jártam őnála is. Kerek kollégiumi évforduló alkalmából a róla elnevezett népi kollégium tagjai koszorúztak, s velük akkor még „családtagként” magam is József Attilásnak érezve magam, gondoltam a csattogó kerekek alá vesző költőre, akinek születésnapja lett a költészet napja, s aki már azidőtájt a harmadik helyen nyugodott.

Nyugodott? Már megint csak hűlt helye. Süppedék a sírja széle és hossza. Negyedik lak, ahol nemrég csontjai fölé gördült a föld röge. Néztem a fordított halmot. Bal felén Szalay András (1917–1949), jobb felén Pataky István (1914–1944) lapos márványtáblás sírja. (Mindegyikhez odakerült a szülőanya is.) Túlnan is, ezeken is egy-egy szál szegfű. De mit lehet tenni a megbolygatottra, a volt sírra?

Véletlenül törékeny virágszirmot sodort rá a kósza szél. Csokrot, koszorút már az újabb, végleges sírra helyez majd (?) ezekben a napokban a népi kollégiumok megalakulásának félévszázados évfordulójára emlékezők fogyó csapata. De ezen a napon, amely hetedik éve, ha esik, ha fúj, ezreket hoz ki a temetőbe, felcsendült megint József Attila gyönyörű Ars poeticája Koncz Gábor színművész tolmácsolásában, s mozgó ajkakon kelt visszhangja a versnek: „Én nem fogom be pörös számat.”

Úgy alakult, hogy aznap szüleim sírjához is kimentem egy másik temetőbe. A virág színe s ára megegyezett a délelőttivel. Egyedül voltam, nem úgy, mint a délelőtti sokaságban. S míg ott gondos kezek átvették az egy szál szegfűt, itt én rakosgattam a friss vízbe, s tépkedtem a sírról a gazokat.

Más a lépték itt és amott. De közös, hogy az emlékezés az élet pártján áll, s ezáltal is igyekszik átmenteni, továbbvinni mindazt, ami a gyermeknek és az „unokának” visszamenőleg és előretekintve is fontos… (Dániel Mária)

Különösen nem kell…

… olyan tapintatosnak lenni, amikor a társadalmi rendszerek összehasonlításáról van szó, és a mi viszonyainkat a legfejlettebb tőkés országok eredményeivel mérik össze. Ezt persze meg lehet tenni, de ne felejtsék el hogy a legfejlettebb kapitalista országoknak bizony nagy a gazdasági erejük, ott hatalmas méretű tőkekoncentráció megy végbe, és a gazdasági életet a határok felett átnyúló nagy nemzetközi monopóliumok uralják. A pénznek pedig megvan az a természete, hogy oda gyűlik, ahol sok van belőle. A legfejlettebb kapitalista ország óriási idegen tőkét vonz magához, még saját tőkés partnereitől is, és kemény adót fizettet kamatok formájában az egész világgal. Ebből persze tudnak produkálni egyet és mást. Ha ezt a békés emberi élet fejlesztésére fordítaná, még nem is kifogásolnám.

Ha összehasonlítják a két társadalmi rendszer viszonyait, ne felejtsék el azt sem, hogy lakosságunk most már ismeri a világot. A múlt évben 5 400 ezer magyar utazott külföldre, különféle társadalmi rendszerű országokba. Lassan igaz, hogy már háromszor örülnek a külföldi útnak: egyszer, mikor készülnek, másodszor, mikor ott vannak, és harmadszor, mikor hazajönnek. S mind gyakrabban harmadszor örülnek a legjobban.

A kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy – miközben egyik-másik technikai vívmánya okkal kelt elismerést – van egy olyan kísérőjelensége, amely akár csökken, akár egyhelyben topog, akár növekszik a termelés, mindig jelen van, s ez a munkanélküliség. Aztán amikor megcsodálják egy fejlett kapitalista ország valamely világvárosát, ahol a központban a neonok még éjfélkor is szinte nappali világosságot árasztanak, menjenek el ennek a fénynek a határára, és nézzék meg, hogy ott mi van. Meg fogják látni a kábítószerektől szenvedő, emberformájú kísérteteket, és a legsötétebb nyomort. Mert ez még a legfejlettebb kapitalista országokban is megtalálható.

Nálunk sok a panasz, az igény – itt is lehetett belőlük hallani bőven, és ez helyes –, de azért az emberek alapvető létbiztonságát a szocialista rendszer biztosítja. Itt a munkanélküliség nem fenyegeti az embereket, itt nincs létbizonytalanság, mint a kapitalizmusban. Aki dolgozni akar, itt munkát talál, és megél. És olyan elveszett lények, akikből a kapitalista országokban százezrek, milliók tengődnek, Magyarországon nincsenek! Itt megvannak az intézmények és fórumok, amelyek a bajban levő emberen mindig tudnak és akarnak segíteni, és segítenek is.

(Az MSZMP XIII. kongresszusa, 1985. március; részlet Kádár János vitaösszefoglalójából)