Most azonban még vissza kell térnünk a 100 % tradícióértelmezéséhez. A pesszimista kultúrkritika természetesen nemcsak a magyar irodalom jelenségeit illette, hanem kiterjedt a világirodalomra is. Már említettük, hogy Gorkijjal kapcsolatban a folyóirat igen tartózkodóan viselkedett, s Kelemen László egyik tanulmányában megtaláljuk erre a magyarázatot is. „Nem lenne a Gorkij-kérdés középpontját megvilágító szempont – írja a szerző –, ha őt tisztán, mint proletárköltőt állítanánk be. A proletariátus élete, a proletariátus osztályharcos tudatra ébredése, a proletariátus fejlődése Gorkij számára mind fontosabb kérdésekké válnak. De sem társadalomkritikájának, sem lázadó fellépésének nem közvetlen kiindulási pontjai. Gorkijt nem proletár világfelfogása tette forradalmárrá. Ellenkezőleg. Lázadása a polgári társadalom ellen vitte őt a proletariátus közelébe, majd annak harcos sorai közé[1].”

Upton Sinclair műveiről gyakran megemlékezett a 100 %, vita is támadt akörül, hogy szocialista íróna nevezhető-e vagy sem. A végső mérleg így hangzott: csak nagy fenntartásokkal nevezhető szocialista írónak. Az indokolást általános érvényűnek szánhatták: „Valóban osztályharcos jelentősége az irodalomnak csak akkor lehet, ha az író egyénisége – legyen az mégoly nagyszabású – társadalomkritikáját teljes céltudatossággal enneka harcnak a szolgálatába állította, minden sorával ezt domborítja ki, művészi erejével és alkotó képességével minden melléktekintet nélkül a proletárcélok egészének agitátorává és propagandistájává válik – írja Vajda Sándor neve alatt Lukács György. – Mert a szocialista írónak ezt a legnehezebb feladatot kell vállalnia: a legmagasabb művészi követelményeknek éppúgy eleget kell tennie, mint a megalkuvás nélküli osztályharc agitációs követelményeinek[2].”

A követelmények maximálisra feszítése, a propaganda és agitáció szintjére való áthelyezése és az elhatárolódás indokolása oly fontossá válik, hogy éppen a Sinclair-kérdés kapcsán még egyszer visszatér rá a szereksztőség. Ezt írják a 100 % üzenetei rovatban: „Az irodalom terén esik meg a legkönnyebben, hogy... olyan írókat, akik érzelmileg teljesen velünk vannak... egyszerűen azonosítanak a marxi ideológiával. Ez pedig helytelen. Ha a magyar munkásság osztályöntudatát ki akarja fejleszteni az élet minden területén, marxista bíráló szemmel kell néznie az összes jelenségeket, barátokat és ellenségeket. Mert azt nem nehéz dolog kimutatni, hogy Berzeviczy Albert vagy Osvát Ernő polgári ideológiát képvisel. Ha azonban – hogy igazán nagy írót soroljunk fel – Zolát megtesszük szocialista írónak, ha Upton Sinclairnél vagy Gorkijnál nem ismerjük fel ideológiájuk határait is, akkor belekerülünk egy türelmes pancsvilágnézetbe, amelyben minden többé-kevésbé progresszív írót elismerünk szocialista, marxista, minden ízében proletár írónak[3].” Révi Dezső aláírással Lukács György Ibsennel kapcsolatban végzi el az ideológiai kritika hasonló műveletét, félreérthetetlenül azzal a céllal, hogy kétségbe vonja a Kassák-kör művészetszemléletének megalapozottságát. „Azok – írja –, akik a kollektív embert már a kapitalizmusban akarják megteremteni, akik nevelő munkával, az új ember kinevelésével akarják éretté tenni a munkásságot a szocializmusra, szóval, akik Kanttól a vallásos szocializmusig minden képzelhető kispolgári kotyvalékkal hígítják és mocskolják a marxzimust – azok számára persze Ibsen is lehet a szocializmushoz igen közelálló költő[4].”

Nem mondható, hogy a 100 % vezető teoretikusai érzéketlenebbek lettek volna a kulturális múlt nagy értékei iránt, annál inkább nem, mivel alaposan ismerték azt, de kétségtelenül nem alakult ki akkor még kritikai gyakorlatukban a közvetlen proletár osztályhasznosság követelményéhez képest a kulturális múlt teljes és bonyolult problematikája iránti azon érzék, amely egy későbbi szakaszban majd jellemezni fogja a marxista kritikát, s éppen a teoretikusok munkásságát. A 100 %-ban még elszigetelt jelenség marad a lenini Tolsztoj-elemzést hasznosító ismertetés[5], vagy az a megértés, amely Déry Tibor pesszimisztikus világlátása és passzivitása ellenére is méltányolni tudja a művészi készségek értékeit, és érzékeltetni hajlandó a lázadás pozitív irányát[6].

A hatalmas erudícióval és fölényes bizonyítási eljárásokkal megírt tanulmányok még nem kívánják méltányolni az átmeneteket, a különösség kategóriája még a messze jövőben él, a vívódások és az útkeresések iránt kevés megértést tanúsítanak. Ma úgyérezzük: túlságosan ridegen állították a döntés kényszere elé kortársaikat, és ehhez az ttitűdhöz igazították tradícióértelmezésüket is. Nem utayították el ugyan Gorkijt vagy Nexőt, amiért polgári hatásokat fedeztek fel művészetükben, de kritikai elsajátításukat írták elő. „Mégpedig saját osztályszempontjából kell kritizálni őket – írja Vajda Sándor aláírású cikkében a 100 % –, hogy előkészítse a talajt a fejlettebb, az osztályhelyzetnek jobban megfelelő, azt tökéletesebben kifejező művészet számára. Amint azt a polgárság forradalmi korszakában a nagy kritikusok, pl. Lessing és Diderot, állandóan gyakorolták. A proletárköltők, ha jó költők, a mai proletariátus életét fejezik ki: egy forradalmi osztály életét, mely a gazdasági, politikai és kulturális elnyomatás ellen harcol. Az osztálynélküli társadalomban csakugyan nem lesz osztályművészet. Addig azonban a proletariátus művészete csak a szociális forradalom művészete lehet[7].”

Az előbbiekben vázlatosan érintett, feltétlenül igen magas színvonalú és a maga természetének megfelelően koncepciózus kultúrkritikában, irodalom- és művészetszemléletben jelen volt a marxista esztétikai gondolkodás sok máig is érvényes vagy csírájában helyesen felbukkanó eleme. A kultúra osztályjellegéről szóló tanítás, a művelődési hagyomány kritikai elsajátítása is ezek közül való. lehetetlen ugyanakkor nem látni a koncepció némileg életidegen, doktriner jellegét, a valóságos körülményekkel kellően számot nem vető túlfeszítettségét, voluntarizmusát. A proletárköltő elvontan ideális eszményének a korabeli valóságban nem felelt meg senki.

Természetesen nincs jogunk közvetlen összekötő vonalat húzni az itt jellemzett kulturális koncepció és a között a gyakorlati kritika közt, amely a 100 % hasábjain a vulgarizálás szintjén váltotta aprópénzre azt, amit az elméleti tanulmányokból kiolvasni vélt. De nem mehetünk el szó nélkül ama tény mellett sem, hogy a kritikai gyakorlat egy övezetében végső következményeiben mutatkozott meg a művészetet, az irodalom sajátosságainak háttérbe szorítása vagy félreismerése: az irodalom osztálymeghatározottságának elméletéből a közvetlen osztályharc propagandisztikus követelményét vonta le, s megmutatkozott – logikus következetességgel – az a kultúrnihilizmus is, amely a művelődési szféra viszonylagos önállóságát tagadva, beolvasztani törekedett azt a politikai osztályharc kellékei közé, és ezzel megsemmisítette.

Nem kifogásolhatjuk, ha Nemes László Berlinből a proletárszínház „tudatosító és szuggeráló” hatásáról szól[8], már aggodalmat kelt, ha a kritikus dicsérőleg említi meg, hogy az író „a célért hozzátesz a valósághoz[9]”, ha kifogásolja Gereblyés költészetében, hogy a valóságot egyéniségén áramoltatja át[10], s főleg ha nehezményezi, hogy a művészetszemléletből hiányzik a „művészet és kultúra marxista elemzésének biztos iránytűje és a proletár osztálytapasztalatok ösztönössége[11]”.

A „proletár ösztönöknek”, a „proletár életérzésnek” mint művészeti implzusnak a machista filozófiára visszamenő frázisai Bogdanov felújításában valóban a proletkult és a RAPP fegyvertárába tartoztak, s használatuktól már csak egy lépést kellett megtenni a művészet mint tudati tevékenység viszonylagos autonómiájának eltörléséig, s ezt a lépést a 100 % nem is egy kritikusa, sajnos, meg is tette. Jack Londont azért dicsérik egy cikkben, mivel „a marxizmus irodalmi és művészi propagandistájává válik, ami a legmagasabb rendű feladat, amit író-művész vállalhat, mert az irodalom propaganda a művészet eszközeivel[12]”. Füssi Pál a munkásegyletek zenéjének csak egy célját látja: „agitáció művészi eszközökkel”. „… Művészetük csak fegyver a hatalomért való küzdelemben[13].” Sós László, akinek nevével rendszerint fontos ideológiai-politikai cikkeket jegyeztek, elvi kifejtését nyújtja a művészet mint sajátos tudatforma likvidálásának: ’A tömegművészet fejlődésével – írja – megszűnik az önálló külön művész és művészi foglalkozás, és vele együtt az a felfogás is, amely a termelőeszközök magántulajdonára, a tőkés munkamegosztásra, szak-idiotizmusra, önálló és szabadalmazott költőkre volt alapítva; és amilyen mértékben veszítik el az ideológiai jelenségek önálló jelentőségüket, olyan mértékben nyomul elő az összefogó elmélet, a dialektikus materializmus szükségessége és jelentősége. Az osztályharc mai fázisában pedig a politika az, amely a munkásosztály elméletét és gyakorlatát, világnézetét és mindennapi harcát összefogja[14].”

A kultúrnihilizmus nem ismerhetett el kapcsolatot még a kritikailag feldolgozott múlttal sem. Abból a tézisből kiindulva, hogy „a munkásságot csak a munkásság szabadíthatja fel”, Gergely Sándor levonja azt a következtetést, hogy „… a munkásság minden kulturális életmegnyilvánulásában is a saját szellemi fegyvereire, erejére támaszkodhatik csupán[15]”. Ugyancsak ő az eljövendő kollektív társadalom gondolkodásmódját a tradíciónélküliségre véli felépíthetni[16]. Füssi Pál gúnyolódik azon, hogy a német Munkásdalos Szövetségben „munkások éneklik munkásoknak Haydn Világ teremtését és Beethoven 9-ik szimfóniáját[17]”. Egy másik szerző abban bizakodik, hogy a „fiatal munkásnemzedék… a háború előtti revizionista ideológiától is kevésbé van megfertőzve… kevésbé áll a régi polgári ideológia hatása alatt, mint az idősebbek… könnyebben hajlandó az egész polgári kultúrát eldobni vagy közönyösen elhaladni mellette, hajlamosabb szembeszállni vele[18]”.

Kétségtelenül ellentmondás mutatkozik a korabeli munkás kultúrmozgalom gyakorlata és az itt jelzésszerűen érintett elméleti posztulátumok között. A polgári kultúra formai készleteiről, sőt kritikailag elsajáított tartalmaitól teljesen függetlenedni, és a lenini formulát használva „a semmiből proletárkultúrát” felépíteni – ez természetesen abszurdum volt. A tradícióértékelő kultúrkritika által közveített múlt és a marxizmustól áthatott osztálykultúra teljesítményeinek, termékeny konfrontációjának és dialektikus szintézisének lehetősége elméletileg nem volt még kidolgozva, az ellentmondások ezzel magyarázhatók. A munkás-kultúrmozgalom napi gyakorlatával – szerencsére – megcáfolta azokat az elméleti következtetéseket, amelyek végső soron a nihilizmusba torkolltak. Midőn Füssi Pál arra a következtetésre jut, hogy „… a kapitalista társadalomban a hatalom megragadása áll napirenden; csaka győztes forradalom után lehet a szocialista… kultúrát felépíteni”, s a győztes forradalom előtt nincs semmi oka a proletariátusnak arra, hogy az eddigi társadalmak uralkodó osztályai által létrehozott művészetekkel foglalkozzon, s hogy „a hatalom megragadása előtt marxista műveltségre van szüksége… nem pedig szimfonikus koncertekre[19]”, akkor ez a radikalizmus elméletileg végeredményben ugyanoda vezetett, ahová a Kassák-féle mozgalomban az annyit bírált opportunizmus, amely tagadta a proletárkultúra lehetőségét, és a távoli osztálynélküli társadalomba projektálta célkitűzéseit.

A 100 % ugyanakkor helyesen írta, hogy Marx, „az osztályharcos munkásmozgalom elméleti egységének megteremtője, pályája kezdetétől élete végéig a legelkeseredettebb, késhegyig menő harcot folytatott a helytelen elméleti álláspontok képviselőivel. Weitling, Proudhon, Lassalle, Bakunyin stb. mind egy állomása a kivégzett ellenfeleknek… Az egységnek tehát az elméleti tisztaság, az elméleti kérdések kérlelhetetlen végiggondolása az egyedül egészséges alapja… De egy elnyomott osztály, mint a munkásság – mutatott rá Tamás Aladár –, amely a tőkés társadalomban él, amely lépten-nyomon, minden életmegnyilvánulásában ki van téve a polgári ideológia hatásainak… egy ilyen osztály, ilyen körülmények között életérdekeit védi, ha saját proletár világnézetének elméleti tisztaságát védi a polgári ideológia szakadatlan behatolási kísérletei ellen[20].”

Az előbbiekben a művészeti-irodalmi szférát kiemelve láttuk, hova vezetett ez az elvi indokolásában, kiindulásában helyes, marxista attitűd. Mi volt hát az a fontos mozzanat, amely politikában és kultúrpolitikában egyaránt a termékeny felismerések és tévedések, a sikerek és balsikerek bonyolult végeredményéhez vezetett? Vissza kell térnünk ahhoz a megállapításhoz, amelyet az eddigi történeti, párttörténeti kutatásokra támaszkodva mondtunk ki: a sikertelenség a stratégiai célkitűzés rövidre zárásának, a proletár érdeke és kulturális tradíció viszonya helytelen megítélésének, és ezzel összefüggésben a szövetségi politikának a hibáiból származott. Ez érvényes az irodalomelméletre éppúgy, mint a művelődéspolitikára. 1929 januárjában a következőket olvassuk a folyóiratban: „A marxizmus sohasem állította azt, hogy csak burzsoák és proletárok léteznek. De igenis állítja azt, hogy a kapitalista társadalomban csak ez a két osztály dönti el a termelés és az osztályharc nagy kérdéseit. A többi osztály (kispolgárság, parasztság) gazdaságilag átmeneti helyzetet foglal el burzsoázia és a proletariátus között… ezek az osztályok mindig ingadozni fognak… úgy, hogy ennek a korszaknak osztályharcait mindig a burzsoázia és a proletariátus erőviszonyai határozzák meg végső fokon[21].”

Vajon teljesen indokolatlan volt-e azt hinni, hogy az osztályharc végsőkig kiélesedett és a konfrontáció ezért az elméletben is megalapozott? A nemzetközi politikai élet eseményei – különösen Németországban –, de a hazaiak is (gondoljunk csak arra a tömegdemonstrációra, amelyet Budapest munkássága hajtott végre 1930 szeptemberében) mintha igazolni látszottak volna ezt a nézetet. A valósában azonban ezek az évek mésem a végső összeütközést hozták. S nem csupán az utókor látja hibásnak azt a véleményt, hogy egy egységes reakciós front áll a proletariátussal szemben, hogy a nagybirtokrendszer szerves egységet képez a banktőkével, hogy a szociáldemokrácia a fasizmus szálláscsinálója, s hogy a szakszervezetek ellenzékét alulról kell építeni. A 100 % kétségtelenül állandóan napirenden tartotta a falu osztálytagozódásának kérdését, hirdette, hogy a falusi szegénység egyetlen igaz szövetségese csak a városi munkásság lehet, de e szövetséget mégis inkább csak a földműves proletárságra, az elszegényedett kisparasztságra korlátozta, a középrétegekre már nem számított[22].

A kispolgári értelmiséghez fűződő viszonyt is a „két osztály” elmélete határozta meg. Ezzel magyarázható az az ironikus, elutasító magatartás, amelyet az ún. fábiánusok szervezkedése iránt tanúsítottak, ahogy az ún. „értelmiségi szocializmusról” gondolkodtak. Természetesen abban igaza volt a 100 % gárdájának, hogy az intelligencia esetében fennállt annak a veszélye, hogy a munkásmozgalmat elválasszák a forradalmi marxizmus eszméitől, és a legkülönbözőbb reformista ideológiákat csempésszék be soraiba. Ezt el kellett utasítaniuk. „A munkásosztály… nem adja el szocialista elsőszülötti jogát az intelligencia csatlakozásáért, nem cseréli fel harcos osztályöntudatát az intelligencia vizenyős moralizmusáért, egységes materialista világnézetét holmi eklektikus, kiegyenlítő… pótvilágnézetért” – írja Tamás Aladár[23]. A Látóhatár megszűnése alkalmából ugyanő a „két nagy társadalmi osztály, a burzsoázia és a proletariátus között” őrlődő, morzsolódó kispolgárságról, az ún. „progresszív magyar intelligenciáról” mond élesen kritikai véleményt[24].

Az értelmiséghez fűződő viszony akut problémája volt a mozgalomnak. Nincs módunk itt most e kérdést részletesen kifejteni, a 100 % tekintetében arra kell szorítkoznunk, hogy a problémának az irodalomszemlélet körébe tartozó vonatkozásait érintsük. S itt ki kell emelnünk A Danton-legenda című tanulmányt, amelyet ugyancsak Tamás Aladár jegyzett, de erudíciós apparátusát tekintve aligha vonható kétségbe, hogy Lukács Györgytől származik. Ez az írás a fábiánusokkal, a néphez forduló intelligenciával, a Kassák körül tömörült csoportokkal folytatott éles polémiák idején mintegy történeti-művészeti indokolását adta az értelmiségi kérdés kezelésének. Függetlenül Danton valódi szerepétől, amelyet a forradalom különböző fázisaiban játszott, a szerző úgy látja – Büchnerre és Mehringre, Lamartine-ra és R. Rolland-ra, de Madáchra is visszautalva –, hogy Danton személyében az értelmiség a határhelyzetben megingott, tépelődő, önmarcangolóan pesszimista hőst keres, saját tükörképét látja[25].

Kiélezett megfogalmazásai ellenére lényegében helytállónak kell tartanunk azt az elemzést, amely – mintegy előlegezve a népiekről a harmincas évek végén Moszkvában megjelenő tanulmányok gondolatait – a Bartha Miklós Társaságban tömörült entellektüelek kérdésfeltevéseiben a korabeli magyar társadalom, s benne a paraszttársadalom és az értelmiség mélyreható és nyugtalanító ellentmondásait fedezi fel. Ugyanakkor a rejtélyes „turáni” mitológiában olyan faji közösség konstruálását látja, amely immunis lenne a kapitalista fejlődés veszedelmeivel szemben. Szabó Dezső, Kodolányi János és mások válaszait a fasizmus és a szociálforradalmiság kereszteződéseként értékeli a szerző, s nem ő az egyetlen, aki Kodolányi ellentmondásos útjában – a plebejus-radikális kitörések ellenére – már korán és megalapozottan felfedezi a misztikát. A Bartha Miklós Társaság későbbi útja, jobbratolódása, a tagságában fellépő szakadás sokban igazolta a 100 %-ban adott értékelést[26].

Lényegében e kérdéskörbe, a szövetségesek problémakörébe tartozik a Kassák Lajoshoz, a Kassák-körhöz és a Munka című folyóirathoz való viszony. A kritikai szembenállás talánmég kiélezettebb, mint a polgári csoportosulások és a korai népiek esetén. Hogy miért, azt már a 100 % egy olvasója is felvetette. A 100 % üzeneteiben válaszol erre a kérdésre: „… csak polgári irodalom van és munkásirodalom van. Nem lehet elhajlani a a munkásirodalomtól anélkül, hogy automatikusan ne tartozzon valaki a polgári irodalomhoz. Természetes, hogy a határok nem válnak még szét éles határozottsággal. Így magától értetődő, hogy azokat a polgári írókat, akik osztályhelyzetüknél fogva sem tartozhatnak máshova, de szimpátiával nézik a munkásosztály törekvéseit, nem kezeljük olyan szigorúan, mint azokat, akik ugyanilyen mentalitással magukat proletáríróknak játsszák ki, saját rendezetlenségüket forradalmárságnak vélik, és irányítólag szeretnének a proletariátus között fellépni. Jószándékúak vagy tudatos csalók, mindenképpen veszedelmesek és könnyen zavartkeltők ezek, és mindenkinek kötelessége ellenük harcolni, hogy őket megillető helyre juttassa[27].”

Nem látjuk szükségesnek ezúttal részletesen taglalni azt az elfajuló vitát, a kölcsönös vádaskodások és gyanúsítások párviadalát, amely a két front között lezajlott. Fontosabb meglátni azt az elvi ellentétet, amely a 100 % körét – és ne feledjük: vele az illegális párt vezető kultúrpolitikusait – a Kassák Lajos képviselte szocialista irodalmi felfogástól elválasztotta. Részletes indokolás helyett tömör és bizonnyal némileg leegyszerűsítő véleményként azt mondhatjuk, hogy a szocialista irodalomról vallott mindkét koncepció – más-más módon ugyan – korrekcióra szorult, az igazi megoldást az idő dolgozta ki. Bizonyosan szektás volt a vélekedés a művészet direkt osztálymeghatározottságáról és propagandaszerepre való korlátozásáról. Ám a 100 %-hoz tartozó kultúrmunkások közül sokan küzdöttek az illegális párt soraiban, érthető, ha az utókor szimpátiája érzemileg elsősorban feléjük fordul. A Kssák-kör esetében éppen az a mozzanat hiányzik, noha módosítja a megítélést az az esetenként éles kritika, amelyet Kassák egyúttal a szociáldemokrácia opportunizmusa felett gyakorolt. De ez nem változtat a lényegen, hogy az ő „távlatosabbnak” tetsző stratégiája az osztályküzdelmek idején elmosódott általánosággá vált, s kritikai állsápontja távolról sem volt azonos a proletárirodalmi közvetlenség követelését majd oldó realizmus progarmjával, nem ezt előlegezte. Kassákot és körét „kitudni” a szocialista irodalom táborából – szektás türelmetlenség volt; nem látni mozgalmi munkájuk és elméleti pozícióik gyengeségeit –, az elviség feladása lenne. Egyúttal meg kell jegyeznünk, hogy a „proletárirodalom – szocialista irodalom” korreláció történeti-elméleti vizsgálata, a kérdéskör megoldása a hazai és a nemzetközi marxista irodalomtudománynak mindeddig még el nem végzett feladatai közé tartozik. A 100%–Kassák-vita fontos adalékokat szolgáltat ehhez a stúdiumhoz.

Amidőn a 100 % szerzőinek politikai-kultúrpolitikai felfogásában a zsövteségi politika kérdéseit kritikailag érintettük, és az irodalomelméletben, a kritikában megnyilatkozó szektás velleitásokat részben az itt mutatkozó torzulásra vezettük vissza, ugyanakkor a 100 % által többnyire élesen bírált konkrét jelenségek kapcsán esetenként nem vonhatjuk kétségbe a lap álláspontjának jogosultságát. Itt nem elvi ellentmondásról van szó, hanem egyrészt a saját álláspont történetileg és elvileg kritikai módon történő felülvizsgálatáról, másrészt a korban adott napi kultúrpolitikai gyakorlatról. Az indulatoktól fűtött, sértő megfogalmazásokat és hangnemet elítéljük. Feltételezhető, hogy a kor ideológiai-irodalmi képén egy ilyen magatartás módosított volna. De van még egy ilyen tényező, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk, noha irodalomtörténetírásunk ezt a szempontot még nem érvényesítette kellőképpen. Amikor szövetségi politikáról szólunk, akkor rendszerint a kis szervezeti erőre támaszkodó illegális kommunista mozgalom hősies vállalkozásaihoz mérjük az egész magyar irodalmi és művészeti életet. Vajon csak azon múlt-e a szövetségi politika alakulása, a magyar progresszió szervezkedése, egysége, hogy abban milyen álláspontot foglaltak el az illegális párt sajtótermékeinek szerzői? Bizonyos, hogy sok múlt ezen, de nem tartoztak-e ugyanilyen felelősséggel a jövendő előtt a kommunistákkal kialakítandó egység építésében mindazok a rétegek és osztályok irodalmi képviselői, akik igényt formáltak a részvételre egy demokratikus, netán szocialista társadalom megteremtésében? Ha tehát a 100 % szövetségi politikáját elemezzük, fel kell tennünk e kérdéseket vitapartnereik esetében is.

Befejezésül még egy kérdést kell röviden érintenünk. Ez pedig a 100 % utolsó évfolyamában megmutatkozó ún. nyíltsisakos politikai és kultúrpolitikai vonal problémája. A szociáldemokrata párttal kapcsolatos vitákról, a szociálfasizmus téves jelszaváról, a szakszervezetekben végzett tevékenységről, az opportunizmus, a reformizmus és a 100 % vonala megütközéséről számos tanulmány szól, ezért nem a kérdés történeti anyagát érinteném. A kérdés, amelyre választ keresek, így hangzik: a nyíltsisakos politika előidézte radikalizálódás szélsőséges megnyilatkozásaihoz képest megvolt-e a folyóiratban az egyensúlykeresés bázisa, és miben nyilatkozott meg?

Az új irányvonalat kísérő elemzések a végső összecsapás előérzetét sugallták. Az 1929-es évről készített mérleg következtetése szerint „az osztályellentéteket nem lehet áthidalni, sem letompítani, mert ezeket az ellentéteket a kapitalizmus konkrét és letagadhatatlan formákban önmaga termeli ki halálos törvényszerűséggel. A proletárság és általában a dolgozó tömegek számára nincs más választás, mint vagy nyomor és egy újabb háború, vagy harc a banktőke diktatúrája ellen, az ellentétek teljes kiküszöböléséért, a háború haláláért; a szocializmusért[28]”. Az utolsó előtti számban egy cikk megállapítja: „Aki hisz a marxizmus igazságaiban, aki tudja, hogy a fennálló rend pusztulásra van ítélve, aki tudja, hogy a társadalmi fejlődés vas szükségszerűséggel halad, és követeli a szocializmust, annak az ezért küzdők sorában a helye[29].” A folyóirat utolsó száma közli: „A harcok, vereségek megtanították a munkásosztályt arra, hogy a tőkés társadalom mostani szakaszában önmaga és a társadalom felszabadításának kérdése közvetlen, aktuális történelmi feladatává vált[30].” Feltűnő, hogy a forradalmi tettekre felhívó szövegek szomszédságában, sőt az ezeket megelőző írásokban a „kultúregyesületek forradalmi elemekkel” való feltöltődéséről tudósítanak, ez egyesületek ideológiai fejlődését abban látják, hogy mennyire tudják megteremteni a proletárkultúra megalkotásán keresztül a proletárszervek bekapcsolását az osztályharcba. E szervek formálódását természetesen éles belső harcok kísérték; Sós László meg is jegyzi, hogy „veszélyt jelentenek az egyes kialakult frakciók közé ékelődő ún. békéltető irányok, mert ezek megakadályozzák a frakcióharcot, vagyis magát a tisztulási folyamatot[31]”.

1930 tavaszán egy íráson belül a következőket olvashatjuk: „munkásmozgalom… forrja ki magából a salakot, mert életre-halálramenő erőpróba előtt áll”, másrészt öngyilkosságnak nevezi a frakcióharcot, mert „… elfedi az igazi célokat, elvonja a figyelmet az igazi, a veszedelmesebb ellenfelektől[32]”.

Látható ezekből a megnyilatkozásokból, hogy a politikai irányvonalat illetően meglehetősen kiélezett formában merültek fel a kérdések. Ezzel összefüggésben – úgy vélem – különös jelentősége van annak az összefüggő tanulmánysorozatnak, amely a folyóirat működésének második évétől, különösen az utolsó évfolyamban jelenik meg Jeszenszky (Molnár) Erik tollából. Jeszenszky figyelmének középpontjában a francia forradalmak eseményei, törvényszerűségei s a francia munkásmozgalom nagy személyiségei állanak. Foglalkozik Marat, Blanqui, Louis Blanc, Guesde, Sorel, Jaurés személyiségével, taglalja a szindikalizmus, az anarchizmus szerepét. Kimutatja, hogy a blanquizmus anarchisztikus titkos szervezkedéseit mindig az opportunizmus eluralkodása váltotta ki, az, hogy az anarchoszindikalizmus lemondott a tömegmozgalom vezetésére egyedül hivatott párt vezető szerepéről, a centralizált és fegyelmezett pártról is és az osztályharc céltudatos tömegformáit ténylegese eredményre nem vezető gerillaharcokra aprózta fel, a legteljesebb proletárexkluzivitás jellemezte, minden kapcsolat hiánya a kispolgári és a parasztrétegekkel. Kritika tárgyává tette Jeszenszky, hogy az anarchisták a „demokráciát értéktelennek tartották… nem ismerték fel, hogy… lehetségesek olyan reformok, amelyek kihatásukban a proletariátus harci erejét növelik”, noha sietett hozzátenni, hogy a XIX. század utolsó negyedében egyes országokban „elsősorban az anarchisták képviselték a marxista gyakorlat egyik fontos elemét, a hősi szellemt és az odaadó önfeláldozást[33]”.

Egy másik francia tárgyú Jeszenszky-tanulmány hangsúlyozottan figyelmeztetett a politikai demokrácia felhasználásának lehetőségeire: „Azoknak a tapasztalatoknak, amelyeket a proletariátus a februári forradalom alatt szerzett – írja –, nagy része volt az anarchizmus elméletének és gyakorlatának, az antidemokratizmus romantikájának kialakulásában, kiábrándult a teljes értékűnek hitt politikai demokráciából, a proletariátus egyrésze abszolút értéktelennek minősítette a parlamentarizmust, az általános választójogot, a politikai akciót… Levonva az osztályharc gyakorlatának tanulságait, csak a marxizmus tanította meg a proletariátust arra, hogy a demokrácia nem több, de nem is kevesebb, mint a legalakalmasabb terület arra, hogy a proletariátus erői az osztályharcban a további küzdelmek megvívására felvonuljanak[34].” A soreli forradalmi szindikalizmus Szabó Ervin által is sokra becsült irányzatának kritikai elemzésében, 1930 februárjában, úgy tetszik, szintén az adott helyzetben aktuális következtetéseket vonta le, amikor megállapította: „Marx kijelentette, hogy a kapitalizmus nem pusztul el addig,  míg ki nem fejlődött minden benne megférő termelőerő, és új, magasabb rendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe… Marx ezzel a tételével elsősorban óvatosságra akart inteni oly történeti helyzetben, amelyben az osztályharcos erők hajlamosak voltak elsietett cselekvésre. Más történeti helyzetben azonban az osztályharc célját nem a cselekvés elsietése veszélyezteti – sietett hozzátenni Jeszenszky –, hanem éppen késedelmessége[35].” A guesdizmus bírálata során Jeszenszky a proletariátus elitje, a marxista tömegpárt megteremtésének fontosságát hangsúlyozta, s komoly hibának tartotta, midőn „doktriner szempontok előtérbe helyezésével távoltartotta a pártot a szocializmus javára értékesíthető tömegmozgalmaktól[36].” Természetesen kiemeli a szerző, hogy „bár a proletariátusnak szüksége van az összes elnyomorított kispolgári-parasztrétegek támogatására a kapitalizmus elleni harcban, de ez a támogatás csak akkor vezethet a kapitalizmus megdöntésére, ha a proletariátus mellette egy szemernyit sem enged saját osztálycéljaiból[37]”.

Úgy látszik, Molnár Erik történelmi tanulmánysorozata megfelelő érveléssel bizonyos mértékig ellensúlyozta a nyíltsisakos politika radikalizmusát, s a munkásmozgalmi és történelmi tanulságok közvetítésével egy realistább alternatívát jelzett az osztályharc legsúlyosabb terhét viselő illegális párt számára.

A 100 % megjelenésének 1930 nyarán véget vetett a politikai rendőrség, egyszerűen azzal, hogy az éveken át rendkívüli személyi bátorságot tanúsító, önfeláldozó pártmunkát végző szerkesztőt, Tamás Aladárt letartóztatták.

Azok a politikai-kulturális törekvések, amelyek a folyóiratban viszatükröződtek, a változó körülmények között formálódtak a következő években, megőrizve a munkásmozgalom lelkesítő tapasztaltait, részben meghaladva a proletárkultúra elméletének konfliktusokban bővelkedő szakaszát. Fontos és jellegzetes helyet tölt be a 100 % a KMP, s egyáltalán a magyar munkásmozgalom, az irodalom, a sajtó és a művelődés történetében egyaránt. A hagyomány, amelyet a folyóirat képvisel, nem egyértelmű és nem egynemű. Ám elevenségének bizonyítéka, hogy a vele való fogalalkozás megkerülhetetlen feladat számos történeti diszciplina számára. (Vége)