Vörös zászlók alatt, utcán, téren, emlékhelyen

Thürmer Gyula beszéde

12 éve annak, hogy örökre búcsút vettünk Kádár János elvtárstól. Nem volt nagy propaganda, nem volt nagy felhajtás. Nem kellett hívni az embereket. Jöttek, jöttünk magunktól. Száz- és százezren mentünk el a pártközponti ravatalhoz. Száz- és százezren jöttünk el ide, a temetőbe. Nem parancsszóra tettük. Úgy éreztük, itt a helyünk, itt kell lennünk.

Életében sohasem mondtunk róla nagy szavakat. Dicsérni sem dicsértük. Lehet, hogy nem lehetett Kádárt bírálni, nem tudom, de dicsérni biztosan nem volt szabad. Igaz, a magunk módján azért dicsértük.

Nos, ne az ügyeletes tollforgatókra gondoljatok! Ezekkel van tele ma is a magyar szellemi élet. Kádár idején Kádárnak dedikálták soros művecskéjüket. Ma ugyanezek Orbánnak, Kövérnek, netán Pokorninak ajánlják könyvecskéjüket, de az is lehet, hogy már a következőket keresik.

Most nem róluk van szó! Rólunk, egyszerű emberekről beszélek. Emlékeztek? Mennyi történet járta akkor az országot. Anekdotáztunk, vicceket meséltünk Kádár Jánosról. Mi volt ez? Az államférfinak járó alázat? Nem! Biztosan nem. Tisztelet? Igen! Megbecsülés? Igen! De több is volt annál. Szerettük őt. Szerettük, mert olyannak éreztük, amilyenek mi vagyunk. Szerettük, mert közülünk való volt, a miénk volt, a népé volt.

Ma nincsenek viccek a politikusokról. Vannak gyilkos poénok, vannak bulvárlapos mendemondák, de viccek nincsenek. És ez nem véletlen! A vicchez tisztelet kell és szeretet. De kit lehet ma becsülni a parlamenti urak közül? Kire lehet felnézni? Senkire!

Tudják ezt jól a bérpolitikus urak. Ezért akarják elvenni tőlünk Kádár Jánost. Nézzétek csak meg! Egyre-másra jelennek meg Kádár-könyvek. Lejáratni nem tudták Kádárt. Nem tudtak gyilkos diktátort faragni belőle, akárhogyan is igyekeztek. Elfeledtetni sem tudták, mert az emberek tudják, érzik: Kádár időszakában jobb volt.

Most el akarják tőlünk venni. Nem adjuk! Kádár János a miénk, Kádár János a magyar dolgozóké, Kádár János a magyar népé.

Kádár János életműve a szocialista Magyarország volt. Akkor jó volt magyarnak lenni a világban. Becsültek bennünket. Kádár idejében jutott soha nem látott magaslatra a magyar ipar. Az Ikarus Európa legnagyobb gyárai közé emelkedett, komoly konkurenciát jelentve a Mercedesnek, a Volvónak. A magyar mezőgazdaság a világ leghatékonyabb gazdaságai között volt. Soha annyi szarvasmarha, sertés nem volt az országban, mint akkor. Disznók persze ma is vannak, csak ezeket nem lehet megenni…

Ma tücsköt-bogarat összehordanak a Kádár-korszakról. Tudjátok, kik becsmérlik az ingyenes oktatást, az ingyenes egészségügyet? Azok, akik akkor is magánorvoshoz jártak, mert tellett rá. De mégis megbuktatták a rendszert, mert uralkodni akartak utálták, hogy egy levegőt kell szívniuk a prolikkal. Utálták, hogy nem vehetnek a pénzükért olyat, ami másnak nincs. Igazságtalan elosztásra vágytak, a társadalom szétszakadására, és ezt nevezték szabadságnak.

Én büszke vagyok arra, hogy a szocializmusban nőttem fel. Büszke vagyok arra, hogy a szocializmus a pökhendieket nem szolgálta ki. Büszke vagyok arra, hogy munkásnő anyám és katonatiszt apám felnevelhetett, diplomát, kenyeret adott, mert tudott adni. Büszke vagyok rá, hogy úttörővasutas voltam, KISZ-tag voltam.

A szocialista Magyarország tudást adott nekünk, munkát, biztonságot. A tőkés Magyarország munkanélküliséget ad, kiszolgáltatottságot, kilátástalanságot.

A Kádár-rendszerben sem kerestük magunkat halálra. De mindenkinek volt munkája. Aki tisztességesen dolgozott, tisztességesen élt meg. Milyen a mai Magyarország? Egyszerre szegény, elnyomorított, gyarmatosított, ugyanakkor hivalkodó, dzsentris és pökhendi.

A mai magyar irodalomban egy író van, aki úgy írja le, ahogy van. Egy ember van, aki nem csúnyítja, és nem szépíti a valóságot, elénk tárja, hogy változtassuk meg. Egy ember, egy író, aki minden évben eljön ide. Ma is itt van közöttünk: Moldova György. Mi, a Munkáspárt becsüljük munkásságát, és szükségünk van tanácsaira. Jó egészséget és sok örömet kívánunk neki!

Orbánék a göbbelsi propagandaminisztérium „legszebb” hagyományait élesztik újjá. Persze szépen keresztelték el: úgy hívják, imázsközpont. Orbánék politikája egy nagy ámítás, egy óriási tűzijáték. Orbánék hangzatos jelszavakat pufogtatnak, csillogó programokat lőnek a levegőbe, ami után nem marad semmi. Lassanként csak imázs marad, az ország meg kiveszik.

Európáról beszélnek, miközben folyik az ország belső gyarmatosítása. A Fidesz-városok elveszik a pénzt a nem fideszes városoktól. A nyugati országrész városaiba ömlik a támogatás, Kelet-Magyarország meg Balkánná válik.

A Néprajzi Múzeumba akarják költöztetni a főbírókat, amikor az egész jog- és igazságszolgáltatás egy nagy nyilvánosház. Ugyanazon cselekményért az egyik bíróság elítél, a másik felment, vagy éppen fordítva, ahogyan a hatalomnak tetszik. Államtitkárokat bilincsbe verve mutogatnak, amikor egyszerűbb lett volna akkor fenékbe rúgni, amikor az első thaiföldi repülőjegyet megvette.

Orbán a rádióban magyarázza nekünk: gazdagabbak lettünk, többet ér a lakásunk, mint tíz éve. Kivéve, ha elmosta az árvíz. Meg ha nem robbantotta föl valamelyik maffia. Tudja mit, Orbán úr! Jöjjön ide, és fizesse ki helyettünk a közüzemi számlát, a közös költséget, a tíz éve szenvedett kárainkat! Cseréljen velünk egy hónapra! Próbáljon megélni, gyereket nevelni negyvenezer bruttóból. Próbáljon azok között élni, akik a béka feneke alá süllyedtek mindenféle remény, mindenféle esély nélkül.

Emelik a nyugdíjakat, visszamenőleg fizetnek, hogy soknak tűnjék. De nem az! Morzsákat vetnek a nyugdíjasoknak, miközben szemérmetlenül emelik a gyógyszerárakat. Háromgyerekes családról prédikálnak, miközben a Heim Pál Gyermekkórház adományból szerzi be az életmentő műszereket, mert elfogyott a pénze.

Negyvenezerre emelik a minimálbért, de tönkreteszik a kis- és középvállalkozót, akinek a minimálbért fizetnie kellene. Van megemelt minimálbér, de nincs munkahely.

Széchenyi nevével a nagyság érzését sugallják, miközben a Széchenyi-terv sok tízezer kisvállalkozó számára nem megoldás. Pénzre csak az számíthat, akinek már van pénze, és szereti a kormányt. Akinek nincs pénze, aki gyűlöli Orbánt és udvartartását, annak kuss a neve.

Nemzeti egységről miközben mi, a 45-50 évesek nem kellünk a nemzetnek. Kérdezem én, sok-sok kortársam nevében is: mit ártottunk mi, 45-50 évesek a társadalomnak, hogy így kivessenek bennünket? Munkát nem kapunk, tehetségünk nem kell. A kormány nem ösztönzi se a multikat, se az állami intézményeket, hogy ne dobjanak a szemétdombra egy egész nemzedéket. De ide figyeljenek! Nekünk még dolgunk van. Nekünk még enni kell adnunk a családunknak, nekünk még fel kell nevelnünk a gyerekünket, nekünk még gondoskodnunk kell idős szüleinkről. Nem tűrjük, hogy bennünket áldozzanak fel! Ne féljetek, barátaim, bejutunk a parlamentbe, és visszaadjuk a becsületeteket.

Szidják a Kádár-rendszert, hogy úgymond diktatúra volt. Azt mondják, ma nincs diktatúra. Pedig ma van csak diktatúra, a legkegyetlenebb, ami csak létezik, a pénz diktatúrája. Ha pénzed van, mindened van: villád, uszodád, repülőd. Ha nincs pénzed, kiszolgáltatott, nyomorult senki vagy. Ha pénzed van, megveheted a politikusokat, olyan lesz a törvény, amilyennek te akarod. Ha nincs pénzed, ellened hozzák a törvényeket, téged adóztatnak meg, téged zsigerelnek ki.

Félelemben tartják a társadalmat. Figyelik, kikkel állunk szóba a kollégák közül. Figyelik, mit csinálunk. Szeretjük-e Orbán Viktort, járunk-e misére, szeretjük-e a NATO-t, mindent figyelnek. De igazából ők félnek. Féltik koszos hatalmunkat.

A NATO-külügyminiszteri ülés idején, a Lánchídon néhány tucat ember kiakasztott egy lepedőt. A kormány úgy megijedt, hogy két teherautónyi rohamrendőrt küldött értük. Négyezer embert ellenőrzött az állambiztonság. Készek voltak elfojtani mindent és mindenkit, csakhogy bizonyítsák nyugati uraik előtt, hogy megszolgálták a Nyugat pénzét.

Lelki terror alatt tartják a társadalmat. Orbán Viktor azt hiszi, hogy ő Szent István. Ő akarja megtéríteni a hitetlen magyarokat. Sülve-főve együtt van a főpapi méltóságokkal. Megígéri, hogy majd mi fizetjük a papok nyugdíját is. A pálosok elrondíthatják keresztjükkel a Gellérthegyet. A gyerekeinket hittanra fogják tanítani, ha akarod, ha nem.

Magyarságról beszélnek, miközben kalandorok és tisztességtelenek. A státustörvény az Orbán-kormány legaljasabb, legbecstelenebb törvénye. Nacionalista kalandra költik a pénzt, mikor itthon is van gond bőséggel. Szembeállítják a magyart a románnal, a szlovákkal, az ukránnal, a szerbbel. De szembeállítják a magyart a magyarral is. Ki fogja megmondani, ki is a magyar? A Tőkés Lászlók, a Kasza Józsefek és más főmagyarok, akiknek semmi sem szent ezen a világon.

A mi bűnünk, barátaim, hogy Orbán Viktor maszlagát bevesszük. Egy öreg néni betelefonál a rádióba, és azt mondja: álljon már valaki a szegény miniszterelnök mellé, mert szerencsétlen egyedül erőlködik. Ezt csinálták négy éve is, elhittük, amit a telefonba duruzsolt.

A rendszer ebben bízik, meg abban, hogy az emberek nem fognak fellázadni. Abban bízik, hogy teljesen elhülyítheti az embereket. Nézzük a szappanoperát, várjuk a lottóhúzást, hátha nyerünk. Megyünk a Tescóba, és megvesszük az éppen esedékes akciós limlomot.

Panaszkodtok? Rosszul élünk? Munka nélkül vagytok tíz éve? A gyereket nincs miből taníttatni? Keresitek az okokat, a felelősöket? Nos, van magyarázat. Lehetnek rosszak, tehetségtelenek a miniszterek, lehetnek korruptak az állami hivatalnokok, a lényeg nem ez. Magyarországon kapitalizmus van. Ez a lényeg!

Kádár elvtárs gyakran mondogatta, kicsit viccesen, kicsit komolyan: én éltem a kapitalizmusban is, éltem a szocializmusban is, tudom, melyik a jobb. Mi nem tudtuk. Sokan nem tudtuk. Irigykedtünk a Nyugatra, mondván: ott a munkanélküli segély is több, mint nálunk a fizetés. Nem becsültük meg azt, amink volt. Azt hittük, mindig lesz biztos munkánk, lesz megélhetésünk, kiszámítható jövőnk. Engedtük, hogy korrupt pártfunkcionáriusok és bosszúra vágyó, önmutogató értelmiségiek leváltsák a rendszert. S ők leváltották.

Azt hittük, egy kis kapitalizmus nem fog ártani. De a kapitalizmust nem lehet kis adagokban bevenni. Minden vagy semmi. Hát ők mindent vittek!

Tíz éve minden magyar kormány a kapitalizmust szolgálja ki. Tíz éve minden kormány a gazdagoknak ad, és a szegényektől vesz el. Tíz éve minden parlamenti párt a nagytőkéseknek, a bankároknak, a multiknak és a kiszolgálóiknak ad jobb életet.

Tanuljunk belőle végre! Amíg nem lesz munkásember a parlamentben, a dolgozónak nem lesz jobb élete. Miért is lenne? Gondolod, hogy a főhivatalnok, havi 900 ezres fizetéssel, érteni fogja a te gondodat? Azt hiszed, hogy a bérszavazó képviselőt érdekli a te kis földhözragadt életed? Vagy bemész a parlamentbe, vagy ne számíts jobb életre!

Nekünk kell jönni, barátaim, nekünk, a Munkáspártnak. Mi azokat visszük a parlamentbe, akik ma nincsenek ott. Általunk és velünk ott lesz a munkás, a paraszt, a tanár, az orvos, az agrárértelmiségi, de ott lesz a kis- és kényszervállalkozó is, a munkanélküli is, a nyugdíjas is.

Mi a szegény embereknek ígérünk jobb életet. Az újgazdagoktól meg fogjuk kérdezni: honnan a pénzetek? Ha loptál, tedd vissza a helyére, és viseld a felelősséget! Ez a mi politikánk.

A pénzt pedig oda kell adni a dolgozó embereknek. Nem tűrhetjük, hogy a kormány lefeküdjön az Európai Uniónak. Igenis kell 0-s áfa. Adjunk esélyt, támogatást a dolgozó embernek is. Ne legyen áfa a lakossági szolgáltatásokon és a közüzemi díjakon, az alapvető élelmiszereken. Ne büntessük áfával a szülőket sem, akik gyermekruhát vásárolnak vagy iskolaszereket.

Ellenőrizni fogjuk a parlamenti pártokat. Le fogjuk leplezni a kéz-kezet-mos törvényeket. Rácsapunk az állami tolvajok kezére. Nem fogjuk tűrni, hogy zsidózzanak, cigányozzanak. De nem fogjuk tűrni azt sem, hogy meghamisítsák a mi történelmünket, azt, ami mi éltünk meg. El kell törölni a kommunizmus áldozatainak napját!

Kádár elvtárs számára a párt mindennél előbbrevaló volt. Hiszem: ha élne, közöttünk lenne, s büszke lenne a Munkáspártra. Emeljük magasra a zászlót! Jussunk be a parlamentbe! Váltsuk valóra Kádár elvtárs álmát! Teremtsük meg a dolgozó ember Magyarországát!

Részletek a felszólalók beszédeiből

Urbán Sándor, a Munkáspárt elnökségének tagja

A magyar dolgozó, a munkás, a paraszt, az értelmiségi, általában a bérből és fizetésből élő honfitársaink már nem hiszik el, hogy mindenért a Kádár-korszak a felelős. Ne feledjék a hatalom mámorában tobzódó urak, hogy a magyar társadalom felnőtt. Ébressze fel őket a valóság, a nem oly régen lezajlott közvélemény-kutatás eredménye, amelyben a magyar nép állásfoglalásával kellett szembesüljenek Kádár János személyét és tevékenységét minősítő kérdésekben.

Az első kérdés, amire válaszolni kellett: mikor éltek jobban: 1989 előtt vagy utána? A többmillió válaszoló nyolcvanegy százaléka a Kádár-korszakra szavazott.

A második szavazás témája ez volt: ki az ezredév magyarja? Első helyen Szent István, másodikon Széchenyi István, a harmadikon Kádár János végzett. Megelőzve a többi között Árpád fejedelmet, Mátyás királyt, II. Rákóczi Ferencet, Hunyadi Jánost, Kossuth Lajost, Deák Ferencet, Petőfi Sándort, Ady Endrét, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, akik mind a magyar nép büszkeségei.

Harmadik alkalommal azt kérdezték a közvélemény-kutatók, hogy melyek voltak a legsikeresebb korszakai a magyar történelemnek. Első helyezést Szent István kora, a másodikat Hunyadi Mátyásé, a harmadikat a Kádár János nevével fémjelzett korszak érte el.

Kádár János nem azért volt kommunista, mert annak vallotta magát, hanem élete, munkája, elvi szilárdsága, a magyar haza iránti elkötelezett  hite tette azzá. Neki soha nem volt más mundérja, csak a haza, a munkásosztály mindenekfeletti szolgálata. Ember volt a szó legigazibb értelmében, s ez tette örökre halhatatlanná.

Hallgattak ezekről a hatalmat szolgáló krónikások. De a tények nem megváltoztathatók. Ez volt Kádár János, így értékeli nagyságát el nem múló, örökké fénylő érdemeit a magyar nép, de a világ politikusainak nagyjai is.

Mi méltó őrzői, folytatói kívánunk lenni mindazon örökségnek, melyet Kádár János emberi, államfői politikusi nagyságával élete során kis hazánk, az egész magyar társadalom életének szebbé, boldogabbá tételében elért.

Hogy ne törölhessék ki a magyar fiatalság emlékezetéből Kádár Jánost, hogy emberi, államfői, politikusi nagysága méltó módon elismerést nyerjen, követeljük a magyar kormánytól, Budapest önkormányzatától, hogy állítsák fel szobrát Budapesten!

Egységesek és erősek vagyunk, s mivel igaz ügyért küzdünk, s egyre több honfitársunk bizalmát tudhatjuk magunk mellett, nincs erő, amely feltartóztathatna bennünket önökkel együtt abban a harcban, amelyet mindannyiunk életének jobbá, szebbé tételéért folytatunk.

Nagy Lajosné pedagógus

Biztos mindannyian emlékszünk a szállóigévé vált mondatra a 70-es évekből: „Addig lesz jó nekünk, ameddig Kádár él!” S a munkásnak addig volt jó. Milyen volt a Kádár-rendszer? Biztos volt a munkahely, a bér, amelyet nem terhelt személyi jövedelemadó. Az építési hitel kamata három százalék volt, nagyon sokan építkeztünk is abban az időben.

A munkakerülőket büntették. Ingyenes volt az oktatás, a tanszereket mindenki meg tudta vásárolni. Nem kellett fizetnünk az orvosi ellátásért, olcsó volt a gyógyszer. Szerényen éltünk, alacsony kamatú hitelből vettünk meg mindent: bútort, tv-t, mosógépet. Ingyen kaptuk a diplomát, s minden nyáron megtehettük, hogy SZOT-üdülőben nyaralhasson a család egy-két hetet. Fejlett volt a mezőgazdaság, jól működtek az állami gazdaságok, a termelőszövetkezetek, világszínvonalon művelték a földet.

Ez volt a múlt. Tévedés ne essék, nem a múltat dicsőítjük, s nem is sírjuk vissza. A fejlődést nem fogjuk megakadályozni. Az iskolapadban viszont azt tanultuk, hogy a társadalom úgy fejlődik, hogy megszüntetve megtartja a régit. A régiből a jót meg kellett volna tartani, s akkor nem lenne ilyen vad a mai magyar valóság.

Nézzük a jelent! Építési hitelt a közalkalmazott, a munkás, a kisvállalkozó nem kaphat, mert úgymond nem hitelképes, nem tud nagy jövedelmet felmutatni. Az ország fejlődik, szépül, rengeteg az áru, lehetne vásárolni, de nincs miből. Alacsonyak a bérek, nagy a munkanélküliség, hatalmasak az adóterhek. Minden drágul, az energiaárak, a gyógyszerárak határa a csillagos ég.

Nincsenek már SZOT-üdülők, amelyek a dolgozók pénzéből épültek fel. Ki tudja, kik nyaralnak most ezekben, hogy nem a munkások, az biztos. Hol van már az ingyenes oktatás, az ingyen diploma? Sok gyereknek nincs tankönyve, füzete, amikor megkezdődik a tanév, s örül a szülő, ha őszre cipőt tud venni a tanszerek helyett.

A statisztika szerint országunkban 4.2 millió ember él a létminimum alatt. A lényeg, hogy van országimázs-központunk, vannak millenniumi szobraink, magyarságunkat dicsőítő milliós költségvetésű filmjeink, újgazdagok, budai villák, autócsodák. És van szegénység, alacsony nyugdíjak, vannak napi megélhetési gondok.

Kormányunk támogatja a külföldön élő magyarokat, segíti a munkához való hozzájutást. Ez helyes. Csak azt nem értem, hogy előbb miért nem a saját házunk táján sepregetünk? Nálunk nincsenek munkanélküliek, hajléktalanok, akiket segíteni kell? Itthon már nincs kiket támogatni?

Érezzük: ez a jelen. S mit hozhat a jövő? Van még miben bíznunk? Hozhat-e még valaki változást, javulást? Igen. A Munkáspárt. A Munkáspártban tisztességes emberek vannak. Kell az országnak egy olyan párt, amelyik az alacsony bérből élőkkel és a kisnyugdíjasokkal foglalkozik.

Székely Mariann óvónő

Immár 12 éve emlékezünk meg minden júliusban Kádár Jánosról. Minden felszólaló a múltba révedve hasonlítja össze azt a bizonyos „átkos” rendszernek nevezett időszakot a mai tragikus állapotokkal. Ezt ezen a helyen nem is lehet másként tenni. De törekednünk kell arra, hogy ne az elvesztett éveket sirassuk, hanem hogy tegyünk a máért, a holnapért.

Hiszen milyen jövője van egy mai fiatalnak? A mai politika vissza fogja hozni a háború előtti éveket, amikor csak a gazdag szülők gyermekei tanulhattak, a szegény hiába volt okos, jó tanuló, abba kellett hagynia a tanulást. Ezért követeljük, hogy minden fiatal egyforma esélyt kapjon az élete alakításához. Az oktatás minden szinten legyen ingyenes.

A munkahelyek sem kapkodnak a fiatalokért. A felvételi elbeszélgetésen a legfontosabb kérdés: hány év szakmai gyakorlattal rendelkezik? S a válasz: semennyivel, pályakezdő vagyok. Ebben az esetben: sajnáljuk! S a fiatal munkanélküliként kezdi az életét, esetleg úgy is folytatja, hisz aki nem dolgozhat, nem szerez gyakorlatot sem. Ezért követeljük valamennyien, hogy minden fiatalnak alanyi joga legyen az első munkahely megszerzése.

Ne azért mondjon le a nő a gyermekvállalásról, mert akkor hátrányos helyzetbe kerül. A gyed, gyes ideje alatt már nem abból a jövedelemből fog élni, mint amikor keresőképes volt, hanem kevesebből, holott több lett az éhes száj. A gyes leteltével kevés nő tarthatja meg az állását, hiszen a munkáltatónak nem kell olyan munkaerő, aki sűrűn mulaszt a beteg gyermek miatt, s ugyanezen okból nehezen talál munkát egy kisgyermekes anya. Ezért a társadalomban meg kell valósulniuk a nők és férfiak egyenjogúságáról vallott elveknek, s az ezektől elválaszthatatlan emberi méltóságnak.

***

Évről évre többen vagyunk a Kerepesi temetőben emlékezni július első szombatján. Özönlik most is kora reggeltől a nép a Keleti felől, metróról, vonatról, autóbuszokról. A Festetics utcában egy meglett korú férfi és nő, a nemzeti és vörös szalaggal ékes koszorúcskához még szegfűt is vásárol.

– Orosházáról  jöttünk – mondja Bodó József –, hogy tiszteletünket tegyük. A lányunk is eljött. Alapítók vagyunk az ottani Munkáspártban. Ha csak lehet, minden esztendőben itt vagyunk. Hozzuk a Viharsarok üzenetét…

– Meg a reménykedést, hogy egyszer jobb lesz – fűzi hozzá a lánya, Trucz Zoltánné. – Úgy él emlékezetünkben Kádár, mintha a rokonunk lenne!

A falak mentén sorra állnak a virágárusok. Amint haladunk a temető felé, úgy változik az ár, lefelé. A kezdetnél még hatvan forint, húsz méterrel arrébb negyven, majd a Fiumei úton már harmincért adja egy termetes roma asszony.

– Ennyiért is megéri? – kérdezem.

– Adnám olcsóbban is, drága Jani bácsi emlékére, de akkor nem jön ki a vonatköltség. Nyugodjék békében. Az ő korában nem éheztünk! Nézze, ma mivé lett a cigányság?!

Autóbuszok jönnek, immár utasok nélkül, rajtuk a felirat: Kapos Volán, Nógrád Volán, Nyírség Volán… mind azt jelzi: itt van az egész ország, legalábbis képletesen, küldöttileg.

S ahogy lenni szokott, az utak mentén könyv- és újságárusok: a Lecsó-asztaltól nem messze a Progressio Kiadó. Slágernek számít Kopátsy Sándor Kádár és kora című könyve. Mezei András költővel, a kiadójával találkoztam:

– Tudtuk, hogy sikerkönyv lesz, a cégem kiadásában jelent meg – mondja –, de hogy ennyire? Ez is mutatja, mennyire él az emberekben az alakja, a nevéhez fűződő korszak. Nézze azt a tolókocsis asszonyt, milyen elmélyedve lapozza a könyvet! Visszaadatom az ezer forintját, bizonyára kell neki gyógyszerre, ennivalóra…

Az idős hölgy, Laki Istvánné, sebtében elmondja tragédiáját a lakásmaffiával kapcsolatosan.

– Nézze meg, három évtizede kocsiban élek. Jól elbántak velem. Ellátást, nyugalmat ígértek, csak írjam alá a szerződést, majd minden kívánságom lesik. Aztán kiforgattak a lakásomból, most az irgalomból élek. Kádár idején lehetett volna ilyet csinálni?

És a tömeg nőttön-nő, a panteon előtti térség tele emberekkel.

– Nem a nosztalgiázók és a „múmiák” pártja ez, ahogy azt az uralkodó osztály állítja – mutat körül Kerényi Péter Győrből. – Az élet pártja vagyunk, egyre több közöttünk a középkorú meg a fiatal.

Szinte erre válaszként érkezik három ifjú ember, Bálint Róbert, Kátor István és Németh Tamás, a Baloldali Front szolnoki szervezetéből.

– Szakmát tanulunk, középiskolában – meséli Németh Tamás –, én például öntvényfényező leszek. De hogy munkám, állásom hogyan lesz, az a jövő zenéje. Azt viszont biztosan tudom, hogy a Munkáspárt bejut a parlamentbe. Ezért dolgozunk.

Vége az ünnepségnek, elhangzottak a beszédek. Virág- és koszorúerdő a vörös márvány emlékkövön. Lassan megindul az emberáradat, ki az utcára. Végig a Fiumei úton, a Légszesz utcán át a Köztársaság térre. Még egy újságossal találkozom: Molnár Lajosnéval.

– A mai napon százötvenet adtam el A Szabadságból. Már csak néhány darab van, ez is el fog kelni. Önkéntes terjesztője vagyok a pártlapnak, pedig soha nem voltam párttag. De ebben lehet olvasni az egyetlen igazságot, a kétkezi emberekét!

Még hozzáteszi: vidéki ismerőseinek, a saját pénzéből, rendszeresen húsz példányt küld. Egyetlen kérése, hogy olvasás után adják tovább!

A Köztársaság téren a lelkes tömeg egyetértően követi Urbán Sándor szavait, hogy állítsák fel Kádár János emlékművét. A hangulat izzó, lelkes közbeszólások helyeselnek, közben a borsodi szénbányászok zenekara a demonstráció fináléjához készül, hogy felcsendüljön az Internacionálé. (Mártonfy Mihály)

***

A megemlékezésen rövid, szívélyes hangulatú eszmecserére került sor Thürmer Gyula és Moldova György között. Az író láthatóan meghatottan köszönte meg a Munkáspárt elnökének jókívánságait, amit a beszédében kifejezett. Elmondta: dolgozik, új könyvet ír Kardos Györgyről, a Magvető Kiadó legendás vezetőjéről. Tanulságos, amit a körülállók számára is hallhatóan kifejtett: a párt még többször mondja el az embereknek, hogy a Munkáspártra leadott szavazat nem vész el. Eddig maga is úgy gondolta, s az MSZP-re voksolt. Kissé keserűen említette: ott nemigen számítanak rá.