GRÓSZ KÁROLY: Tartsunk szünetet?

Nem, mert én butább javaslatot akartam tenni, de most már nem. Szóval önök döntsék el, hogy történészek milyen okmányra támaszkodnak, és azokat hívják meg, akik kijelentették, hogy a belső irattárukat megmutatják. Mert én megsértettem még másokat is. Mert én ott azt láttam, hogy a gyengébb lapba, mert nem egyforma volt a nyomda, hogy így szól, és én vállalom ezt a tanulást, amit ez a nagy vitát keltő interjú, párhuzamos interjú keltett, amikor az egyik repülőgépen, a másik isten tudja, mit mondott[1]. Mert én ugyanazt mondtam ott, abban a szolnoki lapban[2]. De nincs a birtokomban ebben a pillanatban. És az a pecsét, amit én külföldieknek szántam, hogyha üdvözölnek engem, ugye azt én mindig ilyen fogantyúban láttam, ilyen pecsétnyomóban, mert annak tisztán kellett lenni. Mert ha valaki engem üdvözöl, mint mondtam, írni nem tudok, egy ismert meghatalmazás. Sokan kaptak ilyet. Meghatalmazom X-et és Y-t, kiderült, hogy a betét a fém, és nagyon helyes, hogy fém. Én meg azt hittem, hogy összetörött, mert már rég nem aktuális, mert régen elavult, folyton küldik, és mindenki tudja, hogy a titkárnő ezt használja, vagy mondja, akkor az illető titkárnak is ezt kell mondani. Nem mindenkinek kellemes vagy érdekes az, hogy én keresem. Bocsássanak meg. És akkor két hét múlva újra össze kellett hívni a megyei aktívát, mondom, ezek imperialista röpcédulák, és két hét múlva meg kellett mondani, hogy  igazak.

Mert azon a bizonyos XXII. kongresszuson, azon kitárult. Én emlékszem, hogy ennek a betege lett a Marosán is, ami ott elhangzott. Hogy mi ennek a háttere. Akkor látom – végre megörültem, én nem tudok úgy olvasni – az első szót, hogy mit mondott Hruscsov a nem tudom én kinek, amikor lemondatták őt[3]. Köszöni a humanizmusát. De az később volt. Kiderült, hogy arra értette, hogy azok nem akartak elmenni Leningrádba, mert ott meg kellett volna mondani, hogy az koncepciós per. És azért nem engedték arra a világ csodájára, hogy Hruscsov egyedül fogadja a magyar újságírókat, pont a magyar újságírókat, – mert ott voltak –, hanem az egész PB ragaszkodott, hogy ott legyen, nehogy erről beszéljen. Azt hiszem, ez is dokumentálható. Aztán meg látom, hogy mennyire köszön mindent, hogy már ennyire emelkedtek[4], de azt valószínű akkor mondta, amikor még csak abban egyeztek meg, hogy zárt beszámoló lesz[5], de abban nem, hogy az összes küldöttek megkapják, és tudják, ha van százhúsz küldött, nem is mind tiszta kommunista. Bocsássanak meg.

Tehát a lényeg az, hogy az orvos nekem azt mondta, hogy felelős dolgot nem tudok, mert mikor nekem ilyen háromnapos szüneteken valaki azt mondja, hogy kellemes ünnepeket kívánok, akkor mindig gutaütést kapok, mert ott ülök a feleségemmel, ő sem mehet, én sem mehetek. Akkor milyen háromnapos ünnep, amikor annak is a gondja, meg nekem is[6].

Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtársak? Mert a parlamentben már nem. Ha tudomásul veszik, hogy a visszaemlékezésemben ahhoz tartom magamat, amit az a nem komoly ember, mondjuk az a bábszínházas[7] mondott, hogy a fiataloknak szánja, hogy ő vállalja a múltat. Nem tudom, megfelelt-e ez a Kommunyisztnak és a Magyarországnak adott cikknek[8], hogy én nem békebontó akarok lenni, de én a hetvenéves KMP-nek[9] ötvenhét éve vagyok tagja. És nem tudtam nem igazat mondani, és mégis, hogy békebontó ne legyek, vagy ne az egységet szolgáljam. Nem tudom, bele lehet-e kötni, mert ez publikus volt Magyarországon is. Ez esetben ragaszkodtam, hogy én ezt nem csak Moszkvában merem mondani. És azonkívül én a hatvanéves MKP-nál is adtam a Szovjetuniónál nyilatkozatot, mert világos, hogy kérik[10].

És akkor most már nagyon rövid leszek. Mert ha maguk elfáradtak, én is elfáradtam. Mert én a saját kockázatomra, már egyszer én csináltam ilyet[11]. És akkor az van, hogy én ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos mostanában nem szeretett államfőt, aki nagyon rosszul viselkedik, csak olyan világtáj szerint nevezzem meg, és elvtársnak senkit sem szólítok, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok, nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, bizonyító tanúra sem, és ellenkező tanúra sem, aki nem él. De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül fel egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt, meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot[12], akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés, és nem minősítettem ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem.

Mert az a… most már rájöttem, a 28-ától[13] kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom én mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok. Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk, és elvtársnak sem szólítok senkit sem, mert hátha a megrögzött optimista szó, amikor én sok évig mondtam valamit, az én visszaemlékezésemben[14] nem szerepel. Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen.

És sorrendben, ahogy az én életemet éltem át, és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális, és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.

GRÓSZ KÁROLY: Köszönjük szépen, Kádár elvtárs. Elvtársak, azt javaslom, tartsunk egypár perc szünetet.