Tisztelt vendégeink! Kedves elvtársak! Barátaim!

Tíz esztendeje halt meg Kádár János. A 20. századi „magyar csoda” az ő nevéhez fűződik. Mi, magyarok három évtizedig békében éltünk önmagunkkal. Forradalmak és ellenforradalmak, polgárháborúk és társadalmi megrázkódtatások nélkül. Nem lettünk egyformák, de értettük egymás nyelvét, megtanultunk együtt élni. A kádári szocializmusban a magyar nép, a magyar nemzet beszélő viszonyba került önmagával.

Nem kellett hangos jelszavakért, nemes vagy nemtelen eszmékért meghalni. Az emberek tehették azt, amire születtek, amire vágytak. Élhettek, tanulhattak, gyereket szülhettek, boldogulhattak. Mindenki együtt, s külön-külön. Senki sem mondja, hogy ez volt a Kánaán. Voltak szegényebbek és jobb módúak, de senki sem nyomorgott, sőt!

A magyar nép békében élt a világgal is. Nem viseltünk hadat a szomszédaink ellen. Önálló helyet vívtunk ki magunknak a nagyhatalmak közötti küzdelemben. Tagjai voltunk a keleti szövetségnek, de nem lettünk szovjet gyarmat. Ha szerényen is, de segíthettük az enyhülést, az európai népek megbékélését. Nem lettünk nagyhatalom, de visszaszereztük nemzeti önbecsülésünket. Nos, ez a ritka korszak, ez a kivételes történelmi tett forrt össze egy kivételes ember, Kádár János nevével. Rá emlékezünk ma.

Az évfordulót nem fogja emlékbélyeg megörökíteni. A hatalom nem fog gesztusokat gyakorolni. Nem neveznek el Kádár Jánosról utcát vagy teret. Egykori dolgozószobájában, a Széchenyi rakparton nem helyeznek el emléktáblát. A miniszterelnök nem fog egy szál virágot hozni Kádár János sírjára. Pedig tehetné! A virág, a gesztus nem Kádár Jánosnak szólna, hanem önöknek, apáinknak és anyáinknak, szüleink nemzedékének, e kivételes korszak hőseinek.

Mi, a Munkáspárt tagjai leteszünk egy szál virágot. Mi becsüljük Kádár János emlékét. Tiszteljük szüleink munkáját. Mi tudjuk, mivel tartozunk az országnak, mivel tartozunk a Magyar Népköztársaságnak.

A mai hatalom nem tesz gesztusokat. Kádár János tíz évvel a rendszerváltás után is ellensége. De nem csak ő! Az Orbán-rendszer ellensége minden kommunista, minden szocialista. Ellenségei a liberálisok. Ellenség a mérnök, aki erőművet akar a Dunán. Ellenség a pesti ember, aki metrót akar. Ellenség az átlagember, aki ellenzi a Jugoszlávia elleni háborút. Ellenség az, aki azt akarja, hogy a köztársaság elnökét a nép válassza. Ellenség a kisrendőr, aki csak azt kéri: maradjon meg a belügyi óvoda, a belügyi üdülő. Ellenség már az is, aki azt mondja: a művészi ízlésről ne a hatalom döntsön, hanem a közönség. Ellenség lassan mindenki, aki másként gondolkodik, mint a fideszes vezetők.

Emlékezzünk csak! Kádár Jánost egy felismerése tette naggyá: nem lehet folyamatosan ellenségeskedni, nem lehet szüntelenül háborúkat vívni, mert ez tönkreteszi az országot.

Orbán Viktorék egy éve polgárháborút vívnak az ország nagy része ellen. Fegyverek nem dörögnek, de a polgárháború nagyon is valóságos, a gazdaságban, a sajtóban, a kultúrában. Már a focisták sem fociznak, hanem polgárháborúznak, közben meg a világ minden létező csapatától kikapnak. Nehogy azt higgyük, hogy ez csak a sportban van így.

Ez a furcsa polgárháború tönkreteszi Magyarországot. Be akarunk lépni a gazdag Nyugat-Európába. Ám legyen! De hogyan akarjuk megvédeni magunkat, ha tízen tízfélét mondanak? Ha nem tudunk egységesen fellépni az Európai Unió ügyeiben, belepusztulunk a belépésbe. Ha nem védjük egységes fellépéssel a magyar kultúrát, ha nem óvjuk meg a magyar nyelvet, végünk van. Ha nem azzal foglalkozunk, amivel kellene, ha nem gondolkodunk, ha nem alkotunk, hanem harcolunk, elvesztünk egyszer és mindenkorra. Értse meg mindenki! Véget kell vetni a polgárháborúnak! Véget is lehet vetni, ha a hatalom akarja.

Emlékezzünk a történelmi tapasztalatokra! Kádár 1956 után azt ismerte fel, hogy az ország nem áll és nem is állhat csak kommunistákból. Lehet kiváló gyárigazgató, könyvtárvezető, színész, mérnök bárki, az is, aki nem kommunista.

Orbán Viktor hatalomra jutása óta nem az a kérdés, hogy jó-e egy ötlet, hanem hogy kitől származik. Ha barátunk, nem számít, hogy buta, faragatlan, tehetségtelen, azt csinál, amit akar. Ha ellenségünk, akkor lehet bármilyen felkészült, művelt, netán zseniális, a fideszes Magyarországon nem rúg labdába.

Ez a politika több kárt okoz, mint az árvíz, a belvíz, a koszovói háború együttvéve. Tessék megnézni! Orbán összeszűrte a levet a kisgazdákkal. Na, nem a parasztokkal, nem a tejtermelőkkel. Az álkisgazdákkal, az ügyvédekkel, a tsz-jogászokkal. De csakis a szavazataikért. Mi az eredmény? Most együtt szétverik a mezőgazdaság maradékát.

A szocializmusban nem égették Békésben a gabonát, nem öntötték a tejet a földre, nem fenyegettek útlezárásokkal. Nem azért, mert nem volt szabad, hanem mert nem volt rá szükség. Volt háztáji, volt szövetkezet. Volt értelmes nemzeti agrárpolitika, a paraszt tudta, hogy amit megtermel, el is tudja adni. Tavaly a kukorica nem kellett, most a disznó marad rajta a gazdákon. S ez nem azért van, mert ilyen a kapitalizmus, hanem mert ilyen a kormány, ilyen a rendszer.

Torgyánnak nincs joga bűnt elkövetni a magyar nép ellen. A miniszterelnöknek pedig nincs joga, hogy engedje a rombolást. Követeljük, hogy a kormány szüntesse be a demokrácia lejáratását. Szüntessék be a megfigyelési ügyeket, elég a botrányokból. Nem kérünk a tömeghülyítésből, a kormány, a parlament azzal foglalkozzon, ami az embereknek fontos.

Barátaim! Kádár János nemzeti politikus volt, aki értette: nem elég, ha jól él a munkás és a paraszt, még akkor sem, ha ők vannak többségben. A rendszer akkor jó, ha mindenki megtalálja a számítását. Kádár munkás-paraszt kormányt hozott létre, de ebben a rendszerben jól érezte magát a munkás is, a paraszt is, de tegyük hozzá: a polgárok nagy része is. Igen, a polgáremberek, vezető értelmiségiek, a vállalkozók, kereskedők, kisiparosok. Ők is megtalálták helyüket a szocializmusban.

Orbán Viktor polgári kormányt teremt, de a polgárok nagy része is rosszul érzi magát. Orbán Viktor rendszerében a többség rosszul érzi magát. Rosszul érzi magát a munkás a gépiparban, a ruházati iparban, a gyógyszeriparban is; a békési paraszt is, aki nem tud olyat termelni, hogy az tetsszen a kormánynak. Rosszul érzik magukat a SOTE tüntető orvosai és ápolónői, a vasutasok, a bányászok, akiknek most végképpen végük, a pedagógus, a rendőr, a katona.

De rosszul érzi magát a polgárok többsége is. Sok fiatal azért szavazott a Fideszre, mert elhitte: a fiatal előtt szabad a vállalkozás útja, csak tehetség kell meg akarat. A magyar vállalkozónak vállalkozásbarát gazdaságpolitikát ígértek. Mit kapott cserébe? A teljes kiszolgáltatottságot, a tönkremenés perspektíváját. Tessék megkérdezni őket: elenyésző azok száma, akik életük javulását éppen a vállalkozástól remélik. Ez minden parlamenti bírálatnál nagyobb kritika. Ez a rendszer kritikája.

A társadalmi békének voltak szilárd pillérei. Kádár János szocializmusában a fizetésből ki lehetett jönni. Az emberek ezt tudták. Fel lehetett nevelni és iskoláztatni a gyereket. Elmehettünk étterembe minden vasárnap, és nem omlott össze a családi költségvetés. Orbán Viktor kapitalizmusában az emberek 90 százaléka nem tud kijönni a fizetéséből, nem tud félretenni, nem vesz kocsit, nem megy üdülni sehova. Nem járunk színházba, hangversenyre, s azt is kétszer meggondoljuk, hogy a gyerek kapjon-e tornacipőt. Azelőtt ezek a dolgok nem számítottak luxusnak, sőt, mindenki természetesnek tartotta. Persze 10 százalék jól él, övék a budai uszodás villa, ők vesznek külön terepjárót a mamának, a papának, s mi sem természetesebb, a gyereknek is. Ez Orbán Viktor világa, ez az ő társadalma.

A szocializmusban elvégeztük a középiskolát, az egyetemet, és el tudtunk helyezkedni. A kapitalizmusban ma nem tudni, érdemes-e egyáltalán tanulni. Tíz év alatt azt sem tudták eldönteni, hogy mit kell tanítani az iskolában. A gyermekeink nagy része hiába is tanul, nem tud biztos munkát találni. Ma Magyarországon az életképes, versenyképes, ereje teljében lévő emberre egyre inkább nincs szükség. A szocializmusra igaz volt, hogy nem becsülte meg eléggé a szellemi munkát, de igényelte, épített rá. Ma nem kellenek a tehetségek. Nem kell a tudás, nem kell az ész. Csavarok kellenek a gépezetbe, kicserélhető, eldobható alkatrészemberek.

Nincs társadalmi béke biztonság nélkül sem. A szocializmusban tudtuk: ha bajba kerülünk, van kihez fordulni. A szocializmusban volt biztonság. Hónap végén felvettük a KST-t, kölcsönt kértünk a tsz-től, elmentünk a tanácshoz. Ma senki sem segít, nincs kihez fordulni.

Árvíz a Kádár-korszakban is volt. Ha jött a víz, a kormány nem azt számolgatta, mibe kerül a szivattyú, hanem vitte azt. A honvédelmi miniszter nem várt egy hétig, hanem bevetette a hadsereget, katonákat, technikát, mindent. A biztosító nem kizsigerelte a szerencsétlenül jártakat, hanem segített nekik. Érdemben, pénzzel, nem üzleti reklámként.

Orbán Viktor kormánya cserbenhagyta az ár- és a belvíz károsultjait. Nem vetette be időben a hadsereget, nem járt közben a biztosítóknál, nem engedte a személyi jövedelemadó egy százalékának ilyen célú felhasználását.

Társadalmi béke csak akkor lesz, ha azonosak a játékszabályok. Üres beszéd, hogy ez a kormány küzd a bűn ellen. A szocializmusban megtanultuk, hogy nem szabad lopni, csalni. Aki lopott vagy csalt, azt megbüntették, és mi igazságosnak éreztük a büntetést.

Lopni, csalni ma sem szabad, de lopnak és csalnak. Az emberek nem azt látják, hogy a Fidesz politikusai lennének a legtisztességesebbek, legfeddhetetlenebbek. Az emberek azt látják, hogy a fideszes hívek, a fideszes barátok és barátnők tisztára mossák törvénytelenül szerzett vagyonukat, eltüntetik egykori adócsalásaikat. Az emberek azt látják, hogy a feketegazdaság játékszabályait teszik meg törvénynek.

Barátaim! Nem gondoljuk, hogy a külpolitika minden kérdésében nemzeti egység lehet. Mi semleges Magyarországot akarunk, a mai hatalom a NATO-nak elkötelezett országot. De nem mindegy, messze nem mindegy, hogy adott szövetségi kereteken belül mit csinálnak.

Kádár János nem volt a Varsói Szerződés sztahanovistája. Tudta, hogy kis országként benne kell lennünk a Varsói Szerződésben, de sohasem lihegte túl. Volt esze, volt ereje, volt intelligenciája nyitni a másik oldalra is.

Ez az, ami ma nincs, se erő, se intelligencia. Ma a magyar politikusok majmolják Amerikát. Ugrálnak a NATO-nak. Ha Clinton kezet fog velük, egy hétig nem mosnak kezet. A legnagyobb élvezet számukra Albright mosolya.

Orbán Viktor nem egy a NATO-rajongók közül. Ő ma a magyar miniszterelnök. Őt különleges felelősség terheli. Ő a felelős a Jugoszlávia elleni háborúért, hogy részt vettünk a háborúban, hogy idegen megszállás alá kerültünk, hogy a Vajdaságot bombázta a NATO.

Ő felelős azért, hogy az USA nyomására megromlott a viszony Oroszországgal, hogy tönkremegy a magyar gyógyszeripar, a konzervipar, az autóbuszgyártás. Orbán Viktor tudta, hogy az orosz gazdaság erősen hat Magyarországra. Mégis belement a magyar-orosz konfliktusba.

Orbán felelős azért is, hogy a nacionalizmus kimondatlanul a hivatalos politika része lett. Csurka leplezetlenül követeli a határrevíziót, a Vajdaság elcsatolását. Orbán Viktor ugyanúgy Nagy-Magyarországot akar, csak diplomatikusabban mondja.

A veszély nem csak az, hogy végül még mi járunk rosszul. Ha terjed a nacionalizmus, akkor terjed az antiszemitizmus is. Ahol van antiszemitizmus, ott van sírgyalázás is. Ez a kormány, a hatalom felelőssége.

Ebben a helyzetben mi az Alkotmánybírósághoz fordultunk. Legyenek kedvesek megvédeni az alkotmányt, ha kell, a parlamenttel, ha kell, az egész NATO-val szemben. Az alkotmányban ugyanis az van, hogy mi elítéljük a háborút, s védjük a vajdasági magyarokat is.

Mit tesz ebben a nehéz helyzetben az Alkotmánybíróság? Kijelentette: a háborús részvételről hozott parlamenti határozat elbírálásában nem illetékesek, mert az nem törvény, csak egy határozat. Miben illetékesek? Abban, hogy felvegyék a miniszteri fizetést, abban, hogy kiszolgálják a hatalmat? Nem voltak illetékesek akkor sem, amikor az Országgyűlés az összegyűjtött aláírások ellenére nem írt ki népszavazást a NATO-ról. A történelmi felelősség elől a papírjaik és a középkori talárjuk mögé bújtak akkor is, oda bújnak most is.

Barátaim! Kedves elvtársak! Az eltelt tíz év már igazán látható tükröt állított elénk, a kapitalizmus tükrét. Ebben a tükörben pedig látszik: a magyar kapitalizmussal baj van! Kádár János idején sem volt könnyebb a nemzetközi helyzet. Akkor is voltak buta emberek, tehetségtelen politikusok, akarnok karrieristák, de a rendszer működött. Magyarországról azt mondták, hogy gulyáskommunizmus. Kérdezem én: ma hol van a gulyás? Hol van a beígért jólét? A gulyáskommunizmuson jót nevetgéltek az urak, de a gulyást a rendszerváltással elosztották maguk között. Mikor lesz itt gulyáskapitalizmus, s főleg mikor lesz gulyás?

A történelem nem tíz éve kezdődött. Bármennyire szeretné Orbán Viktor, nem hozzá mérjük az időszámítást, sem Magyarországon, sem másutt. Itt éltünk 1989 előtt is. Itt éltünk és boldogultunk. Én ezt büszkén mondom. Nem kell meghunyászkodnunk. Nincs miért szégyenlősködnünk. Nincs miért kisebbségi érzésben szenvednünk. Büszkék lehetünk, és büszkék is vagyunk. Büszkék vagyunk, mert jobban éltünk ebben a korban, mint korábban. Jobban éltünk, mint számos európai ország. Büszkék vagyunk, mert közelebb kerültünk a világ fejlett országaihoz.

Kádár János helye ezért a nemzet emlékében Deák Ferenc és Andrássy Gyula mellett van. Mindazok mellett, akik előrevitték a hazát, a magyar népet.

Ma a hatalom nem emel emléktáblát Kádár Jánosnak. Hiszem, vallom, tudom: eljön az az idő, amikor Kádár János szobrot kap Budapesten. Nem csak elismerő szavakat, nem csak emléktáblát, de méltó szobrot. A néptől. Higgyétek el, barátaim, meg fogjuk érni!

Aki nincs velünk, az nincs is?

Bánhegyi József, a Munkáspárt Békés megyei elnöke beszéde (részlet)

Mindenki egyszerű embernek ismerte Kádár Jánost, a XX. század történelmének egyik legnagyobb formátumú alakját s politikusát.

Sajátos életútjához hozzátartozott a sok-sok megpróbáltatás, a gyermekkori cselédsors, börtönévek a Horthy-korszakban éppen úgy, mint az 1948–50-es évek útkeresése. Hitte, hogy csak a szocializmus hozhat felemelkedést a munkásság és a parasztság számára. Hitt a közösség erejében, hogy együtt, egymást segítve könnyebben juthatunk előre. Fejlődést akart, hogy feledésbe merüljön a szegénység és a kiszolgáltatottság. Modernizálta a gazdaságot, és felismerte a közeledés szükségességét az Európai Gazdasági Közösséghez.

Sok mindent lehet mondani ma, de én, az egyszerű műszaki ember úgy gondolom, hogy a kádári évtizedek hazánk hányatott történelmének legszebb és legsikeresebb korszaka volt, amikor a Nyugat mértéktartó körei által is elismert és méltányolt, viszonylagos jólétet, létbiztonságot, kiegyensúlyozott körülményeket és szabadságot sikerült teremteni, amelynek cselekvő részesei lehetünk.

Ezekben az évtizedekben évszázados álmok és vágyak valósultak meg.

Mindenkinek mást jelentenek ezek az évek. Vannak, akik ma is szívesen gondolnak vissza azokra a rendszerváltást megelőző évtizedekre, melyekben az egyén és a köz is előbbre jutott. De sokan vannak olyanok is, akik elfelejtenék, vagy csak nem akarnak emlékezni ezekre a nehéz, küzdelmes és mégis szép időkre.

A mi dolgunk még akkor is, ha sok a kellemetlen utóhatás, az élő szemtanúk cáfolhatatlan tisztánlátásával kiállni a korszak értékei mellett.

Mi azt tanultuk a kádári évtizedek alatt, hogy első a közszolgálat.

Még vannak, akik nosztalgiával emlékeznek azokra az olykor kötelezővé tett együttlétekre (felvonulás, ünnepek, brigádvacsorák, sportnapok, társadalmi munka), amelyek közel hozták egymáshoz az egyes embereket, és észrevétlenül is közösséggé kovácsolták őket. A mai rohanó, pénzközpontú világban erre a láthatatlan összetartozásra már nincs lehetőség, hisz a ma emberének egyedül kell, kellene boldogulnia.

Az elmúlt évtized politikai és gazdasági tevékenységét jellemzi:

• a mértéket nem ismerő Nyugat-imádat,

• a nyugati tőke utáni mindenekfeletti ácsingózás,

• a létrehozott értékek elherdálása, gondozatlansága,

• a bérből és fizetésből élők érdekeinek semmibevétele.

Sajnos a hazánkban élő emberek mind nagyobb része egyre kilátástalanabbnak ítéli a helyzetét. Nem látja a cél, az előbbrejutás módját, lehetőségét. Azt viszont látta, hogy a négyévenként változó kormányok ígéreteikből csak nagyon keveset tudnak megvalósítani.