Elvtársak! Barátaim!

Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek, de Kádár János nevét nem felejtjük. Életét ma már jobban ismerjük. Húsz év távlatából munkásságát is differenciáltabban tudjuk megítélni. Nézeteink sok mindenben változtak, sok mindent másként látunk, mint egykor. De a lényeg, a lényeg, változatlan. Kádár János a 20. századi magyar szocializmus megtestesítője és jelképe.

Kádár János nélkül nem érthető a magyar szocializmus, mint ahogyan a kádári életmű értékét is a magyar szocializmus teljesítménye adja. Neki is köszönhető, hogy a szocializmus Magyarországon nem csupán egy eszme volt, nem csak egy álom, hanem társadalmi, politikai, gazdasági realitás. Mi nem tagadjuk meg Kádár Jánost! A 20. századi magyar szocializmus örökségét a munkásmozgalom féltett kincseként adjuk tovább a forradalmárok újabb és újabb generációinak.

Barátaim! Harcostársaim!

Húsz esztendővel ezelőtt szertefoszlott ez az álom. Húsz esztendeje Magyarországon győzött a kapitalizmus. Kérdezem én: Ki a felelős, hogy a munkást, a parasztot, a dolgozót kivágták a parlamentből? Ki a felelős, hogy a helyükre beültek a jogász urak, a művész urak, a politikus urak?

Ki a felelős? Megmondom. Felelősek az MSZMP egykori vezetői. Azok, akik gyorsan elfelejtették a gyárat, ahonnan jöttek. Elfelejtették a munkást, aki őket a hatalomba küldte.  Azok a pártvezetők, akik gyerekeiket nem osztályharcra, hanem belesimulásra, a jólét élvezetére nevelték. A gyerekeiket, akik már beleszülettek jóba. A munkást viszont már lenézték, leköpték, s a végén el is árulták.  Azok a felelősek, akik húsz éve „alkotmányos többpártrendszert” hirdettek, miközben szétverték a proletáriátus szervezetét, a kommunista pártot. Azok, akik „átmenetről” prédikáltak a „hiánygazdaságból a piacgazdaságba”, közben vitték a vállalati vagyont, a szövetkezetek színe-javát.

Ez a társaság a szocializmus szégyene, egy tisztességes társadalom szemete. Mindegy, hogy miért tették. Pénzért, árulásból, gyengeségből, kishitűségből, butaságból. A végeredmény ugyanaz.

Ki a felelős? Igen! Felelős az egykori Szovjetunió vezetése, a Gorbacsovok, a Jakovlevek, a Sevarnadzek és mások. Azok, akik odaadták Kelet-Európát a tőkés nyugatnak. Odaadták saját boldogulásukért, egyéni túlélésükért mindazt, amiért egykor 20 millió szovjet ember életét áldozta.

Ki a felelős? Felelősek a külföldi tőkések, az amerikaiak, a németek.  Azok, akik beletaszították az országot az adósságcsapdába és máig nem engedik onnan kimászni. Azok, akik a szabadság jelszavával gyarmattá akarták tenni, és gyarmattá is tették Magyarországot.

Ki a felelős? Igen, felelősek az egykori ellenzékiek. Azok, akiknek többsége kellemes állásban dekkolta végig a szocializmust. Azok, akiknek megvolt nagyon is jó polgári egzisztenciájuk, de többre vágytak. Mindent akartak: vagyont, hatalmat, az életünket! Felelősek azok, akik negyven éven át csak a szájukat jártatták, de egy hidat, egy házat, egy gyárat életünkben fel nem építettek. Ha már a hidaknál tartunk: 1945-ben a fasiszták minden hidat felrobbantottak Budapesten, és a szocializmus két évtized alatt mind a kilencet újjáépítette. A mostaniak két hidat nem képesek – nem megépíteni, de még helyreállítani sem.

Keressük tovább a felelősöket? Vannak, barátaim! Mi magunk! Hagytuk magunkat félrevezetni. Hagytuk bebeszélni, hogy nincsenek osztályellenségek, csak partnerek. Hagytuk, hogy a reformkörösök szétverjék a pártot. Hagytuk, hogy a munkásőr kezéből kivegyék a géppisztolyt. Mások parancsára vártunk, amikor nekünk kellett volna cselekedni.

Mi, akik ma itt vagyunk, ezt értjük. Keserves árat fizettünk érte, de értjük. De még ezrével vannak tévelygők. Azok, akik két évtizede azzal áltatják magukat, hogy „nem ők léptek ki a pártból”, hanem „belőlük lépett ki a párt”. Azok, akik húsz éve elhiszik, hogy az MSZP a kisebbik rossz. Azok, akik szavazataikkal két évtizede újra és újra hatalomra juttatják az MSZP álbaloldali politikáját.

Elvtársak!

A rendszerváltást, a kapitalizmust nem mi akartuk, nem mi csináltuk. Az országot nem mi árusítottuk ki, nem mi döntöttünk szegénységbe, nem mi taszítottuk válságba.

A kivezető útért viszont nekünk kell megküzdeni. Nekünk kell megküzdeni, ha jobban akarunk élni, ha valamit vissza akarunk kapni abból, amit 20 éve elvettek tőlünk.

Húsz esztendeje eltemettük Kádár Jánost, de nem temettük el a szocializmust. Jelenünk a kapitalizmus, de jövőnk a szocializmus.  Az a társadalom, ami az embereknek munkát, megélhetést, tisztességes jövőt ad, az nem lehet rossz. Mi nem a 20. századi szocializmust akarjuk visszahozni, hanem a 21. századit akarjuk megteremteni. Olyan országot, amelynek sorsát a magyar városokban és a magyar falvakban döntik el, s nem Washingtonban, Brüsszelben. De Moszkvában sem, sőt Pekingben sem. Olyan országot, ahol a gyár, a föld, a bank a többségé, és nem néhány ezer tőkésé. Olyan országot, ahol az ember az érték, s nem a pénz. Olyan országot, ahol a jólét forrása a munka, és nem mások kizsákmányolása. Olyan társadalmat, ahol nem egy-két párt dönt, hanem maguk az emberek.

Ez a holnapunk, de odáig el kell jutnunk. Ma bizonytalanság és félelem tölti el a baloldali embereket: Mi lesz holnap? Mi lesz a parlamenti választások után? Mi lesz, ha jön a Fidesz, meg a Jobbik?

Az MSZP mostani kongresszusa egy centivel se vitte előre Magyarországot. Sőt, szertefoszlott egy mítosz, a nagy várakozás, hogy majd jönnek az MSZP-s fiatalok és megmentik a világot. Nos, nem! A kongresszuson megszületett a megállapodás: A fiatal elvtelen technokraták, akik már fiatalon meg tanultak lopni, most összeállnak 1990 politikai és gazdasági tolvajaival, hogy fél év alatt lenyúlják azt, ami még maradt.

Nem az a baj, hogy az MSZP összeomlik. Rohadjanak bele, megérdemlik! Két évtizede lopnak, osztogatják az állásokat, jól élnek, megérdemlik a sorsukat. A baj az, hogy itt hagyják nekünk a kapitalizmust. Egy országot, amire ki lehet írni: „ELADVA”.

Egy országot, amelynek két évtized alatt sikerült visszaküzdenie magát a Horthy-rendszerbe, és megint három millió koldus országává lenni. Egy országot, ahol egy millió ember jól él, s azért élhet jól, mert kilenc millió rosszul él. Egy országot, ahol nincs elementáris rend. Ahol, a mentősök hat kórházat is megkeresnek, de a beteget csak a hatodikban fogadják, de az addigra meghal.

Az MSZP bukásával a magyar munkás nem veszít, a Fidesz győzelmével nem nyer.  A kormányváltás csak akkor jelent esélyt neki is, ha a Munkáspártot bejuttatja a parlamentbe. Ha nincs ott a Munkáspárt, senki sem fogja a Fideszt az ígéreteire emlékeztetni. Senki sem fog figyelmeztetni, ha a Fidesz-kormány is meghajolna az IMF urai előtt.

Ma a kapitalizmus válságban van. Így vagy úgy, meg fog oldódni. De nem mindegy, hogy ki fizeti az árát. Most, te fizeted. A Bajnai-kormány SZJA- változtatása a szegényeknek rossz, a gazdagok meg lenyelik.  Az ÁFA- emelés, a benzinár-emelés, az infláció a mi pénztárcánkat üríti ki. Vagyis te fizetsz!

Most nem siránkozni kell, hogy itt a Fidesz, meg itt a Jobbik. Tenni kell ellene! Nem otthon maradni a választásokon, hanem elmenni szavazni.  Nem mindenféle álpártokra szavazni, hanem a Munkáspártra, amely húsz éve a dolgozó mellett van.

Harcostársaim!

Kemények, határozottak, radikálisak leszünk. A kapitalizmus ellen nekünk kell küzdeni, mert más nem küzd ellene.

Mi nem a zsidóellenességből csinálunk olcsó és veszélyes népszerűséget. Tudjuk, hogy Magyarországon sokan a zsidókat teszik felelőssé a nyomorukért. De mi nem megyünk ezen az úton. Ellenzünk és elítélünk minden fajta faji megkülönböztetést. A nyomort, a munkanélküliséget, a kiszolgáltatottságot akarjuk megszüntetni.

Tudjuk, hogy sokan rossz szemmel nézik a cigányságot. Nem fogadják el, hogy amíg ők minimálbérért dolgoznak, sok cigány segélyként többet kap. És igazuk van! Nem segélyt kell adni a cigányoknak! Munkát, munkahelyet, iskolát!

A nyomor, a kiszolgáltatottság, a zsidóellenesség és cigánygyűlölet oka egy és ugyanaz, a kapitalizmus. Mi a tőke ellen küzdöttünk és fogunk küzdeni holnap is.

Küzdeni fogunk azért, hogy ne adják el a MÁV-ot, ne kerüljenek magánkézbe a történelmi kastélyok, s főleg ne kerüljön idegenkézbe a magyar termőföld. Küzdeni fogunk, hogy a válság terheit ne ránk hárítsák.

Elvtársak!

A Munkáspárt az idén ünnepli 20. születésnapját. Akkor nem mindenki gondolta, hogy megérjük. De megértük! Élünk, ha nehezen is, de élünk. És ez a legfontosabb! A mostani választáson egy picit előrementünk 2006-hoz képest. Nem sokkal, de előre.

Előre mentünk, pedig pert akasztottak a nyakunkba. Előre mentünk, pedig elhallgattak bennünket, mintha nem is léteznénk. De nem fogtak ki rajtunk. A pert megnyertük. Összeszedtük magunkat és indultunk a választásokon. Itt vannak fiataljaink, akik egyre jobban beleszólnak életünkbe.

Ellenfeleink most azt várják, hogy megadjuk magunkat. Abban bíznak, hogy nem tudjuk összegyűjteni a kopogtató cédulákat. Azt remélik, hogy egyszer és mindenkorra vége a kommunista pártnak. Jöhetnek az álkommunisták, az új baloldaliak, a zöldbaloldaliak, az egyesült baloldaliak, meg mindenki más.

Mutassuk meg, hogy bennünket nem lehet legyőzni! Mutassuk meg, hogy a mi helyünket nem lehet elvenni. Mutassuk meg, hogy mi vagyunk Kádár János unokái, a forradalmárok új nemzedéke!

Előre vörös ingesek! Előre proletárok! Éljen a párt! Éljen a magyar munkásság! Éljen a szocializmus! Éljen Magyarország!