Szabó Ervinnek ugyancsak lényeges mondanivalója volt a proletárköltészetnek a hazafisághoz való viszonyulásáról. Szerinte a proletárköltészet nem nemzeti költészet abban az értelemben, hogy magába foglalja minden nemzet igazságos szabadságtörekvéseit. „A proletárok forradalmi versei sohasem dörögnek vészt sem az osztrák, sem a német, sem a francia, sem az angolok fejére, hanem harcra buzdítanak minden nemzet minden elnyomatása ellen minden elnyomatottat. Nagyon tévednek azonban azért mindazok, akik hazátlannak bélyegzik ezt a költészetet. Vajon állást foglal-e a haza ellen? Soha. De igenis állást foglal az álhaza ellen. Mert amint a mai polgárság meghamisította az emberszeretet, a szabadságot, az igazságot, úgy meghamisította a hazaszeretet fogalmát is. A hazaszeretetet, az igazi hazafiságot megvetés tárgyává teszi és üldözi, miközben a szót magát felruházza hamis tartalommal, s kényszeríteni akarja az embereket, hogy abban higgyenek. A hazában élő emberek összessége iránti szeretet az igazi hazaszeretet, melynél azonban nagyobb, fenségesebb az általános emberszeretet[1].”

Megkísérelte a polgári és a szocialista költészet közötti, már inkább a jövőre vonatkozó különbségeket is megállapítani: „Miben különbözik hát a mi költészetünk a régitől? A költészet régi tárgyait csaknem mind megtartjuk. Mi is látjuk a természet nagyszerűségét, élvezzük annak szépségeit. Mi is tudunk szeretni, mi is érezzük a boldogságot, mi is szenvedünk. Egyszóval mi is emberek vagyunk, kiknek éppen úgy van szépérzékük, mint másoknak. Azonban vannak dolgok, amelyeket száműzünk a mi költészetünkből… azért, mert az általános emberiségre vonatkoztatva nem jók, hanem rosszak és nem szépek, hanem csúnyák… a despotáknak nem hízelgünk, a tömeges embermészárlást, a háborúskodást nem magasztaljuk. De helyettük lantunkra vesszük a milliók baját, fájdalmát és érzéseit. Megismertetjük az emberiség millióival az igazi szépet, a rút és igazságtalan ellen való elkeseredett küzdelmet. Ez a mi költészetünk, ez a proletárköltészet. Sokkal szélesebb alapokon nyugvó, sokkal többet magához ölelő, sokkal nemesebb célokat követő bármiféle költészetnél; éppen azért melegebb, nagyobb hatású is. Most még lekicsinylik sokan, ridegnek tartják, nem elég simának, nem elég szép köntössel ékesnek; de kérdezzék meg a proletárokat… az a költészet, melyből a munkások kimaradnak, nem a jelené, hanem a múlté[2].”

Szabó Ervinnek jelentős szerepe volt Csizmadia Sándor költészetének fejlődésében, akinek első verseit még sok technikai-formai fogyatékosság, de buzgó agitatív erejű forradalmi pátosz jellemezte. Felismerte a Csizmadia egyéniségében rejlő forradalmi energiákat és eredeti tehetségét – tudta, a költő hatását elsősorban az magyarázza, hogy egyszerű társa volt az öntudatos földmunkásoknak és városi proletároknak –, s mint a Népszava és más szociáldemokrata kiadványok szerkesztője, megbízásokat adott, irodalmi tanácsadója, lektora és kritikusa volt a „bámulatosan gyorsan fejlődő” költőnek.

Csizmadia Sándor második verseskötetét Szabó Ervin rendezte sajtó alá, és ennek a kötetnek már komoly művészi értéke és sikere is volt[3]. A kötetről szóló méltatásában, érthetően, kissé elfogult, lelkes szavakkal emelte ki Csizmadia Sándor művészetének népi, proletári forrását, és forradalmi szocialista jellegét: „Mily hatalmas erő lakhat e népben, ha egy egyszerű fia odáig juthat, ameddig eljutott Csizmadia Sándor! Néhány évvel ezelőtt még kaszával suhintott, ma már tollat forgat; ma már kész művésze a költészetnek, aki nem szorul arra, hogy ahhoz az óriási úthoz mérjék művészete nagyságát, amelyet oly rövid idő alatt maga mögött hagyott. A népben lakozó őserejű tudásvágynak, a néplélek hatalmas erejének oly megnyilatkozása ez, amely büszke örömmel tölthet el minden proletárt, és ahány igaz hazafi van e hazában, annak mind örvendenie kell – velünk együtt; hogy íme ily hatalmas, ily dicső erő lakozik ez eltiport népben. Mi lesz, ha ez a nép fölszabadul, ha lehullanak kezéről és szelleméről a bilincsek, ha élhet szabadon, emberiesen – mily messzi horizont nyílik szemeink előtt!” Hangsúlyozta, a szocialistáknak arra is büszkéknek kell lenniük, hogy „ami Csizmadia Sándor lett, azzá a szocializmus tette… A szocializmus és a nép ereje talált egymásra Csizmadia Sándorban és tette őt, az egyszerű földmíves embert nagy költővé, igaz művésszé[4]”. Szabó Ervin az elsők között ismerte fel Csizmadia Sándor művészi jelentőségét. Ő már nyolcvan évvel ezelőtt a marxizmus irodalmi, esztétikai mércéjét igyekezett alkalmazni, és a munkásosztály művészeti nevelésének követelményeit törekedett érvényesíteni. Álláspontját sok tekintetben igazolta a későbbi marxista munkásmozgalom-történetírás és az irodalomtörténetírás[5].

Úttörő jellegűek és tanulságosak marxista igényű képzőművészeti kritikái is. Ezen a téren szintén bizonyos rendszerességet mutató kritikai és nevelői tevékenységéről emlékezhetünk meg. Szabó Ervin szorgalmas látogatója volt Budapest és Bécs kiállítótermeinek és múzeumainak. Képzőművészeti ízlése olyan művészetelméleti és esztétikai ismeretekre épült, amilyennel a korabeli magyar munkásmozgalomban rajta kívül aligha rendelkezett valaki. Érdemes hosszabban idézni éles kritikáját az akkori magyar képzőművészetről: „Bosszúsan rójuk évek óta a városligeti szép Műcsarnok tágas termeit. Mennyi fal és mennyi kép, de ha azt keressük, ami minket elsősorban érdekel, a kor nagy kérdésének művészi kifejezését, szocialista művészetet, várnunk kell, amíg a gyéren rendezett nemzetközi kiállítások alkalmából idevetődik egy-egy külföldi művésznek ily tárgyú műve… A mi művészeink igen lojális emberek, és mint ilyenek, jól tudnak simulni az uralkodó osztályok ízléséhez és szeszélyeihez. Ők ugyan nem csekély részben állami megrendelésből és állami támogatásból, tehát az adózó nép pénzéből élnek, de ha azt keressük, hogy mily mértékben igyekeznek a népélet igazi festése, a népet mozgató eszmék művészi formába való öltöztetése által e támogatásra érdemesnek mutatkozni, azt találjuk, hogy a mi festőink… a népéletet, amint igazán folyik, búban és gondok között inkább mint vidámságban, nem látják… lehet-e ezeket az embereket művészeknek nevezni? Megtaláljuk-e a műveikben a műremek azon főjellegét, hogy érzelmeinknek kifejezését találjuk bennük, vagy hogy azon érzelmeket, amelyek alkotójukat betöltötték, a szemlélőben is felkeltsék? Kétségtelenül nem. Mesteremberek ezek, akik megrendelőik, az eltunyult ízlésű burzsoák szemének tetszetős, általános emberi érzések nélkül szűkölködő érzelemvilágukba beleillő, sablonos gyári árut állítanak elő kézzel, s azt, ami ettől elüt, durva naturalizmusnak vagy féktelen szimbolizmusnak nevezik. Elfelejtik, hogy az ő saját műveiket, amelyek a polgári életet ábrázolták, abban az időben, amikor még ez is haladás volt, az udvaroknak és főnemességnek azt megelőző művészetével szemben, ugyancsak a rút realitás vádjával illették[6].”

Szocialista művészettel – állapította meg az angol Walter Crane budapesti kiállítása kapcsán – egyelőre csak külföldön lehet találkozni, vagy akkor, ha szocialista művész Magyarországon állít ki. Walter Crane kiállításának alkalmát nemcsak arra használta fel, hogy megrajzolja és élesen bírálja az egész magyar képzőművészeti élet akkori állapotát, hanem a nagy szocialista alkotóművész munkásságának fő motívumait jellemezve példaképül állította Crane-t a magyar művészek elé. Kiemelte sokoldalúságát, azt, hogy festő, rajzoló, dekoratőr, szobrász, díszműves egy személyben, s hogy ez a sokoldalúság és a művész szinte hihetetlen termékenysége nem válik alkotásainak hátrányává.

Szabó Ervin művészettörténeti és művészetelméleti szemléletének modern alkotó jellegére utal a szocialista művészeti fejlődés perspektíváit felvillantó gondolatmenete. Véleménye szerint, Crane az egyik legkiválóbb képviselője annak a művészetnek, amely az iparművészet révén újra kezd felvirágozni, és amely „az emberi kifejlődés legnagyobb fokát ott látja, ahol a munka egyesül a művészettel, a munka művészetté, a művészet kedvvel és szeretettel űzött munkává lesz. Walter Crane is azt tartja, hogy a mai munka elaljasítja, elbutítja, elcsúfítja az embert, hogy ma, amikor a technikai fejlődés oly magas, hogy célszerű berendezés mellett a munka nehezebb vagy utálatos részét gépek végezhetnék, az emberi munkának ismét vissza kell térnie oda, ahol a célszerűségi szempont nem száműzi a művészi követelményeket. Hogy munkánk szép lehessen, hogy meglegyen bennünk az érzék, a fogékonyság a szép iránt, a népnek lelkes szeretete kell, hogy egész környezetünk: a ház, amelyben lakunk, szobáink berendezése, a ruha, amelyet akár otthon, akár utcán viselünk, a kés és a villa, amellyel eszünk, a szőnyeg vagy abrosz, amelyet szobáinkban fölterítünk, könyveink, ékszereink, szóval minden, de minden szép legyen. A szép szeretetében neveljük gyermekeinket és ezért művészileg illusztrált könyvet készít számunkra; szép képet fest, szép házat tervez, szép bútort rajzol, szép szőnyeget hímez, hogy mindenünk szép legyen, hogy aztán mi is, minden ember, ne tudjon másképp, mint szépen cselekedni, jók legyenek a gondolatai, nemcsak az érzelmei, hogy végül alkotni tudjon minden ember, művésszé legyen a munkás[7].” A szocialista művészet egyik legfontosabb nevelő funkcióját Szabó Ervin éppen az ember ilyen alkotó emberré nevelésében látta.

Szabó Ervin közvetlenül a kiállítás munkáslátogatóihoz szóló tanácsaival is példát adott a munkások művészeti nevelésére. Felhívta a figyelmüket arra, hogy „ne csak a szorosan munkáséletképeket nézzék elvtársaink, hanem a kiállítás minden darabjára úgy tekintsenek, mint egy különböző irányból egy gócpont, a társadalmi felszabadítás felé törekvő művészi lélek megnyilatkozására különféle formákban. Lelkesítse őket a művésznek az a meggyőződése, hogy lesz egy korszak, amikor ezeket a munkások számára ma még elérhetetlen szépségeket, alkotásokat a munkások mindenki számára fogják előállítani. És ha a munkásképeket nézik, örüljenek, hogy vannak már olyan művészek, akik a ma még elnyomorított, szenvedő, küzdő munkásokban is meglátják a jövő munkásainak szépségét, nagyságát”.

Egy másik kiállítás kapcsán Szabó Ervin figyelemre méltó hozzáértéssel értékelte Fényes Adolf és Kernstok Károly művészetét. Elismerte, hogy Fényes Adolf vitathatatlanul nagy tehetség, hogy a mélyreható megfigyelőképességgel a valóságig hű alakító képesség egyesül benne, erősen iskolázott vonal- és színérzékkel bír, a festői technika minden csínját-bínját szuverénül kezeli, és mindemellett van bátorsága a végletekig igaznak lenni. Tájképei és egyes alakos képei hangulatosak is. Fényes Adolf „teljes realizmusa” mellett – különösen szociális vonatkozású képeiben – azonban hiányolta „azt az elemet, mely a művészetet azzá teszi: a lelket, az érzést”. Szerinte hiába veszi Fényes Adolf művészete tárgyait a népéletből, főként a nagyvárosi nyomorból, ha „szociális művészete” nem árul el együttérzést a szenvedővel, ha nem beszél a közönséghez, ha nem mond valamit a művész belső lelki tusáiról, szenvedélyeiről. Fontos megjegyzése Szabó Ervinnek az is, hogy bírálatával nem a művészeti realizmus ellen kívánt szólni, nem azt kívánta, hogy Fényes szépítse, idealizálja szegényeit. Hiszen a realizmussal összefér a művész szubjektív érzésvilágának az alkotásba való bevitele[8].

Sokkal pozitívabban ítélte meg Kernstok Károly művészetét, aki Fényes Adolffal szemben elsősorban „a földművesnépnél keres sugalmazást. Ő az a másik modern festő, aki szintén a népéletet ábrázoló művekkel szokta felkeresni a Műcsarnokot. Kernstok nem forradalmár, harcos festő, aki a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmet vállalja művészetével, mégis képeiből a lélek melege áramlik. Szívesen veti vásznára a munkában törődő, nyomorgó munkást, de még szívesebben festi a fiatalokat, a lányok és a legények örömeit, az életkedv, a szerelem, a játék világát. De ezt a világot és a másikat is ő maga is átéli, s… megszeretteti velünk is. Ezért számíthatjuk őt a szociális művészet mesterei közé[9]”.

Szabó Ervinnek az 1902. évi nemzetközi tavaszi tárlatról írt cikke, amelyben több más korabeli neves festőről nyilatkozott, érdekes dokumentum, mert a nyilvánosság előtt itt foglalkozott először azzal a művésszel, aki – éppen az ő révén – hosszú éveken keresztül a Népszava szerkesztőségének, a szociáldemokrata párt kiadványainak amolyan „félhivatalos” művészmunkatársa volt. Ez a művész Nagy Sándor, akit a magyar művészettörténet Körösfői Kriesch Aladár mellett a gödöllői művésztelep legjelentősebb tagjaként tart számon. A gödöllői iskolára a festészet és az iparművészet területeit összekapcsoló művészi szemlélet és gyakorlat, a szecesszió, a szimbolizmus és miszticizmus jellemző, s ezek a vonások bizonyos mértékig rokonítják a századforduló hasonló szépirodalmi és más művészeti törekvéseivel. Az utókor, a művészettörténet nem igazolja azt a nyilvánvalóan elfogult, lelkesen túlzó értékelést, amellyel Szabó Ervin kritikájában a műcsarnoki kiállítás összes külföldi és hazai festői fölé emelte Nagy Sándor művészetét[10].

A magyar századforduló irodalmi és művészeti fejleményeit folyamatosan figyelemmel kísérő Szabó Ervin négy évvel Ady Endre előtt – egy magánlevelében – levonta azt a következtetést, hogy „a jövőt előkészítő kulturális tények Magyarországon is válhatatlan kapcsolatba jutnak a szocialista mozgalommal, belé szakadnak és belőle fakadnak[11]”. A századelő két legnagyobb magyar forradalmára szellemi rokonságban volt egymással. Szabó Ervin a „Csizmadia-korszak” után nyilvánvalóan felfedezte a maga számára is, elismerte és befogadta Ady Endre költészetét[12]. Ugyanakkor nagy hiányérzetet jelent az utókor számára – s erre ma még nincs kielégítő magyarázat –, hogy Szabó Ervin miért nem szólalt meg nyilvánosan abban a nagy jelentőségű vitában, amelynek során Adyt befogadták a szocialista munkásmozgalomba. Nyitott, korántsem konzervatív művészetszemlélete nagyon is alkalmas vitapartnerré tehette volna, hiszen már egyik korai cikkében így írt a szociális művészetről: „A szociális művészet köztudomásúan nem azonos feltétlenül a realista és naturalista művészettel… A műalkotást nem a forma, hanem a benne rejlő szellem teszi szociálissá, s ezért a szociális művészet fogalma éppoly kevéssé kapcsolódik a naturalizmushoz, mint a szimbolizmushoz, vagy a művészet bármely más formai irányzatához… szociálissá csakis akkor válik… a naturalista művészet, ha nem csupán külsődleges másolatot ad, hanem a gazdasági és társadalmi alakzat rejtett, belső összefüggéseinek ismeretére épül[13].” Bresztovszky Ernővel folytatott, ismert 1914-es proletárköltészet-vitájában pedig éppen Petőfi és Ady, mint nagy költőzsenik példájával is bizonyította, magyarázta a művészi teremtés lényegét, a művészet osztályjellegeinek és pártossága vulgármarxista felfogásának helytelenségét[14].

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Szabó Ervin sokirányú, de egységes világnézeti alapokon nyugvó munkásművelődési törekvései és tevékenysége a Tanácsköztársaság nagyszabású művelődéspolitikai kezdeményezéseinek és a távolabbi szocialista jövő kultúrájának kiemelkedő előzményei voltak. (Vége)