Szabó Ervin kulcsszerepet játszott a „tanfolyamokat szervező bizottság” megszervezésében, a tanfolyamok rendjének és első programjának a kidolgozásában. A tanfolyamok alapvető célja az volt, hogy azokat a munkásokat, akik az elemi ismereteket már megszerezték, rövid idő alatt népszerű módon bevezessék a tudományok egy-egy ágába. A bizottság gondos megfontolás után alakította ki a tanfolyamok tematikáját, időbeosztását. Öt párhuzamos tanfolyamot indítottak, amelyek mindegyikében négy előadássorozat szerepelt. Minden tanfolyam hét hétig tartott, hetenként egy előadással. A tanfolyamokon részt vehetett minden munkás. Fontos módszertani megoldás volt, hogy az előadások programja, amely tartalmazta az egyes tanfolyamok rövid vázlatát, nyomtatásban is megjelent. A munkásképző tanfolyamok tematikája felölelte a természet- és műszaki, valamint a társadalomtudományok széles körét (természeti és politikai földrajz, gépek az iparban, fizika, fiziológia, egészségtan, fejlődéstan, lélektan, antropológia, gazdasági statisztika, társadalmi gazdaságtan, közgazdaságtan, pénzügyi és magánjog, a bölcselet alapfogalmai és története, a társadalmi mozgalmak története és okai, világtörténelem, magyar történelem, a vallások története, szocializmus).

A Társadalomtudományi Társaság folyóirata, a Huszadik Század egyik cikke – amelyet a Népszava teljes terjedelemben leközölt – utalt a munkásképző tanfolyamok tervezett megalakulására: „Folyóiratunk munkatársai közül többen egy e célra alakult bizottság kérésére késznek nyilatkoztak, hogy a tél folyamán a munkások szakegyleteiben zártkörű hallgatóság előtt ismeretterjesztő előadásokat fognak tartani a különféle tudományszakok köréből merőben a tudás, a közművelődés és felvilágosodás terjesztése érdekében[1].” A Munkásképző Tanfolyamok 1902. októberi megindulása bizonyos félreértésekre adott alkalmat, mert azt hitték, hogy az új, magasabb színvonalú tanfolyamok fölöslegessé tették a szakegyletekben addig rendszeresen folytatott elemi munkásoktatást, illetve attól féltek, hogy az elemi fokon tanuló munkások szégyenkezni fognak magasabb tudást szerző társaik előtt. Szabó Ervin nagy türelemmel, tapintattal és nevelői érzékkel magyarázta meg újra és újra a Munkásképző tanfolyamok helyét a munkásság művelődési intézményeiben. Hangsúlyozta, hogy a magasabb fokú tanfolyamok célja nem az elemi oktatás kiszorítása, s nem akarják annak értékét lejjebb szállítani; éppen ellenkezőleg, ezután kétszeresen fontos, hogy az elemi oktatás fokozottabban folyjék a munkásegyletekben, mert csak akkor tarthatók fenn a magasabb színvonalú tanfolyamok, ha hallgatóságuk folyton felfrissül. Ezért semmiféleképp sem szabad az elemi munkásoktatást megszüntetni. Szabó Ervin természetesen megértette és méltányolta azt a törekvést, amellyel sok munkás rögtön a magasabb fokú tudás megszerzésére akarta összpontosítani erejét, de úgy vélte, ha ez az elemi oktatás rovására történne, akkor az a Munkásképző Tanfolyamok jövőjét is veszélyeztetné. „Ne befolyásolja őket ennél az a félelem – írta –, hogy némelyeknek a hiúságát sérti majd, hogy ők csak elemieket tanulnak majd, míg társaik magasabb tudást szereznek. Magyarországon senkinek sincs oka szégyenkeznie, hogy nem tud írni, olvasni, számolni, nem ismeri a nyelvtant, a történelem, a földrajz elemeit. Olyan országban, ahol sok ezer községben nincs még iskola, ahol a gyermekmunka törvényileg statuált berendezés, ahol a munkaidő törvény szerint hajnal öt órától este kilencig tart, ott nem a proletároknak, hanem az uralkodó osztályoknak szégyenkezniök az általános műveletlenségen, az analfabéták nagy számán. Az ő gyalázatuk ez, nem az analfabétáké. Ezt jól tartsák szem előtt már valamivel tanultabb elvtársaink is, és tanúsítsák viselkedésükben is. Tartózkodjanak tőle, hogy bármily munkatársukat csak egyetlen szóval is megbántsák azért, mert műveletlenebb náluk, s akkor bizonyára senki sem szégyenli majd, hogy elemi tanfolyamot látogat, mialatt mások magasabb tanfolyamokon gyűjtenek tudást. Ha az idén buzgalommal elvégezte az elemi tanfolyamot, jövőre azután ő is lehet a magasabbnak látogatója. Csakis így biztosíthatjuk nemcsak a Munkásképző Tanfolyamoknak sikerét, hanem az összes munkásművelődés mozgalomnak fönnmaradását[2].”

A Munkásképző tanfolyamok első sorozatának lezárultával Szabó Ervin örömmel állapította meg, hogy „pártunknak külföldön létező népegyetemek meghonosítását célzó ezen kísérletét teljes siker koronázta[3]”. Az előadások, különösen a természettudományiak, látogatottsága a várakozásnak megfelelően nagy volt, néhol az előadótermekből még a folyosóra is kiszorultak. Az előadókat, akik közül némelyik először beszélt munkásközönségnek, kellemesen meglepte a munkások feszült figyelme és lankadatlan érdeklődése, a „művelt közönségénél” jóval fegyelmezettebb viselkedése. Igaz, a hallgatók szerénysége és feszélyezettsége miatt még kevés kérdés hangzott el az előadások után. Végül is úgy foglalta össze az első előadássorozat értékelését, hogy azok mind tudományos, mind népművelő értékük szempontjából fölötte álltak a polgári népművelő intézmények előadássorozatainak. Elfogulatlan, becsületes tudományt kaptak itt a munkások a polgári liberális és a radikális szemléletű tudósoktól.

Azok a nacionalista és reakciós körök, amelyek aggodalommal szemlélték a szervezett munkások és a haladó polgárok művelődési kapcsolatainak kiépülését, durva, rendőrségi felfüggesztést eredményező támadást intéztek a Munkásképző Tanfolyamok ellen. Szabó Ervin egyik szellemi irányítója és névtelen szereplője volt a tanfolyamok körül mintegy három hónapig folyó művelődéspolitikai csatározásoknak. Az ő jogi tudása, politikai érzéke, erkölcsi bátorsága nélkül talán kudarcba fulladhatott volna a magyar szocialista mozgalomnak ez a sokat ígérő munkásművelődési kezdeményezése. Nagy része volt abban az ügyes taktikával folytatott sajtókampányban, amely végül is meghátrálásra kényszerítette a háttérben maradt művelődéspolitikai reakciót és a nyíltan beavatkozó rendőrséget[4].

A következő években egyébként az MSZDP vezetősége a munkásképző tanfolyamok szervezését is átadta a szakszervezeteknek. 1905-ben, amikor mint a baloldali ellenzék vezetője, Szabó Ervin már szembekerült az MSZDP legbefolyásosabb vezetőivel, Jászai Samu, a Szakszervezeti Tanács titkára még mindig a „párt szellemi vezérének” tekintette, és segítségét kérte a munkástanfolyamok ügyében: „Az idén a Szakszervezeti Tanács gondoskodik a szakegyesületekben tartandó előadásokról, s a magam részéről nagyon szeretném, ha Ön is az előadók sorában volna. A nemes ügy érdekében kérem, hogy hetenként legalább egy előadást tartson. Egyszersmind arra kérem, hogy az előadók szervezésében legyen segítségemre, illetve ajánljon elvtársakat, kik képesek és hajlandók a szakegyesületekben előadásokat tartani[5].”

A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek keretei között folyó munkásképzés mellett Szabó Ervinnek jelentős szerepe volt a Társadalomtudományok Szabad Iskolájának létrehozásában, valamint az ennek a keretében működő munkástanfolyamok megindításában[6]. A Szabad Iskola vagy más néven szabadegyetem tervét – a francia, angol és belga mintákat követve – Jászi Oszkár és Szabó Ervin közösen munkálták ki már 1905-ben, de alapszabályzatát csak 1906-ban hagyta jóvá a Belügyminisztérium.

A Társadalomtudományok Szabad iskolája belső felépítésében szerencsésen egyesítette magában a francia Université Populaire, az angol University Extension és a francia, belga társadalomtudományi szabadegyetemek intézménytípusát. 1-3 órás kurzusai, az úgynevezett munkás-mellékkollégiumok nem adtak ugyan rendszeres ismereteket, de alkalmasak voltak arra, hogy a munkásság rendkívüli tudásszomját enyhítsék, érdeklődését felébresszék a legkülönbözőbb problémák iránt, és mintegy útmutatóul szolgáltak, hogy ki milyen speciális tanulmányokra érez magában hivatást. E rövid és a tudomány legkülönbözőbb területeiről vett előadások mellett a Szabad Iskola rendszeres és szakszerű tanfolyamokat is rendezett azzal a céllal, hogy a mélyebb tudásra vágyó hallgatóságot végigvezesse azokon az alapismereteken, amelyek a tudományos világnézetet alkotják. Ezek az úgynevezett munkásfőkollégiumok olyan felépítésűek voltak, hogy egy munkás négy félév alatt nyolc olyan főkollégiumot hallgatva, megismerkedhetett a modern természet- és társadalomtudomány alaptényeivel. Végül a Szabad Iskola egyetemi színvonalú, nem csupán ismeretközlő, hanem kritikai és kutató speciálkollégiumokat, úgynevezett felsőbb tanfolyamokat is szervezett egyetemi hallgatók és tanultabb munkások számára. A Társadalomtudományok Szabad iskolájának általános célkitűzése és programja világosan utalt arra, hogy folytatni kívánják a munkásképző tanfolyamok korábbi kezdeményezéseit, figyelembe veszik azok tapasztalatait a munkások művelésében.

A Szabad Iskola munkástanfolyamait szintén minden szervezett munkás látogathatta, aki az igen csekély beíratási díjat befizette. A kurzusokat úgy állították össze az iskola vezetői, hogy négy félév alatt bárki elsajátíthatta az általános műveltség alapelemeit, amelyek képessé tették a szorgalmasan tanuló és vizsgázó munkásokat a magasabb színvonalú kollégiumok látogatására (ez utóbbiak már teljesen díjmentesek voltak).

A Szabad Iskola munkástanfolyamainak első kurzusa 1906 októberében indult, és igen sikeresen zárult. Szabó Ervin – egészségi állapotától függően – rendszeres előadója volt a munkástanfolyamoknak. A kurzusokat tanévenként több száz munkás látogatta[7]. A Szabad Iskola évenként tanácskozásra hívta egybe hallgatóit és tanárait, hogy az évi munka tapasztalatait együtt beszéljék meg.

A Galilei-kör munkásoktatási tevékenységére Szabó Ervin már közvetettebben, elsősorban tanítványai, a szocialista diákok révén volt hatással. A galileista diákok is kétféle tanfolyamot szerveztek: általános műveltséget nyújtó, az írás, az olvasás, fogalmazás, számtan ismeretére oktató alacsonyabb szintű tanfolyamokat és úgynevezett világnézeti szemináriumokat, ahol szociológiával, természet- és társadalomtudományokkal, filozófiával foglalkoztak. Mivel a tanfolyamokat a munkásotthonokban kívánták tartani, ezért sorra látogatták a szakszervezeteket, és érdeklődtek a munkások igényei iránt. Az elemi oktatást nyújtó tanfolyamok és a világnézeti szemináriumok száma évről évre emelkedett. A galileisták munkásművelődési tevékenysége az oktatáson kívül kiterjedt múzeum- és kiállításlátogatások szervezésére, irodalmi matinék rendezésére, a munkások gyermekei számára mesedélutánok rendezésére[8].

Szabó Ervin munkásmozgalomban való részvételének kezdettől fogva szerves része volt a művészeti és irodalmi élet fejleményeinek szocialista szemszögből történő figyelemmel kísérése. Már pályája legelején szembekerült a szocializmus, a munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt, illetve a művészet és irodalom viszonyának kérdéseivel, a munkásosztály, parasztság, a nép művészeti nevelésének gyakorlati feladataival. Korai és későbbi művészeti-irodalmi kritikáira egyaránt jellemző ezeknek a szemléleti aspektusoknak együttes érvényesítése. Nem bírált egyetlen képzőművészeti kiállítást anélkül, hogy teoretikus háttérbe ne ágyazta volna, és ugyanakkor ne adott volna konkrét nevelő jellegű szempontokat, tanácsokat a munkásoknak azok megértéséhez és értékeléséhez. Valójában sohasem volt szakavatott irodalom-, színi- vagy műkritikus, századeleji művészeti és irodalmi kritikáiban mégis felfedezhetjük a magyar marxista művészetelmélet, művészetpolitika és művészetpedagógia egyik legelső jelentkezését, legkorábbi gondolati előzményeit és kezdeményezéseit.

Mindenki másnál korábban felvetette a szocialista munkásmozgalom és a marxista párt kulturális-művészeti harcait végigkísérő nagy problémát: a művészet pártosságának a kérdését. Egyik 1900-ban írt cikkében így foglalt állást: „Művész terméket sohasem szabad pártszemüvegen át nézni. Mi nem is nézzük… Igazságot, életet keresünk benne[9].” Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a megállapítása nincs összhangban a marxizmusnak a művészet irányzatosságáról, pártosságáról vallott felfogásával. A továbbiakban azonban kiderül, hogy itt csak a pártosság szűkkeblű értelmezésének elutasításáról volt szó. Azt hangsúlyozta ugyanis, hogy egy művészeti alkotás elsősorban valóság- és igazságfeltáró értékeivel szerezheti meg a szocialisták elismerését, akik nem szűkíthetik le művészetszemléletüket arra, hogy a művészeti produktumban csak azt nézzék, vajon alkalmas-e szocialista eszmék terjesztésére vagy sem. Szabó Ervinnek ez a maga kissé nyers tömörségében is előremutató álláspontja lényegében megfelel annak a marxista művészetpolitikai alapelvnek, hogy szemben a propagandisztikus és agitációs célzatú pártirodalommal – amelynek természetesen megvan a maga rendkívül fontos és nélkülözhetetlen szerepe –, a művészetet nem lehet a napi pártpolitikai feladatok kizárólagos szemszögéből megítélni és azok alá rendelni. Ő kezdettől fogva elutasította a művészet és a politika viszonyának vulgáris értelmezését, s egész életében a haladás, a társadalmi fejlődés, a munkás- és paraszti tömegek, a nép harcai iránt elkötelezett művészetet szerette és támogatta.

Szabó Ervin e korai marxista művészetpolitikai szemléletének – amelyhez élete végéig ragaszkodott – szerepe volt abban, hogy az MSZDP vezetői és művelt munkás tagjai többségükben helyesen tudtak tájékozódni a művészet és az irodalom kérdéseiben, hogy idejében felismerték, megértették és a munkásosztályhoz, annak mozgalmához vonzották az új magyar irodalom és művészet számos képviselőjét. Mindmáig kellően nem méltatott, elévülhetetlen érdeme – másoké előtt és mellett –, hogy a század eleji szocialista mozgalom a modern magyar művészeti mozgalom erjesztője tudott lenni, pedig 1905 után akadtak a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban a Szabó Ervin által kezdeményezett és képviselt művészetszemléletnek olyan tekintélyes ellenzői, mint Csizmadia Sándor, Somogyi Béla, Pogány József, Bresztovszky Ernő stb., akik a későbbi években szűk látókörűségük, vulgarizmusuk vagy éppen személyes érdekeik miatt visszafelé húzták volna a pártot haladó művészetpolitikai állásfoglalásaiban.

Szabó Ervin erkölcsi bátorságára, forradalmi előrelátására és optimizmusára vall, hogy a századforduló rideg, sivár világában, amelyben „száz ember közül kilencven sohasem lakik jól”, ezernyi fontosnak látszó gond és feladat közepette alkalmat keresett és talált arra, hogy a lenézett munkásoknak a művészet szükségességét és lényegét magyarázza. Valószínű, hogy művészeti, kritikai jellegű írásait, különösen azok nehezebben érthető elméleti fejtegetéseit akkoriban csak a legképzettebb munkások és a szocializmus iránt vonzódó értelmiségiek értették meg. Az első magok elhintése, az első marxista művészetelméleti gondolatok munkásközvélemény elé tárása mégsem volt fölösleges. Szabó Ervin a később vezetése alá került fővárosi könyvtár munkásolvasói körében már élvezhette magvető munkájának első gyümölcseit. A munkásművészet és munkásművelődés a Népszava, majd a Szocializmus kulturális rovata körül csoportosuló harcosainak, a munkásolvasók és levelezők gárdájának lassú, de állandó növekedése is igazolta optimizmusát.

Első művészeti írásainak közös alapkérdése a művészet és az alkotó művész helyzete, szabadsága a kapitalista, illetve a szocialista társadalom körülményei között. Művészet című cikkében kissé sarkított és leegyszerűsített, de lényegében helyes ítéletet mondott a művészet és a művész szabadságának hiányáról a kapitalista társadalomban: „A magántulajdon és a tőke uralma a művészetet is megfosztotta szabadságától. Nem alkotnak szabadon a művészek… A művész teremtő erejét legtöbb esetben a vagyonosnak szolgálatába állítja – ennek a gondolatvilága pedig a legdurvább, legközönségesebb anyagiság, érzékiség talaján mozog. Jó, ha felemelkedik a család, a haza és egyéb… intézmények eszméjéig. Csoda-e, ha kialszik a művészből a teremtő lélek? Lélektelen mindennapiság keríti hatalmába[10].” A polgári gondolatvilág szerinte nemcsak a művészekre, hanem a művészeti alkotások közönségének, a nézőknek, olvasóknak túlnyomó részére is jellemző. A „lélektelen mindennapiság” a kapitalizmusban a művészt, a művészetet és a közönséget egyaránt eluralja és elszürkíti. Szabó Ervin idézett cikkében észrevette a másik tendenciát is, nevezetesen azt, hogy a művészet már a kapitalizmusban igyekszik kiszabadulni a burzsoázia sorvasztó öleléséből, hogy „vezető, útmutató, erősítő legyen az úton”, amelyre a hivatását felismert proletárság lépett. „A modern szociális mozgalomnak, ezen minden idők legnagyobbszerű jelenségének kellett jönnie, hogy lélek, szellem, eszme szállja meg újra a művészetet, hogy újra a szabadság birodalma legyen.”

Közvetlenül Marx egyik, A tőkében található gondolatához kapcsolódik Szabó Ervinnek a szükségszerűség és szabadság, az anyagi és szellemi szükségletek általános összefüggésére, valamint a kultúra és a művészet szabadságára vonatkozó koncepciója. Marx ma is sokat idézett megállapítását, hogy „ahol a szükségszerűség birodalma végződik, ott kezdődik az emberi erőkifejtés, mint öncél, a szabadság valódi hazája, amelynek azonban kizárólagos termőtalaja a szükségszerűség ama birodalma” – úgy értelmezte, hogy az anyagi szükségletek kielégítése, vagyis a marxi „szükségletek birodalma” az az alap, amelyen az emberiség magasabb szellemi-kulturális törekvései érvényesülhetnek. A szocialista társadalom- és kultúraépítés szempontjából is fontos irányban vitte tovább ezt a gondolatot, amikor megállapította: „Ha az anyagi szükségletek ki vannak elégítve, magasabb élvezetek után támad vágy az emberben, amely szintén kielégítést keres. Az ember nem elégszik meg étellel, itallal, ruházattal, szóval az élet fenntartására okvetlen szükséges jószágokkal, hanem ha ezeket megszerezte, testi és szellemi erőinek a tökéletes és a szép irányában való kifejlesztésére törekszik, vagyis olyan térre, ahol már nem a természeti szükségesség uralma alatt áll, hanem nem szabad[11].”

A marxi elméleti alapok ismeretében Szabó Ervin tulajdonképpen már ekkor felvetette a modern marxista munka- és szabadidő-elmélet központi problémáját. Meggyőződése szerint a szocialisták olyan társadalmi szervezetet fognak létrehozni, amelyben még a szükséges gazdasági javak előállítása is oly módon történik, hogy a kényszert, amely ezek megszerzése mögött van, alig lehet majd érezni. Ennél sokkal tágabb és teljesebb lesz a szabadság a szellemi szükségletek tágabb és teljesebb lesz a szabadság a szellemi szükségletek kielégítése terén. Úgy vélte, hogy a tudománynak és a művészetnek az adott fejlődést hasonlíthatatlanul túlszárnyaló, igazán szabad fejlődése csak akkor kezdődik majd. Az új, szocialista társadalom megteremti majd az egyéni és kollektív szabadság harmóniáját, mivel minden egyén lehető legszabadabb fejlődését, tehát szabadságát összhangba hozza az emberiség szabadságával. Persze – fűzte hozzá – még távol van az a korszak, amelyben „eljön a földre a tökéletesnek, a szépnek, az erősnek, az igaznak a birodalma”. Ez tulajdonképpen még az utópista szocialistákig visszanyúló gondolatkör, amelyet ez esetben még bizonyos enyhe nietschei felhangok is árnyalnak. E gondolatait néhány év múlva ismert, A szocializmus című előadásában egész koncepcióvá szélesítette[12].

A szocializmus és a művészet kapcsolatát illetően Szabó Ervin már hetven évvel ezelőtt szembeszállt azokkal az értelmiségiekkel, akik tagadták ezt a kapcsolatot, vagy épp ellentétet véltek látni a szocializmus és a művészet között. Még ma sem csupán történeti érdekességgel bírnak művészeti témájú cikkeiben hangoztatott polemikus érvei. Némi rezignáltsággal állapította meg, hogy éppen a szellemi műveltség legmagasabb fokait elért polgári írókban, bölcsészekben, művészekben csökönyösen tartja magát az a hit, hogy a szocializmus győzelme a művészetnek halála lesz, holott ezeknek az értelmiségieknek egy része már hajlamos elismerni a szellemi élet egyéb ágaira a szocializmus termékenyítő, fejlesztő hatását. Nyíltan kimondta, hogy ennek a balhitnek az egyik oka kétségtelenül az illető értelmiségiek egyszerű tudatlansága. Kiállítás a Műcsarnokban című háromrészes cikkében hangsúlyozta: „a szocialisták igenis akarnak rendet és állandóságot létesíteni, de csakis a gazdasági termelésben; meg vannak róla győződve, hogy a biztos és egyenlő anyagi lét teszi egyedül lehetővé a szellemi tehetségek mindenirányú teljes kifejtését és a szabad szellemi versenyt, amely, hogy a szellemi kultúrának e fő tétele, ők is tartják. Vagyis a szocialisták kívánják, akarják, hogy művészet legyen[13].” Bármilyen nyers, leegyszerűsített és terminológiailag még pontatlan megfogalmazásban, Szabó Ervin itt már a szocialista gazdaság és művelődés, illetve művészetpolitika speciális különbségeinek a megragadása irányában tapogatózott.

A szocializmus és a művészet vélt ellentétnek, az értelmiségiek fenntartásainak még egy másik okát is meglátta: azt, hogy a szocialista irodalom aránylag keveset foglalkozott a művészettel, igaz, nem azért, mert a szocialisták közönyösek lettek volna a művészet iránt. „Ám, akik ezt a következtetést oly gyorsan vonják – tette hozzá Szabó Ervin –, megfeledkeznek arról, hogy a szocialisták a szegényeknek, az elnyomottaknak a képviselői, azoknak, akiknek egyelőre a mindennapi kenyerük is bizonytalan, nemhogy szellemi táplálékra gondolhatnának. A szellemi élvezetek feltétele, hogy legalább a megélhetéshez okvetlen szükséges anyagi eszközök meglegyenek; ahol a munkásság ennyit már elért, ott a tudomány és a művészet után vágyat fölébreszteni, ápolni és kielégíteni éppen a szocialisták törekszenek a legbuzgóbban[14].” (Folytatjuk)