Kommunista voltam, és az is maradok - mondta ön lapunknak másfél évvel ezelőtt adott interjújában. Van-e oka ezt a véleményét megváltoztatni?

Nincs. Már 1990 előtt is tagja voltam a Magyar Szocialista Munkáspártnak, 1989-ben az újjáalakított pártba is beléptem, s ezen nem változtattam akkor sem, amikor 1993-ban a nevünket elsöprő többséggel módosítottuk Munkáspártra.

Nem. Én maradtam a Thürmer Gyula vezette Munkáspártban, és nem bántam meg. Mondanom se kell, hogy politikai nézeteimet soha nem szégyelltem, azokat mindig büszkén vállaltam. Ezt valamennyi ismerősöm tudja rólam, mint ahogy a munkahelyemen sem titok.

A vörös csillag hét éven át díszelgett kiscsákói lakása falán, ahová 1990-ben költözött ki. Hogyan jutott hozzá?

Barneválos barátaim 1992 karácsonyán, János-napra ajándékozták nekem ezt a fémből készült remekművet. Azt mondták nagy nevetve, hogy miután nagyon jól tudják rólam, hogy kommunista beállítottságú vagyok, ezért kaptam ezt tőlük.

És azért tette ki a ház falára, hogy ezzel demonstrálja politikai hovatartozását? Vagy azért, hogy kinyilvánítsa az Antall-kormány iránt érzett ellenszenvét?

Sokkal prózaibb az ok. A házszámom, a tízes leesett a falról, és összetört. Azon gondolkoztam, mivel helyettesítsem. Ekkor jutott eszembe, hogy a csillagot kitegyem. Egy szöggel erősítettem a falhoz, a közepébe pedig fehér szigetelőszalaggal csináltam egy tízest. A csillag és a házszám később ottmaradt, és Kiscsákón senkit sem zavart, igaz, akkor még nem tiltotta törvény a használatát.

Egy év múlva, 1993 tavaszán viszont igen. Mi volt az ön álláspontja ebben a kérdésben?

Az, hogy nem veszem le a csillagot a házról.

Csakhogy ön ezzel megsértette a jogszabályt, amely szerint az ötágú vörös csillag önkényualmi jelképnek számít, és annak nagy nyilvánosság előtti használata - néhány kivételtől eltekintve - büntetendő.

Meggyőződésem, hogy én nem sértettem meg a törvényt. Ugyanis a saját lakásomon, vagyis magánterületen helyeztem el. Nem pedig a buszmegállóban, vagy a kocsmában.

Igen, de nem a szobájában, vagy másutt, ahol nem látható, hanem a ház homlokzati részén, ahol minden arrajáró láthatja.

Nem tudom, tudja-e, hányan élnek Kiscsákón.

Tudom, hogy kevesen, de itt nem ez a lényeg. A törvény szerint nem az a fontos, hányan láthatják, hanem az, hogy látható.

És kétszáz ember már nagy nyilvánosságnak számít? De mondok mást. Ebben az utcában van hat-hét ház, és nincs valami nagy forgalom. A házam homlokzata a szántóföldre néz. Most az zavarja az ellenzőket, hogy a fácánok, a nyulak és az őzek tudomást szereznek arról, hogy itt egy vörös csillag van elhelyezve? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Tegyük fel, hogy önről valótlant állítanak egy kis példányszámú újságban. Ön akkor is joggal perelhet, ha a lapot bizonyíthatóan csak egy ember vette meg az újságospavilonban, ráadásul teljes mértékben fel van háborodva az önről írtakon, és azt igaznak tartja.

Ez akkor is komolytalan. Arról nem is beszélve, hogy az a néhány kiscsákói lakos, akinek tudomása volt a csillagról, soha egyetlen szóval sem jelezte, hogy valamilyen gondja van a csillaggal, illetve hogy feljelent engem emiatt. Megszokták, hogy az ott van, és nem azon rágódtak, hogy most ez törvénysértő állapot vagy sem.

Ez lehetséges, de a törvényt ön akkor is megsértette.

Nem kívánok ezen önnel vitatkozni. Ne nyissunk ezen vitát.

Kiscsákói lakosként engem sem zavarna, hogy ön látványosan kimutatja a múlt rendszer iránt érzett rokonszenvét, hanem az, hogy ezt törvénybe ütköző módon teszi. Ha a csillag valahol bent van, vagy a karácsonyfáját díszíti, az nem gond, mint ahogy az sem lehet az, ha ön bármi mást - a sarló-kalapácsot leszámítva - helyez el a ház falán. Az ugyanis nem törvényellenes. Ez viszont az volt.

Már elmondtam önnek, mit gondolok erről.

És mit gondol az Alkotmánybíróságról? A testület hatodik éve képtelen határozatot hozni pártja beadványáról, amelyben a párt országos vezetése a törvény felülvizsgálatát kéri.

Ez volt a másik ok, ami miatt nem távolítottam el a csillagot. Meg akartam ugyanis várni az Alkotmánybíróság döntését.

Ez egy remek időhúzó taktika. Mi lett volna akkor, ha a kiscsákóiak egy emberként követelték volna a csillag levételét?

Akkor megfontoltam volna a dolgot. De még egyszer ismétlem: senki sem nehezményezte. Senki nem utalt arra, hogy neki valami baja van vele. Ön a törvényre hivatkozik. Meggyőződésem, hogy száz emberből ötvenen azt sem tudják, hogy van ilyen jogszabály. A maradék ötvenből harmincan hallottak erről valamit, és csak tízen tudják pontosan, mi a helyzet. És közülük sem mindenki követeli a törvény betartatását.

Attól, hogy kevesen ismernek egy jogszabályt, még be kell tartani azt. Elvégre jogállam van.

Jogállam? Ez önnek jogállam? Ahol nevetségesen alacsony fizetésért dolgoztatják az embert? Ahol ilyen törvényeket léptethetnek érvénybe? Amikor egy olyan országban élünk, ahol csak az számít, kinek mennyi pénze van? Akinek pedig nincs, azt gyakorlatilag nem veszik emberszámba?

Térjünk vissza a csillagra. A rendőrségi hírekben a feljelentő monogramja P. P. volt, amiből az önöket jól ismerők könnyen beazonosíthatták Pleskó Pál önkormányzati képviselőt.

Egyszerűen nem értem, miért volt neki erre szüksége. Sokáig együtt dolgoztunk az orosházi Barneválnál, és legjobb tudomásom szerint viszonyunk sem korábban, sem most nem nevezhető rossznak. Nyáron volt egy kiscsákói lakossági fórum, amelyet a választókörzet képviselője kezdeményezett és tartott meg. Ezen részt vett a jobboldali pártfrakció négy tagja is, köztük Pleskó Pál. Ekkor fedezték fel a csillagot, bár szerintem Pali már korábban is tudott róla. Sajnálatosnak tartom, hogy az egész fórumnak tulajdonképpen ez volt az egyetlen kézzelfogható eredménye.

Az eredmény az lett volna, ha ön helyreállítja a törvényes állapotot. Erre egyébként Pleskó Pál figyelmeztette is önt.

Nem igaz. Nem szólt egy szót sem. Arról viszont közvetetten tudomást szereztem, hogy igyekezett rávenni a kiscsákóiakat a bejelentésre, de sikertelenül. Arról nem is beszélve, hogy lefényképezték a házamat a csillaggal. Ez inkorrekt eljárás. Ehhez azért az én engedélyem is kellett volna. Amikor tavaly az önök munkatársa nálam járt, megkérdezte, van-e valami kifogásom az ellen, hogy egy fényképpel illusztrálja a rólam szóló újságcikket. Ahhoz én hozzájárultam. Ehhez nem.

Igen ám, de Pleskó nem interjút kért öntől, hanem egy törvényellenes állapotot szeretett volna megszüntetni. Ehhez pedig bizonyítékokra volt szüksége, hogy a rendőrség megindíthassa az eljárást. Ilyenkor aligha van szükség az ön beleegyezésére. Képzelje el, ha a tolvaj a személyiségi jogaira hivatkozva tiltaná meg, hogy lefényképezzék, miközben a lopott árut viszi ki a boltból.

Csakhogy Pleskó Pál, ahogy már mondtam önnek, soha nem szólt egy szót sem, és nem figyelmeztetett arra, hogy távolítsam el a csillagot. Én nem követtem el semmilyen bűncselekményt, de most mondja meg: ez a legfontosabb dolog, amelyet a rendőrségnek el kell végeznie? Talán nincs elég gyilkosság, betörés és egyéb komolyabb bűncselekmény? Az én vörös csillagom miatt kellett kijönnie többször is a hatóságnak?

Ha egyszer kaptak egy lakossági bejelentést… Hogyan történt maga a levétel?

November 30-án, reggel fél kilenckor érkeztek meg a rendőrök. Én azt mondtam, hogy bár én magam nem fogom levenni a csillagot, nem fogom őket megakadályozni abban, hogy tegyék a munkájukat. Az eljárást mindettől függetlenül korrektnek tartottam, tudtam, hogy ők csak a parancsot teljesítették, amikor a szögről leemelték a csillagot. Két nap múlva beidéztek a kapitányságra, és felvették a jegyzőkönyvet. Ez történt. Egyébként a megyei koordinációs bizottságnak is jeleztem a történteket.

Mi lesz most?

Mi lenne? Orosházán nyolc, a megyében ötven csillag van még. Aligha hiszem, hogy ez bárkit is zavarna. Legfeljebb Pleskó Palit. Most indulhat egy csillagfelderítő munkára, és munkát adhat a rendőrségnek a leszerelésre. Ezt az energiát igazán másra is használhatná a rendőrség. Vannak a lakosságnak jóval fontosabb problémái. Inkább ezzel törődhetnének a rendőrök, minthogy vörös csillagokkal foglalkoznának. Szeretném azonban megjegyezni, hogy ők minderről nem tehetnek, mert csak a törvényben meghatározott kötelezettségeiket teljesítik. Nagyon sajnálatos mindezzel együtt, hogy ilyen bejelentésekre kell pazarolniuk az idejüket és az energiájukat.

Milyen véleményeket kapott az eljárás után?

Nem fogja elhinni: sokan telefonáltak, és nem csak a megyéből. Biztattak, hogy ne hagyjam magam. Mások együttérzésüket fejezték ki. Orosházán is sokan ismernek. Megállítottak az utcán, kérdezgették, hogy mi történt, de senki egy szóval se marasztalt el. Senki sem mondta, hogy nekem már rég le kellett volna szednem azt a csillagot.

Zárásként a Munkáspártról kérdezem önt. Említette, hogy sok fiatal kilátásátalanul, igazi perspektíva nélkül kezd dolgozni középfokú tanulmányainak elvégzése után, ráadásul a külföldi tulajdonosok fillérekért dolgoztatják a magyar munkásokat. Elméletileg a Munkáspártnak jóval több szavazóval kellene rendelkeznie, és már be kellett volna jutnia a törvényhozásba. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére a párt a választásokon a listán rendre négy százalék alatti eredményt ér el országosan?

Az okok összetettek és sokrétűek. Az egyik ilyen a sajtóban való megjelenésünk. A Népszabadság és a többi újság nem foglalkozik velünk, vagy ha mégis, enyhe lenézéssel. A tavalyi önkormányzati választásokon a televízió nem engedte sugározni a mi választási hirdetésünket; később bebizonyosodott, hogy ezt jogtalanul tette. A sajtó úgy igyekszik beállítani minket, mintha valami szélsőbalos, vöröszászlós, sarló-kalapácsos idős emberek gyülekezete lennénk, ami persze nem igaz. Ilyen ellenszélben nehéz bejutni a Parlamentbe, holott mindig is ez volt a célunk, és ez lesz ezután is.