A kizárólagosan a kádárizmusra hivatkozó, arra rájátszó választási taktika sokszor jelentkező bukkanóit jelzi az alábbi szöveg is:

• … tény, hogy sem programunkkal, sem jelöltjeinkkel nem tudtuk a választókat arról meggyőzni, hogy csak a Munkáspárttal lehet kormányt váltani, illetve arról sem, hogy a rendszerváltozás, a globalizáció vesztesei csak a Munkáspárttól várhatják életük jobbrafordulását.
• Tévedtünk néhány lényeges kérdés megítélésben:
• Először, az élet nem igazolta azt az értékelésünket, hogy a rendszerváltozás óta eltelt 12 évben a társadalom vesztes rétegeiben tudatosodott az a vélemény, hogy csak a Munkáspárt parlamenti bejutása változtathat a helyzetén.
• Másodszor, nem igazolódott az a feltételezésünk, hogy a kádári időszak létbiztonságának felidézése mozgósító erőt jelent a ma élő nemzedékeknek is. Annak ellenére, hogy Kádár János tevékenységéről, sőt a korszakról sokan beszélnek a legnagyobb tisztelettel, a sokaság már távol van a Kádár-rendszer értékeiről, ezekre nem tudnak vagy nem akarnak emlékezni. A polgári propaganda kihasználva ezt, rágalmazó, mocskolódó kampányt kezdett, és a „nosztalgiázó öregek pártjaként” állított be bennünket.
• … Elvtársaink egy része nem érti, vagy nem tudja befogadni a párt politikáját. Voltak, akik már az első fordulóban az MSZP feltétel nélküli támogatását szorgalmazták, s nyilvánosan is hangot adtak e véleményüknek. Ez a magatartás gyengítette a párt egységét.
• Tagságunk egy részéből hiányzott a szilárd meggyőződés, hogy a Munkáspárt be tud jutni a parlamentbe.
• Általános tapasztalatunk, hogy ahol négy éven át nem csinálunk semmit, nem népszerűsítjük a párt politikáját, nem építjük a pártot, nem lehet csodát várni a választásokon sem.”

Ezek az idézetek a Párt elnökétől származnak 2002 júniusából.

Igen. De azért azt is érdemes mindehhez hozzátenni, hogy 1990 előtt a biztos munkahely nem azt jelentette, hogy mindenki majd megszakadt főállásban a becsületes munkában. Kár lenne tagadni: igen sokan csak azért dolgozhattak, mert a rendszer nem tűrte a munkakerülőket. Ennek érdekében még azt is hajlandó volt elnézni, hogy sokan úgy álltak a munkához, hogy más is odaférjen. Ez 1990 után a vállalkozóknál lehetetlen hosszú távon. Ha tehát valaki most munka után sóhajtozik, akkor azt nem elsősorban azért teszi, mert mindenáron dolgozni akar (bár kétségtelen, hogy ilyen is van!), hanem azért, hogy legyen valami pénze, és ki tudja fizetni a legszükségesebbeket. Abban a pillanatban, amikor viszonylag jobban kezd állni anyagilag, csak akkor fontos neki a munka, ha annak révén még jobb életszínvonalat tud teremteni belőle – és még akkor sem biztos, hogy hajlandó többet dolgozni érte. Ellenkező esetben nem tragédiaként éli meg az esetleges elbocsátást. Ezt persze nem sokan vallják be, de ettől ez még így van. Az teljesen érthető, hogy korábban nagyon feltűnően kellett nem dolgozni ahhoz, hogy ezért elbocsássák – és ez utólag felértékelődik ahhoz képest, ami mostanában egyes multinacionális cégeknél történik –, de ettől még az átlagos magyar alkalmazotti munkamorál nem emelkedett látványosan 1990 óta.

De ha elfogadjuk, hogy az almát és a banánt össze lehet hasonlítani arra hivatkozva, hogy mindkettő növény, akkor is látható a Párt programjából, hogy még ha hatalomra is kerülne, akkor sem lesz képes azonnal minden egyes, valóban dolgozni akarónak munkát adni. Ehhez vagy több vállalkozás kell, vagy több külföldi hitel. Maga az állam sem lesz hajlandó tömegével újabb közalkalmazotti állást felkínálni, ha pedig választási szempontból mégis, akkor előbb-utóbb vissza kell belőle vennie, vagy új adókat bevezetnie.

Nem szeretnénk mereven ragaszkodni egyik tételünkhöz sem, ezért vegyük úgy, hogy lehetőség adódna visszatérni 1960-hoz, illetve legalább ahhoz, hogy legyen mindenkinek biztos munkahelye (és most tekintsünk el ennek gazdasági tényezőitől). Vajon lesz-e annyi szavazó, hogy a Pártot (vagy egy ilyen pártot) hatalomra segítsen? Hiszen ehhez a jelenleg egymilliósra becsült, valóban dolgozni akaró választónak egy irányba kellene szavaznia. Nem a szocikra, nem másokra, nem azon pártokra, akik undorodnak a közösségi társadalomtól, és mindenáron kapitalizmust akarnak ráerőltetni az országra. (De még ha most el is tekintünk a választási győzelemtől, és csak azt szeretnénk, hogy a Párt a hatalom részese legyen, akkor is kétséges, hogy a koalíciókötés után a nagyobbik párt hajlandó-e a kisebbik elképzeléseit megvalósítani, különösen, ha eleve a piacgazdaság pártján áll.)

Megismételjük a kérdést más nézőpontból. Vajon azok, akik biztos munkahelyet szeretnének, és ezért hajlandóak lennének a tőkés piacgazdaság ellen szavazni, kizárólag a Pártra (hiszen a többi párt erre nem hajlandó), azok egyrészt el akarnak-e menni szavazni (szerintünk: nem igazán), és ha mégis, képesek-e egy irányba szavazni?

Nem hisszük.

Nem azért, mert teljesen lehetetlennek tartjuk. Elméletileg ez elképzelhető, de hát ismerjük annyira ezt a réteget, hogy az első szoci szirénhangra (adunk egy kis pénzt, előbb fizetjük a 13. havi résznyugdíjat stb.) bizony azonnal elcsábulnak. Azonnal elfelejtik a Pártot, de még a biztos munkahely esetleges ígéretét is. (Jobb a költségvetésből pénzt kapni, mint külön meg is dolgozni érte.) És gyorsan ideológiát is találnak az átszavazásra: azt, hogy csak nem olyan rossz ez a kapitalizmus, ha kapunk egy kis pénzt. Vagy annak az ígéretét. Szomorúan hangzó dolog ez, de így van. (Ilyen szavazói mentalitással találkozva viszont nehéz a közösségi társadalomra hivatkoznia a Pártnak…)

Természetesen más a helyzet azokkal, akik ennél azért jobban állnak, de most elsősorban azokkal foglalkozunk, akiknek helyzetüknél fogva leginkább a Pártra kellene szavazniuk. A másik négymillióval nem érdemes foglalkozni a Párt szempontjából. Minél jobban él valaki, annál kevésbé hajlik a közösségi társadalomra, a szocializmusra, az egyenlősdire, arra, hogy adójából a dolgozni nem tudók vagy nem vágyók is kapjanak. Ezért aztán nyilván nem a Pártra szavaz. Minél jobban beindul valakinek a vállalkozása, vagy minél jobban fizető munkahelyet talált, annál kevésbé fog a kommunizmussal foglalkozni. Attól tart ugyanis, hogy egy esetleges rendszerváltozásnál ő anyagilag rosszul jár, és visszaszürkül oda, ahol 1990 előtt volt.

1957 és 1973 között valóban nem. Csak utána, és akkor is szelídebb mértékben. De 1987 decemberében már nagyobb volt a pénzromlás, mint 2004 decemberében, és 1988 decemberében szintén nagyobb, mint 1998 decemberétől bármikor. 1989 utolsó hónapjában pedig közelített a húsz százalékhoz a pénzromlás (jelenleg négyszázalékos az infláció).

De mondunk mást. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kb. 600 forint volt a legkisebb fizetés, a rendszer végén a hivatalosan bevezetett minimálbér háromezer, most nettó 54 ezer. Ha jól emlékszünk, egy kiló kenyér akkor egy forint lehetett, 1989-ben kb. 15, most kb. 220. Egy kiló burgonya akkor két forint, 1989-ben kb. 20, most kb. 60-80 – és akkor még szó sem volt az akciós termékekről. Egy kilowattóra energia akkor egy forint lehetett, 1989-ben egy forint ötven fillér, most pedig 37. Az arányok tehát érdemben – ismételjük: érdemben – nem változtak, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több energiát fogyasztunk most, mint négy évtizede.

Az emlékezet hajlamos megcsalni az embert, különösen akkor, ha az ember a múltból csak a jóra akar visszaemlékezni. Természetesen nem állítjuk, hogy a jelenlegi rendszer nagyságrendekkel jobb, mint a korábbi. Csak azt, hogy olyan elképesztően nagy különbség nem volt a bérek és az árak tekintetében a két rendszert összehasonlítva, mint ahogyan azt sokan szeretnék beállítani. Ha ugyanis így lenne, akkor tömegével kellene kilakoltatni a nemfizetőket, ezrével halnának éhen az emberek, és nem lennénk képesek négymillió háztartást fenntartani. Azért ilyen rosszul még nem állunk. Ha pedig nem, akkor igaz az, hogy a kádári nosztalgiára hivatkozva már nem lehet négyszázezer szavazatot szerezni. Arról nem is beszélve, hogy 1990 óta számtalan lehetősége lett volna a magyar választónak, hogy felerősítse a kádári örökség pártját szavazataival. Nem tette. Ez pedig csak egy dolgot jelent: az egyébként kényelmetlen kapitalizmus nem rosszabb (vagy nem annyival rosszabb, esetleg: nem érzékelhetően rosszabb), mint a szocializmus. És ahogy távolodunk az előző rendszertől, annál kevésbé lesz az. Az új nemzedéknek nem lesz összehasonlítási alapja, tehát az ő esetükben nem lehet arra hivatkozni, hogy milyen jó volt korábban.

Legalábbis a szavazatokból mintha ez következne.

Az előző fejezetben néhány sokak által hangoztatott állítást igyekeztünk szembesíteni a tényekkel. Célunk nem az volt, hogy teljesen leromboljuk a korábbi rendszert, és teljesen hiteltelenné tegyük azt. Azt szerettük volna, ha érthetővé válik: a Kádár-rendszer iránti nosztalgiának sokszor nincs valós alapja – az emlékezet torzítása miatt –, amikor pedig van, nem mindig tud versenyezni a jelenlegi rendszerrel szavazói szempontból. Nyilvánvaló ezenkívül, hogy sok olyan dolgot lehet felvonultatni, amely egyértelműen a jelenlegi rendszer ellen szól.

Szeretnénk továbbá hangsúlyozni: tudatában vagyunk annak, hogy az általunk leírtak erősen vitathatóak. Bizonyos továbbá, hogy nagyon sokakban annyira él a piacgazdaság iránti gyűlölet (még csak azt sem mondhatnánk: ok nélkül), hogy érzelmi alapon az 1990 előtti életre vágyódnak, függetlenül attól, hogy akkor milyen volt az élet. Emiatt a legcsekélyebb elmarasztalás sem illetheti őket. Ugyancsak vitathatatlan az a tény, hogy legalább 700 ezer, de inkább egymillió azoknak a száma, akik nincsenek túl a hatvanon, nincs munkájuk (és belátható időn belül nem is lesz), de szívesen dolgoznának – megfelelő feltételek esetén. (Egymillió termékügynökre, „területi képviselőre” akkor sincs szükség, ha a cégek csupa olyan terméket vagy szolgáltatást kínálnának, amelyre valós kereslet mutatkozna – ami persze közel sincs így.)

Ha csak ebből a milliós, dolgozni vágyó rétegből jutna a Pártnak százezer szavazó, a többi hárommillióból (akik, ahogy írtuk, túl vannak a negyvenen, tehát van összehasonlítási alapjuk, és akár dolgoznak is) pedig további kétszázezer, akkor a Párt az öt százalék környékén mozogna. Erről azonban szó sincs, ráadásul ez már 1990-ben sem volt így (pedig akkor volt erre a legtöbb esély). Ha az akkor hiányzó Pest megyei listára leadott szavazatot húszezernek vesszük, akkor összességében kétszázezer szavazat jutott volna a Pártnak, ez elosztva a 4 911 ezer érvényes vokssal az 1998-as 4.08 százalékot jelenti, s miután a küszöb akkor nem öt, hanem négy százalék volt, ez körülbelül 15 képviselőt jelenthetett volna a Parlamentben a Pártnak. Lehet persze arra hivatkozni, hogy az emberek akkor nem tudták, hogy mire szavaznak – de azóta a Pártra leadott szavazatok száma és aránya is csak csökken…

Leírtuk tehát, hogy szerintünk miért nem lehet nagy mennyiségű (többszázezres) szavazatot szerezni kizárólag a Kádár-rendszerre való hivatkozással. (Természetesen ez csak elmélet, a Párt bármikor megcáfolhatja ezt a gyakorlatban, egyelőre azonban erre reális esélyt nem látunk.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adni, a Pártot meg kell szüntetni, és hogy kommunista nézetrendszerrel nem lehet szavazatot szerezni.

Úgy véljük, nehezen vitatható: a Párt most szembesül azzal, milyen iszonyú nehéz talpon maradni, ha a polgári sajtó örökösen a kommunizmust, illetve az ahhoz ragaszkodó pártot igyekszik ellehetetleníteni. Érdemes szembenézni azzal a ténnyel is, hogy sok esetben védhetetlen érveket sorakoztatnak fel. Viszont marad éppen elég tény ahhoz, hogy a Párt közelebb férkőzhessen a szavazókhoz – csak nem mindegy, mely tényeket vesszük elő az eszköztárból, illetve hogy hogyan és mikor érvelünk azokkal.

Az érvelések alapja ez lehet:

1. Törekedjünk a kommunizmus felé (még akkor is, ha annak belátható időn belül nincs realitása). A Párt ezt tegye meg fő témának. A kommunizmus, a közösségi társadalom legyen a fő cél, amikor mindenki szükségletei szerint részesüljön a megtermelt javakból.

Ez nagyon szépen hangzik, de addig? Addig bizony marad az, ami most van. A legelfogultabb kommunista sem mondhatja, hogy holnaptól irány a közösségi társadalom. Ezzel nem lehet szavazókat szerezni. Erre nem érdemes hivatkozni. A szavazó nem valami ködösen látszó, ki tudja, mikor eljövendő közösségi társadalomra vár. Most akar jól élni, bármennyire is nehéz. És ha valaki ezt felvillantja előtte – legyen az a legnagyobb népámítás –, inkább a tőkés piacgazdaságot választja, mint a későbbi kommunizmust.

2. Hagyjuk a kommunizmust, maradjunk a tőkés gazdaságnál, de úgy, hogy növeljük meg a kádári államszocializmus vonásait. Azaz legyen több állami munkahely, vagy ha nem állami, akkor szorítsuk rá a vállalkozókat különféle kedvezményekkel, hogy alkalmazzanak több embert. Csoportosítsunk át több pénzt a szociális szférába, vegyünk el más területről pénzt, és akkor több embert lehet segélyezni és így tovább.

Ez már jobban hangzik. Igaz, iszonyú sokba kerül, még akkor is, ha különféle új adókat hoznak létre, vagy a meglévők mértékét emelik. (Az áram általános forgalmi adója egy éve nem 12, hanem 25 százalék, de ezt alig néhányan vették észre, és nem is különösebben nehezményezik.) Van viszont egy nagy hibája: azt is rászoktatja az ingyenélésre, aki esetleg dolgozna. Ettől függetlenül nagyon népszerű lehet, ha jól adják elő. Baloldali pártnak különösen jól jön, hiszen az általános szavazói vélekedés ezektől várja el az ilyen típusú politizálást. A Párt esetében viszont azt jelenti, hogy rövid távon le kell mondani a közösségi társadalomról. Ez esetleg szavazatvesztést jelent.

Az ilyen típusú érvelésnél roppant fontos az, hogy amikor pénzelvonást jelent be a Párt, akkor azonnal tegye is hozzá, hogy honnan kíván elvenni. (Ellenkező esetben csúnya demagógia jön ki az egészből, és az hosszabb távon visszaüt.) Erre a Párt képes is, hiszen a kórházprivatizáció anyagai az érdeklődők számára egyértelművé tehették, mi az igazság.

3. Hagyjuk a szocializmus bármilyen fajtáját, a kommunizmust pedig pláne. Maradjunk abban, hogy a tőkés piacgazdaság, ha nem is eszményi, de élhetőbb, mint a legjobb szocializmus. Ezért csak a legfeltűnőbb vadhajtásait nyesegessük le, aztán majd csak lesz valahogy.

Ez semmi egyéb, mint modern nyugati szociáldemokrácia. Az ilyen érvelés egy kommunista irányultságú Pártnak nem hoz szavazatot. Ilyenkor a szavazó egyformának találja a szocikat a Párttal, és aszerint szavaz, hogy kitől kapott már valamit (13. havi nyugdíj stb.), és kitől várható valami a jövőben. Ez biztos bukás, már rövidtávon is. Ha egy szociáldemokrácia felé tartó kommunista jellegű Párt olyasmiben akar versenyezni, amiben a polgári pártok jobbak, akkor nem számíthat semmi jóra. Ez bizonyos.

Ez pedig azt jelenti, hogy olyasmit kell felmutatni, amit más párt nem tud vagy nem mer. Ha ez nincs meg, akkor a Párt szavazói szempontból belesimul a polgári pártok közé, és nincs, ami megkülönböztesse tőlük. Ez persze nem jelenti automatikusan, hogy dől a szavazat, ha megvan a különbség. A gond az, hogy hiába hangoztatja ideológiai különbözőségét a Párt, erre nincs vevő. Lenne viszont vevő a polgári demokrácia keretein belüli radikális változtatásokra, amelyeknek azonban túl kell mutatniuk az általánosságokon és a közhelyeken, és egyedi, más párttal össze nem téveszthető, részletesen kidolgozott tételeken kell nyugodniuk. (Az nem radikális változtatás, hogy éljünk jobban, és munkát annak, aki dolgozni akar. Ezt bármelyik párt képes követelni.) Ezt viszont a Párt nem teszi, csak apróbb módosításokat javasol, amik elsüllyednek a többiek hasonló követeléstengerében. Ez a nagy baj.

Tehát még egyszer leírjuk: a mai magyar társadalom nagyobb része már elfogadta a kapitalizmust. Gazdasági rendszervisszaváltozásra már nem számít, de ha mégis, azt mástól (és nem elsősorban a Párttól!!!) várja el, hogy kiharcolják neki, és ő csak élvezhesse azokat.

(Óriási tévedés abban bízni, hogy az országban tömegek lennének készek egy véres vagy vér nélküli forradalomra, amelynek célja a kádári szocializmus visszaállítása. Ahhoz jóval gyengébb életszínvonalra lenne szükség, és még akkor is kétséges, hogy lenne valaki, aki szembeszállna az államapparátussal az utcán. Még akkor sem, ha örökké csak a forradalmat szuggerálnák a fejébe. Legfeljebb a többiektől várja el a forradalmi lépéseket. De ismételjük: nagyon mély, az ötvenes évek első feléhez hasonló nyomor kellene ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkodjon mindezen. És akkor még mindig nem biztos, hogy adott esetben az életét is áldozná mindezért.)

Ha pedig ez így van, akkor nem közösségi társadalomra kell hivatkozni leginkább, hanem arra, hogyan lehet valódi változásokat csinálni a rendszer keretein belül. Igaz persze, hogy ez ellentétben van a Párt kommunista ideológiájával. De mi a fontosabb: mereven ragaszkodni ahhoz, hogy a kommunizmus jobb a kapitalizmusnál, és emiatt legfeljebb nulla és két százalék közötti eredményt felmutatni, vagy felrajzolni a lehetőségeken belül egy másik jövőt, és bízni abban, hogy ez előbb-utóbb érdemi mennyiségű szavazatot hoz a konyhára. Tudjuk, hogy ez a nehezebb…

Lehet persze arra hivatkozni, hogy a nyugati parlamentekben milyen jól állnak a kommunista pártok, és a brüsszeli europarlamentbe is folyamatosan jutnak be. A valóság azonban más. Az ötvenes-hatvanas években valóban volt egy viszonylag erős olasz és francia kommunista párt, de hol vannak már? A többiekkel együtt lecsúsztak a parlamenti küszöb szélére.

Az olaszokon és a franciákon kívül még hasonlóan viszonylag jól állnak a görögök és a portugálok, de hosszabb távon valamennyien a tíz százalék alatt vannak. A svéd, a finn és a spanyol pártok ideológiai szempontból már nem igazán kommunisták, hanem a szocialista-szociáldemokrata vonulathoz állnak közel. Ezt mutatja a nevük is: Baloldali Párt, Baloldali Unió, Egyesült Baloldal stb. Az ő esetükben az történt, hogy egy balközép irányvonal leszakadt az anyapárttól, csinált egy új formációt, és magához szippantott néhány kommunistát, de ez utóbbiak szerepe és ereje elhanyagolható (körülbelül úgy, mint a szociknál a Baloldali Tömörülés nevű platform). A feladatuk az, hogy néhány százaléknyi szavazatmorzsát fölcsipegethessenek a náluk jóval erősebb szocdemek elől. Az e pártokban lévő szoci-szocdem tömbök egyvalamihez erősen ragaszkodnak: ahhoz, hogy a párton belül övék a vezető szerep, és nem a kommunistáké. S ha valaki sokat okoskodik, pillanatok alatt kizárják a képviselőcsoportból, mint ahogy ez Finnországban is történt tíz éve.

Hollandiában van egy Szocialista Párt, de ez, miközben nem kommunista, a PvdA (kb. az ottani szocik) árnyékában próbál létezni. Kétségtelen, hogy beülnek az europarlament baloldali (tehát nem a szoci) képviselőcsoportjába, de ha valaki számon kérné rajtuk a kommunista ideológiát, valószínűleg hiába tenné. Hasonló a helyzet a dán Szocialista Néppárttal is.

A német kommunista párt (nem a PDS!) és az osztrák egy százalék alatt van. Belgium, Nagy-Britannia és Írország helyzete kommunistaügyben évtizedek óta reménytelen, s valószínűleg nemsokára ugyanezt lehet elmondani Luxemburgról is (ráadásul az ottaniak összeálltak a zöldekkel).

Egy másik nézőpontból nézve: nyilvánvalóan van a megcélozni vágyott négymillióból olyan, aki szeretne kommunizmust azonnal, hiszen az megvalósult formájában valóban jó dolog. Miután azonban ez egyelőre nincs, kénytelen lesz beérni azzal, ami van, és azon belül keres valami neki jobbnak látszót. Ha pedig azt esetleg megkapja, akkor már el is felejti a közösségi társadalmat. Akkor már az sem számít igazán, hogy kizsákmányolják. Ha pedig mégis észreveszi, nyel egyet, és örül, hogy életben van.

Mit jelentene a kommunizmus, a közösségi társadalom? Első lépésként nyilván azt, hogy társadalmi tulajdonba kerülnek a termelőüzemek (az érintettek ellenállása ellenére is), elvégre csak így lehet közelíteni ismét az állami foglalkoztatás felé. Ehhez persze sok pénz kell, ezért akit így foglalkoztatnak, kevés bért kapna. Mindenki egyformán keveset. Ez nem igazán vonzó, még akkor sem, ha biztos állásnak látszana. Míg viszont ha most a munkaügyi központ felajánl valami tanfolyamot, amelynek elvégzése után nagyobb az esély az újbóli foglalkoztatásra – nos, akkor ez valamivel jobban hangzik. Még akkor is, ha ettől még nem lesz automatikusan állása a munkanélkülinek, sőt. De mire ez kiderül, eltelik általában néhány év.

Ez tehát a helyzet. A Pártnak döntenie kell, melyik utat választja. Mindkét út tartalmaz jót is, rosszat is. Mindkettőbe bele lehet kötni, és mindkettő mellett fel lehet sorakoztatni érveket.