Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnökének beszéde

(Budapest, 2006. július 1.)

Elvtársak! Barátaim!

Tisztelettel köszöntöm vendégeinket. Köszöntöm Kádár János elvtárs harcostársait, barátait, ismerőit és tisztelőit. Fogjunk össze, barátaim, ne engedjük, hogy a mai hatalom elmossa Kádár emlékét. Ne engedjük, hogy vele együtt elmosson mindent, amiért Önök és mi évtizedeken át becsületesen dolgoztunk!

Köszöntöm a régi gárdánk tagjait. Ti, elvtársak, itt voltatok az első, 1990-es megemlékezésen is. Hittetek a pártban, amikor már sokan nem hittek. Hívlak Titeket! Gyertek velünk, küzdjünk tovább! Számítunk Rátok a holnap csatáiban is.

Köszöntöm fiataljainkat. Barátaim! a mostani nehéz hónapokban példátlan lelkesedésről és tenni akarásról tettetek tanúbizonyságot. Pártunk jövője a Ti kezetekben van, s hiszem, hogy biztos kezekben lesz. Éljetek a lehetőséggel, mi mindent megteszünk, hogy segítsünk.

Kádár János évfordulójára minden évben készülünk. Gyűjtjük a nehezen megkeresett forintokat, hogy felutazhassunk Pestre. Félretesszük a koszorúra valót.  Fiataljaink plakátoznak. A Kádár-ünnepség pártunk fontos eseménye, értékes hagyománya. Megmozgat bennünket ma is, és ez nem véletlen! Kommunisták vagyunk, ezen a napon itt a helyünk! Akárhány esztendő is teljen el, mi nem felejtjük Kádár Jánost, nem felejtjük el történelmi művét.

Barátaim, tudnotok kell, hogy a hatalom is készül. Nézzetek körül! Ma is rendőrök százait vezényelték ki, pedig lenne jobb dolguk is. Mondjuk: védeni az utakat, a városokat, a köz biztonságát, vagy egyszerűen csak nyaralni a gyerekkel, a családdal, vagy besegíteni a barátoknak a házépítésbe. Őket mégis ide küldték. Én azt mondom: köszönjük, hogy itt vannak. Tapsoljuk meg a rendőröket, azokat, akik a munkájukat végzik! Kérjük, nyugodtan mondják el otthon, családjaiknak, barátaiknak: A Munkáspárt a rendőrökkel van. A Munkáspárt több fizetést, jobb egyenruhát, emberhez méltó megbecsülést akar minden rendőrnek.

A Kádár-ünnepségre készül a hatalom propagandagépezete is. A rádiók, az újságok, a tévék. A hatalom televíziója megint levetítette az utolsó Kádár-beszédet. TV-s urak és hölgyek jópofáskodnak egy szerencsétlen helyzetbe kényszerített idős ember utolsó gondolatain. Ide figyeljenek, TV-s urak és hölgyek! Jól ismerjük mi magukat! Mit ártott maguknak Kádár János? Miféle erkölcsi alapjuk van maguknak, a Kádár-rendszer ünnepelt médiasztárjainak akár egy rossz szót is mondani Kádárra? Ez az újságírói bátorság? Kádár János gyalázásában rohadtul bátrak, de a mostani rendszert bezzeg nem merik bírálni?

A Kádár-ünnepen megszólalnak a hatalom ideológusai is. Mit mondanak? Hitessétek el sok millió emberrel, akik tisztességesen építették az országot, hogy a rendszerük minden volt, csak szocializmus nem! – mondják ők. Hitessétek el, hogy hiába van nép hatalom Kínában, az nem szocializmus, hanem, úgymond, a „sztálinista politika és a legelvadultabb piaci kapitalizmus boldog frigye”! Fosszátok meg az embereket a hitüktől és reményeiktől! Hitessétek el, hogy nem lehet változás. Boldogulás csak a mocsokhalmazban van, amit a mai magyar kapitalizmus jelent.

A hatalom birtokosai, a miniszterelnökkel az élen nagyon jól tudják, mit jelent Kádár János. A miniszterelnök még most is, az idei választásokon is több millió nyugdíjasnak azt sugallta: szavazzatok rám, én is onnan jövök, ahonnan ti, Én is a Kádár-rendszerből jövök.  Én is olyan vagyok, mint Ti.

Nem, miniszterelnök úr! Be lehet csapni a nyugdíjasokat. Ön ebben nagymester. De mi megmondjuk az igazságot. Ön sohasem volt velünk. Mi szégyelljük, hogy a szocialista Magyarország, a Kommunista Ifjúsági Szövetség ilyen embereket is felnevelt. Nem egy helyről jövünk, és nem is egy helyre megyünk. Az Ön helye a gazdagok, a tőkések között van. A mi helyünk a munkások, a dolgozók, a szegények között. Ott volt 17 éve, ott van ma is, ott lesz holnap is.

Elvtársak!

Kádár kort teremtő, nagy formátumú államférfi volt. Az egyetlen a 20. században, aki 32 évre naggyá tette a mi kis országunkat. 1956-ban Kádár János egy sok sebből vérző ország vezetését vállalta el.  Menjünk vissza gondolatban egy pillanatra ’56-ba!

1956 van. Szocializmust építünk, de a szocializmusnak nevezett társadalom még új a magyarságnak. Még csak nyolc éve annak, hogy benne élünk. A közintézmények falán a vörös csillag mögött még sok helyütt halványan olvasható a megelőző kor felirata: „magyar királyi”.

Új ez a világ! Új még akkor is, ha a magyar eszme kiválóságai, Petőfi, Táncsics, Ady, József Attila századok óta álmodtak róla, egy igazságos társadalomról. Új, és ráadásul ez az új messze nem tökéletes, sok benne az idegen, a taszító, amiről tudjuk, hogy másként kellene csinálni. De vajon hogyan?

1956 van. Az októberi vihar megrendítette a magyarságot. Mély sebet ejtett a kommunistákban, a nem kommunistákban is. Mindenki számára világos, hogy másként kell csinálni, de hogyan?

Ekkor jön Kádár, aki tud valamit, és ezért különb minden kortársánál. Kádár tudja azt, amit nem tud Nagy Imre. Tudja azt, amit nem tud Rákosi Mátyás sem.

Nagy Imre nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy az új rend hibái nem törvényesíthetik a régi rend, a tőkés rend lázadását. A szocializmus hibáira nem lehet a kapitalizmus visszahozása a válasz. A Rákosi-féle párttitkárok hibáira és bűneire nem lehet az a válasz, hogy visszahozzuk a földesurakat. A jó szándékú, de tanulatlan munkás-gyárigazgatók tévedéseire nem az a válasz, hogy visszahívjuk a tőkéseket. A szocialista állam hibáira nem az a válasz, hogy leverjük a vörös csillagot és visszahozzuk a főispánokat és csendőröket. A szocializmus hibáira a szocializmus javítása a válasz.

Kádár tudja azt is, amit nem tud Rákosi. Ha hibát követünk el, ki kell javítani, mert különben a nép hatalma kerül veszélybe. A szocializmus az emberekért van, de ezt érezniük is kell. Minden nap, sőt a nap minden órájában. Áldozatot ritkán kell kérni a néptől, de húst, kenyeret, ruhát minden nap kell adni neki. Kádár tudja, hogy néphatalmat erősíteni kell, de vele együtt fejleszteni kell a gazdaságot. Nem azért kell a szocializmus, hogy szegények maradjunk. Azért kell a szocializmus, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen. A szocializmus van az emberekért, és nem az emberek vannak a szocializmusért.

Mi dühíti a hatalom birtokosait mind a mai napig? Az, barátaim, hogy a kádári szocializmus 32 év alatt mindent megadott az embereknek, amit az adott gazdasági fejlettség mellett meg lehetett adni. Munkát adott mindenkinek, aki dolgozni akart, sőt annak is, aki nem akart. Előbb-utóbb mindenkit emberhez méltó lakáshoz juttatott. Nem voltak hajléktalanok. A gyereknek szinte kezébe erőltették a diplomát. Tanulj, kisöreg, vidd többre, mint apád vagy anyád!

A magyar kapitalizmus 17 éve alatt mindennek pont a fordítottja történik. Azt sem adja meg az embereknek, amit a gazdaság fejlettsége mellett egyébként megadhatna.

A kádári rendszer ’56-ban úgy kezdte, hogy csak a munkást, csak a parasztot képviselte. De 17 év múlva már szinte az egész társadalmat, az értelmiség nagy részét, a maszekokat is, a középosztályt is. A mai rendszer a munkást rögtön kisemmizte, de úgy tűnt legalább az értelmiséginek, a kis-és középvállalkozónak, a középosztálynak jó lesz.

Nézz körül, nem lett jó! 17 év után sem lett jó, sőt végzetesen rosszabb lett. Gyurcsányék az „Új egyensúly” politikával most végzik ki a kis- és középvállalkozókat. Az oktatási miniszter simán az értelmiség képébe vágja, hogy ma Magyarországon a diplomás, azaz a tanult értelmiség éppen kétszer annyi, mint amennyit a politikai elit látni szeretne. Ez a kormány nem a munkás, nem a dolgozó kormánya, de már nem is az értelmiség, nem is a magyar vállalkozók kormánya. A Gyurcsány-kormány a külföldi tőkések és leggazdagabb magyar kiszolgálóik kormánya.

Kádárnak szemére vetik, hogy ’56-ban proletárdiktatúrát hirdetett, de 17 év múlva már azért dicsérték Magyarországot, hogy demokrácia van. A rendszerváltás nálunk fene nagy demokráciát hirdetett és nézd meg, hova jutunk! Soha ekkora hatalom magyar miniszterelnök kezében nem koncentrálódott, mint most. A népnek kuss a neve, semmiről nem kérdezik meg. A Kádár-rendszer eleinte titkolódzott, de idővel egyre többet mondott magáról. Ma egyre nagyobb a titok, egyre kevesebbet kötnek az orrunkra, politikai gyakorlattá vált a durva, szemenszedett hazudozás.

S, még valami, barátaim! A mi sorsunk már olyan, hogy a külföld mindig beleszól az életünkbe.

Kádárt szovjet tankok hozták Magyarországra, a mostaniakat meg az amerikai dollár és a német márka. A különbség persze van, de nem ez a lényeg. A különbség abban van, hogy Kádár mindig a magyar érdekeket képviselte, és csak néha engedett az internacionalista érdeknek kikiáltott szovjet nagyhatalmi érdekeknek. A mostani rendszer még kísérletet sem tesz arra, hogy a magyar érdekeket képviselje. A magyar kormány az amerikai érdekeket képviseli saját országával, saját népével szemben.

Itt a legfrissebb példa. Kádárnak volt ereje Brezsnyev afganisztáni kalandjára nemet mondani. Gyurcsánynak nincs ereje nemet mondani Bush afganisztáni kalandjára. A Gyurcsány-kormány egyre messzebb visz bennünket a háború, az erőszak kiszolgálásában.

Barátaim! Elvtársak!

Mi vállaljuk Kádár Jánost, vállaljuk a szocializmus évtizedeit. Mintahogyan vállaljuk az 1919-es Tanácsköztársaságot is. Ez a mi történelmi emlékezetünk, világnézetünk, hitünk, életfelfogásunk része. Mai létünk azonban nem a múltban gyökeredzik.

Tiszteljük Kádár Jánost, de az emberek nem ezért fognak tisztelni bennünket. Az emberek azért tisztelnek, mert mi 17 éve értük, a dolgozókért küzdünk.

Kezdettől fogva azt mondtuk a kormánynak: ne adjátok el mértéktelenül és esztelenül a bankokat, a gyárakat! Ne adjátok el Magyarországot a külföldieknek! Ne vigyétek be Magyarországot a NATO-ba, mert sokba fog nekünk kerülni. De mi mondtuk azt is: emberek, ne veszítsétek el a józan eszeteket, ne adjátok el a kórházakat!

Mi a tőke ellenségei vagyunk. A választásokon nem mi voltunk rosszak, a tőke volt erősebb. Ha bejutottunk volna a parlamentbe, az egészségügy biztos nem lenne az SZDSZ kezében. Ha bejutottunk volna a parlamentbe, a tanároknak most nem kellene rettegniük attól, hogy több munkáért kevesebbet kapnak. A diákoknak pedig nem kellene fejlesztési hozzájárulásnak nevezett tandíjat fizetni.

De sebaj! A Munkáspárt ott lesz a jövőben is, ahol az emberek érdekeiért küzdenek. Ott leszünk a Kossuth téren július 4-én a civilszervezetek tüntetésén. Ott leszünk a szakszervezetek demonstrációján, július 8-én a képviselői irodaház előtt. Ott leszünk, mert van mit tennünk.

Állítsuk meg közösen a liberális politikát, állítsuk meg a liberálisokat!

Leplezzük le a kapitalizmus disznóságait! Tudatosítsuk az emberekben azt, amit maguk is éreznek, de nem tudnak megfogalmazni.

Gyűjtsük össze Budapesten a kopogtatócédulákat. Érjük el, hogy Székely Péter személyében legyen baloldali jelölt is Budapesten a főpolgármester-választáson!

Elvtársak!

Az áprilisi eredmények mindannyiunkat levertek. Nincs ebben semmi baj, ez természetes.  A baj az lenne, ha nem tudtunk volna talpra állni. De mi talpra álltunk. Talpra álltunk, mint ahogy tették elődeink ’56-ban. Kádár elvtárs és harcostársai 1956-57-ben új pártot szerveztek. Új pártot szerveztek, mert az ellenforradalom elleni harc fegyelmezett, kemény harci szervezetet igényelt.

Mi most, 2006 áprilisában elhatároztuk, hogy új pártot építünk. Fegyelmezett, szervezett, hatékony harci szervezetet! A tőke elleni harc ma ezt követeli tőlünk.

Nehéz munka lesz. Nagyobb fegyelmet kell vállalnunk, ha élni akarunk. Szervezetté és erőssé kell tenni a pártot, ha segíteni akarjuk a tőke ellen fellépő más szervezeteket. Többet kell áldozni saját pénzünkből, ha el akarjuk tartani a pártot. Számítógépeket és az internetet kell használnunk, ha a tőke a számítógépet és az internetet használja ellenünk.

Áldoznunk kell, nem is keveset, de cserébe egy új pártot kapunk. Új pártot hatékony belső irányítással, korszerű információs rendszerrel. Gyors reagálású harcoló pártot, amely többet tehet a dolgozókért, mint bármikor korábban.

Elvtársaim! Erősítsük meg ma itt, Kádár elvtárs sírjánál elszántságunkat: akármilyen nehéz is, nem adjuk fel a harcot!

Építsük fel az év végére az új pártot!

Éljen a Magyar Kommunista Munkáspárt!

Éljen a szocializmus!